3.rész Just one yesterday

Sziasztok!
Írtam egy bejegyzést a kisebb-nagyobb alkotói válságomról,nos, ezzel a résszel nem vagyok még mindig megelégedve, sőt... De! Azt hiszem kezdek visszatérni, jelenleg az 5. részt írom, az már egy picivel könnyebben megy és jobban tetszik. Köszönöm a sok biztatást, igyekszem összeszedni magam és nem csalódást okozni. Sajnálom, hogy ilyen bénák most a részek. :/
Jó hétvégét! 

Nessa. xx

-Szia!-hallottam a hátam mögül egy vidám hangot. Nem volt túlzottan ismerős, és mégis, tudtam, hogy már halottam valahol. Nem voltam biztos benne, hogy a köszönés nekem szólt, de ha mégis, akkor nem akartam bunkó lenni, megfordultam. Azzal a sráccal találtam szembe magam, akit néhány napja Rebeca felhívott.

Körbenéztem, az emberek elrohantak mellettem, magamra mutattam, felvont szemöldökkel bólintott. Vigyorogva felemeltem a kezem.

-Szia!

-Hol hagytad a barátnőd?-kérdezte lazán, legalább úgy, mintha évek óta ismernénk egymást. Szemeinél kis ráncok jelentek meg, miközben elvigyorodott.-Lecsaptátok a telefont.

-Megijedt.-nevettem.-Nem tudta, hogy mit mondhatna. Bocsi, mármint azért, mert felhívott, meg azért is, mert megszerezte a számod.

-Volt már ennél durvább is.-vonta meg a vállát.

-Hogy-hogy felismertél? Mármint, te biztos tök sok emberrel találkozol minden nap, velem meg csak egyszer, és nem vagyok túl különleges, szóval...

-A legtöbb ember akivel találkozok, az vagy sikítozik, vagy sír, vagy normálisan beszélget velem. Az őrült barátnőjük általában nem ugrik rá és teríti le a haverom.-kacag, és kisimítja a haját a homlokából.-A telefonszámomat is elég ritkán szerzik meg, viszont ebben ti sem különböztök, ha megszerzik, akkor fel is hívnak. Elég valószínű, hogy olyankor nem tudom kivel csevegek olyan jót, de a barátnődet felismertem. Hol hagytad?

-Ott jön mögötted.-kuncogtam.

-Szerinted meglátott? Gyorsan elrejtőzöm.

-Kivel beszélgetsz, Faith?-ugrott Louis elé, arcára kiült a döbbenet. Kezét a szája elé kapta.

-Ne! Légyszi, ne sikítozz, most tök jó, eddig nem nagyon ismertek fel. Légyszi!

-Te! Ha te itt vagy, itt van Liam is! Ugye itt van Liam is?

-Itt van.-bólintott nyugodtan. Majd hirtelen felugrott és lányosan sikongatva megragadta Rebeca kezét, aki erre döbbenten és lányosan felsikoltott és vele együtt ugrált. Rebeca megtalálta a fiúváltozatát...-Gyere, gyere odaviszlek hozzá!

-Faith!-üvöltötte a nevem, és megragadta a kezem. Nem tehettem mást, minthogy mentem utána, mert rángatott.

Louis egy kisebb étteremhez vezetett minket, hallottam Rebeca motyogását arról, hogy ez a sors, meg ilyesmik. Nevetve néztem a folyamatosan beszélő fiúra, akinek szinte minden szavára a barátnőm vagy felsikoltott, vagy hallatott egy "ÚRISTEN!"-t és hasonlókat. 

Átvezetett minket az éttermen, nem igazán értettem, hogy hová megyünk, aztán amikor egy üvegajtóhoz ért rájöttem, az étterem terasz része nem az utcára nyílt, hanem egy sokkal nyugodtabb kertre. Ahol az egyik asztalnál megpillantottam Rebeca kiszemeltjét és a többi tagot, köztük egy félhosszú, kissé göndör, sötét hajú lánnyal. Távolról is láttam, hogy csodaszép. Szinte azonnal felismertem őt, ő Louis zűrös barátnője. 
-Liam!-kiáltott, mikor már elég közel értünk hozzájuk. A göndör hajú srác szája tátva maradt és kiesett a kezéből a villa, majd röhögve kinyújtotta felénk a kezét és Rebeca-ra mutatott.-Liam, nézd kit hoztam neked!
A fiú hátrafordult, és amint szembetalálta magát Rebeca-val, az arcára fagyott a mosoly. 
Zavartan kapkodta a tekintetét köztünk, Zayn és a szöszke srác is hátrafordultak, míg Zayn felnevetett, addig Niall kissé félénk mosollyal nézett ránk.
Néhány másodperc alatt sikerült jobban szemügyre vennem, mint az első találkozásunkkor. Ami elsőnek feltűnt rajta, az az áthatóan méregető tengerkék szeme, aztán az, hogy a haja festve van. Valamiért ezt mindenkinél észreveszem, pedig neki olyan, mintha természetesen lenne ilyen kissé barnás a haja. A tekintetem továbbvándorolt Rebeca áldozatára, zavartan mosolyogva nézelődött, majd röhögve fordult a barátai felé.
A lány mosolyogva figyelt minket, ahogy közelebb értünk, láttam Rebeca-n, hogy kissé megilletődött, múltkor a helyzetből adódóan fel volt pörögve, most viszont mintha zavarban lett volna. 
-Telefonálgatós lány!-bökött rá Zayn jókedvűen.
-Taknyálós lány!-kiabált hozzá hasonlóan Harry, csak ő rám mutatott.-Üljetek ide!-paskolta meg maga mellett a helyet.
Rebeca szinte azonnal erőt vett magán és becsusszant mellé, bizonytalanul pislogtam körbe, a göndör srác kitartóan vigyorgott rám.
-Gyere.-intett a kezével.
Így hát, valahogyan Harry Styles mellé kerültem. Louis egyik kezével végigsimított kíváncsi barátnője hátán és leült mellé a padra.
-Alex, ők azok a lányok, akikről már meséltünk neked.
-Sziasztok!-hajolt előre.
Rebeca egy ideig áthatóan méregette, majd elvigyorodott és szokásához hűen jókedvűen intett és hangosan köszönt neki. Hasonlóan tettem hozzá, csak kevésbé hangosan. Nem sok dolgot tudtam erről a lányról, leszámítva azt, hogy a göndörkével is volt valami köztük, aztán kikötött Louis mellett. Na, meg azt, hogy gondjai voltak valamiféle fehér pirulákkal és porokkal. 
Egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki valaha is drogokhoz nyúlt vagy gondjai voltak, rózsaszín szoknyát viselt, hozzáillő fehér atlétával, amit begyűrt, haja loknikban omlott a vállára. Louis szeretetteljesen húzta magához és puszit nyomott az arcára.
Kissé talán elkalandoztam, így amikor Harry a karomhoz ért, összerezzentem.
-Bocsi.-nevetett.-Lehet bunkóság, de elfelejtettem a neved.-húzta el a száját.-Hogy hívnak?
-Faith.-mosolyogtam rá.
-Én tudtam!-közölte elégedetten Niall.
-Szóval akkor nem Fiona.-tűnődött Zayn.
-Tudtommal még nem vagyok annyira ogre.-jegyeztem meg halkan.
Néhány másodpercig értetlenül, felvont szemöldökkel néztek egymásra, majd Niall arcán tisztán látszott a megvilágosodás gyönyöre, és kacagva dőlt hátra. Szép lassan mindenkinek leesett, a hatalmas nagy poénom. Rebeca bőszen fényképezgette Liam testrészeit, a kezét, ami mellé odatette a sajátját, természetesen ezt különböző pózokban megörökítette. Összekulcsolva, egymáson, egymás mellett. Majd átült mellé, a három srác így is kissé szűkösen fért el egymás mellett a padon, de Rebeca vékony lányként csak néhány centimétert foglalt, úgy, hogy csak félig ült a padon, és közös képeket készített Liam-vel, aki sejtéseim szerint egyre jobban élvezte a barátnőm társaságát. A képekből ítélve legalábbis már nem rémítette meg annyira.
-Hogy bírod őt?-kérdezte összehúzott szemöldökkel, vicceskedve Louis.
-Úgy, ahogy én téged.-szólalt fel a barátnője.
-Veszekszel velem?-tátotta el a száját.
-Mi? Én nem is szoktam veszekedni veled!
-Nézd meg, most is kiabál.-szipogott fel drámaian. 
-Menj a tudod hova.-húzta fel durcásan az orrát, és elfordult tőle.
-Hé, na.-ölelte át hátulról, kissé elfordultak tőlünk.
-Kezdik.-grimaszolt Niall, aztán ő is elmosolyodott és felkönyökölt az asztalra.-Szingli pacsi.-emelte fel a kezét, amibe Liam belecsapott, Rebeca kissé értetlenül nézett körbe. Túlzottan elfoglalta Liam és a saját lábainak lefotózása.
Kényelmetlenül éreztem magam, kettőnk közül én voltam a nehezebben barátkozó, és nálam nehezebb is volt kivívni a bizalmat. Ugyanakkor beszélni azt én is nagyon tudtam, ha beszéltettek, és a partnerem válaszolt is.
A szerelmespár megoldotta a problémáját, és immáron a lány nekidőlt Louis-nak, és elgondolkozva szedegette a szöszöket a barátja nadrágjáról, majd lassan felnézett, a fiú pedig egy gyengéd pillantás után csókot nyomott az ajkára. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy nekik valaha is volta ennél nagyobb problémáik.
-Szóval, hogy kerültök ide?-kérdezte mindenféle körítés nélkül Harry.-Nem tudom.-motyogtam magam elé.-Csak sétáltunk, Rebeca beszaladt az egyik boltba és amíg én kint vártam, jött Louis. És aztán visítoztak, én meg csak jöttem utánuk.-vontam meg a vállam.
-És hány éves vagy? Suliba jársz? Dolgozol? Mi a kedvenc kajád?-hadarta Niall. Kissé olyan volt, mint Rebeca, csak fiúként. Hadart, és a tekintete is sugározta azt az állandó vidámságot.
-17, aha, aha.-válaszoltam, aztán kissé grimaszolva próbáltam választ adni az utolsó kérdésére.-Nem tudom.
-Oh, igen, te vagy az én emberem.-hümmögött.-Annyi mindent szeretsz, hogy nem tudod eldönteni.
-Valószínűleg.-nevettem.
-Hagyd rá.-legyintett Zayn.-Haspók.
-Pókmalac, pókmalac, de mily csodás a pókmalac...-kezdett dúdolni Harry.
-Ne, kérlek ne!-kapta fel a fejét Liam.-Harry, légyszíves, csak ezt az egyet ne!
-Hálót ő sose szó, mert bizony, mert malac.
-Vigyázz!-kiáltott fel Rebeca magasba tartott kezekkel. Harry-vel együtt ordítva fejezték be.-Ha jő a pókmalac!
-Végeztetek?-nézett körbe Zayn.-Mindenki minket bámul.
-Videóra vették.-kuncogott szorosan a barátjához bújva Alexis.
-Fent leszek az interneten veled!-vigyorgott Rebeca Liam-re.
-Inkább azt nem szeretnéd.-túrt a hajába.

Rájöttem, hogy utálom, amikor ilyen hirtelen kizökkenek eme kellemes emlékekből. Mintha valamivel kiszippantanának, mondjuk egy porszívóval, ha egy porszívó képes beszippantani engem.
Az én porszívóm ebben az esetben Zayn volt, milyen jó, hogy az egyik barátom egy porszívóhoz hasonlítgatom.
-Nézz rám!-rázogatta a vállaim.-Faith! Ne bámulj ilyen üvegesen, világos?
Pilláim megrebbentek, kék szemeim Zayn-re vezettem, éreztem Niall nyirkos kezét az enyémben, viszont őt nem láttam, Zayn takarta.
-Az isten szerelmére! Ne merd ezt tenni velünk!
Sokkal jobban éreztem magam az előbb, amikor még nem volt ilyen felfordulás.
-Liam.-hallottam meg Louis zaklatott hangját. Nem volt olyan nyugodt, mint szokott, és vidám sem.-Hívd be az orvost.
-Nem.-hallottam Niall hangját. Szipogás társult mellé, hangja elfúlt és hüppögött. Egy pillanatra elengedte a kezem és reménytelenül kezdte csipkedni a karját. Hitetlenkedve rázta a fejét.
-Nem hagyhatod itt.-magyarázott folyamatosan Zayn.-Faith, tudom, hogy nehéz de kérlek légy erős, minden rendben lesz. Minden rendben lesz, csak most ne aludj! Megígérem, hogy minden rendben lesz. Érted?
Sokkal inkább magához beszélt, mint hozzám. Csak magát és a többieket próbálta ezzel nyugtatni. Süllyedni kezdtem, átadtam magam annak, hogy ismét visszakerüljek az agyam legféltettebben őrzött zugába. Túl sok emlék várt még rám, az időt pedig kevésnek éreztem. Ugyanakkor velük is akartam maradni, hallgatni Zayn-re, de úgy éreztem a testem már nem én irányítom.
Laposakat pislogtam, az éles, kórházi hideg fényt eltakarta egy másik fej, arca piros volt, csakúgy, mint a szemei, szív alakú szája most nem húzódott arra a mosolyra, amivel ezrek szívét dobogtatta meg. És ami engem azon kívül, hogy mindig jobb kedvre derített, az első pertől fogva hidegen hagyott.
Mondani akartam neki valamit, de a torkom olyan száraz volt, mint a Szahara. Tekintetemmel Niall-t kerestem, kék szemeiből szüntelenül potyogtak a könnyei, hüvelykujjával a kézfejem simogatta, még itt vagyok, de ő máris összetört.
Harry beszélt hozzám, de én az akaratom ellenére süllyedni kezdtem, most tényleg nem akartam, minden testrésszemmel azért küzdöttem, hogy ne, de mint egy teli kád víz, amiből kihúzták a dugót, engem is elnyeltek az emlékeim. Egyre jobb hasonlatok.

Nincs lapozás, tulajdonképpen összefüggés sincs, mint ahogyan az előző napok közt. Mintha átugrottunk volna néhány fejezetet, egyenesen a mély vízbe dobtak. Hiszen azt már tudjátok, hogyan kezdtem megismerkedni a One Direction tagjaival. Ha az egyik kedvenc filmemből szeretnék idézni, most viszont "kezdődjék a játék".  
Érezted már azt, amikor reggel felkelsz, valami édes dallamra, a kedvenc énekesed legszebb dalára, és a hangja szinte kisimogat az ágyadból? Aztán csak felülsz, nyújtózkodsz, a hajad nem áll úgy, mint egy szalmakazal, gyönyörű vagy, az ágyad mellett pedig egy tálca gőzölgő rántotta és tea vár? Érezted már azt a kellemes érzést, hogy amikor kinyitod az egyáltalán nem csipás, és táskás szemeid, nem vagy fáradt? Hát, én nem!
Kedvenc énekes? Ugyan már! John Lennon aligha fog már nekem élőben dalolászni. Viszont a nyakamon maradtak az ilyen tökkelütött Louis Tomlinson és barátai csávókák. 
Az első találkozásunkkor még nem igazán, aztán már a másodikon kezdett kibontakozni, hogy ők sem sokkal jobbak nálunk. 
Hol is tartottam? Aha, kellemes ébredés. Valahogy nekem sosem sikerült, ez a bakancslistámon szereplő dolgok egyike. A mai nap sem sikerült valóra váltani ezt az álmom, a csengőn lógott valaki, a telefonomból valami borzasztó hörgés riasztott fel, tudtam, ezért kit fogok felelősségre vonni. Hova lett, a kellemes kis Twist and shout csengőhangom? 
A paplan a lábaimra tekeredett, így természetesen a hatalmas sietségben a reggelemet egy pofára eséssel indítottam. Direkt volt, én így szoktam felébredni. A telefonom velem együtt ébredezett, de továbbra sem hagyta abba a hörgést.
-Nyisd ki az ajtóóót!-áriázott bele Rebeca. Mögötte hangokat hallottam, mertem feltételezni, hogy nem egyedül van, legalábbis a telefonba beszűrődő hangokból ítélve.
-Van kulcsod.-világosítottam fel rekedten.
Kinyomta, nem sokat kellett várnom, hogy üvöltő zenével és üvöltve megérkezzenek, azonnal felismertem a dalt. Egykori csengőhangomat dalolták, a szobám ajtaja kicsapódott, éppen akkor, amikor nyögve feltornáztam magam. Harry megragadta a kezeim, az ő telefonjából szólt a zene, és ő énekelte a leghangosabban, közben jobbra-balra ringatta a csípőjét. 
-Well, shake it up, baby, now, Twist and shout!
Felugrott az ágyamra és ugrálni kezdett, Rebeca előbukkant valahonnan a fiúk közül és követte őt, engem pedig Haz felrántott maga mellé.
-C'mon, c'mon, c'mon baby now!-kiabálta, és a egyik kezét a derekamra téve próbált táncolásra bírni. Csatlakoztam én is, felnevettem, amikor Niall léggitározni kezdett, egyszerre dőltünk előre és a zenére ráztuk a fejünket, meg úgy minden testrészünket.
-Őrültek!-vetődtem vissza a puha ágynemű közé.
Rebeca szinte azonnal követett, Harry leugrott, ő méltóztatta annyira az ágyam, hogy egy kiadós ugrálás után levette a cipőjét, és azután dúrt arrébb. Bár szerintem már mindegy volt.
-Ah, Harry leszarja, hogy barátnője van.-röhögött Zayn. 
Louis kissé összerezzent, aztán visszavarázsolta az arcára a mosolyát, egyikünk sem mondott semmit. Most már én, és Rebeca is tudtuk az egész történetét.
-Nem csinálok semmit.-pislogott ártatlanul Haz.-Különben is, Hay megint valami nyelvtanfolyamon van.-rázta a fejét.
-Beférkőzöl az ágyamba.-vádoltam.
-Rögtön két lánnyal.-rázta a fejét Liam.
-Nem tudtatok volna ennél korábban jönni, ugye?-pillantottam az órára. Hajnali fél 11.
-Még álmodsz.-lépett hozzám Louis, mutató és középső ujjait a szemhéjamra tette és lehúzta őket.-Angyalokat látsz.
-Komolyan?-nyitottam ki az egyik szemem.-Hol a szárnyad?
-Kint lóg a fogason.-vonta meg a vállát.-Szabadságon vagyok.
Nevetve fogtam meg a csuklóját és fejtettem le magamról. Lerúgtam magamról a takarót és Harry-re néztem, aki a feje fölé emelve a telefonját hevesen pötyögött valamit. 
-Miért jó az, ha nyáron tanul nyelvet? Sosincs velem!-panaszkodott.
-Ne hisztizz!-vetődött le mellé Zayn. Még jó, hogy ez az én ágyam.-Én is mennék, ha lenne rá időm.-vonta meg a vállát.
Elhúzta a száját, a szekrényemhez sétáltam és kivettem egy mintás cicanadrágot és egy hosszított aljú, ujjatlan fehér felsőt, melynek gallérján apró kis szegecsek voltak. Lopva kihúztam a fiókom, majd eltűntem a fürdőszobában.
Pillanatok alatt felöltöztem, megmostam az arcom és a fogam, a hajam kifésültem és egy kócos kontyba fogtam, mosolyogva mentem vissza a fiúkhoz, mivel ők javarészt elfoglalták az ágyam, én Niall mellé telepedtem a szőnyegre. Talán ő az, akivel kölcsönösen bizalmatlanok voltunk még egymás felé, Rebeca nagyon hamar olyan kapcsolatot épített fel ezekkel a srácokkal, mint velem. De ő mindig is ilyen volt, könnyen barátkozott, viszont nem voltak túl tartós barátságai. Nekem több idő kellett, hogy megbízzak valakiben, és ez a fiúkkal is így volt. Szerettem a társaságukat, jókat nevettünk együtt, de egyelőre a titkaim nem terveztem megosztani senkivel sem közülük.
Apró mosolyt villantott rám, felhúztam a lábaim és várakozva néztem a fiúkra és a barátnőmre.
-Mit keltettek fel ilyen korán?-dörzsöltem meg a szemem.
-Azért, amiért engem is.-húzta el a száját Zayn.
-Unatkoztunk.-vonta meg a vállát Liam.-Gondoltuk, unatkozhatnánk együtt.
-Lángelmék.-szólaltam meg szinte teljesen egyszerre Zayn-vel. Egymásra néztünk, és nevetni kezdtünk.-Alszunk?-kérdezte.
-Nem! Nem, nem!-vetődött rá Louis.-Nem alszik senki sem!
-Nézzünk filmet.-vetette fel eme csodálatos ötletet Harry.
A többiek persze ugrottak az ötletre, mi ketten csak hümmögtünk, és nevetve összenéztünk. Ha fáradtak vagyunk, akkor alszunk, mehet akármilyen lövöldözős vagy horrorfilm. Magukhoz vették a laptopom és pötyögtek rajta valamit, nem igazán figyeltem oda, a figyelmemet jobban megragadta Rebeca. Továbbra sem tett le arról, hogy Liam feleségül fogja venni és kis majd kis Tökéletes Liam gyerekeket nemzenek, de legalább előttük már nem hangoztatta, csak nekem mondta, viszont attól függetlenül, hogy már találkoztak jó párszor, Rebeca előszeretettel fotózta a bálványát, és csinált vele közös képeket.
-Hol nézzük? Túl kicsi az ágyad.-nézett rám Louis.
-Azon akartok filmezni?-böktem a laptopomra.
-Aha, szar filmjeid vannak, úgyhogy inkább online nézünk.-jelentette ki lazán Harry.
-Nappali?-vonta fel a szemöldököm.-Ha minden igaz, rá lehet csatlakoztatni a tévére...
Örömujjongásba törtek ki, leugrottak az ágyamról és a gépemmel együtt kirohantak. Nyugodtan mentem utánuk, Rebeca a hátamra ugrott és puszit nyomott az arcomra, utána elengedett és halkan áradozni kezdett.
Mosolyogva mentem Niall után.
-Figyelj.-fordult hátra, és a hajába túrt.-Van valami kaja?
-Nem.-néztem a szemébe komolyan.-Mi nem szoktunk enni.
Nevetni kezdett, megragadtam a kezét, és míg a fiúk a tévével szerencsétlenkedtek, én bevonszoltam a konyhába és kinyitottam előtte a hűtőt.
-Szolgáld ki magad.-ültem le a pultra.
-Eszel velem?-vigyorgott, és kissé megbökte a derekam.
Bólintottam, hiszen még nem ettem ma semmit, és ezt a hasam már jelezte.
Kivette a nutellát a hűtőből, a kezébe nyomtam a kenyeret és mosolyogva néztem, ahogy megken néhány szeletet és egy tálcára pakolja. Felkaptam egyet és jóízűen beleharaptam, mikor bementünk a nappalit már besötétítették és a tévére volt csatlakoztatva a laptopom. 
Helyet foglaltak a kanapén és a földön, akik a szőnyegen ültek, hátukat a kanapénak és/vagy az azon ülők lábának döntötték. Lehuppantam Zayn mellé, mellém Niall ült, hogy elérjem a kenyereket.
-Kéne valami nasi.
-Konyhaszekrény.-néztem hátra Rebeca-ra.
Felugrott, keresztülmászott Liam-en és bukdácsolva a konyhába ment, ahonnan mindent kihozott. Az összes chipset, és két üveg kólát. Louis elindította a filmet, fogjuk rá, hogy az elején, amíg ettem még néztem is. Aztán a szempilláim kezdtek elnehezülni, Zayn is egyre gyakrabban pislogott. Amikor befejeztem az evést még próbáltam figyelni, körülbelül a film 20. percénél viszont bealudtam, addigra Zayn feje már a vállamon pihent és halkan horkolt.

Nehézségek

Sziasztok! 
Nos, ez nem egy rész, és nem is egy átlagos bejegyzés, csak amolyan, "ezt muszáj kiírnom magamból" dolog, amit közzé fogok tenni.
Ez az a történet, amit már nagyon el akartam kezdeni, mégis most nehézségeim vannak. Bevallom, az 1. rész még csak-csak tetszik, de a második nem, és a 3. sem, jelenleg a 4.-et írom, hamarosan befejezem. Abban reménykedem, hogy azután könnyebben fog menni, talán, majd ha túl vagyok a bevezető részeken visszatalálok önmagamhoz és könnyebben fog menni. Arra kérlek titeket, hogy legyetek türelemmel, néhányan írtátok már az 1. részhez, hogy nem túl eredeti, nem annyira tetszik, stb... Megértem, szerintem sem a legjobb, nem tudom mi van velem mostanában. Gyülekeznek a viharfelhők a fejem felett, nincs szabadidőm, nincs magánéletem és van egy fiú is, aki nem hagy nyugodni, vagyis inkább én őrlődök ezen, de ez mindegy... 
Szeretnék időt kérni, amíg összeszedem magam, a téli szünetben pihenek majd magam, bár akkor is készülnöm kell majd az angol szóbeli vizsgáimra, de megpróbálok mindent kihozni magamból. Soha nem szenvedtem még ennyit egy történettel, mint ezzel, és én tudom, hogy ez nem lesz egy "sablonos" sztori, mint ahogy azt már megkapta, most nem túl jó, de majd lesz jobb is (remélem). 
Csak ennyit akartam, muszáj volt leírnom, újraolvasom ezeket a részeket, és a Nothing like us... részeit, és én magam is látom, hogy ez ahhoz képest borzasztó. Elkeserít, talán most kellene leállnom, de nem teszem, még vár rám Liam is, még írni akarok róla, és Niall-t sem hagyom cserben. Kérlek, ti se hagyjatok cserben engem a kezdeti bénázásom miatt. Talán majd a holnap megjelenő Midnight Memories album segít.
Köszönöm!

Nessa. xx

2.rész You're my fuckin' best friends

Sziasztok! :)
Ismét itt a péntek, múlthéten közzétettem az 1. részt, mely kapott jó, és rossz kritikát is, remélem, hogy azoknak, akik most sablonosnak tartják a történetet is tetszeni fog ez a rész, és később majd megváltozik a véleményük. Igyekszem a legjobbat írni, úgy gondolom, hogy én mindent megpróbálok kihozni magamból. 

Nessa. xx

Rebeca ágyán ültünk, még akkor sem tudtam elhinni, hogy komolyan megteszi. Bár ennél már sokkal durvábbakat is megtett, viszont ez most más, eddig még mi sem jutottunk el. Felhívni egy sztárt. Mert akárhogy is bizonygatja, hogy "Liam teljesen átlagos, Liam kedves, Liam nem fog haragudni" ez akkor is durva. Mindegy, úgysem tudnám lebeszélni róla.
Csendben ültem, egy ideig szuggerálta a telefonját, majd az ágyra dobta és rányomott a névre.
-Letiltottad a számot?
-Nem. Miért, kellett volna? Kicsöng!-visította.
-A fenébe, simán lenyomoztatják! 
-Liam nem olyan!-jött a következő érve.-Te jó ég!
-Hallo?-szűrődött ki a telefonból.
-Te nem Liam vagy!-kiáltott.
-Ki beszél?
-Téves!-nyomtam ki gyorsan, még mielőtt bármit is mondhatott volna ő, vagy esetleg Rebeca.
-Ez nem Liam volt!-puffogott.
-Hány Liam volt a telefonkönyvébe?
-Nem tudom, sok! De az egyik legjobb barátja, szóval az első Liam-nek kellett volna lennie az igazi Liam-nek! Egyértelmű, hiszen ő a legfontosabb Liam az egész világon, ehelyett valami nyomorék számát szereztem meg!
-Oké, oké, nyugi.-fogtam meg a vállait.
-Még jó, hogy kiírtam Louis telefonszámát is.-öltött elégedett arckifejezést.-Abból csak egy volt, az összes többi valami Lewis volt. 
Hát, akkor a telefonálós történetünk nem itt ér véget. Izgatottan kikereste a számot, nem igazán tudom, hogy hogyan tudta feltűnés nélkül bepötyögni magának ezeket a telefonszámokat, és egyáltalán egy olyan nagy sztár, mint Zayn Malik, miért nem kódolja le a telefonkönyvét? Az élet nagy kérdései.
-Rebeca...
Rányomott a névre, nevetve emeltem az arcom elé egy párnát, nem tudtam mi fog kisülni ebből, nehéz volt elképzelni, hogy ez a srác majd teljesen nyugodtan elbeszélget vele.
-Rebeca, szerintem ne hozd szóba...
-Louis Tomlinson.-csendült a telefonból.
A szája "o"-t formált, mielőtt visított volna az egyik kezemet a szája elé tettem, felmutattam a mutatóujjam, jelezve, hogy maradjon csendben és lélegezzen mélyeket. Nem hagyhattam, hogy túl nagy bajba keveredjen.
-Hahó. Ki az?
-Nem tudok neki semmit sem mondani.-suttogta kétségbeesetten.
-Tudom ki vagy!-kiáltott bele a telefonba a srác.-Te vagy az egyik lány a vidámparkból! Zayn mondta, hogy szerinte megszerezted valamelyikünk telefonszámát.
-Túl sok a telefonjában a Liam!
-Te aztán nem semmi vagy.-nevetett.
-Egyetértek.-fűztem hozzá halkan.
-Csak köszönni akartam.-hadarta.-Szia!
-Szia.-nevetett.
Kinyomta, döbbenten néztem rá, elvégre a beszélgetőpartnere viszonylag normális volt, akkor meg miért nyomta ki? Érthetetlen.
A számat szólásra nyitottam, de mielőtt bármit is mondhattam volna hadarni kezdett.
-Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Biztos, hogy elmondja a többieknek is, hogy felhívtam és majd kiröhögnek. Soha többet nem hívom fel, még jó, hogy nem Liam volt az!
-Nem tiltottad le a számod, szóval ő bármikor felhívhat téged.-nevettem.
-Jó, az más, mert ha ő hív akkor biztos akar valamit.
-És te nem akartál semmit?
-Nem.
-Ezt nem értem.-ráztam a fejem.
-Pedig egyszerű.-legyintett.-Mindegy.
Néhány perc néma, "lúzer vagyok" plafonrabámulás után kitalálta, hogy csináljunk valamit. És ha ez a mondat elhagyja Rebeca száját, annak sosem lesz jó vége. 
Így történt, hogy némi pénzzel útnak indultunk vásárolni. Normális program a tizenévesek közt, viszont nálunk ez sem ment mindig könnyen. Csupán az, hogy kiléptünk az utcára, nem épp átlagos, számunkra az, viszont volt, aki ezt valamiféle csodának élte meg, ugyanis alig indultunk el, mint egy kutyának, valaki utánunk fütyült. Rebeca hátra pillantott, ahogy én is tettem, és a napszemüvegem lencséi mögül néztem a szélesen vigyorgó fiúra, nem volt ellenemre, hogy Rebeca felmutassa a középső ujját. Sosem tartotta hízelgőnek ezt a fajta kifejezését annak, hogy tetszik valakinek. Személytelen, és fütyülni a kutyáiknak szoktak az emberek...
Nevetve bámultam le a szegecses bakancsba bújtatott lábaimra, Rebeca nyávogva fecsegni kezdett arról, hogy mégis mennyire tapló volt ez a srác. Nagyon jól tudott színészkedni, és tisztában is volt vele. Szeretett volna a gimi után színművészeti főiskolára menni, és én támogattam ebben a tervében, habár engem nem vonzott ez az irány. Sokkal inkább szerettem volna divattervezéssel foglalkozni, de anyu szerint ez nem biztosított túl sokat a megélhetéshez, ahogy Rebeca szülei sem díjazták a lányuk színészi pályafutását. Mindenre megvolt a magyarázat, neki nem garantált, hogy befut, én hol találok munkát. Mindegy, számunkra messze volt még az, amikor döntenünk kellett, még volt egy félévünk.
Az sok dologra elég. Csak az a gond ezzel, hogy mi ezt a rengeteg időt szerettük mással tölteni.
Az utcán megbámultak minket az emberek, túl harsányak voltunk London nyugodtságához. Ha lehet egy nyüzsgő nagyvárost nyugodtnak mondani. Ha az nem is, de az emberek túl illedelmesek voltak, néha igaz az a megítélése az angoloknak, hogy szigorú, keménykalaposak és állandóan esernyőt hordanak magukkal. Ebből a szempontból mi nem igazán voltunk az elvárásoknak megfelelő angolok, szerettünk üvöltözni és hangosan nevetni, és általában megáztunk, amikor eljött a szinte mindennapos eső. Ennek ellenére imádtam az embereket, az esőt és magát Londont, Angliát. Az összes furcsaságunkat, és bár nem látszik, de érdekelt a történelme is a nemzetünknek. Mindenre nyitott voltam. 
-Megpróbálunk bemenni a Harrods-ba?-vigyorgott rám Rebeca.
-Még mindig nem fognak beengedni.
-Próbáljuk már meg, ott van az a nagy maci!
Köztudott, de ha valaki nem tudja akkor elmondom, hogy a Harrods-ba csak a legtehetősebb emberek mehetnek be. A királyi család, milliárdosok, ezek alatt értek mindenféle olajfúró sheikh-t, színészt és énekest, szállodaörököst, ehhez képest a bevásárlóközpontok bolhapiacnak számítanak. Nem egyszer próbáltunk már bejutni, csak annyi időre, hogy körülnézzünk, természetesen ez nem sikerült még egyszer sem. De időről-időre megpróbálkozunk vele. 
Feljebb toltam az orromon a pilótafazonú napszemüvegem, megigazítottam a bakancsom fűzőjét, alkalmaztam a be a hasat, ki a mellett fulladozós öngyilkossági módszert és a hajamat lesöpörtem a vállamról.
-Eléggé szállodaörökösnek nézek ki?-löktem ki oldalra a kezem, az egyik csuklóm behajlítottam, az államat magasba emeltem és hagytam, hogy lógjon a kezemen a szegecses kistáskám.
-Legalább úgy mint egy szexi T-Rex, akire rácsaptak egy üvegajtót.-csapta oldalra mindkét kezét és a lábait felkapva rohangálni kezdett körülöttem. 
Nevetve ráztam meg a fejem, a hajamra toltam a napszemüvegem és hunyorogva néztem rá. Abbahagyta az idétlenkedést és karon ragadott.
-Csak próbáljuk meg! Szerintem már tökre szeret minket az a hústorony bácsi, mindig nevet amikor meglát!
Hümmögve mentem utána, a Harrods közelébe menni is nehéz volt. Végül bedurakodtuk magunkat az ajtón, Rebeca amint meglátta az ismerősét felöltötte magára a legszebb mosolyát és elindult az ajtó irányába. Mint ahogy már említette, biztonságis barátunk nevetni kezdett, és még mielőtt bejutottunk volna elénk állt.
-Üdvözlöm önöket, hölgyeim! 
-Csókolom.-vigyorgott rá.-Szeretnénk bemenni, bent van a barátunk!
-Hogy hívják a barátodat?
-Liam Payne!-vágta rá. Elfojtottam ez előtörni kívánó nevetésem, Rebeca hitelesen alakított, az arca komoly maradt, bájosan mosolygott.
-Ha jól tudom, nem tartózkodik bent a One Direction.
-A One Direction nem is.-magyarázta.-Csak Liam, Liam egyedül nem a One Direction.
-Lányok.-sóhajtott, és az orrnyergét kezdte masszírozni.-Nagyon kitartóak vagytok, de sajnos ide ti nem jöhettek be.
-Azt akarja mondani, hogy csórók vagyunk?-kérdeztem sértődötten.
-Nem, bizonyára nem.-rázta a fejét.-De ide csak a nagyon gazdag és híres emberek jöhetnek be.
-Szóval az olajfúrók híresek.-tűnődött el mellettem a barátnőm.
-Nem, de sok pénzük van. Lányok, ha ide bementek és megláttok valamit, csak fájni fog a szívetek mert ennyi pénzt nem tudtok kinyögni sehogy sem. Itt még egy szelet süti is megfizethetetlen.-vette le a hangerőt.
-Csak nézelődni szeretnénk.-meresztettem rá kiskutya szemeket.
-Ne nézz így, kérlek.-sóhajtott.
-Megható, ugye? Ugye nem akar kidobni két ilyen bájos lányt?
-Nem doblak ki titeket, ha most szépen megfordultok és kimentek.
-De...
-Oké, akkor kénytelen leszek én kivinni titeket.
Könnyedén az egyik vállára kapott először engem, aztán Rebeca-t. Bosszúsan néztünk egymásra, legalább ne a hátsó felünkkel vitt volna kifelé, így minden szembejövő csak két feneket és lábakat látott egy biztonságis hústorony vállán. Egyik kezemmel a vállát szorítottam, másikkal a napszemüvegem próbáltam a fejemen tartani, Rebeca rugdalózni kezdett és nyöszörögve próbált lemászni róla.
-De undoknak tetszik lenni.-húzta fel az orrát, miután a lábunk ismét a talajon volt.
Néhányan minket néztek és mutogattak felénk, ismeretlenek voltak a tógában, vagy tudom is én miben járkáló arab emberek, de valamilyen csoda folytán ők még is bemehettek.
-Ha nem tudom kifizetni azt, amit meglátok itt az épületben, akkor az internetről miért tudom megrendelni? 
A gond csak az, hogy kifizetni ott sem tudjuk...
-Fogalmam sincs, nem tudom ki találta ezt ki lányok, én csak egy biztonságiőr vagyok. 
-Ha eljövök ide a gazdag és híres barátaimmal, akkor beenged? 
-Attól függ, kik a gazdag és híres barátaid.
-Jó.-fonta karba a kezeit.-Akkor majd visszajövök, és tudom, hogy majd be fog engedni.
Nem értettem ezt, megragadta a kezem és elhúzott onnan, át az úttesten. Mégis milyen gazdag és híres barátok? Aztán leesett. Liam Payne, hát persze.
-Ez hanyadik volt?-kérdezem nevetve.
-Ebben az évben vagy úgy alapjában?
-Maradjunk ennél az évnél.-dörzsöltem meg a tenyeremmel az arcom.
-Kilenc.
-És július van.-kacagtam.
-Bemegyünk. Egyszer úgyis bemegyünk oda.
Nevetve karon ragadtam és elindultunk a mi saját Harrods-unk felé, ami a bevásárlóközpontból állt. Ebben az évben már vállalhattunk nyári munkát, ezért fagyi adogatásból már lett egy kis pénzem, az első fizetésem. Fagyis is csak addig voltam, amíg ki nem rúgtak, igaz a mondás, hogy két fagyis lány nem fér meg egymás mellett. Nekünk se sikerült.
Első utunk az éttermekhez vezetett, mindig is imádtam a mexikói kaját, ezért előbb megvettem azt, aztán továbbmentem Rebeca-val a kínaihoz, végül leültünk az egyik gyorsétterem asztalához. Újabb teljesen logikus cselekedet volt.
Egy ideig csak turkáltam az ételben, majd falatozni kezdtem, miközben hallgattam Rebeca csacsogását, több okból is szerettem a csendet, viszont őt mindig szívesen hallgattam, mindig ott volt nekem, amikor szükségem volt rá. Befogta a fülem amikor kellett és elterelte a gondolataim, talán pont ezért éltem teljesen boldog életet, pedig lehetnék egy megkeserített gyerekkorú, depressziós 17 éves is. De sosem voltam olyan, annak ellenére, hogy életem első 6 évét Rebeca nélkül éltem túl.
-Mi az?-hajolt az arcomba. Mosolyogva megráztam a fejem és bekaptam egy falatot.-Történt valami?-kérdezte komolyabban.-Faith...
-Semmi új.-vontam meg a vállam.-Csak a szokásos.
-Amíg otthon voltál?
-Természetesen.-bólintottam.-Valahogy mindig akkor van valami egetrengető problémájuk egymással. 
-Szeretnél nálunk aludni?
-Odaköltözhetek hozzátok?-nevettem.-Nem, csak elgondolkoztam, tulajdonképpen nem is róluk. Tudod milyenek, 2 napig most megint nyugi van, aztán elölről kezdik.
Végigsimított a kézfejemen, mosolyt varázsoltam az arcomra és jóízűen bekaptam egy újabb falatot. A beszélgetésünk erről a témáról itt le is zárult, utáltam erről beszélni vagy egyáltalán gondolni rá, nem szerettem, ha valaki vagy valami akár egy másodpercre is elrontotta a jókedvem. 
Türelmesen megvártam, míg a barátnőm is végez az evéssel, elgondolkozva forgattam a csuklómon a karkötőim és elhatároztam, hogy ma igenis szerzek valahonnan egy szegecseset. Imádom a szegecses dolgokat, szegecses a bakancsom, a kabátom, a nadrágom és néhány felsőm is el van látva vele. Van aki a rózsaszínt imádja, meg van aki a kiskutyákat (azokat én is imádom), én meg a szegecseket. 
-Mehetünk.-állt fel sugárzó mosollyal. 
A tálcákat visszavittük az éttermekhez, és céltalanul indultunk végig a boltok között. Nem voltunk annyira tele pénzzel, nem szórnak ám milliókat azért, mert gyerekeknek adogattunk fagyit, inkább az olcsóbb, de jó üzleteket céloztuk meg. Először elköltöttük az összes pénzünket, aztán pénz nélkül bementünk a drága, nívós üzletekbe ruhákat próbálni, hogy aztán a tükrökben menő facebook-os képeket csináljunk magunkról. Azért nem kell kacsaszájra meg mindenféle undorítóra gondolni, azok nem mi vagyunk. Poénból azért csináltunk néhányat,, de azokat szigorúan csak mi láthatjuk. De azért biztos, hogy néhány napon belül valamelyikünk "véletlenül" feltesz egyet-kettőt a twitter adatlapjára. Így megy ez.
Miután elvertük az összes pénzünket, némi zsákmánnyal - egy csomag gumicukor - átgyalogolunk fél Londonon, hogy találjunk egy nyugodt parkot, ahol elfogyaszthatjuk.
A nap végén, amikor el kellett válnunk egymástól nyugtáztam, hogy viszonylag normális napot zárhatok le. Csak két üzletből küldtek ki minket, szerintem oda jobb lesz, ha többé nem próbálunk bemenni, csak egy öreg házaspár pisszegett le, és Rebeca-val csak egy parkőr üvöltözött, hogy másszon ki a szökőkútból. És csak 97-szer hangzott el a Liam név. Számoltam.
-Holnap reggel?-vigyorgott.
-Még megkérdezed?
-Meddig fetrengsz? Szerintem 9 körül csatlakozom hozzád.
-Oké.-nyújtottam ki a kezem.
Belecsapott, sajátos kézfogásunk van, kissé fiús, de mindegy, ez a mi dolgunk. Lányosan átöleltük egymást és még, hogy teljes legyen az életem ugrálva belevisított a fülembe valami érthetetlent, amiből ismét csak azt a bizonyos nevet tudtam kivenni. Nem beszélt róla túl sokat a nap folyamán, csupán néha rajtakaptam, ahogy a minap készült képeket nézegeti, néha motyogott magában valamit, és megosztott velem pár információt róla. Nem idegesítően csinálta, hanem inkább aranyosan.
-Szia.-integetett vidáman.
Belöktem a kaput és rácsimpaszkodtam, amíg el nem tűnt a sarkon kitartóan integettem utána, és egészen addig üvöltve beszélgettünk is. Azután leugrottam a kapuról, megigazítottam a kissé meggyűrődött pólóm és vidáman szökdécseltem fel a lépcsőn. A házunk pont ugyanolyan volt, mint az a kettő, ami körülvette a miénket, Angliában szinte az összes ház ugyanolyan, kivéve a gazdagabb környékeken. 
Kinyitottam az ajtót, nem tudom miért, de nem számítottam arra, ami már elég sokszor fogadott, amikor hazajöttem. A szüleim szokásukhoz hűen egyre hangosabban vitatkoztak egymással. Megpróbáltam feltűnés nélkül beosonni, lehúztam a bakancsom és lábujjhegyen, a lehető leghalkabban indultam a lépcső felé. A hangok a konyhából szűrődtek, mióta az eszemet tudom, biztos vagyok benne, hogy én nem akarom azt, hogy amikor a gyerekem hazajön ilyesmi várja itthon, soha nem hagynám ideáig elfajulni a dolgokat. Talán emiatt nem is volt még barátom.
Sikerült feltűnésmentesen eljutnom a szobámig, becsuktam az ajtót és nekidőltem, nem hagytam, hogy ez elrontsa a napom, ha nekik ez nem megy, nekem helyettük is boldognak kell lennem. 
Bedugtam a fülesem, hogy a zenével elnyomjam a hangokat, pakolászás közben táncoltam, ide-oda pörögtem a szobában, aztán kinyomtam a régi rock dalokat, és váltottam valami másra. Rebeca szerint leragadtam a Beatles-nél, de ő is tudja, hogy ez nem igaz. Felvettem az újonnan vásárolt pólóim, mindet felpróbáltam más-más nadrággal és kiegészítőkkel, közben halkan dúdoltam egy Cher Lloyd számot. 
Amikor úgy hallottam, a fülemben szinte üvöltő dalon kívül csend van a házban, lemerészkedtem a konyhába némi ennivalóért. Régen volt már az az utolsó süti amit ettem.
Anyát ott találtam, véletlenül sem hagyott volna fel a szokásos rituáléjával, és magában puffogva szidta apát. A jelenlétemre se szándékozta abbahagyni, viszont én sosem voltam vevő erre. Apa mégiscsak az apám.
-Szia.-köszöntem halkan. A hűtőhöz léptem és kivettem belőle egy joghurtot, nem volt kedvem őt hallgatni, a szobámon kívül máshová pedig nem is nagyon menekülhettem, mert gyanítottam, a nappaliban apa heveri ki a vita fáradalmait. 
Kivettem a konyhaszekrényből egy tányért, öntöttem bele müzlit és ráborítottam a tejet, beledobtam egy kanalat és az ajtó felé indultam.
-Milyen napod volt, Faith?-kérdezte anya, még mielőtt elmehettem volna.-Mi újság Rebeca-val?
-Vásárolgattunk.-emeltem a számhoz a kanalat.-Minden okés.
Közelebb lépett, arcomat a kezei közé fogta és megpuszilta a homlokom. Előre tudtam mi jön, most következett a "Nem értem, hogy lehetett ettől az embertől egy ilyen szép és okos kislányom" monológ.
-Nem értem, hogy lehetett ettől az embertől egy ilyen gyönyörű lányom.
Nem pontosan, de eltaláltam. Megint.
-Anya...
-Jó, menj.-engedett el.
Nagyot nyeltem, és elmenekültem a vacsorámmal. Odaköszöntem apának, aki a sportújsága mögé rejtőzött, de amikor meghallotta a hangom úgy tett, mintha semmi nem történt volna.
-Szia Tündér!-mosolygott rám. 
Mosolyogva puszit adtam az arcára. Apa nem rossz ember, ahogy anya sem, csak nem férnek meg egymás mellett...
-Mit csináltatok ma?-kérdezte.
-Próbáltunk bejutni a Harrods-ba.-fojtottam el egy mosolyt.
-Kiraktak?
-Ki. De utána vásárolgattunk, meg leüvöltöttek minket...-soroltam.
Megcsörrent a telefon a zsebében, bocsánatkérően nézett rám, megragadtam a pillanatot és felmenekültem a szobámba. Nem volt kedvem a jópofizáshoz.
Levágódtam az asztalomhoz és benyomtam a laptopom, nyugisan megettem a vacsorám, azután beléptem facebook-ra. Rebeca azonnal videóhívást indított.
Jött az az érzés, ami talán csak néhány másodperccel ezelőtt volt, ismét lapoztak az életemet leíró könyvben, mely csak a saját fejemben létezett.

1.rész - Story of my life

Sziasztok! :)
Megjöttem az 1. résszel! Nagyon szépen köszönöm, az eddigi 51 feliratkozót és a rengeteg kommentet, amit a prológushoz kaptam. El sem hiszem, hogy máris ennyien itt vagytok velem. :)
Nem nagyon mondanék most semmit, hamarosan megy a buszom és indulok haza, de előtte még ki szerettem volna tenni a részt. Jó hétvégét, és jó olvasást kívánok! :)

Nessa. xx

1995. december 12.-én születtem, bár erre a napra én nem emlékszem, csakúgy, mint életem első három évére, mint minden normális gyerek. Azt hiszem ez az egyetlen normális bennem.
3 évesen leestem a terasz korlátjáról, és beütöttem a fejem.
5 évesen átestem az első hajvágásomon, mert az oviban az egyik hülye gyerek beleragasztotta a rágógumiját, ezért nem csak, hogy elvertem, de a fodrásznál jelentet is rendeztem és üvöltve csapkodtam a kezét, ennek következtében belenyírt a hajamba, és egészen a vállamig kellett vágni. Makacsul elhatároztam, hogy többet én aztán nem megyek fodrászhoz, és gyökér fiúkat sem engedek a közelembe.
6 évesen először mentem iskolába, ahol egy osztályba kerültem Rebeca-val, akkor kezdett felfordulni az amúgy sem túl nyugodt életem. Egyes emberek szerint hiperaktív voltam, anyuék szerint szimplán rossz gyerek, szerintem csak Faith voltam már akkor is, aztán összekerültem egy még nálam is hiperaktívabb alias rosszabb gyerekekkel.
Néha elgondolkozok azon, hogyan tudtam élni nélküle, hogyan tudtam boldog lenni nélküle, amikor a szüleim viszonya már akkor is borzalmas volt.
Emlékek, melyeket az évek alatt megéltem Rebeca-val, általános iskola, aztán a gimi, átsuhanó barátnők, akik a későbbiekben hülyeségeket terjesztettek rólunk, melyeken mi csak nevetni tudtunk. Senki nem hitte el azokat a pletykákat, csak saját maguk miatt mondták és nevettek rajtunk, nem számított nekünk semmit, nem lettünk kevesebbek.
Valószínűleg rajtunk kívül egyetlen épeszű lány sem próbálta ki, milyen, ha mentost teszünk a kólába, az is elég valószínű, hogy rajtunk kívül senki nem rontott el egy liftet, vagy épp fizetett elég sok pénzt, mert merő véletlenségből betört az a kis ablak, ami a tűzjelzőgombot végi és értesíti a tűzoltókat. Nem sok lányt üvöltöttek le tűzoltók, és fogadni mernék rá, hogy Halloween-kor nem sok kislány volt Chewbacca.
Talán túl veszélyesen éltem, talán épp azért feküdtem ott, ahol most vagyok, mert állandóan bajba keveredtem és nem túl gyakran gondoltam a helyzetek veszélyességére. Végül is már teljesen mindegy, azt hiszem, hogy már akkor is boldog voltam. Kicsinek is gyakran csináltam egyedül hülyeségeket, aztán lett egy társam, aki még egy nálam is nagyobb állat, együtt szépen, kalandok közt felcseperedtünk, és a szüleink anélkül mondhatták ránk az "ahogy nőnek, úgy hülyülnek" kifejezést, hogy mi megsértődtünk volna.
Két hülyeség közt nem jutott elég időnk arra, hogy megsértődjünk.
Tisztán emlékszem arra a napra, amikor megpróbáltunk barátkozni a szomszéd bácsi kutyájával, melynek eredménye egy haragos kutya lett és egy törött orr, természetesen az enyém, mert kettőnk közül én vagyok a gyengébb és nekem sikerült úgy leugrani a kerítésről, hogy ne talpra érkezzek, hanem megfejeljem a betont. Rákövetkezendő évre fent ragadtam egy diófán, osztálykiránduláson halálra rémítettük a tanárokat, amikor Rebeca-val csak úgy szórakozásból mozdulatlanul lebegtünk az úszómedence tetején. Mentségünkre legyen, hogy az nem direkt volt, csak azt számoltuk, hogy mennyi ideig tudunk a víz alatt maradni, arról már igazán nem tehettünk, hogy ehhez ráfeküdtünk a vízre.
Mégis, a találkozásom Niall-vel és a srácokkal viszonylag átlagosan történt, aznap egy horzsolást kivéve nem sérültem meg, (én) nem ijesztettem meg senkit sem, és a helyzet is viszonylag normális volt. Már amennyire normálisnak számít a vidámparkban két rohangáló 17 éves. De hát ők is ott voltak, és ők idősebbek nálunk, azt viszont nem tudom, hogy ők rohangáltak-e.
Nem tudom, hogy mindez megtörtént-e volna, ha aznap ellentmondok Rebeca-nak és nem megyek vele a vidámparkba. Szeleburdi barátnőm minden napra kitalált számunkra valami programot, melyekre nem fogadott el nemleges választ. Mindegy volt, hogy esik-e az eső vagy éppen tikkasztó meleg van kint, őt nem érdekelte, és nekem mennem kellett vele. Akkor még nem tudtam, hogy azt a napot még egyszer megköszönöm neki, bár minden vele töltött napért hálás voltam. Rebeca az a lány, aki miatt olyan lettem amilyen vagyok, ő a legédesebb, legkedvesebb és legbetegebb elméjű nőszemély akit valaha látott Anglia. Én meg voltam a másik, de Rebeca az egyetlen, az utánozhatatlan és utolérhetetlen, így én a második helyre szorultam, bár én sem voltam kispályás. Úgy látszik igaz a mondás, miszerint a zsák megtalálja a foltját.
Azon kevesek közé tartoztunk, akiket mindenki utált de senki nem ismert, két lány, akik különböztek a többitől, mégis futottak utánuk a jobbnál jobb srácok. Mi ezt tudtuk, de hidegen hagyott minket, ott voltunk egymásnak, még túl gyerekek voltunk ahhoz, hogy beengedjünk magunk közé két srácot, akik majd koslatnak utánunk a nap minden percében. Helyette beengedtünk ötöt. Azt hittem, Rebeca-n kívül nincs szükségem senkire, hiszen ő volt a legfontosabb ember a rövidke életemben. Ő volt az egyetlen, aki megértett, aki teljes mértékben elfogadott olyannak, aki vagyok, mert ő is pont olyan, mint én. És ezt a posztját soha nem vesztette el, csupán a későbbiekben osztoznia kellett rajta még néhány emberrel.
Eddig az évek ugráltak előttem, most viszont lassulni kezdett, tisztán emlékeztem arra a napra, hiszen akkor megváltozott minden.
Mindenkinek vannak olyan emlékei, melyekre életük végéig emlékszik. Egy vicces este a barátokkal, szerelmes pillanatok, egy koncert, amikor találkozol azzal a személlyel akit a példaképednek tartasz.

Június 27.-én kezdődött minden, körülbelül másfél évvel azelőtt, hogy a dolgok rosszra fordultak volna.  Ez az én egyik olyan emlékem, amire életem utolsó percéig emlékezni akarok, akkor nem tűnt túl jelentősnek, utólag már tudom, igenis az volt.
Akkor találkoztam először Niall-vel.

Ötévesek módjára rohantunk, kezemben egy hatalmas, piros és kék csíkos nyalókával nevetve cikáztam az emberek közt, Rebeca rohant utánam azzal a céllal, hogy a hatalmas, rózsaszín vattacukrával kidíszíti a hajam. Nem igazán vágytam erre, hiszen nem közelgett a karácsony és én nem akartam sem karácsonyfal lenni, sem vattacukor húsvéri nyúl. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, hiszen a hajamra vagyok talán a legérzékenyebb, Rebeca-t sem kímélném, ha tényleg belenyomkodná a vattacukrát, de már csak a poén kedvéért is rohantam előle. Soha nem érdekelt mások véleménye, az a fajta lány voltam, akit nem foglalkoztatott semmi, éltem az életem anélkül, hogy másoknak ugráltam volna. Nem akartam megfelelni senkinek.
Nekiütköztem valakinek, odakiáltottam egy 'bocsi'-t és nevetve szaladtam tovább, egyébként nem tanácsos a porban, vékony pántos szandálban rohangálni, mert az lesz a vége, ami velem is történt. A két legfelső pánt elszakadt, és én eltanyáltam a nyalókámmal együtt, talán azt sajnáltam a legjobban, mert tiszta por lett annak ellenére is, hogy a magasba tartottam. Az állam egy fehér Supra cipő előtt pihent a porban, rázott a nevetés, közben sajnálkozva pislogtam a nyalókámra.
-Jól vagy?-hajolt le a cipő tulajdonosa, és a karjaimnál fogva próbált felhúzni.
-Faith, te mi a francot csinálsz a földön?-hallottam meg Rebeca hangját, majd a kérdése után hangos "woaaah" hagyta el a száját.-Azt a szentjánosbogár csapkodó macskáját! Te jobban nézel ki, mint a tévében!
Felemeltem a fejem, hogy lássam, Rebeca most épp kit rohant le. A kezek még mindig engem tartottak, de eddig nem vettem a fáradtságot, hogy megnézzem ki taperol.
A srác kissé szégyenlősen, és visszafojtott nevetéssel nézett a barátnőmre. Kis híján nekem is kiszaladt a számon egy hasonló kacifántos mondat, de még időben összezártam azt a lepcses szám és inkább a Suprás srácra néztem.
-Megütötted magad?-kérdezte bátortalanul.
-Persze, tök jól van.-ragadott karon Rebeca. Egyébként ennek a mondatnak semmi értelme, persze, hogy megütöttem magam de jól vagyok? Bonyolult...-Kösz, hogy felkanalaztad a porból, tessék itt a vattacukrom, jó étvágyat, köszi, csá. Faith, menjünk a körhintához!
Nevetve néztem vissza a fiúkra, rögtön felismertem őket, Rebeca elvetemülten szerette az egyik srácot, amelyiknek akkor épp nem jutott eszembe a neve. A szöszi értetlenül pislogott ránk, száját mosolyra húzta és a zsebéből előhúzott egy zsebkendőt, mielőtt a barátnőm elrángatott volna onnan, még gyorsan megpróbálta a kezembe nyomni. A háta mögött láttam, ahogy az egyik, kissé gyerekes arcú fiú rávetődik a másikra és kiveszi a kezéből a vattacukrot. Elmosolyodtam, sosem láttam még hozzá hasonlót, a haja göndör volt, furcsán göndör. 
-Vérzik a térded, szerintem ki kellene mosni.-bökött a lábamra.
-Köszi.-kiáltott rá Rebeca, és kikapta a kezéből a zsepit, amit állítólag az én térdem kapott.-Gyere, Faith!
Hallottam a nevetéseket, a szöszi a fejét rázta, mögötte a haverjai egymásba kapaszkodva röhögtek, a göndör hajú fiú szórakozottan tépkedte a vattacukrot annak ellenére is, hogy Rebeca szerelme szólítgatta, hogy adja vissza vagy fizesse ki.
-Hé, Rebeca!-böktem az egyik srác felé.-Az ott nem...?
-Nem! Összekevered.-húzott.-Fogd be!
-Mi van?-ráncoltam a szemöldököm.
-De, de igen ő az és tökre zavarba hoz.-pirult a füléig.-Látod milyen cuki? Úristen, mindjárt odamegyek és megmondom neki, hogy vegyen feleségül! -suttogta.-Engem néz? Ugye engem néz? Érzem, hogy engem néz!
-A haverjának parancsolgat.-közöltem kiábrándítóan.
-Te aztán kellően lelombozó személyiség vagy!
-Ne rángass.-húztam fel az orrom.
-Bocsi, amúgy tökre égő vagy. Minek kell elnyalnod egy rakás szexisten előtt?
-Kik voltak ezek?-ráncoltam a szemöldököm.
-Te!-bökte meg a mellkasom.-Te. Nem. Tudod?
-De.-hümmögtem.-Csak nem jut eszembe a nevük.
-Ja, persze, bocs.-emelte maga elé a kezeit.-Elfelejtettem, hogy te a világháború utáni időkben élsz.
-Hé!
-Ők, cicám.-dobta át egyik kezét a vállamon, másikkal úgy tett, mintha valami szivárványt akarna rajzolni a szemeim előtt.-Ők a One Direction!-visította, majd ugrálni kezdett, csakúgy, mint egy szöcske, vagy egy háromlábú fogyatékos kecske, közben a kezeivel hadonászott és fel-felsikoltott.
-Aha.-hümmögtem, és szórakozottan néztem a tőlünk kb 6-7 méterre ácsorgó, nevető fiúkat. És a mellettünk elsétáló szülőket, akik a tenyereiket a gyerekük fülére szorították. Rebeca különleges ember.-Odamegyek, tényleg odamegyek! Hé, hé Liam!-kiáltotta, és már rohant is. 
Meglepetten néztem rá, viszont egyáltalán nem szégyelltem őt, miért kellene? Világ életünkben együtt égtünk be emberek közt, ők is csak emberek, ráadásul valószínűleg alig idősebbek nálunk.
A srác, akinek Rebeca kiáltozott kissé ijedten fordult meg, kétségbeesetten nézett a mellette állókra, akik kedvesen kiröhögték. 
-Úristen!-torpant meg.-Nem, nem, nem, menjünk el innen, totál ciki vagyok, biztos hülyének néz. Faith!
-Rebeca!-üvöltöttem rá, hasonlóképpen hozzá.
-Fhu, kit érdekel? Megyek, mindjárt összeházasodunk.
Szegény fiú elég ijedten nézett rá, próbálta rendezni az arcát, miközben közeledtünk, az egyik a magas, göndör hajú háta mögé bújt és a válla fölött leselkedett ki, míg a szőke fiú egyszerűen leült a porba, annyira nevetett.
-Úristen, te, te tényleg te vagy Liam Payne!
-Aha.-nevetett idegesen.
Sikítás tört ki belőle és a srác nyakába ugrott, a meglepett arckifejezés láttán egyszerre kezdtem nevetni a többi gyerekkel, a Payne pacsirtát hirtelen érte Rebeca támadása, szerencsétlen valószínűleg nincs hozzászokva a Rebeca-féle elvetemültekhez, így mint egy zsák, eldőlt a homokban.
-Hé! Hé, nem, még nem.-bökdöste a mellkasát.-Legalább a kocsidig vigyél ki! Áh, mindegy, te vagy Liam Payne!
-Harry.-nyöszörögte úgy, mint egy kisegér.-Vagy, sérült csajszi, légyszi szedd le rólam. 
A szőkéhez hasonlóan leültem a porba, a tenyeremmel megtöröltem az arcom és figyeltem őket, látszólag senki nem akart segíteni szegény fiúnak, aki kedvesen megpróbálta lekönyörögni magáról a barátnőm.
-Faith! Fényképezz le minket! 
-Nem, nem, bocsi de ezt nem akarom.-kezdett tiltakozni, viszont addigra a sötét hajú, bronzos bőrű srác már előhúzta a telefonját.-Ne merd, Malik! 
Rebeca leugrott róla, sugárzó arccal, csípőre tett kezekkel nézett le a "zsákmányára" hosszú haja előreesett és büszkén nézte a feltápászkodó fiút. Miután ő is elmenekült a görnyedezve nevető bongyorka mögé, Rebeca a fényképezgető srác felé fordult.
-Megnézhetem?-nyújtotta kislányosan a kezét. Felé nyújtotta a készüléket, Rebeca kivette a kezéből és mosolyogva előhalászta a saját telefonját.-Átküldöm magamnak. 
A hangja nyugodt volt, viszont én tudtam mire készül, az arca sunyi volt, nyelvét picit kidugta és hevesen pötyögött a telefonján. Felnézett, szélesen vigyorogva visszaadta a telefont a tulajdonosának és körbenézett, Liam megpróbált minél kisebbre összehúzódni, de az én barátnőm elől nem lehet elbújni, főleg egy olyan fiú mögött, akinek csak majdnem olyan széles vállai vannak, mint egy szekrény.
-Lefényképezzelek vele?-kérdezte nevetve a szekrényke.
-Legyen szíved, Haz.-súgta oda a háta mögül.
-Undok vagy.-vágott sértett fejet, és ellépett előle, kivette Rebeca kezéből a telefont és gyengéden Liam felé terelgette. Zavartan nézett rá, viszont Rebeca sosem volt szégyenlős és teljesen nyugodtan átölelte. Mintha egy kicsit feloldódott volna, átölelte a barátnőm és elmosolyodott, amíg Harry lefényképezte őket.
Rebeca őrültsége mögött én láttam a boldogságát, amit az okozott neki, hogy Liam mellett állhat. 
-Uu, köszi!-ugrott oda.-Veled is akarok! És veled is.-bökött a kreol bőrű felé.-És mindenkivel! Faith állj fel és gyere ide!
-Oké.-emeltem magam elé a kezeim. Nem éri meg ellenkezni vele.
A szőke srác feltápászkodott mellőlem és felém nyújtotta az egyik kezét, elfogadtam, és hagytam, hogy felhúzzon. Rámosolyogtam és odaugrándoztam Rebeca felé, aki a boldogságtól a nyakamba csimpaszkodva kezdett ugrálni.
-Keressünk valakit aki lefényképez minket!-ugrándozott, majd elengedett és a legközelebbi felénk sétáló apuka elé ugrott. Hevesen magyarázott neki, majd a kezébe nyomta a telefonját és beugrándozott Liam és Zayn közé.
-Gyere te is.-fogott kézen vigyorogva a göndör hajú, és behúzott közé és egy mosolygós, barna hajú fiú közé, a szöszi pedig beállt a másik oldalára.
Félresöpörtem a hajam és belemosolyogtam Rebeca telefonjának  kamerájába, a fényképészünk gyorsan visszaadta a telefont és elmenekült a kisfiával, körülöttünk pedig kezdtek gyülekezni a lányok.
-Köszönöm!-borult a bálványa nyakába.-Mindenkit meg akarok ölelni, gyertek ide.-ugrándozott.
Mosolyogva átölelték, én meg csak álltam és néztem őket, ez Rebeca pillanata volt. 
-Vegyél feleségül.-motyogta.
Liam kínosan felnevetett és mosolyogva megsimította a hátát, majd elengedte.
-Ezt igennek veszem.-fordított hátat, majd hirtelen kiugrott közülük, karon ragadott és elhúzott onnan anélkül, hogy bármit is mondott volna nekik.
Nevetve követtem, olyan erővel szorította a kezem, hogy azt hittem gazdagabb leszek legalább 3-4 törött ujjal, egyenesen a kijárat felé húzott és közben előhalászta a telefonját.
-Faith, hazamegyünk?
-Mehetünk.-vontam meg a vállam.
-Felhívom apát.-közölte nyugodtan. A füléhez emelte a telefont, izgatottan hadart, majd miután befejezte kiléptünk a kapun, és az egyik padhoz húzott.
-Faith.-bámult rám.-Megszereztem a telefonszámát.-vigyorgott.
-Gondoltam.-nevettem vele.-Mit akarsz csinálni?
Sunyi mosollyal az arcán hümmögni kezdett, az arcomba dugta a telefont, amelynek a képernyőjén az a kép volt, amin tulajdonképpen a mellkasán fekszik a "jövendőbelijének". 
-Feleségül fog venni.-jelentette ki magabiztosan.-Tudom, elképzelem, ahogy éjszakánként szerelmes sms-eket ír nekem, és ír nekem dalokat, amiket a koncerteken nekem ajánl, és lesznek gyerekeink! kisfiúk, azért kisfiúk, hogy olyan tökéletesek legyenek, mint Liam! És Liamnek fogják hívni őket Liam 1 és Liam 2. Neked ki tetszik, Faith? Mármint rajta kívül, mert minden másban osztozok veled csak rajta nem, szóval akadj le róla!
-Nekem nem tetszik egyik se.-vontam meg a vállam, mire a szája "o"-t formált és megütött a kézitáskájával.-Hé!
-Te beteg vagy.-rázta a fejét.-Úristen, ezt nem is hallottam. Elhiszem, és már elfogadtam, hogy neked a zene kimerül a Beatles-ben, de ők még élnek, és fiatalok, és cukik, élő félistenek!
Mosolyogva ráhagytam, viszont ez nem ilyen egyszerű, kiselőadást tartott nekem abból, hogy mégis ez az 5 srác mennyire tökéletes és csodálatos, és mennyire jó a zenéjük. Felpattantam, amikor megérkezett Rebeca apukája, és míg ő hevesen gesztikulálva magyarázott nekem, én beültem a kocsiba.
-Apa!-sipákolta, és átmászott rajtam.
-Rebeca, édesem, kérlek ne üvöltözz.
-Jó, de apa, találkoztam a férjemmel!
-Micsodáddal?-fordult meg hirtelen.
Az arcába tolta a telefont, Adam kifejezéséből rájöttem, hogy a lánya először az abnormális "lefeküdtem Liam Payne-vel" című képet mutatta meg neki, majd lapozott és megmutatta azt is, amin az összes gyerek és én is rajta vagyok.
-Rendben.-hagyta rá egy legyintéssel.-Szegény gyerekek.
-Megszereztem a telefonszámát.-közölte, és a mondat végén hallatott egy "muhahaha" ördögi nevetést.
-Rebeca, nem zaklathatod ezt a szerencsétlen fiút! 
-Nem fogom zaklatni.-jelentette ki.
-Lányok, nőjetek fel egy kicsit, baj lehet belőle, ha ezt a fiút zaklatjátok.
-Túlreagálod, apu.-rázta a fejét.-Menjünk haza. Faith, alszol nálunk?
-Adam?
Legyintett, szerintem mindegy neki, hogy Rebeca egyedül készíti ki őket, vagy velem kiegészülve.
-Hazavigyelek a dolgaidért?
-Nem kell.-vontam meg a vállam.
-Majd adok neked kölcsön cuccokat.-legyintett Rebeca.-Taposs bele apukám!
Fáradtan felsóhajtott, pötyögtem egy sms-t anyunak, miszerint nem töltöm otthon az estét, majd hátradőltem az ülésben, Rebeca mindig is beszédesebb volt kettőnk közül, viszont engem sem kellett félteni, azt hiszem, én kicsit művészibb lélek voltam.

Könnycseppek borították be az arcom, egy erős lökés rántott ki mindezek közül, tekintetemmel Niall-t kerestem, a kezemet szorongatta és kétségbeesetten rázogatott, fáradtan néztem rá, az előbb nem éreztem magam ilyen fáradtnak. Az ajtó kicsapódott és Harry nyomában Rebeca rontott be, soha nem láttam őt sírni, de most ahogy kifért a tüdején zokogott, utáltam ezt. Azt akartam, hogy Niall átöleljen és tovább szárnyalhassak a múltban, újra akartam élni azokat a napokat. Egyszerűen már nem volt erőm ahhoz, hogy bármit is mondjak neki, a szemhéjaim nehezek voltak és végtelenül gyengének éreztem magam, aludni akartam, hogy újraálmodjam az életem. Erősen tartott a karjaiban és beszélt hozzám, de a hangját már nem értettem tisztán, csupán a benne bujkáló kedvességet kerestem, valahol a kétségbeesés és a tehetetlenség haragja mögött. A körülöttem lévő felfordulás ellenére én teljesen nyugodt voltam, éreztem Niall illatát, és abban a pillanatban semmi másra nem volt szükségem, csak rá.

-Faith?-suttogott Rebeca. 
A másik ágyra pillantottam, amin ő feküdt és a plafont nézte, fejét oldalra billentette és mosolyogva nézett rám. Halkan hümmögtem, bár tudtam, hogy enélkül is elmondaná amit akar. 
-Fel akarom őt hívni.-kuncogott.
-Nee.-nevettem.
-Igazad van, várok még egy kicsit.
Felkaptam egy párnát és nevetve megdobtam vele, kinyújtotta az egyik kezét és lazán elkapta.
-Köszi, pont kérni akartam egyet. 
Hasra fordultam, kezeim a fejem alá tettem és rájuk feküdtem, néha vannak kissé komolyabb pillanataink is, úgy éreztem ez egy lesz azok közül.
-Nagyon gáz voltam?
-Emlékezetes.-nevettem.
-Az jó, legalább eredeti sztorit mesélhetek majd a fiaimnak. 
-Bizonyára.
-Te leszel a nagynénjük, Faith.-mosolygott rám.-Akárkitől is lesznek tökéletes Liam fiaim.
Rámosolyogtam, a barátságunk mindent kibírt már, mindig is biztos voltam benne, hogy ő örökre a barátnőm lesz. Tudtam, hogy majd ő lesz a koszorúslány az esküvőmön, többek között azért, mert ő biztos ismerni fogja majd azt az idiótát, aki az emberiség összes nője közül engem választ. Tudtam, hogy ha megöregszem, majd vele fogok kötögetni, ha lesz olyan, ugyanis nekünk elhatározásunk, hogy nem hagyjuk itt túl hamar ezt a földet és 90 évesen még vígan görkori mutatványokat csinálunk. Vele fogok diplomázni, a lehetséges és nem bizarr - nem nagyon bizarr - dolgokat vele fogom megélni.
-Tudod, tudom, hogy nem fog feleségül venni, mert annyian vannak még rajtam kívül, de tök jó elhinni, hogy de, úúgyis én leszek az. Neked tényleg nem tetszik senki? Mármint nem csak közülük, hanem úgy alapjában.
-Nem.
-Mindig is egy válogatós picsa voltál.-dobta vissza hozzám a párnát.-De végül is igazad van, a nem One Direction és/vagy Directioner fiúk gyökerek.

Nevetve fúrtam az arcom a párnába, úgy beszélt, mintha nem 17 éves lenne, hanem 13, és én ezt imádtam benne. Millióan omlanak a lábai elé, de nem, neki nem kellenek, neki Liam Payne kell. Vicces, mert nekem még ilyen plátói szerelmem sincs, de azt hiszem nem is vágyok rá annyira, jó nekem ez így, ahogy van. Tökéletesen ráérek még ilyesmikkel foglalkozni. Nem azt mondom, hogy néha nem esne jól ha átölelne valaki, vagy azt mondaná, hogy szép vagyok, de ezekre még itt van apu. 

-Köszi.-nézett rám Rebeca.-Ha nem taknyálsz el Niall lábai előtt, valószínűleg nem találkozunk velük.

-Hát, szívesen, máskor is.-nevettem, és felhúztam a sérült lábam.

-Mondd azt, hogy nem aranyosak.-sóhajtott.-Ki ne mondd!

-Nem akartam.-ráztam a fejem.-Megütnél.

-Nem teszek olyat.-tápászkodott fel az ágyából, és hozzám lépett.-Mássz arrébb!

Két fordulással a falhoz csúsztam, hogy beférjen mellém, mindig ez van, akárhányszor itt alszok vagy ő alszik nálunk, nem bír úgy osztozni valakivel egy szobán, hogy ne feküdjön be mellé. Ez nálunk már tök természetes, végül is több, mint 11 éve a legjobb barátnőm, tulajdonképpen már inkább olyan, mint a testvérem.

Rövid pillanatra kiszakadtam arról a helyről, ahol voltam, mintha lapoztak volna egy könyvben, jött a következő számomra fontos emlék anélkül, hogy bármit is érzékeltem volna a külvilágból.

Prológus - Last moments

Sziasztoook! :D
Kissé felpörögve, de itt vagyok a prológussal! Hát, eljött ez a nap is, voltam Bruno Mars koncerten, és most felteszem a prológust. A koncertről beszámolót fogok íni, ami még a mai nap folyamán felkerül a Secret, which changed my life blogomra. 
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok szólni a történethez, kérek mindenkit, hogy írjon egy kis véleményt, miután elolvasta ezt a kis bevezetőt.

Million kiss: Nessa. xx

~Faith Freelove~ 

Nem tudom, hogy az szerencse vagy szerencsétlenség-e, hogy én magamnál voltam életem talán utolsó pillanataiban, talán még nem is kattantam be, hiszen tudtam a nevem. Faith Freelove, bár lehet, hogy ez közel sem azt jelenti, hogy normális vagyok. Valószínűleg nem, mert ilyen könnyen feladom, egyszerűen belenyugszom abba, hogy hamarosan vége. Lenne miért küzdenem, van valaki akiért mindent legyőznék, de úgy érzem, már túl fáradt vagyok ehhez, különben is, ő erősebb, mint én.

-Niall.-suttogtam.

Felkapta a fejét, arcát néma könnyek áztatták, ő már akkor gyászolt, amikor még magamnál voltam. Fájt őt a mosolya nélkül látnom. Határozottan arra akartam emlékezni, a gyönyörű, tökéletes fogszabályzós mosolyára. Kék szemeiben nem látszott vidámság, jobban fájt őt így látnom, mint bármi más.

Görcsösen fogta a kezem, hüvelykujjával a kézfejem simogatta, közelebb hajolt hozzám, a hajába túrtam és gyengéden vontam magamhoz, puha ajka megtalálta az enyém, kezeim közé fogtam nedves arcát és erőtlen puszit adtam az arcára.

-Kérlek, mosolyogj.

-Nem megy.-rázta a fejét.-Majd ha jól leszel mosolygok, ha minden rendben lesz.-pislogott fölfelé.

-Niall.

-Ne mondd azt, hogy nem lesz.-nyelt nagyot.-Hamarosan hazaviszlek innen, Faith. Feleségül akarlak venni, gyerekeket akarok tőled, melletted akarok felébredni minden reggel, hallani akarom, ahogy vitatkozol a többiekkel. Elviszlek innen és valóra váltom az álmaid, boldoggá akarlak tenni.
Szipogva simogatta az arcom, a számat óvatos mosolyra húztam és kisöpörtem a haját a homlokából, szőke tincseibe már annyiszor beletúrt, hogy végül a homlokába hulltak. Fölém hajolt, a mellkasom elszorult egy pillanatra, nehezen vettem levegőt de nem foglalkoztam vele, ajka súrolta az enyém, kezei közé vette az én hűvös kezeim.
-Boldoggá tettél.-néztem a csodás, kék szemeibe.-Szeretlek.
-Faith.-döntötte homlokát az enyémnek.-Nézz rám.
-Fáradt vagyok.-sóhajtottam.
-Hé.-szorította meg a kezem.-Most nem aludhatsz, majd ha hazamentünk alszunk együtt. Faith, én nem vagyok fáradt, nélkülem nem szabad aludnod.
A háttérben ácsorgó fiúkra vezettem a tekintetem, Alexis Louis mellkasának dőlve zokogott, mindannyian fátyolos tekintettel néztek rám, de én nem voltam rosszul, csak fáradt voltam. A fejem oldalra billentettem, Niall kitartóan fogta a kezem és beszélt hozzám, de ennek ellenére egyre fáradtabbnak éreztem magam.
-Faith.-szólítgatott.-Nyisd ki a szemed, kérlek, hadd lássam azokat a gyönyörű szemeid, kicsim.
Fáradtan pislogtam rá, szeméből potyogtak a könnyek, soha nem sírt előttem, mindig csak mosolygott. Nem kellett géniusznak lennem ahhoz, hogy tudjam, most már rajtam nem lehet segíteni, a fejemben növekvő cucc legyőzött, nem tudok rá mit mondani, gyűlölöm azt a szót, hogy daganat, számomra csupán "a cucc" ami többszöri műtét után sem volt hajlandó kitakarodni a koponyámból. Korábban rettegtem ettől, minden napom félelemben telt, mert akármennyire is akarták titkolni előlem, tudtam, hogy én innen már nem megyek haza, viszont most furcsa nyugalom áradt szét bennem. Biztos voltam benne, hogy Niall majd jól lesz nélkülem is, mindenki jól lesz, mert itt vannak egymásnak.
-Semmi baj.-mozdítottam meg a hüvelykujjam a kézfején.
-Beszélj! Beszélj még.-kérlelt.
Az arcát néztem, mély levegőt vettem, az arcát akartam látni utoljára, a tekintetét, a mosolyát. Ha van valami az után, hogy nekem végem, akkor a nevetésére szeretnék emlékezni, hiszen ő mindig nevetett.
Ajkait most összeszorította és könnyes szemekkel simította ki az arcomból rövid tincseim, a hajamtól sosem akartam megválni, az évek alatt mindig csak a végéből vágattam picit, korábban egészen a derekamig ért, aztán beteg lettem és lenyírták. Az egészet, és én zokogtam. Tudtam, hogy muszáj és talán ez a legkisebb áldozat azért, hogy visszakapjam az egészségem, de akkor fájt, csúnyának éreztem magam, aztán egy ideig minden rendben volt és a hajam elkezdett nőni, először fiús lett, akkor szőkére festettem és kezdtem nyerni egy kis önbizalmat, mielőtt viszont megnőhetett volna, jött az újabb nyírás. Nem tudom, hogy miért nem tűnt el a fejemből az a cucc, azt sem tudom, hogy miért épp az én életem tartott idáig, hiszen én egyszer sem kerültem olyan helyzetbe, amikor azt kívántam, bárcsak meghalnék. Azon kevesek társaságát boldogítom még mindig, akik tinédzserkorukban is normálisak maradtak abból a szempontból, hogy nem vagdosták magukat és depresszióztak a nap 24 órájában, az más, hogy a többi szempontból valószínűleg én voltam az egyik legőrültebb ember a világon. Talán ezért akadtam össze azokkal, akiket a barátaimnak hívhatok, és Niall még az enyém, talán már csak percekig, lehet, hogy már annyi ideig se, de egyelőre Niall még az én barátom.
-Faith.-szólt hozzám kétségbeesetten.
Erőtlenül felemeltem a kezem és megtöröltem a szemem, bágyadtan néztem a fiúkra, az alsó ajkam megremegett, nem akartam én ezt, nem akartam még elmenni. Nekem vannak céljaim, akarok majd egyszer családot, akarok még őrültségeket csinálni, nem akarom, hogy a föld alá tegyenek és majd szép lassan mindenkinek csak egy emlék legyek.
-Baby, ne sírj.-hajolt az arcomhoz. Megcsókolta a homlokom, összefűzte az ujjainkat, szabad kezével a most vállamig érő hajamat a fülem mögé tűrte.
A számon majdnem kiszaladt egy mondat, de végül visszafojtottam, mert ha azt mondom neki, hogy csináljon valamit, félő, hogy csak magát fogja okolni, mert nem segített rajtam. De ő nem tud segíteni rajtam, valószínűleg már senki nem tud, mégis idegtépő, hogy amiatt a szar miatt a fejemben fogok elveszíteni mindent, én magam elveszek miatta. És a legrosszabb az egészben talán az, hogy tisztában vagyok azzal, hogy úgyis meghalok. Talán nem ma, talán majd holnap, vagy jövőhéten, de már többször is hallottam, hogy napjaim vannak hátra. Legalább Niall előtt fognák be a szájukat, bár azt hiszem, ő is annyira tisztában van ezzel, mint én, csak ő még tud reménykedni a lehetetlenben. Én már nem, az az izé nem fog magától eltűnni a fejemből. Megrémített, hogy az ágyam melletti gépezet egyre lassabban pittyegett, és kevésbé kúsztak fel a csíkok.
Üvölteni akartam, segítséget akartam és valamikor akkor jöttem rá, hogy én ezt tényleg nem akarom, és igazából még mindig rettegek. Nem akartam őket itt hagyni, Niall mellett akartam maradni és vele megöregedni, nem normális dolog, hogy alig 18 évesen itt fekszem, egy ilyen szar miatt.
-Szeretlek.-ejtettem a fejem a vállára, akartam még egy Horan ölelést, egy mosolyt tőle. Annyira sok mindent akartam még tőle. Karjait körém fonta, minden levegővételénél a válla megremegett, belélegeztem az illatát, ujjbegyeimmel a hajához értem és végigsimítottam a puha haján, minden porcikámmal imádtam őt.
-Szeretlek.-fúrta arcát a nyakamba, nem nehezedett rám, valószínűleg tudta, hogy azt már nem bírnám ki, alig mert hozzám érni is.-Ne kezdj búcsúzkodni, Faith!
Bágyadtan elmosolyodtam, a többiekre akartam nézni, de már nem igazán volt annyi erőm se, hogy felemeljem a fejem, a levegő egy sóhajtással távozott a tüdőmből, a fejem a vállára esett, nyugalom lett úrrá rajtam, hiszen hol máshol lennék nagyobb biztonságban, mint az ő karjai közt?
-Ne, ne, ne.-húzódott el, arcomat a kezei közé vette.-Faith!
Már nem tartotta magát előttem, zokogva rázta a kezem, észleltem, hogy kicsapódott az ajtó, de azt nem tudtam megnézni, hogy ki ment el.
-Nem aludhatsz! Hallod! Faith, még nem!
A szemébe néztem, kék szemeiből szüntelenül folytak a könnyei, a hangok kezdtek összefolyni, a szemhéjam elnehezedett, és a tekintetébe bámulva elmerültem valamiben. Az életem filmként kezdett leperegni előttem, hallottam már ilyenről, de sosem hittem el, és kétségbeesetten próbáltam szabadulni ettől, de a testem nem reagált, a jelentéktelenebb perceket nem láttam, ahogyan azt sem, amikor kicsinek megtettem az első lépéseim. Hatalmas nevetésekre emlékeztem, a hangok szinte ott volta a fülemben, ugráltam az évek közt, majd minden lassulni kezdett aznap, amikor először néztem ebbe a gyönyörű szempárba.