2014. november 7., péntek

Elengedem

Épp fürödtem, amikor gondolkozni kezdtem azon, mit írhatnék ide, most viszont a laptopommal az ölemben ülve ismét nem jut eszembe semmi. Nem tudom elővezetni, amit mondani akarok, így hát belevágok a közepébe.
9 évvel ezelőtt elvesztettem a Keresztanyukám, rákos volt. Azt hiszem, akkor még túl kicsi voltam ahhoz, hogy igazán felfogjam, mi történt. Emlékszem egy telefonbeszélgetésre, amikor ő kórházban volt, a szüleim pedig vele beszéltek. Úgy tettem, mintha aludnék, mert tudtam, hogy nem fogok tudni úgy beszélni vele, hogy ne sírjam el magam. Még csak most kezdtem el ezt leírni, de máris elszorul a torkom. Nem is tudom, miért mondom ezt el, csak úgy érzem, így fogom tudni igazán elengedni ezt a történetet, és Őt, hiszen muszáj elmondanom, miért kezdtem bele egy ilyen témájú blogba.
Aznap este mégiscsak beszélnem kellett vele, és már nem emlékszem rá, beszéltem-e vele még többször, vagy nem. Nem tudom, milyen rák vitte el, nem is kérdezem erről a szüleim, mert nem biztos, hogy akarom tudni, és nem tudnám csak úgy felhozni ezt a témát. 
Nem tudtam tőle elköszönni, talán nem mondtam neki elégszer, hogy szeretem, de 9 év után már képes vagyok kifejezni magam és szabadulnom kell ettől az érzéstől. Ezért írtam az Angelt.
Egyszer minden ember elveszít valakit, aki igazán fontos neki, s úgy gondolom, ez a betegség minket vesz el másoktól, mert ezt nem lehet elkapni, ez nem egy fertőző betegség, ez bennünk van, mindannyiunkban, és valamilyen formában biztosan rányomja a bélyeget az életünkre. 
Akartam írni egy olyan történetet, ami nem tündérmese, ami nem rejti el a valóságot, mert ez a betegség nem válogat, nem tudjuk kiválasztani, hogy ki érdemli meg, és ki nem. A történet írása folyamán rengetegszer hallottam azokat a kételyeket, hogy ilyen kapcsolat nincs, nincs két olyan ember, aki ennyire szeretné egymást. Én merem remélni, hogy van. Nem voltam még igazán szerelmes, de ha egyszer az leszek, akkor azt hiszem, én fogom tudni ennyire szeretni azt a szerencsétlent, aki bevállal engem.
Azt hiszem, ennek már semmi köze az Angelhöz, túl sokat beszélek magamról, de ezt csak azt írtam le, mert úgy éreztem, muszáj elmondanom, hogy a történetet nem csak azért írtam, hogy minden pénteken megsirassak néhány embert, számomra sokkal komolyabb jelentése van. Könnyebbnek érzem a lelkem, mert megírtam, hiszen az elején rettentő sokat küzdöttem vele. Mindig ez van, szinte az összes blogomat a lehető legjobban utálom az elején, így volt ez a Nothing like us c. történetemnél, ennél, és a jelenleg futó Everything I wanted... c. blogomnál. Nehezen találom meg azt a szálat, amin haladnom kell, de azt hiszem, itt sikerült elkapnom és a végére talán összehoztam azt, amit az elején terveztem. A számokból ítélve valószínűleg ez a legkevésbé kedvelt blogom, de nekem ez nem baj, szeretem azt hinni, hogy ehhez a bloghoz kicsit fel kell nőni, s kell hozzá egy bizonyos lelki erő. Talán nem, de ezt már bedumáltam magamnak, szóval senki ne rombolja le az illúzióimat!
Muszáj befejeznem ezt, mielőtt könnyezni, sírni kezdek. 2 hete fejeztem be ezt a történetet, még hiányzik, ugyanakkor nagyon büszke vagyok rá, hogy megint megcsináltam. Csinálni valamit, ami elnyeri az emberek tetszését, azt hiszem, ez az életcélom (amellett, hogy Harry Styles felesége legyek). 
Utoljára még egy eddig rengetegszer feltett, ámde többnyire megválaszolatlan kérdésre adnék választ. Lesz-e blogom az Angel után? A válasz: nem. Egyelőre nem tervezek új történetbe belefogni, az egyik ok az, hogy rettenetesen elfoglalt vagyok, az iskola mellett szinte semmire sincs időm, összecsapni pedig nem akarom a részeket. A másik, hogy jelenleg nincs is annyira ötletem, vannak vázlataim, lenne egy fanfichez is ötletem, de szerintem az már kicsit lerágott csont lenne, a jövőben pedig megpróbálnék majd kilépni a fiúk árnyékából, s írni egy olyan történetet, amin nem vezet a személyiségük. 
Köszönöm mindenkinek, aki legalább egyszer kommentelt, kiemelhetnék embereket, akik a véleményük és támogatásuk miatt picit közelebb állnak hozzám, de ez nem lenne annyira fair másokkal szemben. Szerintem tudják ők maguk is, kikre gondolok. :) 
Köszönöm azoknak is, akik soha nem kommenteltek, de a háttérből végignézték a fejlődésem, nyomon követték Faith és Niall nyomasztó napjait. Köszönöm nektek, hogy itt voltatok/vagytok/lesztek! <3


Ezer ölelés és puszi: Nessa. xx

U.i: Lesz még egy bejegyzés a közeljövőben, amiben jövök majd nektek egy kis meglepetéssel, valamint megmutatom majd nektek, milyen kis ajándékokat kaptam a blog pályafutása alatt. :)
U.i2: Holnap lesz 1 éve, hogy felkerült a prológus. :)

19 megjegyzés:

  1. Drága Nessa! :)

    Elérkeztünk ide. Hű, nagyon fura helyzet, hogy ennek a történetnek vége. Fogalmam sincs, hogy hol kezdjem a mondandómat, szóval én is belevágok és előre bocsánat, ha hosszú lesz...

    Azt írtad, ezt a blogodat kevesebben szeretik, mint a többit. Hm... Nekem ez a kedvencem! A legelejétől olvasom, bár akkor még nem írtam komit, ezért bocsánatot kérek. :D Amikor olvastam, tudtam, hogy ez a történet más, mint a többi. Lassan kirajzolódott, hogy ennek nem lehet jó vége, amit sokáig sajnáltam, de rájöttem, hogy ez így van rendjén. Pontosan azért ilyen jó ez, mert nem olyan, mint a többi. Nagy lelki erő kellett egy ilyen történet megírásához és csak gratulálni tudok! Nagyon sajnálom azt, ami Keresztanyukáddal történt, már az elején sejtetettem, hogy valamilyen úton-módon kapcsolatban állsz ezzel a betegséggel, mint én is, hiszen én kettő nagyon fontos személyt is elvesztettem a ráknak "köszönhetően".

    Nessa! Nagyon szépen köszönöm, hogy megírtad nekünk ezt a csodás történetet, minden tiszteletem a tiéd, hisz', mint mondtam, erre nem mindenki képes. Köszönöm azt, hogy megismerhettelek, hogy elmondhatom azt, "Igen, én szoktam beszélgetni Nessa-val!". Köszönöm, hogy nem néztél rám másképp és beszélgetésbe elegyedtél egy olyan kis senkivel, mint én. Nagyon remélem azt, hogy hallunk még rólad, vagy legalább nem tűnsz el teljesen és néha-néha majd megejtünk egy-két e-mailt.

    Még egyszer gratulálok mindenhez, fantasztikus lett és Te is az vagy! Köszönöm! Nagyon-nagyon szeretlek, millió puszi. xxx

    Ó, mellesleg megemlítenem, nekem is életcélom, hogy Harry S. felesége legyek! ;D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Réka! :)
      Igen, bizony, én is tudom, mennyire furcsa ez az egész, hogy vége.
      Igazán örülök neki, hogy ez lett a kedvenced a blogjaim közül, nem hittem volna, hogy ez lehetséges.
      Köszönök szépen minden kedves szót, minden támogatást, tényleg mindent! <3

      Akkor kösd fel a gatyád, mert nem adom könnyen! ;)

      Törlés
  2. Nessa!

    Igazából nem tudom, hogy most mit kéne tennem.Nem tudom, hogy örüljek-e vagy sírjak, hiszen vége lett ennek a csodás történetnek. Talán mindkettőt teszem: Örülök, hogy Niall már nem szenved, (remélhetőleg) biztos Faith mellett van már és ők a legboldogabbak ismét! Sírok, mert Niall már nincs a fiúk között, és most Ők szenvednek!

    Fura lesz, hogy nem olvashatom minden pénteken az Ő történetüket, de egyszer mindennek vége szakad, még ha nem is szeretnénk. Sokszor írtam már, de most is leírom, remélem egyszer Niall (és persze Harry) is megtalálja magának a tökéletes barátnőt, és olyan boldogan fognak élni, mint Zayn-Perrie vagy Louis-Eleanor vagy pedig Liam- Sophia.

    Imádtam (Imádom) egytől- egyig az összes történeted, és nem is tudom, hogy találtam rá az elsőre, de asszem', amit először olvastam tőled, az a Nothing Like Us-volt,és onnantól jött a többi.

    Köszönöm, hogy olvashattam a történeteidet, és "megismerhettelek", köszönöm, hogy szebbé tetted a csütörtökjeimet, és a péntekjeimet.

    Izgatottan várom az Everything I wanted... újabb és újab részeit.
    Remélem szépen telnek a napjaid!

    Puszi: Timi <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága! :)
      Azt hiszem, nem vagy egyedül ezzel az érzéssel, legalábbis ha más nem, én is ezekkel a gondolatokkal fejeztem be az utolsó részt.
      Köszönök mindent! <3

      Törlés
  3. Drága Nessa,

    Hol is kezdjem... Talán az a legsportszerűbb ha elmondom, nem olvastam végig a történetedet (ezt nem). Ha itt abba hagyod a kommentem olvasását, megértem, viszont ha elolvasod azt megköszönöm<3
    Nem olvastam el a történeted mert nem tudtam. El kezdtem, mert óriási rajongód vagyok, imádom az összes történeted, de nem ment. Nem tudtam olvasni ahogy szenvednek... Mégis az elején nagyon tetszett, sokat nevettem azon ahogy megismerkedtek, de mindig ott volt bennem az a tudat hogy Faith meghal a végén és Niall szenvedni fog... Még az elképzelésétől is összeszorult a gyomrom, így abba hagytam. Sokszor futottam neki, hogy 'Na majd most,' de nem tudtam rávenni magam. Aztán nemrég véletlenül rákattintottam a linkre (amit elmentettem természetesen) és megláttam hogy befejezted. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, megnyitottam az utolsó részt... Ami ott fogadott az elmondhatatlan. Olvastam és sírtam, sőt bőgtem. Nem tudtam mi történt előtte, de abban a pillanatban nem is foglalkoztatott. Sírtam ahogy a Harry leírta hogy mennyire sajnálja hogy Niall nem ugyan az, sírtam ahogy Louis elmondta Faith nevét akarja adni a lányának. Majd amikor berohantak a szobába, hogy Niall meghalt, elbőgtem magam és le kellett tegyem a mobilt, mert nem láttam a könnyektől. Amikor a kórházban voltak megszakadt a szívem, olvasni hogy a fiúk hogy szenvednek rettentően rossz volt, a legjobb értelemben... Ami pedig a legrosszabb, hogy ez tényleg bármikor, bárkivel megtörténhet... És már megint könnyezek... A lényeg, mielőtt azt hinnéd mérges vagyok rád elmondom, hogy eszméletlenül írtad meg (biztos vagyok benne hogy az egész blogot), nagyon jól megfogtad a lényegét, megérintetted az olvasót, csodálatosan és szívszorítóan fogalmaztál, csak gratulálni tudok<3

    Imádom a blogjaidat, és bár ehhez nem voltam elég erős hogy végigolvassam, tudom hogy ez is olyan csodálatosan kidolgozott és megírt mint a többi... Nagy rajongód vagyok, mint már párszor megemlítettem és nagyon örülök hogy végül erőt vettem magamon és elolvastam. Bizton állíthatom, hogy megérte!

    Köszönöm hogy megírtad ezt a történetet, pedig biztos nehezen ment, köszönöm hogy felforgattad a napomat és azt is hogy ennyi jó, izgalmas és szeretni való történetet írtál... Sokat gondolkodtam rajtuk, a részemé váltak.
    Nagyon várom az Everything I wanted... folytatását, rendszeres olvasója vagyok;D
    Én nagyon sajnálnám ha befejeznéd a fanfictionok írását, bár már így is sokat tudhatsz magad mögött.
    A lényeg, hogy én szeretném ha még olvashatnék tőled egy-két 1Ds történetet... Biztos hogy olvasnám<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága! :)
      nem hagytam abba a kommented olvasását, sőt, kifejezetten érdekesnek tartottam attól a mondattól kezdve, hogy azt mondtad, nem olvastad végig a blogot. rettenetesen örülök neki, hogy írtál, és hogy elmondtad, előzmények nélkül is megértetted a történetem lényegét. Köszönöm szépen! <3

      Törlés
  4. Drága Nessa!

    Ma már kénytelen leszek elfogadni, hogy vége, és ahogy más veszteségeknél is, tovább kell menni. Nem akartam túl komoly hangnemben elbúcsúzni, hiszen " oh ez csak egy fanfic", de miután elolvastam ezt a kis írásodat, égetően fontosnak éreztem, hogy megosszak veled valamit. Ehhez azonban elő kellett keresnem a naplómat, amibe utoljára 2011. május 2-án írtam, és a dátum alatt a következő szöveg áll: "Április 22-én elvesztettem Keresztanyut és a csigámat. Egy napon haltak meg. Életemben nem volt még ilyen rossz hétvégém, ill. szünetem."
    Az én keresztanyukám is rákos volt, és a nagyszüleim is ebben a betegségben haltak meg. 15 évesen végtelenül ijesztőnek tartottam, hogy az egyetlen háziállatom, akit tudtam szeretni, gondoskodtam róla, etettem, nevelgettem, aznap reggelre halt meg, mint Ő. Aki korábban rólam gondoskodott, engem szeretett, nekem szentelte a szabad perceit, nevelgetett (azaz próbált)
    Talán pont emiatt az élményem miatt kötődök olyan nagyon ehhez a történethez, mert túl élénken él az emlékezetemben egy szerettünk elvesztése, és akkoriban is igazságtalannak kiáltottam ki az életet- mára már tudom, hogy valóban az.
    Őszintén szólva, sosem gondoltam volna, hogy túlélem még egyszer ezt az élményt. Amikor kiderült, hogy Faith daganatos beteg, álmatlan éjszakáim voltak, forgolódtam, és ha sikerült is lehunynom a szemem, rémképek sora támadta meg az agyam, ezért úgy döntöttem, elengedem Őket. Muszáj, különben soha nem fog sikerülni.
    Akár hiszed, akár nem, ez a blog, és közvetve ezáltal Te is rengeteg segítséget jelentettetek nekem, mert azt hiszem, sikerült továbblépnem. Ha nem is jutottam még sokáig, de megtettem az első lépéseket afelé, hogy fel tudjam végre dolgozni mindezt.
    Azt már megírtam neked, hogy az Angel különleges számomra, hogy Niall egy lenyűgözően szép lelkű karaktered,az elkeseredettségét olvasva eszembe jutott a kis kori önmagam, aki nem értette, mi történik körülötte, miért nincs mellette már a családja, hogyan történhetett meg az, hogy akit annyira szeretett, elment, és soha nem jön vissza, majd eszembe jutott az öt évvel ez előtti énem is, aki durván ellenkezett a világgal, amiért megint vele bántak el csúnyán. Csalódtam, féltem, pont mint Niall.
    A szívemig hatolt sokszor egy-egy fejezet. Most már tudod, miért.

    Ne haragudj, nem igazán tudom folytatni ezt az egészet, nem tudnám most leírni, melyikek voltak a kedvenc részeim, mert szinte mindegyiket szerettem. Nem volt olyan, amelyik ne tett volna hozzá a "rajongásomhoz", a karakterfejlődésről pedig butaság lenne egy ilyen történet végén beszélni, mert a te szereplőid egyszerűen hősök. Nem fejlődtek, csak határozottabbak, bátrabbak lettek.

    Remélem, hogy lesz még alkalmam arra, hogy a történeteid olvassam, de igazán nem befolyásolni szeretnélek. Ha úgy érzed, az Angel lezárása után újat nem kezdesz, azt is megértem, az EIWBNIEN /Jézusom, milyen hosszú még a rövidítése is..:) / folytatása is elég "nyűg" neked- nyilván nem nyűg, hiszen akkor nem írnád, de biztosan nem egyszerű hétről hétre ilyen jó részeket írni úgy, hogy néha elhintesz egy-két információmorzsát, hogy neked sem egyszerűen a mindennapok-, de ha egyszer mégis csak úgy döntesz, belevágsz, elkezded, és publikálod, én biztosan el szeretném majd olvasni, mert szépen írsz. Az érzelmeket úgy közvetíted, mintha direkt arra játszanál, hogy hullámvölgyekbe kerüljenek az olvasóid, és azt hiszem elmondható rólad, hogy rengeteget fejlődtél az írásban.



    Köszönöm <3,

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu!
      Pontosan azt írtad le, amit én is éreztem. A teljes értetlenséget. Habár én még kisebb voltam, s egyáltalán nem fogtam fel mi történt, mégis ráz a hideg, miközben a soraidat olvasom.
      Te vagy talán az az olvasóm, akivel privátban szinte soha nem beszéltem, és mégis annyira sokat jelentesz nekem. Mindig itt voltál, amikor szükségem volt rád, és igazándiból nagyon vágyok rá, hogy egyszer beszélgessek veled.
      Köszönök szépen mindent neked! <3

      Törlés
  5. Nekem a mamám(anyukám anyukája) a születésem után 1vagy 2 napra rá halt meg.. mindig is tudtam hogy ez borzalmas érzés hiányzik is annak ellenére hogy nem ismertem!:( De nekem a másik papám(apukám apukája) közelis állt hozzám.. tavaly áprilisban hunyt el.. ésszerintem az ilyet azt nem lehet feldolgozni maximum az ember napjai ahogy elfoglalnak a sulis napok gyakszis vagy a fellnőtteknek a munka.. eltereli a gondolatokat.. de mélyen ez mindenkiben benne marad akinek fontos!:) :( szoval ezzel arra akartam kilyukadni hogy megértelek és átérzem!!:/ És őszintén sajnálom a keresztanyukádat!! :)
    De sajnos szép lassan mindenkit elveszitünk!:( sokszor gondolok arrra hogy bárcsak nem halnánk meg.. vagy tényleg léteznie kell a túlvilágnak. muszály találkoznunk a szeretteinkel!!!
    A blogrol meg annyit... egyszrűen leirhatatlan érzéseket keltett bennem.. és én biztos vagyok abban hogy létezik hogy ennyire szeretik egymástkét ember!!:) én is szeretek ennnyire egy személyt!:) leirhatatlanul!!!!!!:)
    fhu.. a te irásod mellett egyszerűen szégyellek kommentelni.. félek hogy nem tetszik ahogy megfogalmazom amit mondok.. mondjuk rossz is mert szétszort vagyok meg nem tudom összeszedni a gondolataimat rendesen :D :/
    Egyszerűen imádlak ... és kicsit szomoru is vagyok hogy nem ismerhetlek személyesen... de az igy is beérem :P :)
    Őszintén sajnálom hogy nem lesz uj blog!:( Mindig annyira vártam az összeset! :)

    Ölel és Puszil hűséges olvasód : - Ráhel! :)


    U.I.: Teljesült az egyik vágyam!!*-* :) Jövőre a fiúk Bécsi koncertjére van jegyem!*-* :$ Unokanővétremmel és barátnőnkel megyünj! :) Annyira várom! :)
    Annyira imádlak Nessa!!!! ♥ :$ :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága! :)
      Ahogy mondod, ezt nem lehet feldolgozni, csak egyszerűen képesek vagyunk elfelejtkezni róla, háttérbe szorítjuk az ilyesmit, de ez így van rendjén.
      Köszönöm szépen, és iszonyúan örülök neki, hogy te is ennyire szeretsz valakit! :)
      Ne szégyelld, nekem nem a megfogalmazás a lényeg, s különben sincs semmi probléma a kommenteddel.

      Bécsben találkozunk! ;)
      Én is téged! <3

      Törlés
    2. Köszönöm!!!:) <3

      Istenem te is ott leszel?! álló vagy ülő jegyed van, ? Nekem az álló zöld szektorban van!*-* vajon van esély a találkozásra? :)

      Ráhel! :)

      Törlés
  6. Drága!

    Nem tudom emlékszel-e, hogy kezdődött a kapcsolatunk. Rengeteg közös dolog volt, amiben megegyeztünk. Köztük ez is, amit megosztottál most velünk. Tudom, milyen szörnyű és átkozott betegség is ez..és egyszerűen erről nem lehet szépen beszélni, mert emberek több tízezreit támadja meg...nem akarok ebbe belemenni, mert csak felhúzom magam.
    De.
    Itt jössz te.
    Te, aki elvesztettél valakit, aki fontos volt neked.
    Te, akinek megszületett a gondolat a fejében, hogy "papírra vigyed".
    Te, aki le is ültél és megalkottad az első részt.
    Te, akinek voltak nehézségeid.
    Te, aki nem adta fel, csak azért mert nem úgy sikerült egy-egy rész.
    Te, aki mindent véghez vittél, és kitartottál.
    Te, aki megteremtetted az Angelt.
    Említetted a számokat. Lehet, hogy kevesebb olvasója, látogatottsága volt ennek a blognak, mint a többinek, de sokkal több érettebb gondolkodású fiatal, idősebb töltötte és tölti az idejét a te műveddel.
    Rengeteg köszönettel tartozom neked. Nagyon hálás vagyok, amiért végigcsináltad ezt. Örülök, hogy részese lehetek az Angel olvasótáborának.
    Te pedig csodálatos vagy, mint az írásban, mint emberileg.
    Boldog vagyok, hogy "ismerhetlek".
    Elég kesze-kusza lett, de majd megpróbálok egyszer egy jobban összefüggőt alkotni.
    Az érzéseim jelenleg leírhatatlanok.

    Ölellek. <3

    Sophie.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Sophie! :)
      Igen, persze, emlékszem rá.
      Én tartozom neked köszönettel, hiszen te is egy voltál azok közül az emberek közül, akik miatt leültem, megalkottam ezt a történetet, s a nehézségeim ellenére sem hagytam abba, amikor nagyon dühös voltam magamra.
      Köszönök mindent! <3

      Törlés
  7. Te josagos isten..
    Eloszor is, szeretnem elnezesed kerni, amiert sosem kommenteltem. Utolag ugy erzem, kellett volna, de mivel a blogot sem olvastam egy ideje, ezert ezt sem tettem.
    Mar az elejen tudtam, hogy en ezt keptelen leszek vegigolvasni. Gyulolok sirni, utalom a szomorusagot, es nem kapok levegot ha arra gondolok, hogy Niall...nem el. Vegul ma megtalaltam a konyvjelzoim kozott es gondoltam beleolvasok-hiba volt. Meg elegge az elejen maradtam ki, ugyhogy sok bepotolni valom volt, de igy negyed 3ra sikerult vegigolvasnom. Ah...Nem is tudom mit mondjak. Remek iro vagy, a tortenet rendkivul valosaghu, konnyen elkepzelheto (ami azt hiszem ebben az esetben nem olyan jo) es fajdalmas..nagyon. Gyakorlatilag en most olyan vagyok, mint egy epilepszias foka, probalok minel halkabban belefulladni a konnyeimbe. Tudtam, hogy megbanom, ha vegigolvasom, es tulajdonkeppen igy is van, de egy kicsit megsem. Remelem erted mire gondolol:) Ez olyan, mint egy autobaleset: szornyu, de megsem tudod elfoditani a tekinteted-eppugy, ahogy en a soraidrol.
    Jesszusom, csak hebegek-habogok mindenfelet, valoszinuleg nem is lett ertelmes ez a kis monolog..
    Gratulalok a tortenethez:)
    Oh, es meg valami: eskuszom, ha ezzel te nem keresel meg egy konyvkiadot, akkor en fogok:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem kell elnézést kérni, hiszen most itt vagy, most kommentelsz, és ez a lényeg. :)
      Én is így vagyok ezzel, tehát teljesen megértelek, mégis örülök neki, hogy végül elolvastad. Köszönöm szépen, s iszonyúan örülök neki, hogy többé-kevésbé elnyertem a tetszésedet.
      Drága vagy, de ezzel még várnék. :D

      Törlés
  8. Drága Nessa!

    November 7-én (pénteken, aznap mikor feltetted ezt a bejegyzést), hasnyálmirigyrákban elhunyt a Nagymamám. A halála előtt két héttel tudta/tudtuk meg, hogy ezzel a rettenetes betegséggel küzd, egy héttel előtte pedig beköltözött hozzánk. A hasnyálmirigyrák viszi el az embereket a leggyorsabban. Szörnyű volt napról-napra látni, hogyan romlik az állapota, de ilyen gyors romlásra senki sem számított. Próbáltam midig erősnek mutatni magam Előtte és az Édesanyám előtt, de mikor azt mondta, hogy: "Pedig a ballagásodra az új kék fölsőmet szerettem volna felvenni, amit tőletek kaptam." akkor nem bírtam tovább. Őt egyetlen egyszer sem láttam sírni. Pénteken reggel a testvérem nemzetközi versenyre ment, Prágába. Akkor reggel még egy "Kárpát-medencényit" kívánt neki. Este pedig elment.
    Akkor azt kívántam bárcsak ne lettem volna ott, de aztán mégis rájövök, hogy így legalább el tudtam búcsúzni tőle, el tudtam engedni.
    Az alatt a két hét alatt nem egyszer eszembe jutott az Angel.
    Hiányzik, rettentően hiányzik, de tudom, hogy most már nem szenved többet. Nehéz mikor ki kell mennünk a házához, hogy megetessük az állatokat. Mikor bemegyek abba az apró kis házába és látom a kályhát ahol minden télen, miután a hóban kint megfagytam, melegedtem. Minden kis helyről eszembe jut valami. Fura, de ott sosem sírok. Viszont most. Azt hiszem, nekem ezzel a pár sorral sikerül még jobban túl lennem a dolgokon.

    És akkor most egy kicsit a blogról. Nem tudom kinek, melyik a kedvence, de én egyszerűen imádtam. Minden, egyes sorát! Azokat a részeket is, amiket te nem szerettél, vagy szerinted rosszul sikerültek. Én sosem láttam különbséget közöttük. Mind ugyanolyan fantasztikus volt!
    Valahol mindig vártam valami csodát. Tudom, az élet nem tündérmese, de én akkor, és ott, vártam. Mert tudtam ha Faith meghal, mi lesz Niall sorsa.
    És azt hiszem ez így lett tökéletes. Tényleg nem kell mindig, mindennek a végére Happy End. Mert az élet sem úgy játszik velünk.

    Drága Nessa! Egy hatalmas köszönettel tartozok neked! Nem tudom összefoglalni, hogy miért, talán mindenért. De köszönöm! <3

    VálaszTörlés
  9. Szia! Nekem tetszett a történeted... őszintén az összeset szeretem :) ennél a történetnél nagyon sokat sírtam. főleg mert az apósom aki szinte az apukám volt rákban halt meg 3éve és nagyon borzasztó érzés :( hidd el van olyan szerelem amit irtál magamról tudom... a barátomnál nyáron diagnoztizáltak rákot :/ meg is mütötték és kezeléseket kapott. szerencsére már jól van. de én mindegy mi történt vele voltam. szóval aki nem hiszi h van ilyen szerelem az még nem volt szerelmes :/ :) na mindegy is a lényeg h teljesen átéltem ezt a történeted! szuperül írsz és nagyon tehetséges vagy! :) pusy

    VálaszTörlés
  10. thank you very much for the information provided

    VálaszTörlés