Elengedem

Épp fürödtem, amikor gondolkozni kezdtem azon, mit írhatnék ide, most viszont a laptopommal az ölemben ülve ismét nem jut eszembe semmi. Nem tudom elővezetni, amit mondani akarok, így hát belevágok a közepébe.
9 évvel ezelőtt elvesztettem a Keresztanyukám, rákos volt. Azt hiszem, akkor még túl kicsi voltam ahhoz, hogy igazán felfogjam, mi történt. Emlékszem egy telefonbeszélgetésre, amikor ő kórházban volt, a szüleim pedig vele beszéltek. Úgy tettem, mintha aludnék, mert tudtam, hogy nem fogok tudni úgy beszélni vele, hogy ne sírjam el magam. Még csak most kezdtem el ezt leírni, de máris elszorul a torkom. Nem is tudom, miért mondom ezt el, csak úgy érzem, így fogom tudni igazán elengedni ezt a történetet, és Őt, hiszen muszáj elmondanom, miért kezdtem bele egy ilyen témájú blogba.
Aznap este mégiscsak beszélnem kellett vele, és már nem emlékszem rá, beszéltem-e vele még többször, vagy nem. Nem tudom, milyen rák vitte el, nem is kérdezem erről a szüleim, mert nem biztos, hogy akarom tudni, és nem tudnám csak úgy felhozni ezt a témát. 
Nem tudtam tőle elköszönni, talán nem mondtam neki elégszer, hogy szeretem, de 9 év után már képes vagyok kifejezni magam és szabadulnom kell ettől az érzéstől. Ezért írtam az Angelt.
Egyszer minden ember elveszít valakit, aki igazán fontos neki, s úgy gondolom, ez a betegség minket vesz el másoktól, mert ezt nem lehet elkapni, ez nem egy fertőző betegség, ez bennünk van, mindannyiunkban, és valamilyen formában biztosan rányomja a bélyeget az életünkre. 
Akartam írni egy olyan történetet, ami nem tündérmese, ami nem rejti el a valóságot, mert ez a betegség nem válogat, nem tudjuk kiválasztani, hogy ki érdemli meg, és ki nem. A történet írása folyamán rengetegszer hallottam azokat a kételyeket, hogy ilyen kapcsolat nincs, nincs két olyan ember, aki ennyire szeretné egymást. Én merem remélni, hogy van. Nem voltam még igazán szerelmes, de ha egyszer az leszek, akkor azt hiszem, én fogom tudni ennyire szeretni azt a szerencsétlent, aki bevállal engem.
Azt hiszem, ennek már semmi köze az Angelhöz, túl sokat beszélek magamról, de ezt csak azt írtam le, mert úgy éreztem, muszáj elmondanom, hogy a történetet nem csak azért írtam, hogy minden pénteken megsirassak néhány embert, számomra sokkal komolyabb jelentése van. Könnyebbnek érzem a lelkem, mert megírtam, hiszen az elején rettentő sokat küzdöttem vele. Mindig ez van, szinte az összes blogomat a lehető legjobban utálom az elején, így volt ez a Nothing like us c. történetemnél, ennél, és a jelenleg futó Everything I wanted... c. blogomnál. Nehezen találom meg azt a szálat, amin haladnom kell, de azt hiszem, itt sikerült elkapnom és a végére talán összehoztam azt, amit az elején terveztem. A számokból ítélve valószínűleg ez a legkevésbé kedvelt blogom, de nekem ez nem baj, szeretem azt hinni, hogy ehhez a bloghoz kicsit fel kell nőni, s kell hozzá egy bizonyos lelki erő. Talán nem, de ezt már bedumáltam magamnak, szóval senki ne rombolja le az illúzióimat!
Muszáj befejeznem ezt, mielőtt könnyezni, sírni kezdek. 2 hete fejeztem be ezt a történetet, még hiányzik, ugyanakkor nagyon büszke vagyok rá, hogy megint megcsináltam. Csinálni valamit, ami elnyeri az emberek tetszését, azt hiszem, ez az életcélom (amellett, hogy Harry Styles felesége legyek). 
Utoljára még egy eddig rengetegszer feltett, ámde többnyire megválaszolatlan kérdésre adnék választ. Lesz-e blogom az Angel után? A válasz: nem. Egyelőre nem tervezek új történetbe belefogni, az egyik ok az, hogy rettenetesen elfoglalt vagyok, az iskola mellett szinte semmire sincs időm, összecsapni pedig nem akarom a részeket. A másik, hogy jelenleg nincs is annyira ötletem, vannak vázlataim, lenne egy fanfichez is ötletem, de szerintem az már kicsit lerágott csont lenne, a jövőben pedig megpróbálnék majd kilépni a fiúk árnyékából, s írni egy olyan történetet, amin nem vezet a személyiségük. 
Köszönöm mindenkinek, aki legalább egyszer kommentelt, kiemelhetnék embereket, akik a véleményük és támogatásuk miatt picit közelebb állnak hozzám, de ez nem lenne annyira fair másokkal szemben. Szerintem tudják ők maguk is, kikre gondolok. :) 
Köszönöm azoknak is, akik soha nem kommenteltek, de a háttérből végignézték a fejlődésem, nyomon követték Faith és Niall nyomasztó napjait. Köszönöm nektek, hogy itt voltatok/vagytok/lesztek! <3

Ezer ölelés és puszi: Nessa. xx

U.i: Lesz még egy bejegyzés a közeljövőben, amiben jövök majd nektek egy kis meglepetéssel, valamint megmutatom majd nektek, milyen kis ajándékokat kaptam a blog pályafutása alatt. :)
U.i2: Holnap lesz 1 éve, hogy felkerült a prológus. :)

Epilógus - I wish I was beside you

Sziasztok!
Hogy miért most teszem ki ezt a részt, azt nem tudom. A hangulatom egyáltalán nem jó, sőt... nem akartam semmit sem írni a fejezet elé, de úgy érzem mégsem tehetem ezt meg, hiszen ez az epilógus. Rengeteget küzdöttem vele, 3 verziónak a megírásába kezdtem bele és végül mégis az elsőnél maradtam, s csak néhány perce fejeztem be. Ma már annyit sírtam, hogy képes voltam száraz szemekkel megírni a részt. Nem érzem jónak, sőt, de most nincs kedvem ezzel foglalkozni, ne haragudjatok. Írok majd egy egy kis búcsút, ahogy azt mindig tenni szoktam, s talán néhány kis meglepetéssel is fogok tudni szolgálni.

Nessa. xx

U.i: A deaktivált ask.fm-ről ne kérdezzetek.

U.i2: Egyelőre hanyagoljuk a bécsi koncertet, kérlek titeket!

2014/08/28.
Sosem fogod tudni, hogy milyen vagy igazából, hogy mennyire fontos vagy és mennyire meghatározó az életemben. Nem tudok aludni, a cuccaim szétdobálva hevernek mindenhol a szobában, de tieid érintetlenek. Mindig azt álmodom, hogy elszakítanak tőlem, most pedig nem tudok aludni mert nem vagy itt. Összezavarodtam, tudom, hogy itt vagy, mert te velem vagy és én veled még most is, de mégsem vagy itt, nem tudom megfogni a kezed, nem tudlak megölelni, az illatod csak a párnáról érzem és ez egy kicsit megnyugtat. Tudom, hogy visszajössz majd, hogy holnap hazahozlak és amennyire lehet megint minden rendben lesz, itt leszel. és nem fogok arra gondolni, hogy mi lenne velem, ha nem hozhatnálak többé haza. 

Csak ülök a sötétben és nem is látom, hogy mit írok, de már nem tudom máshogy kifejezni magam. Dühös vagyok, mert mi nem ezt érdemeljük, talán én igen, de te biztos nem. Az eltelt hónapokban rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem és mégsem teszem fel őket soha, mert miért hoznám fel köztünk ezt a témát, amikor az a feladatom, hogy elfeledtessek veled minden rosszat? Kiírni könnyebb ezeket, mert valamiért reménykedek benne, hogy ez az oldal majd nem ragadja meg a figyelmed, hiszen nincsenek itt fényképek, ujjacskáiddal zavartalanul lapozhatsz túl rajta, s talán majd 20-30 év múlva ragadja meg csak a pillantásod, amikor már alig lesz jelentősége ezeknek a soroknak, jól leszel és én is jól leszek, csak egy távoli emlék marad majd ez az egész. 
Nem értem, miért pont te, keresem a válaszokat de egy sem ésszerű, olyasmik fogalmazódnak meg bennem, melyeknek egyáltalán nincs valóságalapja. Talán rosszul választottál velem, talán nem én vagyok, akire szükséged van és az élet így akar figyelmeztetni erre, csak nem értem, hogy akkor miért nem én vagyok most ott helyetted. Miért nem az én hajam hullik ki? Miért nem engem mérgeznek? Miért nem az én fejemben növekszik daganat? Miért? Miért pont te, amikor ezerszer értékesebb és jobb ember vagy, mint amilyen én valaha is lehetnék. Talán én rontottam el valamit és ezzel akarnak büntetni, felvetik annak a lehetőségét, hogy elveszíthetlek, mert valami kegyetlen ember vagy akármi is legyen ez tudja, hogy fontosabb vagy nekem a saját életemnél. 
Hiányzol, szeretnék bemenni hozzád és beférkőzni melléd, de nem teszem mert tudom, hogy most alszol és akármennyire is látni akarlak nem tudnék megbirkózni azzal, hogy nem hagylak pihenni. Ha már én nem tudok aludni, legalább te tedd meg, szükséged van rá.
Félek egyedül, hónapokig egyedül laktam ebben a házban anélkül, hogy bármi kellemetlent is éreztem volna, most viszont félek. Nem vagy itt, nem töltöd be a jelenléteddel és így minden olyan üres. Nem vagyunk túl hangosak mostanság, de ijesztő ez a csend, ami körbevesz. Nekem kellene megvédeni téged, mégis fordítva van. Megvédsz attól, hogy széttépjem magam, hogy belebolonduljak a tehetetlenségbe.

2014/12/29
Nem mondom ki, mert nem így lesz, csak muszáj leírnom amit érzek, különben megbolondulok. Ma megígértetted velem, hogy ne csináljak butaságot, ha... történik valami. Hazudtam. Bent vagy a műtőben és én nem tudok semmit, nem tudom, mi történik veled, nem tudom, mit tesznek veled, nem tudom, hogy jól vagy-e, kibírhatatlan ez a tehetetlenség. Egyre nehezebben tartom magam előtted, egyre nehezebb elmenni innen és egyre jobban félek. Életemben először hazudtam neked. és emiatt még csak bűntudatom sincs. Azt kérted, legyek boldog nélküled, de te is tudod, hogy ez nem lehetséges. Hallani sem akarok erről, mert tudom, hogy képes vagy arra, amit egyszer már megtettél. Tudom, hogy meggyógyulsz és így nem érzem akkora súlyúnak, hogy hazudtam neked, de nem értem, hogyan kérhetted ezt tőlem, amikor mindketten tudjuk, hogy neked se menne nélkülem.
Néha elgondolkozom azon, lehetséges-e valakit túlságosan szeretni. Betegesen.
Aztán rájövök, hogy valószínűleg igen, mert én vagyok az élő példa rá. Rád nézek és szavakkal kifejezhetetlen az, amit aközben érzek. Nem vagy itt, csak egy képet nézek rólad és a torkom összeszorul, mert annyira szeretnélek megérinteni, megfogni a kezed és a füledbe suttogni, hogy én itt vagyok és mindig is itt leszek, sosem megyek sehova. Csak ilyenkor jövök rá, mennyire sokat jelent, ha megfoghatom a kezed és megtehetem ezeket, a gesztusaim már túl megszokottak és elsuhanok afelett, hogy mennyire hálásnak kellene lennem ezekért. De az vagyok, mert tudom, hogy te vagy a legjobb, amit csak kaphattam az élettől. És veled lenni mégis rohadtul fáj! Felmerül annak a lehetősége, hogy elveszíthetlek, abba pedig belepusztulnék. Saját magamat tenném tönkre.
Tudom, hogy képes vagy rá, tudom, hogy nem hagyod ezt túlnőni magadon. Mindent megteszek azért, hogy megkönnyítsem a dolgod, de ehhez küzdened kell, talán miattam küzdeni is fogsz, s nyertesként fejezzük be ezt a harcot. Akkor pedig soha nem foglak elengedni.

2015/03/15
Mintha széttépnének belülről. Még nem fogtam fel, hogy mi történt. Fáj a fejem és nem látom mit írok, azt sem tudom, ki vagyok én. Ezer darabra téptél szét.
Miközben a nyitott ajtót bámul azon gondolkozok, miért itt vagyok, miért nem otthon? És hol vagy te? Miért nem vagy itt, miért nem ölelsz, miért nem ébresztesz fel és ölelsz magadhoz azt motyogva, hogy minden rendben lesz? Miért? Mi történt?
Úgy érzem magam, mint akit megvertek, mintha amnéziám lenne. Az életemben üres foltok vannak amelyek arra várnak, hogy valahogy rájöjjek, mik voltak a helyükön egykoron. Aztán ezek a foltok teljesek lesznek és beleszakadok a fájdalomba.
Miért írok neked? Miért nem mondom el, amiket gondolok? Az utóbbi időben nem mondtam el neked az érzéseim, mert nem akartalak ezekkel terhelni.
Meghaltál.
Sosem mondhatom már el az érzéseim, sosem fogok már választ kapni a kérdéseimre.
Nem akarok már itt lenni, mert fáj, nem akarok nélküled lefeküdni, nélküled felkelni, nélküled nem akarom látni a világot. Tudom, milyen volt boldognak lenni és felemészt ez a keserűség, ez a kibírhatatlan fájdalom és űr, amit hagytál magad után. Szeretném elfelejteni az egész kapcsolatunkat, de akárhányszor rád gondolok a szívem hevesebben kezd verni. Nem, mégsem akarom elfelejteni, mert melletted olyan boldog voltam, mint még soha senki mással.
Hiányzol, ez a legrosszabb az egészben, és az, hogy tudom, alakulhatott volna ez teljesen másképp is. Talán hiba volt tervezgetni.
Ma a hídon állva megfordult a fejemben, hogy leugrok, számba vettem a lehetőségeket, hogy miért ne tegyem és csak annyi jutott eszembe, hogy nem lennél büszke rám, ha meghátrálnék. De talán egyszer az életben mindenkinek muszáj félretennie a büszkeségét, vagy elfordulni és úgy tenni, mintha nem látná a történéseket. Te elfordulsz, én félreteszem a büszkeségem és megteszem, aztán minden jobb lesz.
Valamiért mégsem tettem meg, de már nem is tudom, miért. Túl feltűnő lett volna annyi ember előtt megtenni, túl nagy lett volna az esélye annak, hogy valahogy kiszednek a vízből és még a lehetőséget is elveszik tőlem, hogy én irányítsam az életem.
Nem mintha most képes lennék erre. Sodródom az árral és várom, hogy jobb lapot kapjak, várok a csodára, ami már sosem fog bekövetkezni.

2015/06/04
Mindig is tudtam, hogy ha túl közel engedlek magamhoz, azzal saját magamat fogom veszélybe sodorni. Nem megy, Faith, nem megy nélküled. Megijeszt amit érzek, hogy Kylee egyre jobban belemászik az életembe és képtelen vagyok eltaszítani őt magamtól. Próbálkozom, de túl kitartó. Nem akarok érzéseket táplálni iránta, nem akarom, hogy bárki is átvegye a helyedet és betöltse az űrt. Nem, az egyetlen amit akarok, az te vagy. Mindig te voltál és mindig is te leszel.
Fordulj el és csukd be a szemed, mert most nem leszel büszke rám, de nem megy, Angyal, nem akarom, hogy menjen.


Srácok!
Amikor ezt olvassátok remélhetőleg már nem leszek kérdőre vonható állapotban. Az elmúlt hónapokban végignézhettétek, min mentem keresztül, s tudom, azt hittétek már félig-meddig rendben vagyok, de ez nem így van. Valószínűleg már tudjátok.
Csak azt akarom, hogy tudjátok: sajnálom!
Sajnálom, hogy nem voltam elég kemény, hogy ennek teszlek ki titeket és fájdalmat okozok nektek. Önző vagyok, mert csak magamra gondolok. Nekem jobb lesz így.
Azt akarom, hogy egy percig se legyetek szomorúak miattam, egyszerűen ennek csak így kell lennie, mert nélküle nem lehetek boldog, szükségem van Rá. 
Azon gondolkozom, miért kellene még maradnom, tudom, hogy képes lennék meggondolni magam, de nem akarom, ezért inkább nem is sorolom az érveket. Nem mondtam elégszer, de tudnotok kell, hogy a veletek eltöltött néhány év messze a legboldogabb időszakom volt amellett, amit Faith-tel töltöttem. 
Ez az utolsó alkalmam arra, hogy üzenjek valamit a családomnak. Nagyon nagyot fognak csalódni bennem, de ha elmondjátok ezeket nekik, vagy esetleg elolvassák ezt a levelet, talán megértenek majd egy kicsit. 
Sajnálom anya, hogy nem mindig voltam jó fiad és sajnálom, hogy fájdalmat okozok neked. Apa... szükség van arra, hogy írjak bármit is? Annyira szeretem Őt, nem megy nélküle, nem akarom, hogy menjen. Greg, Theo ne tudja, hogy ilyen gyenge rokona van. Köszönöm, hogy felneveltetek és megadtatok nekem mindent, sajnálom, hogy mégsem vagyok képes beérni ezekkel.
Srácok, köszönök mindent, amit valaha is tettetek értem. Köszönöm az elmúlt éveket, köszönöm, hogy támogattatok és tartottátok bennünk a lelket. Köszönöm, hogy mindvégig igaz barátaim maradtatok és a legrosszabbkor is mosolyt csaltatok Faith arcára. Hiányozni fogtok, de egyszer még találkozunk, várni fogom, hogy alaposan elverjetek. Ne siessetek utánam, könyörgök!
Nektek menni fog nélkülem is.
Louis, nagyon vigyázz a családodra, kérlek! Talán fogalmad sincs róla, mekkora ajándék ez...
Szeretlek titeket! 

Niall. xx

47.rész The tears stream down my face

 ~Harry Styles~

Minden ugyanúgy indult azon a reggelen, ahogy hónapok óta mindig. Álmos voltam, fejem le-lebukott még és kilöttyintettem a kávém, korán volt még, Zayn szobájából észleltem mozgolódást, mivel az övé az enyém mellett volt és hallhattam, hogyan ütötte be a könyökét vagy valamelyik más végtagját a falba, s vert le valamit a szekrényről. A ház csendes volt, ilyenkor tudtam kicsit elmélkedni. Kifelé néztem az ablakon majd úgy döntöttem, kiülök a teraszra és megvárom ott, míg felmelegszik kicsit az idő. Lustán húztam magam után a pokrócot és a kávé elfogyasztása után egy bögre forró kakaóval merészkedtem az ajtóhoz, s léptem ki alsónadrágban a csípős hidegbe. Hamar bebugyoláltam magam, s ujjaim közt a forró itallal már nem volt olyan kellemetlen az idő. A fű harmatos volt, a nap gyéren sütött és úgy tűnt, kicsit jobb idő várható mára, mint eddig. Úgy döntöttem, talán később megpróbálom ezúttal én rábírni Niallt a megmozdulásra, hogy kicsit visszatereljem abba az életbe, amit éltünk Faith előtt. Most a napjai abból álltak, hogy kiment a temetőbe, egyedül vagy valamelyikünkkel, pityergett kicsit, majd elment és legközelebb csak este láttuk. Kylee vitt valami újat az életébe, de ettől még nem tűnt vidámabbnak, csak jobban tűrte a veszteséget. Elkortyolgattam a kakaóm és elgondolkoztam azon, hogy ilyenkor már a hűtőben szokott kutatni valami után, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget annak, hogy még nem jelent meg. Talán már nem csak átszenvedte az éjszakákat, hanem tudott aludni is.

- Jó reggelt! - felpillantottam, Louis lépett ki fintorogva az ajtón és lehuppant mellém. Fáradtan dörzsölgette az arcát, felkínáltam a pléd felét de nemet intett a fejével, helyette felállt és becsoszogott, hogy aztán a köntösében másszon ki újra. 

- Neked is - köszörültem meg a torkom, beljebb húzódtam, hogy ne terüljek ki az egész lépcsőfokon. Pár napja nem tudtunk rendesen beszélni, Hayley itt volt, majd elment, s ő nagyrészt Alexxel volt, voltak kérdéseim amiket még nem volt alkalmam feltenni. - Hogy van Alex? 

Lenyelte a kortyot kávét, s kissé elmosolyodva bólintott.

- Jól, panaszkodik kicsit, mert reggelente rosszul van, de ezen kívül minden rendben - mosolygott, s újból a kávéba kortyolt. - Jó lenne vele lenni ilyenkor, de nem igazán hagyja, hogy hazamenjek.

Bólintottam, Alexis pszichológushallgatóként nem nagyon támogatta, hogy Lou elmozduljon innen. Igazából kissé bizarr volt a helyzetünk minden szempontból, de Louis elfelejtette a múltban történteket és én is, Alexis nem volt több számomra, mint Perrie vagy Rebeca, vagy... mint Faith. 

- Tegnap már kicsit jobb volt, nem? - tettem fel a következő kérdésem, kissé vonakodva bólogatott, majd beletúrt a hajába.

- Nem így akartam elmondani neki, nem tudom, mennyit mutatott tegnap abból, amit ezzel kapcsolatban érzett - magyarázta, majd lábait kissé terpeszbe tette és előrehajolt. Hallottam, ahogy roppant a gerince és elfintorodtam. - Bocs - röhögött ki, irtóztam ettől a hangtól, mármint a ropogástól. - Alex valamiért meg van győződve arról, hogy kislányunk lesz, gondolkozom azon, hogy talán a Faith nevet kellene kapnia, ha így lesz.

- Ne nehezítsd meg neki - ráztam a fejem, ellenkező esetben talán én is eltűnődtem volna ezen, kívülállóként viszont tudtam, hogy ez nem volt a legjobb ötlet több szempontból sem. Niallt mindig rá emlékeztette volna, valamint mennyire lenne szép történet, ha a gyerek megkérdezné miért pont ez a neve, Louis meg elmesélné, hogy Niall bácsi halott menyasszonya miatt?

Kiengedtem az ajtónál kaparászó macskát és figyeltem, ahogy kirohant a nyirkos fűre és lábait szinte undorodva emelgetve indult felfedezni a kertet ma reggel is.

- Sejtettem, hogy rossz ötlet - húzta el a száját, majd feltápászkodott. - Bejössz?

Követtem, s egy ideig még folytattuk bent a beszélgetést, majd felbukkantak a többiek is és ez valahogy abbamaradt, csak Niall nem jelent meg. Liammel reggelit készítettem, hogy ha felkel akkor kicsit jobban induljon a napja, amikor Zayn üvöltése visszhangozta be a házat. A tányér a földre esett de egyikünk se foglalkozott vele abban a pillanatban, fejvesztve rohantuk fel a lépcsőn. A látvány beleégett a tudatomba és sosem tudtam tőle szabadulni többé. ahogy Zayn zaklatottan rázta a vállát, arcán patakzottak a könnyek.
- A rohadt életbe Niall! - harsogta, majd elengedte és szinte lezuhant a padlóra. Életem legborzalmasabb napja volt az, s már felfogtam, mit érezhetett ő. Egyszerűen minden felborult, mindennek vége lett, minden megszűnt és nem értettem hogyan. Hogyan volt képes ezt tenni, hogy tehette meg és miért. Annyi kérdésem lett volna és már sosem tudtam feltenni. Dühös voltam és elképesztően tehetetlen, elkeseredett. Nem értettem semmit és nem is akartam megérteni ezeket.
Niall Horan saját akaratából ment el nem gondolva arra, mit hagyott hátra. Nem a banda számított, hanem a barátságunk, hogy elvesztettük az egyik darabunkat, a testvérünket, rövid idő alatt a második nagyon fontos embert az életünkben. Az élet egy kicseszett kegyetlen játékot játszott velünk. Fuldokolva kapkodtam levegő után, minden lélekjelenlétem elhagyott, az ágy mellett üres gyógyszeres dobozok feküdtek és a vak is láthatta, hogy a válla, mellkasa nem mozgott. Nem lélegzett.
Liam hívta a mentőket, vadul telefonáltak és zokogtak, én meg csak néztem a legjobb barátomra és mérhetetlenül dühös voltam rá. Nekünk szükségünk volt rá, mi szerettük és ez mégsem volt elég neki.
Már késő volt, még a mentőben elkezdték újraéleszteni de nem történt semmi. Liam gubbasztott mellette és nézte végig a műveletet, ahogy a mellkasa felemelkedett, majd visszazuhant a hordágyra. Nem történt semmi.
Zokogásom bezengte Louis kocsiját, ő vezetett, kezei remegtek és könnyek folytak végig az arcán, de a száját összeszorította és csak nézett előre, míg én bömböltem, Zayn pedig halkan zokogva ölelte át magát. Magamat okoltam, mert úgy éreztem nem figyeltem rá eléggé, s valószínűleg ez játszódott le mindannyiunkban, holott nagyon mélyen tudtuk is, hogy mi próbálkoztunk, ez Niall döntése volt. Csakhogy abba nem gondolt bele, mit hagyott hátra, hány embernek okozott szenvedést és fájdalmat.
Ismét ott ültünk a kórház folyosóján tehetetlenül, összeroskadva.
- Nem - rázta a fejét Liam - nem, nem igaz!
Ott ült Niall mellett a mentőben, látta, hogy nem reagált semmire, s most, hogy az orvosok szavakban közölték, egyszerűen nem jutott el a tudatunkig.
- Csináljanak valamit! Csináljanak vele valamit! - a hajamba markoltam, mellettem Zayn lefordult a székről és összehúzta magát a fal mellett.
Liam tombolt, Louis a falnak döntötte a homlokát, majd ellökte magát tőle és zokogva ütötte bele az öklét. Rövid időn belül az idegosztályon kötöttünk ki, s meg sem fordult a fejemben, hogy tiltakozzak a nyugtató ellen. A világ a feje tetejére fordult néhány pillanat alatt, s szinte beleszakadtam a fájdalomba.
Gondolataim és a testem is zsibbadt volt, kinyitottam a szemeim és egy ideig csak bámultam a fehér plafonra, lassan eljutott az agyamig minden, hogy miért voltam kórházban és miért nem voltak mellettem a többiek. Feltápászkodtam, nem voltam infúzióra kötve, képes voltam elhagyni a szobát. Mezítláb csattogtam ki a szobából, ami először feltűnt, hogy a családom a folyosón volt, ott volt még a többiek anyukáik is, Liam egyik nővére és Gemma. Mindannyian összeroskadva ültek, a nővérem fedezett fel először engem.

- Jajj, Haz! - dünnyögte, s néhány pillanaton belül már magához szorított. Nehezen, zihálva lélegeztem, belefúrtam az arcom a hajába és csak sírtam, mert képtelen voltam beszélni. Tudta mi történt és nem volt szükség szavakra, éreztem, hogy anya is átkarolt minket, s Gemma rázkódott a karjaimban. Hallottam, hogy ajtók nyíltak, majd amikor felpillantottam láttam, hogy szorította magához Zayn az anyukáját. Jobban sírt, mint én, hangosabban, s összefolyó szavakban kezdte elmondani, hogy ő talált rá Niallre, sosem láttam még így őt, de korábban Niallről sem feltételeztük volna, hogy képes ilyesmire.

Előbukkantak a többiek, egy ideig olyan volt minden, mintha a saját családunkon kívül nem létezett volna semmi, mindenki a saját rokonai körében volt, majd egy kéz érintette meg a vállam. Szembenéztem Louis kipirult arcával, görcsösen szorítottuk egymást, szinte kapaszkodtunk, mert csak most jöttünk rá igazán, mennyi mindent jelentettünk mi egymásnak, mi öten. Görcsös kapaszkodásunk bővült a többiekkel, homlokom Liam vállának támasztottam, patakzottak az arcunkon a könnyek de abban a pillanatban semmiért nem engedtem volna el őket. Tudtuk, hogy vége volt, mi öten voltunk a One Direction, Niall nélkül nem folytattuk, ez egyértelmű volt. Nem fájt, hogy elengedtük ezt a korszakot, mert ennek a fájdalmát elnyomta a minket ért veszteség.

Felsorakoztunk a menedzsment előtt, összeszorított szájjal hallgattuk végig az érveket amellett, hogy miért kellett volna együtt maradnunk, olyan hülyeségeket mondtak, hogy Niall emlékére és mert Niall is ezt akarná, de ha én tettem volna ezt vagy bármelyikünk, akkor ő is itt ült volna, hogy aláírja a feloszlási szerződést. Az elhatározásunkat csak abban az esetben lehetett volna megváltoztatni, ha valahogy visszahozták volna őt az életbe, de ez már lehetetlen volt, 2 nappal ezelőtt eltemettük a legjobb barátunkat, s már értettem, miért mondta mindig, hogy az ő fájdalmát mi nem tudtuk átérezni. Most már tudtuk, mit érzett ő, mert a szertartáson képtelen voltunk megszólalni, csak ültünk egymásra borulva és vártuk, hogy vége legyen. Az élet kegyetlenül követelte a kamatot az elmúlt évekért, olyan volt, mintha alkut kötöttünk volna az ördöggel azért, hogy a bandánk eljusson addig, ameddig, s most így kellett fizetnünk érte. Terápiákra és pszichológushoz jártunk, ott voltunk egymásnak de még fel sem fogtuk a történteket, képtelenek voltunk segíteni egymáson. Felváltva ültünk Niall szobájában, majd gubbasztottunk a kanapén és néztük újra napról napra a közös interjúkat, fellépéseinket, s próbáltuk feldolgozni a történteket, a hiányát. Elment és csak most döbbentem rá, mennyi mindent nem tudtam megosztani vele, hány kérdésem maradt még hozzá, nem tanított meg rendesen gitározni és már nem lehetett az egyik tanú az esküvőmön. Niall Horan úgy ment el, hogy fogalma sem volt róla, mekkora szerepet játszott az életünkben, a bandán kívüli életünkben.

- Biztosak vagytok benne? - ránéztem a férfira, akit tulajdonképpen még csak nem is ismertem igazán. Simon valamelyik bunkó alkalmazottja volt, a nagyfőnök, aki mindenkinek osztotta az észt és mindenbe beleszólt. Bólintásunk egyöntetű volt, nem bizonytalanodunk el, nevünket sorra véstük rá a papírra, melyet utoljára Zayn írt alá, s tette le az asztalra. Ilyen egyszerűen lett vége, ennyi drámával és fájdalommal a neveink mögött, de még így is összetartozva. Voltunk mi négyen és valahol ott volt még Niall is. Valahol, ahol bizonyára boldogabb lehetett. Habár vallásosnak vallottam magam a mennyország létezése sokszor okozott fejtörést számomra. Habár mindig azt tanították, hogy ne keressek észbeli magyarázatot ezekre, mégis próbáltam, viszont már nem volt szükségem ezekre. Akartam, hogy létezzem valamit, kellett, hogy létezzen valami az olyan emberek számára, mint amilyen Niall és Faith is volt. Szerettem volna belátni, hogy neki jobb így, de önző módon csak arra tudtam gondolni, hogy nekünk viszont nem. Nekünk örökké hiányozni fog, nekünk együtt kell élni ezzel. S ahogy ezen tűnődtem már tudtam az okát annak, miért döntött így. Ők ketten a lehető legtisztább módon szerették egymást, Niall nekünk a testvérünk volt, viszont ő a szerelmét vesztette el. Hiába okoltam magam, hiába kerestem volna lehetőségeket, amikkel segíthettem volna neki, ő nem akart túllépni rajta. Ott volt Kylee, akitől mindannyian sokat reméltünk, aki tényleg tudott volna segíteni neki túllépni, de hiába, ha Niall nem akarta ezt. Reméltem, hogy létezik valami a halál után, mert akkor a barátom ebben a pillanatban nagyon boldog volt, s nem számított, hogy ebben a pillanatban is forró könnyek folytak le az arcunkon, mert leszünk mi még együtt öten, ha nem is most, valamikor biztosan.

Sziasztok! 
Az előző résznél többnyire sokkoltam mindenkit, s talán ez most is így volt. Sokan írtátok, hogy Kylee miatt történt, lesz még neki valami fontos szerepe, de... nincs. Neki egyetlen szerepe volt, amit teljesített, az egész megjelenésével azt akartam hangsúlyozni, hogy Niall életébe jöhetnének még lányok, próbálkozhatnak, de ő nem akar senki mást. Talán néhányan rájöttetek erre, én reménykedem benne. 
Nem akarok most túl sokat írni, pedig annyi gondolat kavarog a fejemben, viszont majd ezeket leírom talán később, a kis búcsúmnál. Az a rész sokkal rövidebb volt a többinél, de így is nagyon nehéz volt megfogalmazni, emellett úgy gondolom, ennyiben sikerült összefoglalnom mindent, amit még akartam. A következő rész az Epilógus lesz.

Nessa. xx

46.rész I know now, that I'm so down

Vannak rossz napok az életben, vannak nagyon rossz napok, különösen rossz napok, de az én napjaim mostanság mindennél rosszabbak voltak. Hálátlan voltam, mert ültem a meleg házban, a márkás ruháimban, a rengeteg pénzemmel a hátsóm alatt úgy, hogy a hűtő dugig volt étellel, míg más az utcán fagyoskodott, éhezett, viszont míg ők talán láttak kiutat a helyzetükből, addig én nem. Nem kellett volna panaszkodnom, megvolt mindenem, csak az nem, amiért mindent odaadtam volna.
Belenéztem a tükörbe és már szikráját sem láttam Niall Horannak, egyetlen kicsi részét sem. Perceken át néztem magam, tűnődtem azon, képes vagyok-e arra, hogy szeressem őt, Kylee-t, hogy úgy csókoljam, öleljem, ahogy Faithet csókoltam és öleltem, a válasz pedig nem volt. Minden esetben.
Levonszoltam magamat a lépcsőn, mert még mindig rendelkeztem testi szükségletekkel, ez alól az evés sem volt kivétel. Már a lépcső tetejéről hallottam Alexis hangját, nagyot sóhajtva lépdeltem lefelé, hangtalanul osontam, nem volt kedvem hosszas bájolgáshoz vele is. Ahogy néztem őt és Louis-t azon kezdtem tűnődni, vajon mi is ilyenek voltunk-e. Szorosan összebújtak, Alex lábai Louis ölében voltak, éppen elcsíptem a pillanatot, amikor a lány halkan nevetve fültövön vágta a barátját.
- Remélem, hogy a jövőben a hasfalamat szétrúgó kölök lány lesz, nincs szüksége a világnak még egy olyan átokra, mint te! - mondta halkan, nevetve, de nem elég halkan ahhoz, hogy ne halljam. Megálltam, továbbra sem vettek észre. Nagyot nyelve figyeltem őket, s reméltem, ez csak egy "csak úgy" elhangzott mondat volt, de nem úgy tűnt. Abból legalábbis nem azt vontam le, ahogy Louis az ujjait szétnyitva simította tenyerét a lány lapos hasára, s érzelgős mosolyt villantottak egymásra. Lehajtottam a fejem, vissza akartam fordulni, hogy ne tudják meg, hogy hallottam, amit Alex mondott. Bizonyára mindenki tudta már ezt rajtam kívül, legalábbis erre következtettem. Megbotlottam az egyik lépcsőfokban, tenyereimmel védtem magam attól, hogy lefejeljek egy felsőbb lépcsőfokot, de a puffanásom nem volt hangtalan, s Louis már talpon is volt. Nem tudom, mennyi idő telt el az esésem és aközött, hogy Louis felhúzott, de amikor a szemébe néztem tudtam, hogy tudja.
- Hallottad? - kérdezte halkan, bólintottam és az ajkaimat összepréselve erőltetett mosolyra húztam a szám.
- Gratulálok - veregettem meg a vállát, Alex felé biccentettem és megfordultam, hogy ezúttal tényleg a szobámba mehessek.
- Niall - fogta meg a vállam, s visszahúzott. - Nem volt tervezett.
- Az mindegy - ráztam a fejem, s zoknis lábaimat kezdtem bámulni. - De akkor is vigyázz rájuk mindennél jobban! - fejemet felbiccentettem és igyekeztem nem szabadjára engedni a könnyeimet. Bólintott, majd átfogta a vállaim és átölelt. Tudta, hogy nem szerettem ezt, de megtette, s ezzel együtt hüppögő, fuldokló zokogás tört fel a torkomból. Örülnöm kellett volna, de nem tudtam másra gondolni csak a saját szerencsétlenségemre, és még csak nem is csendben sajnáltam magam, mert másodperceken belül már mindenki lent volt.
- Mi történt? - hallottam Harry hangját, válasz helyett Zayn egy újabb kérdést tett fel.
- Megmondtad neki?
- Nem... Alex mondott valamit, látott minket és gondolom tudott következtetni arra, hogy mi a helyzet - magyarázta, fejemet a vállához fogta úgy, ahogy apa is tette néhány héttel ezelőtt.
Szükségem volt arra, hogy elvonuljak és összeszedjem magam, az arcomat dörzsölgetve bontakoztam ki a karjai közül, Alexis barna, aggódó tekintetével nézhettem szembe.
- Gyere, beszélgessünk kicsit! - csúsztatta kezét az enyémbe, s elindult felfelé a lépcsőn. Követtem, mert úgy gondoltam, hamarabb elbújhatok a szobámban, ha hagyom magam és nem ellenkezek.
Lehajtottam a fejem, a fiúk arcán meglepettség látszott. Mióta Kylee beturakodott a napjaimba nem sok időmet töltöttem itthon, s ha itt is voltam, talán annyira nem látszódott rajtam amit belül éreztem, azt hihették, kezdtem rendbe jönni, de igazság szerint csak egyre rosszabb lett minden, ezt pedig most éreztem csak igazán. Elég volt, nem tudtam, mire számíthattam még, hogy mi lehetett volna még ennél is rosszabb, de nem akartam megvárni.
Letelepedett az ágyamra, arcomat eltakartam a tenyereimmel és mély levegőt vettem. Hirtelen láttam Alexisben a pszichológushallgató egyetemistát, ahogy szemeivel aprólékosan vizsgált szinte hallottam, ahogy kattogott az agya. Más volt már, mint az a lány, aki régebben rengeteg galibát okozott számunkra, legfőképp Louis és Harry számára. Egy kicsit megkomolyodott, kicsit megváltozott külsőleg, elengedte a múltját és egy igazán új életet kezdett Lou mellett. Ő megcsinálta.
- Nézd, Niall...
- Ugye nem akarjátok... bántani? - nyeltem nagyot, várakozva néztem rá, arcára döbbenet ült ki.
- Nem, nem! - ölelte át magát. - Ez meg sem fordult a fejünkben.
- Oké - nyeltem nagyot, ölembe ejtett kezeim vizsgáltam és próbáltam összeszedni a gondolataim. - Örülök nektek, tényleg, csak...
- Tudom, nem kell megmagyaráznod - simított végig a vállamon. - Szerettük volna elmondani neked, de nem tudtuk, hogyan tegyük. Figyelj, nem terveztük a babát, még mindig nem tudom felfogni ezt az egészet, a többiek tudták és neked is csak azért nem mondtuk el, mert... tudtuk, hogy ti akartátok. Nem akartuk, hogy még rosszabb legyen neked, Niall.
Bólintottam, nem igazán tudtam már, mit mondhattam volna, majd néhány másodperc elteltével önszántamból öleltem át. Ő is meglepődött, én is meglepődtem, s talán emiatt kapaszkodott olyan igazán belém.
- Minden a helyére fog kerülni, majd meglátod - nyomott puszit az arcomra, majd felállt. Tudta, ha más nem, akkor ő tudta, hogy most egyedül kellett maradnom, mert megtanulta az egyetemen.
Eldőltem az ágyon és magamra húztam a takaróm, ha volt igazán rettenetes nap, ez valóban az volt, alig vártam, hogy vége legyen, de a holnap már nem jelentett új kezdetet, ez volt a legnagyobb baj. Tudtam, hogy Kylee-nak igaza volt, ha akartam volna össze tudtam volna szedni magam, de nem akartam, mert egyszerűen már nem akartam Faith nélkül élni. Beismertem magamnak, hogy kezdtem habár nagyon ingadozó, bizonytalan érzéseket táplálni Kylee iránt, egyszerűen nem akartam szeretni őt, mert az egyetlen ember akit szeretni akartam az Faith volt.
Feltápászkodtam az ágyról, nem sírtam, talán már elfogytak a könnyeim. Louisnak összejött, nekem nem. Eltűnődtem azon, hogy többnyire mennyire tragikus szerelmi történetek alakultak ki a bandában, hogy ők is milyen nehezen és nyűglődve jöttek össze, Hayley és Harry közt is voltak gondok, de ezt a versenyt ezúttal én nyertem, a mi szerelmi történetünk olyan volt, ami könyv formájában valószínűleg vezette volna a megkeseredett, elvált háziasszonyok bestsellerlistáját. Röhejes, szánalmas és rendkívül fájdalmas. Leballagtam a lépcsőn, mert még mindig éhes voltam. A nappaliban csend volt, a fiúk egy kis körben ültek ki a kanapén, ki a fotelban. Elhaladtam mellettük, a konyhába mentem és elmartam egy hatalmas bagettet, kettévágtam, megvajaztam, s egy olyan szendvicset készítettem magamnak, amelyet néhány hónappal ezelőtt néhány másodperc alatt tömtem volna meg. Megvajaztam, majonézt is kentem rá, beledobáltam néhány szelet felvágottat, salátát, paradicsomot, mindent, ami a kezem ügyébe akadt, majd rácsaptam a tetejét és nagyot haraptam belőle. Lassan ballagtam a nappaliba, s lehuppant a kanapéra. A hasamra morzsáltam és csámcsogtam, nem szólt rám senki, mert most megtehettem. Nagy szemekkel bámultak egy ideig, de senki nem mondott semmit, pedig korábban Lou-t és Zaynt is rettenetesen idegesítette, ha csámcsogtam. Elmajszoltam a szendvicset, a jól ismert telített érzés árasztott el.
- Jól vagy, Niall? - kérdezte óvatosan Liam, megvontam a vállam és nagyot haraptam. Igazság szerint nagyon nem voltam jól.
- Mit szólnátok hozzá, ha hazavinném Alexet és aztán megnéznénk a tegnapi meccs ismétlését? - tette fel a következő kérdést Louis. Tulajdonképpen a kérdés csupán nekem szólt, a többiek nem mondtak volna nemet. - Vagy szeretnél maradni te is? - fordult a barátnője felé, kinyújtotta a kezét és a haját a füle mögé tűrte. A szendvicset szinte lenyomtam a torkomon.
- Nem, nézzétek csak nyugodtan együtt - mosolygott, pillantását egy ideig rajtam tartotta, majd felállt és egyenként elköszönt mindenkitől, utoljára hagyott engem. - Szia Niall - nyomott puszit az arcomra. Ez nem volt rá jellemző, de az emberek változnak, erre én voltam a legjobb példa. Halkan búcsúztam el tőle, miután megfordult egy ideig néztem utána, irigység marta a torkom, mert Louis talán fel sem fogta, mennyire szerencsés. Lehetett egy tökéletes családja, tökéletes gyerekei, tökéletes élete, nekem már soha nem adatott meg ez a tökéletesség.

~Louis Tomlinson~

- Min gondolkozol? - csúsztattam egyik kezem a combjára, kissé összerezzent, majd összekulcsolta a kezünket és felém fordult.
- Niallön, túl könnyen fogadta a hírt - a hangja komolyan csengett, ha nem a barátomról beszélt volna valószínűleg vadítóan szexinek tartottam volna, ahogy előmászott belőle a pszichológushallgató, így viszont aggódásra adott okot.
- Mostanában már másabb kicsit, mintha összeszedte volna magát - válaszoltam néhány perc elteltével. Magamban végiggondoltam azt az időszakot, amióta Kylee belépett Niall életébe, a fejembe szöget ütött a gondolat, hogy talán lehetett volna köztük valami, ha nem is most, kicsit később. Niall nem lett sokkal vidámabb, de már nem csak otthon ült, képes volt rendesen felöltözni és rendbe hozni magát. Sírt még, sokszor megijesztett minket, ha csak ült valahol és nézett maga elé, de látható változásokat produkált.
- Nem tudhatod, mi játszódik a lelkében - szorította meg a kezem, s felsóhajtott. - Nagyon nehezen dolgozza fel a történteket, Lou, talán most csak elfojtja magában az érzéseit, ez pedig nem biztos, hogy jó.
- Nem tudom már, hogyan tudnánk segíteni neki - egy pillanatra eleresztettem a kezét, beletúrtam a hajamba és elsimítottam az arcomból pár kósza tincseit. - Mindig azt mondja, hogy nem értjük meg, nem hagyja, hogy segítsünk.
- Talán nem arra van szüksége, hogy az élet értelméről magyarázzatok neki, hanem arra, hogy segítsetek megtalálni. Csak egy utat kell találni neki, azt majd egyedül végigjárja.
Behajtottam a kapun, s az autót leállítottam. Értettem ezeket a kissé burkolt mondatokat, tudtam, hogy igaza volt, de azon még gondolkodnom kellett, hogyan fogok segíteni Niallnek.
Hátradőltem az ülésben, kikapcsoltam az övem és kissé felé fordultam.
- Milyen jó, hogy ilyen okos barátnőm van - mosolyodtam el, s gyengéden megérintettem az arcát. - Sajnálom, hogy így alakult ez a délután.
- Legalább már eggyel kevesebb teher van a válladon - simított végig az említett testrészemen. Sóhajtva biccentettem és mély levegőt vettem. - Majd bepótoljuk, Lou, most menj haza.
- Nekem is hiányzik - motyogtam, karjaim óvatosan fontam köré és az ölembe húztam. Nem ellenkezett, a komolyabb Alexis legyűrte a benne tomboló kis vadmacskát.
- Tudom - vizsgálta az arcom, ujjaival végigsimított az államon és egy kis csókot pihentetett a számon. - Mostanában sokat gondolkozok rajta, rajtuk.
- Ne stresszeld magad - simítottam végig a karján, tekintetem a farmerkabáttal fedett hasán legeltettem. Talán csak beképzeltem, talán nem, de ha megérintettem már másabb volt a hasa, az egyik felem pedig szárnyalt a boldogságtól.
- Nem stresszelem, mert...  Csak akármennyire is idegesítő és idétlen vagy néha, ép ésszel azt nem tudnám elviselni, amin ők átmentek - vallotta be egészen halkan, vékony karjait a nyakam köré fonta és úgy ölelt. Ez már bennem is sokszor megfogalmazódott, sajnálatos módon ez az egész döbbentett rá arra, hogy igazán becsüljem meg őt és a néha bosszantó kapcsolatunkat.
Ajkaink találkoztak és már egyáltalán nem volt kedvem hazamenni, ugyanakkor tudtam, hogy nem lenne szép tőlem, ha az ötlet megalkotójaként nem vennék részt a programon.
- Menj haza, Louis - húzódott el, pisze orra az enyémhez simult. Azt várta, hogy én vegyek erőt magamon, de ez nehéz volt. Egyik karomra csúsztattam a táskáját, majd a fészkelődését figyelmen kívül hagyva elvittem az ajtóig. Miután újra a saját lábán állt az első dolga az volt, hogy tenyerével rásózott a mellkasomra.
- Sose tagadd meg a nők parancsait! - nézett rám morcosan, ezzel arra célzott, hogy amikor arra utasított, engedjem el, nem engedtem és vele a karomban jártam le azt a 7 méter távolságot az autó és a ház között. - Ezt jó, ha megjegyzed, főleg ha lányos apa leszel!
Elmosolyodtam, s ő is képtelen volt elrejteni a mosolyát. Magamhoz húztam, arcom néhány másodpercig a hajába temettem, s úgy motyogtam:
- Parancsold meg, hogy elmenjek, mert másképp nem fog menni.
- Nagyon befolyásolható és engedékeny leszel - rázta rosszallóan a fejét. - Van körülbelül 7 és fél hónapom arra, hogy rendes apajelöltet csináljak belőled.
- Majd megnézem, milyen leszel gyakorlatban, te tökéletes anyajelölt - cukkoltam, s széles vigyorral az arcomon csókoltam meg újra és újra. - Talán maradhatnék még egy kicsit, úgy 20 percet, vagy egy órácskát.
Egy pillanatra meglágyulni látszott, majd fejét felbiccentette, szigorú parancs helyet viszont csak aggodalmasan nézett rám.
- Tudod, hogy inkább veled lennék én is, de menned kell. Rossz előérzetem van valami miatt - csinos kis ujjaival hátracsapta a haját, s puszit nyomott az arcomra.
- Tartsd szemmel Niallt, rendben?
Talán nem szándékosan, de bogarat ültetett a fülembe. Elbúcsúztunk, majd visszaültem a kocsiba és hazahajtottam, a történtek után meg sem fordult többé a fejemben, hogy kételkedjek Alexben.

~Niall Horan~

Meg sem próbáltam visszaemlékezni arra, mikor ültünk utoljára így. Öten préselődtünk egymás mellé, félig szinte egymás ölében ültünk, talán emiatt sikerült Harrynek az első gólnál Zayn ölébe borítania a sörét. Nevettem, méghozzá úgy, hogy nem is voltam részeg. Rádöbbentem, hogy mennyire hiányzott az ötösünk, amikor csak röhögtünk és fárasztottuk egymást.
- Haz, dobd ide a chipset! - kortyolt bele Liam a sörébe, s elsőként röhögtem fel hangosan, amikor a göndör a felbontott csomag chipset rezzenéstelen arccal Liam ölébe dobta. - Idióta - nevetett, s visszadobta.
Elcsipegettem az ölembe hullott krumpliszirmokat, kortyolgattam az italt és csak szívtam magamba a jelenlétüket. Kibírhatatlan bandát alkottunk, de szerettük egymást, a barátságunk igazabb volt, mint az olyan emberek közt, akik nem adtak minden este koncerteket.
- Láttad, láttad ezt?! - pattant fel Louis. - Miért adott neki büntetőt? Az rúgta fel! - hadonászott a tévé felé, lábával dühösen dobbantott, majd hisztisen levágta magát félig Zayn ölébe.
- Góól! - üvöltött fel Harry, karjait oldalra dobta és velem együtt Louis-t is orrba törölte, ám akkor ez nem számított. Nevettem, mert talán kicsit szándékosan idétlenkedtek, azért csinálták, mert velük voltam. Egy kis részem visszatért néhány órára.
Néztem Zayn után, ahogy hülyén táncolgatva indult a konyha felé, Louis a hátára vetődött és berohantak az ajtón.
Kissé elnyúltam és elrágcsáltam a maradékokat, az újabb doboz sört viszont nem bontottam fel. A meccset megnyertük, s miután vége lett még maradtunk a nappaliban.
- Hát, ez jó volt! - csapott a combjaira Liam és mosolyt villantott rám. - Jövőhéten ugyanitt?
Bólintottak, én nem, de talán észre sem vették. Ültem köztük és a tekintetem lassan végigjártattam rajtuk, össze-összeröhögtek, elhullott morzsákat dobtak egymás arcába. Ez elmúlt években ők jelentették a biztos pontot számomra, ők voltak a családom, s még mindig ők voltak egy része, csak már nem voltak igazán elég, mert a családom nem teljesen így képzeltem el.
Órák teltek el, beszélgettünk, fel-felnevettem, ezekre az órákra mindent az agyam leghátsó zugába söpörtem, aminek köze volt hozzá, s az arcukon szétáradó mosoly azt mutatta, megérte ezt tennem.
Nagyot nyelve néztem rájuk, nem akartam felmenni, nem akartam egyedül maradni, de Zayn már félig aludt és a többiek is nagyokat pislogtak. Előre-hátra hintáztam a lábamon, mondani akartam valamit, de a szavak cserbenhagytak már megint
- Izé... Kösz ezt az estét, srácok - böktem ki alig hallhatóan. Nem mondtam el nekik, mi történt Kylee-val, pedig megtehettem volna. Nem mutattam ki az érzelmeim Louis és Alex miatt, pedig számítottak a tombolásomra, ezek helyett itt vihogtam velük
- Hiányoztál - mosolyodott el Liam, megveregette a vállam és egy pillanatra a szemembe nézett. Összepréselt szájjal biccentettem kicsit, s visszamosolyogtam rájuk.
- Niall - szólt utánam Harry, megtorpantam az ajtóban és azt reméltem, talán áthív majd magához beszélni kicsit, vagy valami. Nem akartam egyedül maradni. - Faith igazán büszke lenne most rád - tekintete elhomályosult egy pillanatra, majd nyelt egy nagyot és elmosolyodott. Lesütött szemekkel bólintottam, s eltűntem az ajtó mögött, vele beszéltem utoljára.
Hideg verejtékben úszva ültem fel, mellkasom szaporán emelkedett le-fel, arcomon forró könnyek szánkáztak végig. A pohár végleg betelt. Hisztérikusan túrtam a hajamba, majd ráharaptam a párnámra és úgy fojtottam el a hangom. Az életem felismerhetetlen darabokra hullott szét, s a megmaradt emlékeimbe is belerondított valami. Ajkának érintését, ízét elvette Kylee, nem maradtak terveim a jövőre, nem volt otthonom, nem volt kit szeretnem, nem volt semmim. A világ leggyávább döntését hoztam meg, s tudtam, hogy ő gyűlölt volna a legjobban, de már nem volt itt, hogy megmentsen.
Átlapoztam a könyvünket, a sötétben ülve firkálgattam az oldalakra és néztem a képeket. A boldog képeket. Felálltam, halkan lépdeltem a folyosókon, bementem minden szobába, ami üres volt. Játszottam egy meccset Fifán, végignéztem a díjakat, a képeinket, majd a kanapén gubbasztva kezdtem visszanézni az életem. A meghallgatásom, a fellépéseink, a videónaplók, interjúk, rajongók által összevágott videók. Nem panaszkodhattam, életemből körülbelül 20 évet igazán boldogan éltem meg, az a fajta ember voltam, aki mindig tudta, hogy a világ nem dől össze egy rossz naptól, aki tudta, hogy a holnap hozhat valami mást, valami jobbat, csakhogy az utóbbi másfél évben a holnap nemhogy jobbat, még rosszabbat hozott, s azt kívántam, bárcsak még mindig ezeket a napokat élnénk. Valahogy, de ő is élne. Életem legrosszabb és legjobb időszaka volt egyszerre a vele töltött idő, vele egyszerűen csak nem számított, hogy ki voltam, az sem, hogy ő ki volt. Voltunk mi ketten és nem számított más, beteg volt, de ez sem számított a szerelmünkben, mert az első perctől az utolsóig igaz volt minden kimondott szó, minden érintés, minden gondolat. Hol volt az a Niall, aki egy rossz nap után is mosolyogva várta a holnapot? Sehol, abban a pillanatban meghalt, amikor ő elment. A videókkal magamat akartam rávenni arra, hogy lássak még valami szépet a pokolban, ne tegyem, amit tenni akarok, csakhogy már nem hittem a szebb holnapban.
Hajnalodott, amikor a konyhába mentem. Elmajszoltam egy doboz hagymás Pringlest, megettem egy tejszeletet, s a szekrényben fellelhető összes gyógyszerrel, meg egy doboz kólával hagytam el a helyiséget.
Megálltam a folyosón és az ajkamat rágva néztem végig, s azon kívül, hogy akartam volna még egyszer beszélni a fiúkkal már semmi nem jutott eszembe. Ha Harry most kilépett volna az ajtón, s meglátta volna a kezemben a zsákmányom, talán az életem is máshogy alakulhatott volna, de senki nem indult útnak a házban hajnalok hajnalán. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót és az ágyra szórtam a cuccokat, majd az asztalomhoz mentem, s a dalszöveges füzetemből egy lapot kitéve kezdtem körmölni. Eszembe jutott Theo, hogy majd bizonyára valami szégyenfoltként tekint rám, ha idősebb lesz, s megtudja, hogy ez csak rajtam múlt. A kisfiúra gondoltam és a könnyeim ismét útnak indultak, a bátyám szinte mesébe illő életet élt, az enyém a csodásból egy drámává változott. Egy röpke pillanatig a világ összes boldog emberét gyűlöltem.
A sorok csak gyűltek, egyre zavarosabbak lettek, a szavaim összefolytak és hibákat ejtettem, majd eldobtam a tollat és felálltam. Nem akartam elolvasni.
A telefonom a kezembe vettem és egy rövid, egyszavas körüzenetet küldtem szét a családom, közeli barátaim közt, mert talán nem mondtam elégszer anyának, apának, a bátyámnak, a srácoknak, hogy szeretem őket. Akármi is történt szerettem őket, csak ez nem olyan volt, mint amire vágytam.
04:37-kor szórtam a kezembe az első marék lázcsillapítót, s nem hezitáltam. Még mindig az élet értelmét kerestem, s közben a levelekből a tenyerembe szórtam a pirulákat. Nem féltem, mert annál, ami itt volt velem nem várhatott rám rosszabb.
Nem történt semmi, habár az utolsó szemeket nehézkesebben nyeltem le. Fészkelődtem egy darabig, majd becsavartam magam a puha almazöld pokrócba és végigdőltem az ágyon. Lettek volna gyorsabb módszerek, de talán akkor nem mertem volna megtenni, s úgy gondoltam, reggel épp elég lesz nekik, ha így találnak meg, nem pedig vérbe fagyva a fürdőszoba padlóján.
Szemhéjaim elnehezültek, az álom kótyagos érzése vett rajtam erőt. Még hányhattam volna, de nem találtam választ a kérdéseimre. Még volt esélyem arra, hogy meggondoljam magam, ahogy nyitott szemmel feküdtem úgy hittem, fel sem fogtam mit tettem, mert nem fájt, nem véreztem, nem történt semmi, a halál gondolata messze elkerült engem, nem tűnt valóságosnak, hogy több doboz gyógyszer olvadozott a gyomromban. Felhúztam a lábaim, s lehunytam a szemeim, gondolataim újra ő foglalta el, az Angyal, aki egyszerre tette boldoggá és pokollá az életem, aki azzal, hogy elhagyott felrúgott mindent. Nem az ő hibája volt, s ezért nem voltam képes feldolgozni ezt, mert ő nem akart menni, én pedig nem akartam élni nélküle. Csukott szemekkel felidéztem még néhány boldog percünket, a mosolyát, szoros öleléseinket, ahogy végigsimított az arcomon és a tekintete imádattal csillogott, az egyetlen ember volt, aki minden feltétel nélkül szeretett. Eszembe jutottak a fiúk, a családom, s a szívem egy pillanatra hevesebben kezdett dobogni, az elhatározásom megingott, az egyik felem maradni akart velük, a másik viszont már elment. Csak elaludtam, s reméltem, ha felébredek minden szebb lesz, hogy talán majd ott lesz ő és minden megváltozik, a fiúkkal is egyszer összehoz majd a végzet, látom majd még a családomat is, őt pedig talán hamarosan végleg visszakapom, soha többé nem kell elengednem.

Sziasztok! 
Tökéletesen tudom, mit érezhettek most, nekem is potyognak a könnyeim és utálom magam, gondolom ti is utáltok engem. Nem tudom mit mondjak, sokan sejthettétek már, hogy Kylee megjelenésével még nem lesz boldog a befejezés, remélem értitek páran, miért volt fontos a felbukkanás, s azt is, mi a célom azzal, hogy megírtam ezt a történetet. 

Nessa. xx

45.rész A bit too much

Sziasztok! :)
Először is elnézést kérek, amiért ilyen viszonylag későn teszem ki a részt, de sajnos hétvégén nem sikerült befejeznem és hétköznap pedig nem volt időm rá. Nem szeretném húzni az időtöket, a lényeg, hogy ne haragudjatok és remélem úgy gondoljátok majd, hogy megérte várni a részre.

Nessa. xx

Újabb marék követ kaptam fel, s lustán dobáltam bele a hömpölygő folyóba. Néztem, ahogy a nehezebbek elsüllyedtek, a könnyebbek tovább úsztak a felszínén, jelenleg magamat egy köztes kategóriába tudtam volna sorolni, de milyen az az ember, aki egyszerre süllyed és úszik? Fuldoklik de mégsem? Ott van mellette a mentőöv, de nem fogja meg?
Egy kéz érintette meg a vállam, majd a lány lehuppant mellém a partra és szótlanul figyelte egy ideig, ahogy eldobáltam a kavicsokat, majd kiürült kezeim leejtettem magam mellé. Kétségtelenül hozott valami mást a napjaimba, valamit megváltoztatott, s ez egyrészt megijesztett, mert saját magam elől próbáltam kizárni ezeket, másrészt egy nagyon picit boldoggá is tett. Túlzás, hogy boldoggá, de néha kirángatott a búskomorságból, ez haladás volt.
- Megint  rá gondolsz? - kérdezte halkan, haját összekócolta a szél, szemüvege mögül nagy szemekkel, kissé talán bosszankodva vizsgálta az arcom. Igazából hiába tett erőfeszítéseket, a gondolataim mindig visszataláltak Faithez. 3 hónapja ment el, nemhogy ennyi idő, de egy egész élet nem volt elég számomra, hogy túllépjek. Nem tudom miért, nem tudom mi volt olyan különleges bennünk mások szerint, de egyszerűen csak nem ment, mert még most is teljes szívemmel szerettem őt.
- Mikor nem? - sóhajtottam fel. - Képtelen vagyok másra gondolni.
Már hozzászokhattam volna a lány egyenes beszédéhez, hogy mindig kimondta amit gondolt, de újra és újra hidegzuhanyként ért a stílusa, néha tapintatlansága.
- Pedig attól még nem fog visszatérni, nem tudod visszahozni - mondta, s annak ellenére, mennyire halkan beszélt, még kegyetlen volt.
- Lehet, de mondj jobb indokot az ellen, hogy miért ne ugorjak bele a Temzébe most rögtön - mormoltam ellenségesen, s feltápászkodtam. Hosszútávon senki sem tudott elviselni, s én se viseltem el senkit. Kylee más volt, más stílusú, más hozzáállású, mint a többiek, ez tetszett benne, ugyanakkor zavart is. Csak egy újabb ember volt, aki nem értett meg.
- Ha meghalnék nem akarnám, hogy a barátom ilyen legyen - követett, s idegesítő módon szajkózta tovább a baromságait. - Niall, belebetegszel ebbe, de nem miatta, hanem magad miatt.
- Köszönd meg akkor neki, hogy senki nem került ilyen helyzetbe miattad! - vágtam hozzá. Nem kiabáltam, de ahhoz lett volna kedvem, újabban a meggondolatlanság és az alacsony tűrőképesség jellemzett, talán ez a gyász egy új fázisa volt.
Nem válaszolt. Gonosz voltam, de már úgy gondoltam, velem minden az volt, az egész kicseszett világ ellenem volt, akkor én miért ne legyek gonosz mindenkivel?
- Miért jó az neked, ha továbblépés helyett azon gondolkozol, amiket már nem hozhatsz vissza? Miért nem próbálod meg elengedni? - buta volt, rosszul ítéltem meg.
- Voltál már szerelmes? - fordultam felé, s ajkaim szorosan összepréselve vártam, hogy mondjon valamit. Bólintott. - És vesztetted már el valakid? Temettél már el valaki olyat, akiért saját magad haltál volna meg, csak hogy ő élhessen?! Nem? Én igen, és tudod mit? Nem akarom elengedni, nem akarom elfelejteni, mert mindenből ami boldoggá tett ennyi maradt! - kiáltottam, s mutatóujjammal dühösen bökdöstem a fejem. - Azt pedig egyedül én döntöm el, hogy kire gondolok!
Ennyit arról, hogy nem üvöltöztem. Továbbra is csak loholt utánam, nem bírta a tempót, de csak jött és beszélt. Tulajdonképpen ő az az ember volt, aki egy kolonc maradt a nyakamon, akitől sokat vártam, de nem teljesítette a vágyaim, viszont levakarni se tudtam már. A legnagyobb baj az volt vele, hogy hiába látogattam, nem változott át, míg ő úgy gondolta, barátok lettünk.
Kezeim a fülemre tapasztva caplattam a legközelebbi metróállomás felé, leszáguldottam a lépcsőn, viszont ő ott volt a sarkamban. Megfogta a kezem és lecövekelt, de gyenge lány volt.
- Most mit csinálsz? Hazamész és sírsz? Hazamész és továbbra is rajta gondolkozol? Attól jobb lesz?!
- Nem gondolod, hogy túlságosan kezdesz belemászni az életembe? - nézten le rá már sokkal higgadtabban. - Semmit nem tudsz rólunk, semmit - tagoltam, s fejemet lassan mozgattam jobbra-balra.
- De nem véletlenül vagyok itt - szorongatta a kezem, utálkozó, zavart, ideges pillantásaim ellenére állta a tekintetem.
- Miért, mi vagy? Az őrangyalom? Kösz, arra nincs szükségem!
A nyakláncára gondoltam, a mosolyára, az összes magyarázatra azért, miért hívtam Angyalnak. Rá, ahogy a jelmezében állt előttem, ahogy a Halloween buliban táncos léptekkel szálldosott körülöttem. Ha léteztek őrangyalok, akkor egytől egyik gyűlöltem őket, mert az ő esetében nem látták el a rohadt feladatukat!
Talán akkor kellett volna rájönnöm arra, ami később nyilvánvaló lett, ehelyett utat törtem magamnak az emberek közt, s felugrottam a befutó szerelvény egyik kocsijára.
Volt ülőhely, mégis az állást választottam. Kifelé bámultam az ablakon, de nem láttam semmit, csak az összegraffitizett téglákat. Szemem egy pillanatra megakadt a Hit, Remény, Szeretet szavakon. Nem hittem, nem reménykedtem, nem szerettem. Nem éltem, csak túléltem.
Csípőmet a kapaszkodásra alkalmas rúdnak támasztottam, ritkán utaztam metróval, az emberek megbámultak, a fülem újra és újra bedugult. Vártam, hogy vége legyen, hogy újra a szobámban legyek és a fejemre húzhassam a takaróm, ott volt a legjobb. Néha tettem egy sétát a városban, bejártam a Westministert, megnéztem egy őrségváltást, de legtöbbször csak ültem a Temze partján hol a központban, hol a Tower hídnál. A víz nézése lenyugtatott, de a legjobb mégiscsak a szobámban volt, ahol nem látott senki, nem bámult senki, nem fenyegetett az a veszély, hogy bárki nem kívánatos megközelít, megölel, sajnál. A One Direction azon tagjává váltam, aki ellökte magától azokat, akiket valamikor imádott.
A metró lassított, majd megállt, én pedig bunkó módon törtem utat magamnak és ugrottam ki. Fekete dzsekimen nem volt kapucni, lehajtott fejjel másztam meg a lépcsőfokokat, majd elindultam végig az ismerős utcákon. Újabban már elhagytam mindent, ami színes volt, sötétebb ruhákban viszont hiányt szenvedtem, ám semmi pénzért sem indultam volna el vásárolgatni. Csak most kezdtem öltözködésben is kifejezni a gyászomat, otthon elvoltam a lógó melegítőmben és kinyúlt pulcsimban, sokszor fel sem öltöztem, de mióta elkezdtem megjelenni az utcákon többnyire csak feketét viseltem. A srácok szerint fejlődést mutattam, szerintem csak felfogtam, hogy meghalt. Felfogtam, de attól még nem fogadtam el, még nem gondoltam rá kevesebbszer.
Benyomtam a kódot, majd belöktem a kaput és hagytam becsapódni magam mögött. Végigmentem az ajtóhoz vezető kis ösvényen, lerúgtam a cipőm és a lépcső felé indultam, ám nevetés csapta meg a fülem. Nevetés, a mi házunkban. Úgy döntöttem, nem foglalkozok vele, ám akkor egy szőke lány szaladt ki a konyhából, illetve szaladt volna, de Harry elkapta a derekát és visszahúzta. Egy ideig figyeltem őket, Harry maga felé fordította, nézték egymást, s ekkor indultam el újra.
- Várj! - hallottam a suttogást, s Harry halk, meglepett 'ó'-t hallatott.
- Szia Niall! - szaladt utánam Hayley. Visszafordulva erőltetetten felhúztam a szám sarkát és intettem, ám ő másképp gondolta az üdvözlést, a nyakamba borult.
Könyörgő pillantást vetettem Harryre, értette a célzást.
- Hay... - mászott fel a lépcsőn, s megérintette a lány hátát. Végigsimítottam a haján, majd óvatosan lefejtettem magamról a karjait és felmentem a szobámba. Nem tudhatta, mennyire nem szerettem már ezt, hiszen többnyire ő az egyetemei kollégiumban töltötte a napjait. Nem sokszor találkoztunk, Harry ingázott London és Manchaster között, Hayley kimaradt az elmúlt hónapok történéseiből. Talán így volt a legjobb.
Azt kívántam, bár ismét Harry ment volna hozzá, vagy legalább ne ide hozta volna.
Becsaptam az ajtót magam mögött, egyszerre voltam rettentően dühös és elkeseredett. Tudtam, hogy Kyleenak igaza volt, de nem akartam beismerni ezt. Letelepedtem az ágyra, a párnám alól kotortam elő a könyvünket, s ismét fellapoztam. A lapok meggyűrődtek, az utolsó közösen összeírt, fényképekkel teleragasztott oldal után a saját zavaros irományaim következtek. Újabban ezt csináltam, kiírtam magamból, hogy fájt, hiányzott, kiírtam a düht, elkeseredettséget, szomorúságot. Leírtam, hogyan gondoltam rá, mert egyszerűen ebben találtam menedéket. Senki nem lapozta fel a könyvet, senki nem nyúlt hozzá rajtam kívül, az igazi, bennem tomboló érzelmekről nem tudott senki. Magamnak írtam, neki, minden sort neki szántam, úgy írtam, hogy ha egyszer elolvasná, tudná, hogy minden sor róla szól. Sosem voltam olyan ember, aki valami ilyen módon keresett volna menedéket, ellenben ő igen. Ő olvasott, kiírta a fájdalmát, vagy csak elfojtotta. Én nyeltem, az érzelmek összegyűltek bennem, majd valamikor kirobbantak. Olyankor üvöltöztem, elvonulva zokogtam, vagy ittam, bár ez mellette nem fordult elő. Általa lettem jobb ember, s most olyan volt, mintha egy darabot cipeltem volna belőle. Az írás mellett ittam is, üvöltöttem és zokogtam is. Hatalmas fejlődés, nemde?
Tollam csak szántotta a sorokat, nem gondolkoztam, ha valaki megkérdezte volna mit írok, nem tudtam volna válaszolni, csak hagytam, hogy az önsajnálat megint beszippantson, mert már megszoktam ezt. Megszoktam, hogy fájt nélküle a létezés.
Nem vettem észre, hogy kopogtak, sem azt, hogy a táncos léptű szőke lány lehuppant az ágyamra, csak arra rezzentem össze, hogy kezét a vállamra helyezte.
- Niall - szólított meg halkan, alig suttogta a nevem.
Becsuktam a könyvet, néhány lap meggyűrődött, s kissé pánikolva kezdtem lesimítani őket. A lány előrehajolt és belenézett a könyvbe. A képeken tipikus, mások számára jelentéktelen pillanatok voltak megörökítve, viszont számomra ezek a pillanatok jelentettek mindent. A ragaszkodóan összekapaszkodó ujjaink, csinos lábai az enyémek közt, a csókjaink, ez volt minden, amit akartam, még egyetlen egyszer átélni vele egy ilyen jelentéktelen napot. Neki fontosak voltak ezek, s csak most döbbentem rá, hogy nekem is mennyit jelentettek ezek a buta képek és foltos szalvéták. Ott volt egy tüske a lábából, falevelek New Yorkból, mindenből volt egy kicsi, amitől mi igazán mi voltunk.
Majd minden megváltozott, a képeken egyre bágyadtabb lett, tekintete egyre fénytelenebbé vált, megjelent a sapkám a fején. Eltűnt, eltűnt ő, eltűnt a bolondsága, grimaszolása, minden eltűnt szemének csillogásával együtt. Tombolni akartam, tombolnom kellett, de csak ültem és üres tekintettel meredtem a könyvre, míg a gondolataim ezerrel száguldottak. A könyv még mindig a szerelmünkről szólt, arról a betegesen ragaszkodó függőségről, ami még most is élt bennem, de nem talált viszonzásra.
Nem tudtam, mások hogyan élték meg ezt az érzést, de nálunk valóban sokszor már beteges volt, s emiatt képtelen voltam elengedni, emiatt nem akartam mást. Mert az eszem már felfogta, de a szívem még nem, hogy sosem kapom vissza őt, s emiatt még mindig ugyanazt éreztem iránta. Őszintén, nem is akartam mást szeretni rajta kívül.
- Ne sírj - fonta körém a karjait, ismét összerázkódtam, becsuktam a könyvet és a párna alá toltam. Pulcsim ujjával megtöröltem az arcom és nagyot nyelve csillapítottam magam. - Aggódok érted, Niall.
- Rendben vagyok - motyogtam rekedten, igazából hazudtam, ezt ő is tudta.
- Nem vagy, ezt még én is tudom. Nagyon szeretnék hinni neked, de csak rád kell néznem és tudom, hogy nagyon rosszul vagy - megsimogatta az arcom. Harry maga is tudta, mennyire szerencsés, én pedig minden szar ellenére örültem kicsit, hogy velük minden rendben.

- Rendben leszek - ígértem, s már el sem öntött a bűntudat, amiért hazudtam. Mindenkinek ezt mondtam, de a napjaimban nem volt változás. Felkeltem, túléltem, lefeküdtem.

Megvontam a vállam, fogaim az alsó ajkamba mélyesztettem.
- Ezt te csináltad? - érdeklődött, száját mosolyra húzva érintette meg a papírt, amelyen Faith apró rajzocskái, rövid, aranyos sorai voltak
- Mi csináltuk - motyogtam, s előre-hátra lapozgattam a könyvben. Benne volt minden, minden emlékünk, minden közösen megélt pillanatból egy kicsi. A lapok közt száradásnak induló virágok voltak, repülőgépeken vagy Starbucksban szerzett szalvéták, apró kis papírok, melyekre felvéstem 1-1 kis üzenetet, mielőtt reggel elmentem volna, s ő még aludt. Neki fontosak voltak ezek, s csak most döbbentem rá, hogy nekem is mennyit jelentettek ezek a buta képek és foltos szalvéták. 

- Harry mesélte, hogy megismerted ezt a Kylee nevű lányt, mit gondolsz róla? - Hayley szinte befészkelte magát az ágyamba, nem úgy tűnt, hogy hamarosan hajlandó lesz elmenni, pedig én egyedül akartam maradni.

- Idegesítő - horkantottam, s fejemet az ablak felé fordítva kezdtem fürkészni a szürkés eget. - Túlságosan is az.

- Ó - hümmögött zavartan, szemeinek mozgásából arra következtettem, nagyon kérdések után kutatgatott az agyában. - Haz azt mondta, jól kijöttök és sokat vagytok együtt.

- Haz nem tud semmit - jelentettem ki halkan. Így volt, Harry valóban semmit sem tudott, összességében ők együtt nem tudtak semmit sem, de emiatt legalább békén hagytak.

- Miért mondod ezt? - biggyesztette le az alsó ajkát. Legszívesebben dühösen vágtam volna a lányhoz, hogy húzzon el és ne kérdezősködjön, ehelyett csak halkan sóhajtottam. - Azt mondta ma is vele vagy, nem így volt?

- De, de azért jöttem el, mert idegesítővé vált már megint - morogtam egykedvűen, s számat összeszorítva fojtottam vissza a kirobbanni készülő szóáradatot minden dühvel együtt. 

- Miért? - túl sok kérdést tett fel, de nekem nagyon nem volt ehhez kedvem. A hangom kissé dühössé és hevessé vált a válaszom közben.

- Mert azt hiszi, tud mindent. Hibáztat, mert nem tudom elengedni őt, azt mondja azért él most, mert nem akart meghalni, de Faith sem akart meghalni! Túl sokat hisz magáról, túlságosan azt képzeli, hogy megtehet mindent, s ezekbe engem is bele akar rángatni. Azt hiszi, annyira nem is nehéz nekem csak én bonyolítom túl, de ez nem így van! - a szavak ömlöttek belőlem, s a lány csak csendesen bólogatott, egy idő után megfogta a kezem, tekintetét végig rajtam tartotta, míg beszéltem.

- Niall, mi mindannyian csak segíteni akarunk neked - ennyi volt a válasza, s már épp lerohantam volna, amikor újabb kérdést tett fel. - Miért nem ismered meg jobban? Adhatnál neki egy esélyt.

- Egy esélyt - köptem, az arcom grimaszba torzult. Nem Kyleeval volt a baj, hanem azzal, hogy Kylee nem Faith volt, emiatt eszembe se jutott volna sosem adni neki egy esélyt.

- Nézd - kék tekintetét az enyémbe fúrta, úgy bámult, hogy szinte féltem máshová nézni. - egy kicsit egyetértek vele, de veled is, viszont van egy saját véleményem. Megismerhetnéd jobban, adhatnál neki egy esélyt, mert talán ő képes lenne kicsit betölteni azt az űrt, ami benned van. Ő nem Faith, soha senki nem is lesz olyan, mint ő volt, de nem gondolod úgy, hogy Faith is ezt akarná? Azt akarná, hogy boldog légy valaki mással. Ő elment, de neked élned kell egy kicsit helyette is, te nem gondolod így?

Tényleg, komolyan eltűnődtem a válaszon, nem böktem ki rögtön, ami az eszembe jutott. Mérlegeltem a helyzetet, az előnyöket és a hátrányokat, majd bevontam a saját véleményem is.

- Nem - mondtam ki egyszerűen, csak néztem rá, mert ez számomra nem volt sem új, sem nagy dolog.  - Ezt akarná, de nem megy - tártam ki a karjaim, s ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést.

- Jól van - hagyta rám, s felállt. - Ha szeretnél beszélgetni valakivel, tudod hol találsz. 

Bólintottam, a mozdulat már rutinos volt és megszokott.

Sáljával félig eltakarta az arcát, sapkája alól néhány rakoncátlan hajtincs lógott ki, szemüvegén át vizsgálta az arcom. Megint ott voltunk, a parton ballagtunk egymás mellett, s a kabátjainkba burkolózva néztük a vizet. Két külön világ voltunk, mert míg az ő szeme vidáman csillogott, addig az enyém komoran, szinte undorodva vizsgálta a londoni látképet, s ezek az ellentétek sok konfliktust okoztak.

- Gyere, üljünk fel a London Eye-ra! - mosolygott rám vidáman, legalábbis ezt feltételeztem, mert a mosolyát nem láttam a sáltól, viszont a szemeinél kis ráncok jelentek meg.

- Nem szeretnék - motyogtam, s elindultam az egyik pad felé.

- De én igen - erőszakoskodott, s kis pincsiként loholt utánam. Annak kellett lennie, amit ő akart, nem érdekelte az én válaszom, véleményem.

- Akkor menj egyedül - böktem állammal a kerék felé, s lehuppantam a padra.

- Olyan vagy, mint egy özvegy öregember! - rivallt rám mérgesen, kezeit csípőre vágva haragosan nézett rám. 

- Úgy is érzem magam, köszönöm - biccentettem sértődötten, s álltam a pillantását. Ez a lány hosszú idő óta először mást is kicsalt belőlem a szomorúságon és haragon kívül, mégpedig a bosszúságot. Jelenleg nem volt még egy olyan ember rajta kívül, aki ennyire bosszantott volna. 

- Nem, egyedül nem! - megragadta a karom és húzni kezdett. Igen, teltebb lány volt, mint amilyen Faith valaha is lehetett volna, de erősebb nem. - Ne csináld ezt, Niall, olyan nehezedre esne feljönni velem erre?! 

- Nem. Akarok. Felmenni - tagoltam, fogaim közt élesen szívtam be a hideg, csípős levegőt.

- Akkor mégis mi a francot akarsz?! - hangja hangosabb volt a megszokottnál, dühösen bámultunk egymás szemébe. Amikor először megláttam nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz, sokkal inkább számítottam egy csendes, kissé talán depressziós lányra, mint egy ilyen harsány, idegesítő teremtésre.

- Idegesítesz - sziszegtem.

- Te is! - húzta össze a szemeit, mély levegőt vett, s a lencsék bepárásodtak egy pillanatra. 

- Jobb lesz, ha hazamegyek - tápászkodtam föl, kezeim mélyen a zsebembe süllyesztve, behúzott nyakkal indultam végig a parton.

- Menekülj csak el megint - morogta durcásan, s utánam szökdécselt. A világ legidegesítőbb, legértetlenebb emberének tartottam, akit képtelen voltam megérteni. Élete során többször is majdnem meghalt, új szívet kapott, s most leszarva a fertőzésveszélyt meg úgy mindent caplatott utánam, mint egy dühös kiskutya. Nem néztem vissza, állkapcsom olyan erővel szorítottam össze, hogy belefájdult, majd kisebb puffanást hallottam, s ujjak markolták meg a kabátom. Megbotlott. A vérnyomásom néhány pillanat alatt szökött a magasba, s megpördülve a karjaimba szorítottam a lányt, ő csak állt kissé döbbenten, míg én levegő után kapkodva tartottam a karjaim közt. 

- Rohadtul felelőtlen vagy! - rivalltam rá, szemeim újra összeszűkültek, s annak ellenére, hogy már biztosan állt a lábain nem engedtem el. - A francba veled, miért nem tudsz egy kicsit, csak egy kicsit vigyázni magadra?!

- Magamra, vagy arra, amiért most egyáltalán beszélsz velem? - biccentette fel a fejét, ajkait már nem takarta el a sál. 

Döbbenten néztem rá, hebegtem-habogtam néhány másodpercig, majd azt tettem, amihez értettem, dühös tekintettel néztem rá.

- Felfogtad, mi történhetett volna, ha most elesel? Felfogod, hogy még mindig mennyire veszélyben vagy?! 

- Érdekel? - vonta fel picit a szemöldökét. - Számítana? Miért nem válaszolsz? - pupillái kitágultak, neki volt a második legtisztább tekintete a világon. - Nem számítana, mert én nem vagyok Faith, és soha nem is leszek ő. Lehet, hogy most miatta élek, de attól még nem kaptam meg a tulajdonságait, nem lettem olyan, mint amilyen ő volt, és ha még mindig őt keresed bennem, akkor sajnálom, de nem én vagyok az az ember, akire szükséged van.

Megrázta a fejét, majd kibontakozott a fojtó ölelésemből és elballagott abba az irányba, amerre én is indultam. Ennyi lett volna, ezzel megszabadulhattam volna tőle, de utána léptem, mert egykor nem az az ember voltam, aki hagyta volna elmenni.

- Kylee - fogtam meg a kezét, s magam felé fordítottam. A hangom más volt, megváltozott. 

- Nem tudom, mivel volt ő több bárkinél, de nem hiszem, hogy más nem tudna téged annyira szeretni, ahogy ő szeretett - rázta meg a fejét, ezzel a mondattal kiütött minden biztosítékot bennem, elfordult volna, majd hirtelen visszafordult és mielőtt bármit tehettem volna megcsókolt. Csak úgy megcsókolt, mert ő volt Kylee, aki mindent csak úgy megtett. 

Megdermedtem, sem a testem, sem az agyam nem reagált egy darabig, majd a gondolataim felébredtek és ezer meg ezer öntötte el az agyam. Visszacsókoltam, mert hónapok óta az egyetlen nő, akit megcsókoltam Faith volt, de ez a csók nem olyan volt, mint amilyet ő adott volna. Neki még a csókjai is különlegesek voltak, de most nem számított más, csak az, hogy valamilyen ajkak voltak az ajkamon. Összezavarodtam, gondolatban vele voltam, a testem szép lassan kezdett úgy reagálni, ahogy vele tettem volna, s a boldogság egy halvány füstje kezdett szétterjedni a lelkemben, majd kinyitottam a szemeim, s visszazökkentem a valóságba.

- Soha többé ne csináld ezt - hunytam le a szemeim, s zsibbadt arccal, zsibbadt testtel, kissé fásultam suttogtam el ezt a rövid mondatot. Az egyetlen és utolsó nő, akit csókolni akartam az Faith volt, Kylee pedig átlépett egy határt, amit megbocsájthatatlannak tartottam. 

44.rész A little bit of your heart is all I want

~Niall Horan~

A tárgyak sorra törtek szét a padlón, nem figyeltem, hogy mit vertem le, karommal lesöpörtem mindent a polcokról, a nehezebb tárgyakat kéz kézzel ragadtam meg és csaptam a padlóhoz. Könyvek repültek, némelyikből lapokat téptem ki és zokogó tehetetlenségben rúgtam el a megmaradt darabokat, pillanatok alatt tettem tönkre a nappalit, a dohányzóasztal felborult, legszívesebben egy széket csaptam volna a falba épített tévéhez, ehelyett felrohantam a lépcsőn. Túl sok harag és feszültség tombolt bennem. Ruhákat dobáltam ki a szekrényből, az agyam egy pillanatban annyira elborult, hogy felkaptam az éjjeliszekrényen hagyott képkeretet, ujjaim közt vészesen szorongattam, végül mégsem törtem darabokra a falon. Tőlem kapta, fontos volt neki, minden az volt itt neki, amiket tönkretettem vagy készültem rá. Egyetlen pillanatra tértem magamhoz, míg bedobtam a keretet a párna alá, majd folytattam a törést-zúzást. Feltéptem a kétajtós szekrényt, az ingeim és zakók közt ott voltak az ő csinos ruhái. Eszembe jutott, amikor megpillantottam őt az esküvői ruhájában, az nem volt itt, nem akarta, hogy többször lássam azt az esküvő napjáig. Ujjaimmal erősen szorítottam az ajtót, majd bevágtam, hátratántorodtam, lépéseket tettem hátrafelé, hátam a falhoz feszült, úgy éreztem felrobban a fejem. Kiáltásom elveszett a ház ürességében, senki nem hallott, úgy üvöltözhettem, ahogy akartam. 

Szorítottam a mosdókagylót és undorodva bámultam a tükörképemre, arcom kipirosodott és könnyek áztatták, hajam kócos volt és nedves, izzadtam, zokogtam. Duzzadt alsó ajkam megremegett, ököllel zúztam szét a tükröt, a fájdalom szétáradt a karomban és egy ideig lezsibbasztotta az agyam is. Néztem a kagylóba csöpögő vörös cseppeket, fájt, éreztem a fájdalmat, ez bizonyos szempontból megkönnyebbülés volt. Tudtam, hogy itt kell leállnom, mert ha nem teszem... Leálltam. Kirohantam onnan, menekülni akartam az egész házból, de nem volt hova mennem. Nem a házzal volt a baj, hanem mindennel.

Fájt megmozdulni, fájt az egész testem, a fejem zsongott. Kinyitottam a szemeim, a csengő megállás nélkül visított a csendbe, nem álltam volna fel, ha nem idegesített volna rettenetesen. Kiterülve feküdtem a szőnyegen, kezem alatt a fehér anyag elszíneződött, egy pillanatig nem emlékeztem semmire, majd lassan beugrottak az események. Fájt, egy ideg néztem, kis fénylő darabokat fedeztem fel a vágásokban, a gyomrom egy pillanat alatt teljesen felfordult, de nem volt mit kiadnom magamból. Döbbent tekintettel néztem szét magam körül, minden romokban hevert. Megütötte a fülem az ordibálás, amely az ajtó felől jött, Zayn hangját hallottam, furán eltorzult és ahogy kifért a tüdején üvöltött valakivel. 

Elvánszorogtam az ajtóig, egy ideig mozdulatlan maradtam és hallgattam őket. Összeszorított szájjal nyeltem nagyot, nem hittem el, hogy ilyeneket vágtak egymás fejéhez, míg Harry egyszerre dühös, síró és kérlelő hangon folyamatosan a nevem kiabálta, melyet újra és újra egy ökölcsapás kísért. Elfordítottam a kulcsot, az üvöltözés abbamaradt és egyszerre feszültek neki, hátrébb léptem és kissé döbbenten meredtünk egymásra néhány pillanatig, majd egyszerre borultak a nyakamba. A hallottak alapján nem kellett megkérdeznem, mit hittek. Ügyetlenül paskoltam meg a vállukat, majd csak álltam, mint egy darab fa, nem akartam szólni, hogy engedjenek el, holott ez a túlzott ölelgetés nagyon kellemetlen volt.

Láttam rajtuk, hogy megdöbbentek, ugyanakkor senki nem mondott semmit a nappalira.

- Mi történt a kezeddel? - kérdezte egészen halkan Liam. Felemeltem a sérült végtagom és jobbra-balra forgatva vizsgálni kezdtem, megvontam a vállam és leejtettem magam mellé.

- Menjünk haza - ragadta meg az ép karom Louis.

- Nem akarok - ráztam a fejem, kihúztam a karom az övéből és a kanapé felé indultam.

- Pedig jó lenne, ugyanis Kylee ma szeretne találkozni veled - Liam úgy mondta ezt, mintha teljesen természetes lenne. Harry bőszen bólogatott, Zayn felnézett, miközben összeszedte a padlóról a könyveket. A kezében megpillantottam azt a példányt, amit Faith olyan gyakran szorongatott, a megrongyolódott könyv puha borítója félig leszakadt, a lapok gyűröttek voltak, Zayn nagy gonddal kezdte kisimítani őket. Elvettem tőle, bűntudatom támadt, mert nekem kellett volna vigyáznom ezekre, leültem a kanapéra és igyekeztem minél jobban rendbe hozni a könyvet.

- Nem ismerek semmilyen... ó - tekintetem lesütöttem, átfutottam néhány sort a könyvben, majd lapoztam egyet és kisimítottam a gyűrött papírt. - Az a lány?

- Igen - hümmögött, egy másik könyvvel a kezében ült le mellém, az az enyém volt, nem volt jelentősége. - Gyere, beviszünk a kórházba, hogy megnézzék a kezed, aztán elmegyünk hozzá. 

Úgy beszélt hozzám, mint egy óvodáshoz, vagy egy értelmileg teljesen visszamaradott emberhez, viszont a kórház szóra felkaptam a fejem és hevesen rázni kezdtem.

- Nem, én nem megyek oda többé! - felpattantam, képtelen voltam ülve maradni. Harry mögém lépett és kezét a vállamra tette.

- Oké, akkor nem, kihívunk egy háziorvost - leráztam magamról a kezét és kezemben a könyvvel indultam az ajtó felé. 

Minden kezdődött elölről, úgy tettek, mintha tegnap semmi sem történt volna, mintha nem mondtam volna semmit. Ugyanolyan gyerekesen és lesajnálóan beszéltek hozzám, mint azelőtt, ismét nem hagytak magamra.

Végül mégis a kórházban kötöttem ki, a torkom elszorult a parkolóban, nem akartam bemenni, rosszul voltam a gondolattól, hogy végigsétáljak azon a folyosón, azelőtt a szoba előtt, ahol... elhagyott. Álltam a kocsi mellett és nem mozdultam, a torkom kellemetlenül szorított, bámultam az épületre és a harag ismét fortyogni kezdett bennem. Tudtam, hogy muszáj bemennem, mert a kezem fájdalmasan lüktetett, de képtelen voltam megmozdulni.

- Csak néhány perc - nógatott Louis, a fejéhez akartam vágni, hogy töltsön el ő néhány percet egy olyan helyen, ahol végignézte a barátnője halálát. Ehelyett csendben maradtam és mély levegőt vettem.

- Nem tudok bemenni - ráztam a fejem, Londonban nem egy kórház volt, nem értettem, miért pont ide kellett hozniuk.

Nem nyaggattak, nem is vártam meg, hogy próbálkozni kezdjenek, visszaültem a kocsiba és ép kezemmel becsaptam az ajtót. Elfordultam, nem akartam még csak látni sem a hatalmas épületet.

Egy ismeretlen női orvos vette kezébe a sérült kezem, s csipesszel kezdte kiszedni a darabokat. Kérdezett, de nem válaszoltam, helyettem hol Liam, hol Harry szólalt meg. Figyeltem, ahogy a vágásokból apró szilánkokat húzott elő, majd a kézfejemen éktelenkedő vágás szemlélése után kijelentette, hogy összevarrja. Nem is figyeltem arra, amit mondott, gondolatban a tavaly nyári tengerparti kalandunknál jártam, amikor belelépett egy tengerisünbe és a kórházban minden tüske kihúzásánál eszeveszetten szorította a kezem. Nyeltem a könnyeim, kifelé bámultam az ablakon és azon kezdtem tűnődni, mit mondok majd annak a lánynak. Hiába meséltem volna neki rólunk, sosem értette volna meg, milyen volt Faith, mert nem ismerte.

Kezemen a kötést piszkáltam, hosszú idő óta először öltöztem fel normálisan önszántamból. A hajamat a koncert előtt visszavágták, így már nem lógott a szemembe. Sötétkék, ülepes nadrágot vettem fel egy fehér pólóval, fölé szürke kardigánt húztam. Arcomat perceken át locsolgattam hideg vízzel, egy kézzel nehéz volt boldogulni a hajammal, végül amikor megálltam a tükör előtt, láttam egy halvány árnyékát önmagamnak. Szemeim szomorúan csillogtak és beestek, sötét karikák húzódtak alatta, az arcom sápadt volt, számat képtelen voltam mosolyra húzni, de külsőleg ugyanúgy néztem ki, ahogy korábban mindig. Faith szerette ezeket a kapucnis felsőket, olyan kicsi volt, hogy ha a mellkasomhoz bújt és átölelt, képes voltam összehúzni a hátánál. Ezt a nadrágot is szerette, habár néha azt mondta, a szűkebbeket jobban szereti, mert kiemelik a fenekem. Könnyeim közt a szám megrándult és apró mosolyra húzódott, leültem az ágyra és átfogtam a fejem. Annyira hiányzott, még mindig egy hatalmas lyuk éktelenkedett azon a helyen, amit ő betöltött, s úgy éreztem, ez örökké így is marad. A lelkem nehéz volt, ugyanakkor picit izgatott is lettem. Az a lány, Kylee egy darabot hordozott belőle, azt a darabot, amivel engem szeretett, amit ezerszer bírtam gyorsabb működésre, s ami az enyém párja volt, ami együtt dobbant velem. Az ember a szívével szeret, s ha elveszted ezt a szeretetet, de van még egy pici esély arra, hogy egy nagyon apró részét visszakapd, azt hülye lennél elszalasztani. Én többet reméltem ettől.

Az autó megállt a kis kertes ház előtt, melyet fehérre festett kerítés vett körbe, egy kutya szaladgált a kertben, átgázolva a csinos kis virágokkal díszített ágyásokon. Néztem a házat, én is ilyenben akartam élni vele, elképzeléseim teljes megtestesítője volt a maga egyszerűségével. Kikászálódtam a kocsiból, kezeim közt idétlenül szorongattam egy doboz bonbont, az egyetlen ember aki elkísért ide az Mr. Freelove volt. Ő ismerte a családot, ő szervezte ezt meg nekem, neki köszönhettem, hogy most a küszöb előtt kapkodhattam levegőért. Becsöngetett, lábdobogást hallottam, gyomrom összezsugorodott, torkomban gombóc keletkezett, ösztönösen hajtottam le a fejem és néztem a cipőm. Vártam, hogy kicsapódjon az ajtó, s amikor ez megtörtént egy anyukám korabeli nővel találtam szembe magam.

- Fáradjanak csak beljebb! - tárta ki az ajtót, hangja kedves volt és türelmes, kissé arrébb lépett, hogy beengedjen. Nem hittem, hogy ő volt Kylee, hiszen ahhoz túl vidáman csillogott a tekintete és túlságosan buzgónak tűnt, nem így képzeltem el azt a lányt, aki csak néhány hete esett át egy szívátültetésen. 

Óvatosan néztem körbe a nappaliban, a falakról képek köszöntek vissza rám, egy kisfiúról és egy kislányról, mindketten tejföl szőkék voltak, a fiú idősebbnek tűnt néhány évvel, a lány lehetett Kylee. További képeket kerestem róla, de nem lettem egyet sem, a legidősebben is max 10-12 éves lehetett. 

- Gyere, felkísérlek hozzá - egy kéz érintette meg a karom, kissé összerezzentem, majd aprót bólintva hagytam, hogy a nő a hátamra tegye a kezét és terelgessen maga előtt. Nem szólaltam meg, nem tudtam, mit kellett volna mondanom, így hát csak mentem előre. - Elképzelni se tudom, milyen nehéz lehet neked most - kezdte, s lélekben már felkészültem egy újabb sajnálkozó beszédre.

Aprót biccentettem, nem akartam bunkó lenni, semmi ilyesmi, csupán nem tudtam mit felelni erre. Így volt, fogalma se volt róla, mennyire nehéz volt túlélnem az utóbbi heteket, az utóbbi évet, hogy végignéztem az életvidám barátnőm totális összeomlását.

- Nem tudom, mit kellene mondanom neked, nem hiszem, hogy vigasztal téged az, hogy a barátnőd megmentette a lányom életét, de hálával tartozunk Neki. Sajnálom, hogy a világ elvesztett egy olyan jó embert, mint Ő! 

Idegen volt, teljesen, totálisan egy idegen nő, akinek fogalma sem volt róla, mégis mennyire csodálatos volt Faith. Hogy milyen volt szembenézni egyetlen mosolyával, hallgatni őszinte szavait, mindazt a kedvességet és szeretet érezni, ami a jelenlétével együtt járt. Nem tudta, milyen volt szeretni ezt a lányt, belenézni a megdöbbentően tiszta tekintetébe. Nem tudott semmit, csak annyit, hogy Faith jó ember volt, de jó emberekből sok volt a világon, viszont azt az egyet tudta, hogy semmi és senki nem vigasztalt engem. Ekkor lett szükségem igazán egy ölelésre, halkan hüppögve engedtem, hogy körém fonja a karjait és gyengéden ringasson. Adtam magamnak néhány percet, míg összeszedtem magam, majd az arcomat, s szemeimet dörzsölgetve húzódtam el. Megsimogatta a hátam, majd tovább kísért egy ajtóig, amire egy stoptábla volt felfüggesztve.

- Ezt vedd fel, kérlek! - nyújtott felém egy maszkot. Nagyot kellett nyelnem, végül felvettem, s idegesen nehezedtem egyik lábamról a másikra. - Egy pillanat - szólt oda kedvesen, majd bekopogott az ajtón.

Arrébb léptem, hátam a falnak döntve készültem fel arra, hogy megpillantsam őt. Néhány percre maradtam csak egyedül, összeszedtem magam, megparancsoltam, hogy nem fogok sírni, erősnek akartam tűnni, eljátszani, hogy annyira nem rossz a helyzet, de az arcom, az összeesett testem és bekötözött kezem elárult. A tenyeremen egy vágás mutatta meg mindenkinek az a vodkás üveg balesetemet, most az egész kezem volt bekötözve. 

Remegtem, a tüdőmbe mintha nem jutott volna elég oxigén, majd léptem egyet előre és megpillantottam a lányt. Félig betakarózva ült az ágyon ölében a laptopjával, mellette kissé gubancos fülhallgató és egy IPod hevert. Haja rövid volt, kissé kusza, s a lent látott képek ellenére barna, emlékeztettem magam arra, hogy nem azért, mert kihullott neki, hanem az ilyen komoly műtéteknél előírás, hogy lenyírják, s azóta már biztos kinőtt. Nagy, barna szemekkel pillantott rám egy fekete, vastagkeretes szemüveg mögül. Eszembe jutott, milyen volt Faith a rövid, szőke hajával, hogy mennyire vidáman mosolygott, amikor először nézett szembe velem ezzel az új külsővel. De ez a lány nem ő volt. Aranyos volt, de nem Ő. Tudtam, hogy attól, hogy Faith szívével élt, még nem lett olyan, mint ő, nem is a külső számított igazán, mert bár imádtam minden apró pontját, elsősorban abba voltam szerelmes, ami miatt ő ő volt. A lelkébe.

Nem tudtam megszólalni, csalódott voltam, szemeimbe könnyek gyűltek de nem engedtem utat nekik.

- Szia - szólalt meg kissé halkan, bátortalanul. Lerúgta a takarót, lábait a szőnyegre helyezte, oda akartam rohanni hozzá és megfogni, de ő nem volt olyan törékeny, mint Faith, biztosan állt a lábain, nem volt se túl vékony, se vastag, egészségesnek tűnt. A kinti hűvös időjárás miatt hosszú, kötött pulcsit viselt, aminek ujját zavartan gyűrögette, s egy cicanadrágot, melyre ráhúzta a zokniját, s lábujjait mozgatta állás közben.
- Szia - hangom zavart volt, kissé rekedt. Idétlenül hintáztam a lábaimon, majd észbe kaptam és egy helyben álltam meg. Arra gondoltam, amire a legkönnyebb volt, hogy ő csak egy rajongó, ez a helyzet lehetne ugyanolyan, mint egy rajongóval való találkozás. - Ezt neked hoztam - nyújtottam felé ügyetlenül a csokit, arcára lelkes mosoly ült, közelebb lépett hozzám, vissza kellett fognom magam, hogy ne hátráljak el.
- Köszönöm! - vette el, kissé várakozóan pislogott rám, végül léptem egyet előre és óvatosan kitártam a karjaim. Furcsa volt megölelni őt, furcsa volt megölelni egy lányt, mert nem olyan volt, mint őt. Néhány másodpercig mozdulatlanok maradtunk, a csípője szélesebb volt, mint az Övé, a mellei a mellkasomhoz préselődtek - ezt tényként mondom, nem perverzség - magasabb is volt nála, nem préselődött úgy a mellkasomhoz, arcát nem fúrta a ruhámba. Semmi sem olyan volt, mint Vele.
- A nevem Niall - böktem ki halkan, habár teljesen felesleges volt, bizonyára már tudta a nevem és azt is, miért jöttem.
- Kylee Jenkins - mosolyodott el, majd leült az ágyra és megpaskolta maga mellett a helyet. Ujjaival bontogatni kezdte a bonbont, majd egyet a szájába dobott és elmosolyodott, miközben felém kínálta. Nemet intettem a fejemmel, Kylee igazán kedvesnek tűnt, de akárhogy is figyeltem, Faith egyetlen jellemvonását sem hordozta magában.
Egy csendes lányra számítottam, kicsit visszahúzódóra, olyanra, aki nehezen nyílt volna meg előttem, olyanra, amilyen Ő volt. De ez a lány más volt, mosolygott a jelenlétemben és nem volt bizalmatlan, félig elnyúlt az ágyon és falatozgatta a csokit. Ilyennek képzeltem a nem létező húgomat, csakhogy én nem ezt akartam.
- Vedd le azt a maszkot, nem kell! - húzta meg, arcán széles mosoly ült, miközben meghúzta és hagyta, hogy a gumik visszarántsák. Kellemetlen volt.
Lehúztam az arcomról és magam mellé helyeztem, néhány másodpercig jártattam a tekintetem a szobáján, s rájöttem, ő egy népszerű lánynak számított az iskolájában, a falakon lógó képeken a barátaival pózolt. Olyan lány volt, akit mindenki szeretett, amilyenné mindenki válni akart, akire sokan féltékenyek voltak.
- Nem lesz baj? - kérdeztem bizonytalanul, ő pedig csak megvonta a vállát és felhúzta a lábait.
- Nem, ez csak anya fura elővigyázatossága - mosolygott, barna szemei érdeklődve csillantak meg, ahogy kissé előrehajolt és karjait megtámasztotta a térdein. - Nem akarok meghalni, szóval nem fogok.
Annyira könnyedén vette ezt, szemeim összeszorítottam egy pillanatra, majd újra kinyitottam és aprót bólintottam. Tetszett a felfogása, de rögtön arra gondoltam, hogy Faith sem akart meghalni, mégis... Mindenesetre nem ábrándítottam ki, nem mondtam, hogy a halál nem akarat kérdése.
- Mi történt veled? - kérdeztem, eszem ágában se volt udvariatlannak vagy tolakodónak lenni, de ez a lány nem tűnt olyannak, aki megsértődik egy ilyen kérdés miatt.
- Ó, hát a szívem már születésemkor is vacakolt, volt rajta egy lyuk, ami a fejlődésemmel együtt nőt, körülbelül 1 éve felmondta a szolgálatot, egy ideig még húztam vele, aztán műszívet kaptam, most pedig itt vagyok - tárta ki a karjait, vállát picit megvonta és összeszorított szájjal mosolygott.
Bólintottam, ölembe ejtett kezeimet vizsgáltam, nem tudtam semmit sem mondani. Kylee értelmes, okos lánynak tűnt, társasági embernek, aki még sokra viheti az életben, Faith örült volna neki, ha tudta volna, hogy egy ilyen embert mentett meg. Én is örültem, de nem annak, hogy elvesztettem őt, hogy ő már nem élt.
- Köszönöm - szólalt meg újra, tétován megérintette a vállam, magára vonta a figyelmem. - A barátnőd remek ember lehetett.
- Az volt - bólintottam, kezeim közt gyűrögettem a maszkot, agyamban szorgosan kutakodtam szavak után - kedvelne téged.
Mosolyogva aprót biccentett, levette a kezét a vállamról, mivel semmit sem reagáltam az érintésére, még mindig nem akartam, hogy bárki is hozzámérjen.
- Csak vigyázz rá nagyon, hogy ha lát ne érezze úgy, hogy hiábavaló volt elmennie...
- Az volt - jelentette ki könyörtelenül. A saját gondolataim hangzottak el ennek a lánynak a szájából. - Nem kellett volna meghalnia, biztos vagyok benne.
- Ő nem ezt mondaná - fejemben szinte az ő hangján visszhangzottak az érvei, miért nem volt hiába való a halála. Ő sosem tudta, mennyire értékes és különleges volt. - Tudom, hogy most egy kicsit még büszke is magára.
- Mesélsz róla? - szemeim elkerekedtek egy pillanatra. Talán csak udvariasságból kérdezte, talán tényleg tudni akart róla, de visszaestem az ágyra és beszélni kezdtem. Elmondtam, milyen volt a mosolya, hogy milyen volt egyre közelebb kerülni hozzá, hogy amikor először néztem a szemébe szinte éreztem, hogy ő az, akire szükségem van ahhoz, hogy megtaláljam a helyem a világban. Elmondtam, milyen volt megölelni őt, fogni a kezét, megmutatni, mennyire szeretem, s érezni, hogy ő menyire szeret engem. Tudni, hogy nem kötelez semmire, miatta nem kell változnom, csak magam miatt, hogy magam szerint megfeleljek neki, elég jó legyek hozzá. Elmondtam, milyen volt vele sírni, vele nevetni, tartani őt a karjaimban, guggolni mellette, amikor rosszul volt, felébredni és elbújni a karjaiban egy rossz álom után. Hogy akárhányszor kinyitottuk a szemünket a rémálom nem ért véget, mert ezer szépség közt ott volt mindig a legrosszabb, megbújt a háttérben és várt a megfelelő pillanatra, hogy lecsapjon. Várt arra, mikor lesz a legnagyobb szükségünk egymásra, mikor fáj a legjobban az elvesztése. Elmondtam neki mindent, s mondandóm végére erőteljesen rázott a zokogás, de akárhogy is pislogtam rá a könnyeimen keresztül, ő nem lett az, aki igazán tudott volna segíteni rajtam.
- Semmi nem fájhat annyira, hogy ne tudj túllépni rajta - szólalt meg a többnyire ismeretlen lány. Nem tudott semmit, mert lehet, hogy az élet vele is kicseszett rendesen, de ő kapott egy második esélyt, Faith nem, s én sem. - Csak akarnod kell, és minden jobb lesz.

Sziasztok! :)
Egy okból hagytam a végére a kis monológomat, mégpedig azért, mert elárulom benne Kylee felbukkanását. A résszel kapcsolatban csak annyit szeretnék mondani, hogy az új karakterről fogok képet csatolni, mert nem találtam megfelelőt, valamint megadom a lehetőséget arra, hogy mindenki úgy képzelje el őt, ahogy szeretné, mivel - állítólag - Faith karakterét sem így képzeltétek el (utólag amúgy már én is megváltoztatnám, hihi). 

Nessa. xx

43.rész Can't let her go

~Niall Horan~

Sosem éreztem magam igazán idevalónak, túlságosan közönséges és egyszerű voltam ahhoz a világhoz, amiben éltem. Korábban sokat tűnődtem azon, hogyan képesek mások elrejteni magukban az érzéseiket, a legjobban Lea Michelle és Cory Monteith esete gondolkodtatott el. A férfi meghalt, a felesége néhány hét múlva pedig fellépett az X Factorban és lemezt adott ki. Hiába tűnődtem, választ nem kaptam, a saját példám pedig nem épp így alakult. Nem tudtam azt mutatni, hogy minden rendben, új dalok, CD és egyéb hülyeségekkel való foglalkozáshoz pedig egyáltalán semmi kedvem sem volt. Korábban említettem, hogy az életemet már nem én irányítottam, ez most is így volt, azt kellett tennem, ami a fiúknak tetszett, ezért álltam meglehetősen szánalmas látványt nyújtva az emelvényen, ami a színpadra készült repíteni. Kezeim közt most idegennek tűnt az általam olyan nagyon szeretett hangszer, a nadrágomat tartó övbe plusz lyukakat kellett fúrni, hogy rajtam maradjanak, s egy új póló lógott rajtam. Szinte kétségbeesetten néztem körbe, szemeimmel kiáltoztam a segítségért és mégsem kaptam meg senkitől, elmentek mellettem a stáb tagjai, akik pontosan tudták, mi a helyzet velem. Elmentek mellettem, megigazították a ruhám, a hajam, megpaskolták az arcom és a képembe vigyorogva mondtak valamit, amire nem válaszoltam. Szinte sztrájkoltam, nem magamat akartam menteni, mert nekem mindegy volt, hányan látják majd az égésem, a fiúkat akartam megóvni az általam okozott szégyentől, ők viszont makacsak voltak. 

- Csináld meg, Faith miatt! - biztatott Zayn, s mélyen belül tudtam, az egészet csak azért csinálták, mert nekem akartak jót, de számomra ez akkor nem így tűnt.

- Hagyj elmenni - motyogtam, addigra viszont hátat fordított nekem és elfoglalta a saját helyét. 

Menekülhettem volna, megtehettem volna, mert ha az utolsó pillanatban leléptem volna erről az emelvényről már senki nem cipelhetett vissza, én viszont maradtam. Ajkaim összeszorítva néztem fel, hallottam, hogy a rajongóink a nevünket kántálták, annyira szerettem volna elhinni, hogy ő is ott állt valahol. Valahol a legelső sorban passzírozódott hozzá a kordonhoz és várta, hogy láthassa ezt az oldalam. Túl sokáig gondolkoztam, emelkedni kezdtem, fejemet vadul forgattam, kétségbeesetten néztem a fiúkra, akik mindannyian engem bámultak. Pillantásukkal azt sugározták, nyugodjak meg, minden rendben lesz. Ez a koncertezés valamiféle terápiás módszer lehetett, hogy visszazökkenjek a korábban megszokott életembe, abba az életbe, amelyben Faith nem volt jelen. Zihálni kezdtem, megfordultam, s így háttal a közönségnek értem fel a színpadra. Harry hangja és a visítás egyszerre töltötte be a fejem, ez túl sok volt. Megpördültem, ügyetlenül szorongattam a gitárt és tekintetem vadul jártattam a sorok közt. Kerestem őt, még mindig mindenhol őt kerestem, holott végignéztem, ahogy a családtagjai, barátjai 1-1 maréknyi földet dobtak rá. Előttem ment el, előttem vették el tőlem a testét is, és én mégis mindig őt kerestem mindenhol. Nem volt ott, újra és újra sokkhatásként ért, hogy akárhol kerestem, egyszerűen nem találtam.

A szólómnál csendben maradtam, ekkor már valószínűleg tudták, hogy ez nekem nem fog menni. Tettem egy lépést előre, bejártam a színpad elejét és vadul pásztáztam az embereket, mígnem eljutott újra a tudatomig, hogy akárhogy is keresem, akárhogy kiáltozok érte, nem fogom megtalálni. Meghalt. Meg-halt.

Kezeimmel eltakartam az arcom, nem akartam látni az elkeseredett, döbbent, talán kissé dühös arckifejezéseket. Tudtam, mire gondoltak, olyan volt, mintha egyszerre hallottam volna a stadionban lévő összes ember gondolatát.. Több, mint 2 hónap telt el Faith halálra óta, nekem pedig még mindig nem sikerült megtalálni az utat a gyógyulás felé. Mindenkinek csalódást okoztam.

A fejemre erősített mikrofont leszedtem magamról, leejtettem, s az hangos sípolással jelezte nemtetszését, heves léptekkel közeledtem a színpad hátulja felé, kirángattam a kezem Liam szorításából és lerohantam. Senki sem volt képes felfogni, hogy az egyetlen amire vágytam az a csend volt és magány. 

- Niall! - az öltözők közti folyosón vágtattam végig, minél messzebbre akartam menni onnan. Kezeim a füleimre szorítva menekültem az emberek elől, mert ők annyira nem értettek meg. - Niall, ha most kimész azon az ajtón véget vetsz mindennek! - hallottam Zayn hangját, felfogtam a szavait, de nem érdekelt. - Niall Horan, a rohadt életbe, állj már meg és térj magadhoz! 

Lábdobogásokat hallottam, már a többiek is lent voltak, a koncert abbamaradt, tönkretettem. 

Könnyáztatta arccal fordultam meg, nem láttam semmit, csupán elmosódott foltokként jelentek meg előttem a barátaim.

- Mondtam, hogy kilépek - szavaim összefolytak, hangom csupán hüppögés és nyöszörgés volt. 

- Zayn - Liam hangja figyelmeztető volt, az eddig legmegértőbbnek tartott barátom arca kipirult. Beletúrt a hajába és elfordult, szemeiből zavartság tükröződött, úgy bámult rám, mint egy veszett állatra. Az agyam vészesen pörgött, levegő után kapkodtam, mire Harry tett felém egy tétova lépést. Nekidőltem a falnak és lecsúsztam mellette, átöleltem magam és csak bámultam előre. Ha van igazi fájdalom, akkor ez az, ebben élek hosszú hetek óta.

- Niall, gyere, menjünk haza! - Louis hangja nyugodt volt, felém lépdelt és kinyújtotta a kezét, hogy felhúzzon.

- Hagyd, nem fog jönni - Zayn hangja hideg volt, barna szemeivel csalódottan és dühösen méregetett. Beletúrtam a hajamba, eljött az a pont, amikor már nem bírtam tovább, elpattant a húr.

- Mégis a mi a francot vártok tőlem?! - hangom bezengte a hosszú folyosót, elhallgattak, Harry lehajtott fejjel kezdte bámulni a cipőjét, a többiek meredten bámultak rám. Ritkán, nagyon ritkán fordult elő, hogy üvöltöztem, talán velük szemben ez még nem is fordult elő sosem, de már nem bírtam tovább. Terheltek, nem fogták fel, hogy csak egy kis magányt akartam nyaggatások nélkül, amikor nem figyeltek a nap 24 órájából 25-ben. - Mit akartok?! Ugráljak a színpadon, mintha semmi sem történt volna és minden rendben lenne?! Nem fogok, mert nem megy! Nem. Megy! Nem tudom, mit vártok, de nem tudok megfelelni az elvárásaitoknak és NEM AKAROK KONCERTEZNI! Azt akarom, hogy hagyjatok békén, a rohadt életbe, annyira nehéz ezt megtenni?!

- De Niall, lassan már önveszélyes vagy... - bökte ki halkan Liam. Nem kellett volna megszólalnia, homlokomon kiütközött a veríték, az arcom kipirult és félszemmel láttam az ajtókban álló embereket.

- A kibaszott szemeitek előtt is simán kinyírnám magam, nem ti fogtok megakadályozni!

- Igen? - Harry felvont szemöldökkel pillantott rám, vállai meggörnyedtek, az ő arca is kipirult, fejéről letépte a sötét bandanát és az ujjai közt szorongatta. - Majd ha leütlek a picsába nem lesz alkalmad rá! Nem tudom, hogy ki vagy, Niall! Megértelek, mondhatod, hogy nem, de megértelek! Sajnállak, sajnálom ami történt veletek, de akármit csinálsz nem fogod tudni visszahozni Őt! Próbálunk segíteni, de így nem megy!

- Nem akarom, hogy segítsetek! Egyikőtök sem fogja fel ezt! Nem voltatok velünk, nem tudjátok, hogy mennyire szeretem! Feleségül akartam venni, néhány hónap után már kisbabáról beszélgettünk és azt mondta, ha meggyógyul akkor belevágunk! Fontosabb volt bárminél és bárkinél, az egyetlen ember, aki soha nem akarta, hogy megváltozzak, még ti is akartátok ezt, mindenért, ami most van változnom kellett, nekem ne mondja egyikőtök se, hogy nem! Tökéletesek vagytok, titeket mindenki szeret, viszont én mindig kívülálló voltam, de neki nem te kellettél, Harry, nem Zayn, hanem Én! És elvették tőlem, érted?! Annyira keveset kaptam belőle! - hátamat a falnak vetettem, ujjbegyeimet a tarkómra szorítottam és masszírozni kezdtem. Élesen vettem levegőt, ellöktem magam a faltól és tovább bukdácsoltam a folyosón. Haza akartam menni, haza, az otthonunkba.

Pillantások kereszttüzében kerestem a kijáratot, mígnem összekucorodtam az egyik sarokban és átöleltem magam. Tisztában voltam vele, hogy amit tettem az nagyon rossz volt, mert cserbenhagytam a rajongóinkat, a fiúkat, a stábot, menedzsmentet, mindenkit, de már nem akartam ezt az egészet. A tökéletes nap lett volna arra, hogy valóban ellenszegüljek nekik és kevésbé látványos módszerrel "zuhanjak a mélybe" de ekkor eszembe jutott a lány, Kylee. 

Feltápászkodtam, homlokom a hideg falnak döntöttem és előhalásztam egy zsebkendőt a nadrágomból. 

- Elvigyelek? - Louis hangja csendes volt, tétován állt meg mellettem és nem érintett meg, valószínűleg már feltűnt neki, mennyire nem akartam ezt. 

- Nem megyek...

- Oda viszlek, ahová menni akarsz - szakított félbe, pillantását az enyémbe fúrta nyomatékosítása jeléül. Vonakodva bólintottam, kézfejemmel megtöröltem a szemem és követtem őt végig a folyosón, kifelé az épületből.

- Vigyél haza - motyogtam, s valószínűleg értette is mit akartam. Kihajtott London belvárosából, s a közös házunkhoz vezető út helyett a régi, nem túl hosszú utca felé indult. Könnyek csordogáltak végig az arcomon, nem szólt hozzám, amiért hálás voltam neki. Csak bámultam kifelé a megvilágított utcákra és próbáltam lenyugodni. A szívem hevesen kalapált, amikor megállt a feljárón, s a sötétségben elém táruló a nagy, kihaltnak és réginek tűnő házat. Tatyómból előkotortam a kulcsokat és kikászálódtam a kocsiból. Louis követett, míg a kapuhoz sétáltam és ügyetlenkedve nyitottam azt ki. Meglepődtem, a kertünk ugyanis normálisan nézett ki. Nem voltak gazok a virágok közt, nem nőtt méteresre a fű, valaki gondozta.

- Bemenjek veled? - tétován megérintette a vállam, körülbelül 2 másodpercig tartotta rajtam a kezét, majd elvette és úgy várta a válaszom.

- Nem - motyogtam. - Csak hagyjatok egyedül.

- Holnap délben itt leszek érted - mondta, majd a válaszom meg sem várva beült az autójába. 

Becsuktam magam mögött a kaput és apró lépteket tettem végig az ajtóhoz vezető úton. A falnak dőltem, össze kellett szednem magam ahhoz, hogy bemenjek és nem utolsó sorban muszáj voltam legyűrni magamban azt a düht, amit Faith okozott. Az utóbbi hónapokban annyira dühös voltam erre az ártatlan lányra. Nem érdemelte, nem tehetett semmiről, s talán sokkal inkább a tehetetlenség miatt voltam dühös.
A kulcsot a zárba helyeztem, lassan fordítottam el, mígnem kattant egyet és az ajtó résnyire nyílt. Amikor legutóbb itt jártam ismét előjöttek a rémálmaim, s elmenekültem innen. Ez a hely mindkettőnk számára nagyon kedves volt, hiszen itt éltük a mindennapjainkat, ebben a házban forrtunk össze igazán és lettünk elválaszthatatlanok. Ahogy beléptem elragadott az érzés, de hiába álltam magam mögött a hangosan becsukott ajtóval, Faith nem száguldott le a lépcsőn, nem kaptam meg a belépésemhez járó ügyetlen, lendülettel túltöltött csókot, mely után igazán magamhoz ölelhettem. Tudtam, hogy egyedül voltam a házban, tudtam, hogy az egész életemben egyedül voltam, s valamiért mégsem fogtam fel ezt igazán. Képtelen voltam elengedni őt, mindig és mindig azt vártam, hogy a legváratlanabb pillanatokban felbukkan mögöttem, átölel, puszit nyom a hátamra, beletúr a hajamba és rám nevet. Az agyamban hihetetlen zavartság uralkodott, s ezért fájt annyira a létezés.
A könyvünk már nem volt itt, néhány fontosabb dolgát magamnál tartottam, mint például a mentazöld plédet és a cicáját, viszont az emlékeink itt voltak. A csend körülölelt, s most ez egyszerre volt ijesztő és megnyugtató. Ijesztő volt, mert bár ezt akartam, egyedül maradtam a gondolataimmal, itt volt az esély, hogy saját magam hozzak döntéseket, s ugyanakkor ez megnyugtató is volt, mert senki nem figyelt, senki miatt nem kellett erősnek mutatnom magam. Addig és úgy sírhattam, amíg akartam, szétverhettem a házunkat, azt tehettem, amit csak akartam, nem figyeltek. S itt volt az alkalom az újabb mámorító részegségre.
A hűtőhöz sétáltam, üres volt. Persze, hogy az volt, be sem volt kapcsolva, s itthon egy üveg vörösboron és néhány doboz sörön kívül sosem tartottunk más alkoholt, most viszont ezek is eltűntek. Céltalanul bolyongtam a házban, míg végül a cipőmet lerúgva elfoglaltam a kanapét. Nem merültem önsajnálatba, csak ültem, megkerestem a távirányítót és bekapcsoltam a tévét. Magamra húztam az egyik plédet és üres tekintettel bámultam, el-vissza ugráltam a csatornák közt, majd a tekintetem megakadt az egyiken és nem nyomtam tovább. Engem mutattak, a megszokott témát vesézték ki. Elhagytam önmagam, orvosi segítségre szorulok, kezdek megőrülni, lényegében ennyi. Nem hallgattam végig, ez mind baromság volt egy bizonyos szempontból. Úgy beszéltek rólam, a helyzetemről, mintha nem tudnák, milyen érzés elveszíteni valakit, akit szeretsz, mintha vele valami szokatlan történt volna. Talán abban a körben, ahová tartoztam szokatlan volt, hogy nem vigyorogtam néhány nap után mindenkire, nem játszottam meg magam. Mindig is képtelen voltam megjátszásra, szarul hazudtam, mert nevetni kezdtem, ebben az esetben pedig biztos vagyok benne, hogy két vigyorgás közepette zokogásban törtem volna ki.
Élesen szívtam be a levegőt, megremegtem, az ajkamba haraptam, még most is visszafojtottam volna a sírást, aztán végül rájöttem, hogy itt nem kellett. Nem látott senki, s ha látott volna sem érdekelt, hiszen a szeretet nem szégyen, én pedig mindennél jobban szerettem Faithet.

~Liam Payne~

A koncert el sem kezdődött, máris véget ért. Néha megszólaltunk, összességében viszont csendben ültünk az öltözőben és meredtünk egymásra. Niall eltűnt, ahogy Louis is, arra következtettünk, hogy hazamentek, viszont mi nem indultunk még utánuk. Karjaim a szőke lány dereka köré fontam, fejét fáradtan döntötte a mellkasomnak és halkan sóhajtott. Ő a legjobb barátnőjét vesztette el, de már elindult afelé, hogy túllépjen ezen. Ha volt pozitív ember, akkor az ő volt, mert bár sokszor volt szomorú és sírt, de már képes volt mosolyogva visszagondolni a barátnőjére. Ujjaink összekulcsolódtak a hasánál és homlokom a lapockájának döntöttem, mélyen szívtam magamba az illatát. majd puszit nyomtam fedetlen vállára.

- Nem kellett volna így viselkednetek vele - mondtam halkan, mire Zayn és Harry is egyszerre bólintottak. Tudtam, hogy tudták ezt és már bánták is, látszott rajtuk, ugyanakkor megértettem őket és azt is tudtam, igazuk volt. Mindannyiunkat kikészített, amit Niall művelt, ugyanakkor azt nem szabadott volna hagynunk, hogy kiboruljunk. Most nekünk kellett erősnek lennünk helyette is.

- Ez nem normális már - rázta a fejét Zayn, idegesen túrt bele sötét hajába és körbenézett. Bólintottunk, mindannyian tudtuk, hogy Niallnek komolyabb segítségre is szüksége volt. Az első hetek rendben voltak, de már úgy tűnt, az állapota nem javult, hanem rosszabbodott. - Szólnunk kell valami szakembernek.

- Nem - motyogta halkan Becky. Előrehajoltam, barátnőm nagyon sok mindenben megváltozott, már nem beszélt hangosan, nem ugrándozott közben, halkan mondta és kissé elkeseredetten. - Tényleg nem értitek meg őt. Meghalt a barátnője, a másik fele, az az ember, akivel elképzelte a jövőjét. Faith gyakran elmondta, Niall miket tervezgetett. Venni akartak egy másik házat, összeházasodni, gyereket vállalni, normális életet élni, olyat, amit ő nem kapott meg. Lehet, hogy Faith nekem is a másik felem volt, de neki másképp. Láttátok, hogy néztek egymásra az utolsó pillanatig, egy kicsit nagyon remélem, ti is tudjátok, milyen ennyire szeretni valakit - megszorította a kezem, arcán kövér könnycseppek folytak végig de többnyire még érthetően beszélt. - Niall igazán becsülte őt, tudta, mennyire különleges lányt kapott, ha Faith itt lenne és nekem kellene egy társat választanom neki, őt választanám. Szüksége van rátok, de nem így, nem kell, hogy azonnal rendben legyen minden, nem várhatjátok tőle, hogy koncertezzen, interjúkat adjon, hagyjátok a saját világában és csak beszélgessetek vele, időre van szüksége.

A mondatai mindannyiunkat elgondolkoztattak, csukott szemekkel pihentem a hátának döntve a fejem, s lassan rájöttem, hogy valóban így lesz a legjobb. Rosszul éreztem magam mindazért, amit vártunk Nialltől, nem is csoda, hogy ma kiborult ránk.

Az ajtó kinyílt, meghökkenve néztük mindannyian a belép Louisra, aki kissé haragos tekintetét végigjártatta rajtunk.

- Hol van Niall? - tette fel a gyanakvó kérdést Harry.

- Hazavittem a saját házába - jelentette ki egyszerűen, majd a hajába túrt és elvett egy ásványvizes palackot a hűtőszekrényből. - Seggfej vagy.

- Hova vitted? - kerekedtek el Zayn szemei, én is felkaptam a fejem, de Rebeca megszorította a kezem, ezért befogtam a szám. - Normális vagy?! 

- Azt mondta, oda akar menni, ezért odavittem. Megmondta, hogy hagyjuk egyedül és meg is értem, hogy ezt akarta, mert idegesítő, amit csinálunk vele. Nem fogja felvágni az ereit, sem semmi ilyet, nincs elég bátorsága hozzá. Csak had legyen egyedül, holnap délben érte megyek és majd meglátjátok, hogy semmi baja sem lesz a megszokottakon kívül - mondta, majd lecsavarta a kupakot és meghúzta a vizet, ám Zayn felpattant és meglökte azt, így az összes Lou pólóján landolt.

- Nem igaz, hogy ennyire felelőtlen vagy! A rohadt életbe Louis! 

Óvatosan kiemeltem az ölemből a barátnőm, erősen szorította a kezem és arcát a mellkasomhoz préselte, Harry is felemelkedett és az egymásra ellenségesen bámuló fiúk közé lépett, nem mintha ezzel megakadályozhatta volna a kitörni készülő üvöltözést.

- Ha akarna valamit tenni, akkor megtehetné velünk egy házban is - sziszegte, a kupakot az üres üvegre tekerte és a szoba egyik sarkába dobta. - Lehet, hogy nagyon sok szarságot csináltam már, de azt képes vagyok eldönteni, hogy egyedül hagyhatom-e Niallt vagy nem. Nem fog semmit sem tenni, mert tudja a lány nevét, aki megkapta Faith szívét. 

- Érte megyek - Zayn idegesen túrt mindkét kezével a hajába, felpattantam, amikor Louis taszított egyet a köztük álló döbbent fiún és vészesen közel állt meg Zayn előtt. 

- Nem, rohadtul nem mész érte. Igaza van, mert egyikünk sem tudja, milyen elveszíteni egy ilyen fontos embert, csak ő. Tudja, mi a jó neki, szóval rohadtul itt fogsz maradni te is a seggeden és kivárod, hogy holnap hazahozzam! 

Más módon, de ekkor nálam is betelt a pohár. Nem kezdtem üvöltözni, nem szálltam be a vitába, megértettem Louis-t és kivettem a saját részem Zayn aggodalmából, de nem mondtam semmit, inkább a karjaim közt halkan hüppögő lányt választottam, mert Niall is pont így tett volna. Felnyaláboltam, arcát belefúrta a nyakamba, miközben kinyitottam az ajtót és magukra hagytam őket. Nem biztos, hogy helyes döntés volt, de nem akartam, hogy Rebeca hallja ezt.

- Menj vissza - arcomat a kezei közé fogta, már a kocsiban ült, s kezdett megnyugodni. Végigsimítottam kipirult arcán és gyengéd puszit hagytam a száján.

- Megoldják - bekapcsoltam az övet, megigazítottam a vállánál, majd készültem becsapni az ajtót, de újból megfogta a kezem.

- Menj be, Liam. Csak várd meg, míg lenyugodnak - kicsi kezével fáradtan dörzsölte meg az arcát. Aprót bólintottam, neki nem mondtam volna nemet, s bár nem szívesen hagytam egyedül a kocsiban, mégis megfordultam és visszamentem. 

A szobában szétszóródva ültek, Zayn álla megfeszült az idegességtől, miközben hevesen pötyögött a telefonján, Louis elgondolkozva könyökölt a térdein, míg Harry csendben meghúzódott köztük.

- Nem alszok otthon - jelentettem be, válaszul egyszerre bólintottak. - Holnap vegyél fel, mikor mész Niallért - pillantottam Louisra. Újra csak bólintott, idegesen álltam köztük, törtem az agyam azon, mit kellene mondanom nekik. - Remélem, ezt nem akarjátok előtte csinálni, nem hiányzik egyikünknek sem, hogy még mi is gyilkoljuk egymást. Legfőképp nem neki. 

Ez volt a végszavam, nem voltam már kíváncsi a birkamód bólogatásaikra, megfordultam és kisétáltam, ha valaki megszólított csak intettem, hogy hagyjon. A kocsi felé kocogtam, nem szerettem egyedül hagyni Rebecát. Nagyot fújtam, amikor beültem mellé és száját halvány kis mosolyra húzta.

- Rendben vannak - mondtam, elhelyezkedtem az ülésben, ám mielőtt még elindultam volna hátradőltem és lehunytam egy pillanatra a szemeim.

- Nyugodtabb lennék, ha hazamennél velük, szólok apának, hogy jöjjön értem - már húzta elő a telefonját, de megfogtam mindkét hűvös kezét és a számhoz emeltem őket.

- Veled akarok lenni - motyogtam, ujjai a hajamba túrtak és végigsimítottak az arcomon. Ha nem is teljesen, de Rebeca mellett kizökkentem a nyomottságból, képes voltam megnevettetni őt, ez pedig boldoggá tett. Úgy éreztem, én félig-meddig már eleget tettem Faith kérésének, lassan, de biztosan a barátnőm haladt a gyógyulás felé. - Szerinted helyes döntést hozott Louis?

- Nem lesz semmi baj - kikapcsolta az övet és átölelt, arcom belefúrtam a szőke hajzuhatagba és nagyot sóhajtottam. - Szüksége van egy kis magányra.

- Félek - motyogtam, nem akartam őt ezzel terhelni, de másnak nem tudtam elmondani ezeket. - Nem tudom, mit kellene még tennem.

- Ne gondolj erre, te mindent megpróbálsz Liam. Niall tudja, hogy később még minden rendbe jöhet, talán ezért ilyen, mert fél attól, hogy lesz majd valaki más, akit szerethet - hangja elfúlt, szorítottam a derekát és lenyeltem a magamban felgyülemlett érzelmeket és kérdéseket. - Jobban, mint őt.

- Menjünk innen - megtöröltem a szemem a kézfejemmel, majd ujjaimmal lesimítottam az arcáról a könnycseppeket, s puszit nyomtam a homlokára.

A hazafelé úton azon gondolkoztam, vajon igaza van-e, s Niall valójában tényleg ettől fél-e. Korai lett volna bevetni őt a nők közé és azt mondani, ismerkedjen, mert Faith is váratlanul, kérés nélkül esett be közénk, ezért csak abban reménykedtem, jön majd valaki, aki segíteni fog rajta.