44.rész A little bit of your heart is all I want

~Niall Horan~

A tárgyak sorra törtek szét a padlón, nem figyeltem, hogy mit vertem le, karommal lesöpörtem mindent a polcokról, a nehezebb tárgyakat kéz kézzel ragadtam meg és csaptam a padlóhoz. Könyvek repültek, némelyikből lapokat téptem ki és zokogó tehetetlenségben rúgtam el a megmaradt darabokat, pillanatok alatt tettem tönkre a nappalit, a dohányzóasztal felborult, legszívesebben egy széket csaptam volna a falba épített tévéhez, ehelyett felrohantam a lépcsőn. Túl sok harag és feszültség tombolt bennem. Ruhákat dobáltam ki a szekrényből, az agyam egy pillanatban annyira elborult, hogy felkaptam az éjjeliszekrényen hagyott képkeretet, ujjaim közt vészesen szorongattam, végül mégsem törtem darabokra a falon. Tőlem kapta, fontos volt neki, minden az volt itt neki, amiket tönkretettem vagy készültem rá. Egyetlen pillanatra tértem magamhoz, míg bedobtam a keretet a párna alá, majd folytattam a törést-zúzást. Feltéptem a kétajtós szekrényt, az ingeim és zakók közt ott voltak az ő csinos ruhái. Eszembe jutott, amikor megpillantottam őt az esküvői ruhájában, az nem volt itt, nem akarta, hogy többször lássam azt az esküvő napjáig. Ujjaimmal erősen szorítottam az ajtót, majd bevágtam, hátratántorodtam, lépéseket tettem hátrafelé, hátam a falhoz feszült, úgy éreztem felrobban a fejem. Kiáltásom elveszett a ház ürességében, senki nem hallott, úgy üvöltözhettem, ahogy akartam. 

Szorítottam a mosdókagylót és undorodva bámultam a tükörképemre, arcom kipirosodott és könnyek áztatták, hajam kócos volt és nedves, izzadtam, zokogtam. Duzzadt alsó ajkam megremegett, ököllel zúztam szét a tükröt, a fájdalom szétáradt a karomban és egy ideig lezsibbasztotta az agyam is. Néztem a kagylóba csöpögő vörös cseppeket, fájt, éreztem a fájdalmat, ez bizonyos szempontból megkönnyebbülés volt. Tudtam, hogy itt kell leállnom, mert ha nem teszem... Leálltam. Kirohantam onnan, menekülni akartam az egész házból, de nem volt hova mennem. Nem a házzal volt a baj, hanem mindennel.

Fájt megmozdulni, fájt az egész testem, a fejem zsongott. Kinyitottam a szemeim, a csengő megállás nélkül visított a csendbe, nem álltam volna fel, ha nem idegesített volna rettenetesen. Kiterülve feküdtem a szőnyegen, kezem alatt a fehér anyag elszíneződött, egy pillanatig nem emlékeztem semmire, majd lassan beugrottak az események. Fájt, egy ideg néztem, kis fénylő darabokat fedeztem fel a vágásokban, a gyomrom egy pillanat alatt teljesen felfordult, de nem volt mit kiadnom magamból. Döbbent tekintettel néztem szét magam körül, minden romokban hevert. Megütötte a fülem az ordibálás, amely az ajtó felől jött, Zayn hangját hallottam, furán eltorzult és ahogy kifért a tüdején üvöltött valakivel. 

Elvánszorogtam az ajtóig, egy ideig mozdulatlan maradtam és hallgattam őket. Összeszorított szájjal nyeltem nagyot, nem hittem el, hogy ilyeneket vágtak egymás fejéhez, míg Harry egyszerre dühös, síró és kérlelő hangon folyamatosan a nevem kiabálta, melyet újra és újra egy ökölcsapás kísért. Elfordítottam a kulcsot, az üvöltözés abbamaradt és egyszerre feszültek neki, hátrébb léptem és kissé döbbenten meredtünk egymásra néhány pillanatig, majd egyszerre borultak a nyakamba. A hallottak alapján nem kellett megkérdeznem, mit hittek. Ügyetlenül paskoltam meg a vállukat, majd csak álltam, mint egy darab fa, nem akartam szólni, hogy engedjenek el, holott ez a túlzott ölelgetés nagyon kellemetlen volt.

Láttam rajtuk, hogy megdöbbentek, ugyanakkor senki nem mondott semmit a nappalira.

- Mi történt a kezeddel? - kérdezte egészen halkan Liam. Felemeltem a sérült végtagom és jobbra-balra forgatva vizsgálni kezdtem, megvontam a vállam és leejtettem magam mellé.

- Menjünk haza - ragadta meg az ép karom Louis.

- Nem akarok - ráztam a fejem, kihúztam a karom az övéből és a kanapé felé indultam.

- Pedig jó lenne, ugyanis Kylee ma szeretne találkozni veled - Liam úgy mondta ezt, mintha teljesen természetes lenne. Harry bőszen bólogatott, Zayn felnézett, miközben összeszedte a padlóról a könyveket. A kezében megpillantottam azt a példányt, amit Faith olyan gyakran szorongatott, a megrongyolódott könyv puha borítója félig leszakadt, a lapok gyűröttek voltak, Zayn nagy gonddal kezdte kisimítani őket. Elvettem tőle, bűntudatom támadt, mert nekem kellett volna vigyáznom ezekre, leültem a kanapéra és igyekeztem minél jobban rendbe hozni a könyvet.

- Nem ismerek semmilyen... ó - tekintetem lesütöttem, átfutottam néhány sort a könyvben, majd lapoztam egyet és kisimítottam a gyűrött papírt. - Az a lány?

- Igen - hümmögött, egy másik könyvvel a kezében ült le mellém, az az enyém volt, nem volt jelentősége. - Gyere, beviszünk a kórházba, hogy megnézzék a kezed, aztán elmegyünk hozzá. 

Úgy beszélt hozzám, mint egy óvodáshoz, vagy egy értelmileg teljesen visszamaradott emberhez, viszont a kórház szóra felkaptam a fejem és hevesen rázni kezdtem.

- Nem, én nem megyek oda többé! - felpattantam, képtelen voltam ülve maradni. Harry mögém lépett és kezét a vállamra tette.

- Oké, akkor nem, kihívunk egy háziorvost - leráztam magamról a kezét és kezemben a könyvvel indultam az ajtó felé. 

Minden kezdődött elölről, úgy tettek, mintha tegnap semmi sem történt volna, mintha nem mondtam volna semmit. Ugyanolyan gyerekesen és lesajnálóan beszéltek hozzám, mint azelőtt, ismét nem hagytak magamra.

Végül mégis a kórházban kötöttem ki, a torkom elszorult a parkolóban, nem akartam bemenni, rosszul voltam a gondolattól, hogy végigsétáljak azon a folyosón, azelőtt a szoba előtt, ahol... elhagyott. Álltam a kocsi mellett és nem mozdultam, a torkom kellemetlenül szorított, bámultam az épületre és a harag ismét fortyogni kezdett bennem. Tudtam, hogy muszáj bemennem, mert a kezem fájdalmasan lüktetett, de képtelen voltam megmozdulni.

- Csak néhány perc - nógatott Louis, a fejéhez akartam vágni, hogy töltsön el ő néhány percet egy olyan helyen, ahol végignézte a barátnője halálát. Ehelyett csendben maradtam és mély levegőt vettem.

- Nem tudok bemenni - ráztam a fejem, Londonban nem egy kórház volt, nem értettem, miért pont ide kellett hozniuk.

Nem nyaggattak, nem is vártam meg, hogy próbálkozni kezdjenek, visszaültem a kocsiba és ép kezemmel becsaptam az ajtót. Elfordultam, nem akartam még csak látni sem a hatalmas épületet.

Egy ismeretlen női orvos vette kezébe a sérült kezem, s csipesszel kezdte kiszedni a darabokat. Kérdezett, de nem válaszoltam, helyettem hol Liam, hol Harry szólalt meg. Figyeltem, ahogy a vágásokból apró szilánkokat húzott elő, majd a kézfejemen éktelenkedő vágás szemlélése után kijelentette, hogy összevarrja. Nem is figyeltem arra, amit mondott, gondolatban a tavaly nyári tengerparti kalandunknál jártam, amikor belelépett egy tengerisünbe és a kórházban minden tüske kihúzásánál eszeveszetten szorította a kezem. Nyeltem a könnyeim, kifelé bámultam az ablakon és azon kezdtem tűnődni, mit mondok majd annak a lánynak. Hiába meséltem volna neki rólunk, sosem értette volna meg, milyen volt Faith, mert nem ismerte.

Kezemen a kötést piszkáltam, hosszú idő óta először öltöztem fel normálisan önszántamból. A hajamat a koncert előtt visszavágták, így már nem lógott a szemembe. Sötétkék, ülepes nadrágot vettem fel egy fehér pólóval, fölé szürke kardigánt húztam. Arcomat perceken át locsolgattam hideg vízzel, egy kézzel nehéz volt boldogulni a hajammal, végül amikor megálltam a tükör előtt, láttam egy halvány árnyékát önmagamnak. Szemeim szomorúan csillogtak és beestek, sötét karikák húzódtak alatta, az arcom sápadt volt, számat képtelen voltam mosolyra húzni, de külsőleg ugyanúgy néztem ki, ahogy korábban mindig. Faith szerette ezeket a kapucnis felsőket, olyan kicsi volt, hogy ha a mellkasomhoz bújt és átölelt, képes voltam összehúzni a hátánál. Ezt a nadrágot is szerette, habár néha azt mondta, a szűkebbeket jobban szereti, mert kiemelik a fenekem. Könnyeim közt a szám megrándult és apró mosolyra húzódott, leültem az ágyra és átfogtam a fejem. Annyira hiányzott, még mindig egy hatalmas lyuk éktelenkedett azon a helyen, amit ő betöltött, s úgy éreztem, ez örökké így is marad. A lelkem nehéz volt, ugyanakkor picit izgatott is lettem. Az a lány, Kylee egy darabot hordozott belőle, azt a darabot, amivel engem szeretett, amit ezerszer bírtam gyorsabb működésre, s ami az enyém párja volt, ami együtt dobbant velem. Az ember a szívével szeret, s ha elveszted ezt a szeretetet, de van még egy pici esély arra, hogy egy nagyon apró részét visszakapd, azt hülye lennél elszalasztani. Én többet reméltem ettől.

Az autó megállt a kis kertes ház előtt, melyet fehérre festett kerítés vett körbe, egy kutya szaladgált a kertben, átgázolva a csinos kis virágokkal díszített ágyásokon. Néztem a házat, én is ilyenben akartam élni vele, elképzeléseim teljes megtestesítője volt a maga egyszerűségével. Kikászálódtam a kocsiból, kezeim közt idétlenül szorongattam egy doboz bonbont, az egyetlen ember aki elkísért ide az Mr. Freelove volt. Ő ismerte a családot, ő szervezte ezt meg nekem, neki köszönhettem, hogy most a küszöb előtt kapkodhattam levegőért. Becsöngetett, lábdobogást hallottam, gyomrom összezsugorodott, torkomban gombóc keletkezett, ösztönösen hajtottam le a fejem és néztem a cipőm. Vártam, hogy kicsapódjon az ajtó, s amikor ez megtörtént egy anyukám korabeli nővel találtam szembe magam.

- Fáradjanak csak beljebb! - tárta ki az ajtót, hangja kedves volt és türelmes, kissé arrébb lépett, hogy beengedjen. Nem hittem, hogy ő volt Kylee, hiszen ahhoz túl vidáman csillogott a tekintete és túlságosan buzgónak tűnt, nem így képzeltem el azt a lányt, aki csak néhány hete esett át egy szívátültetésen. 

Óvatosan néztem körbe a nappaliban, a falakról képek köszöntek vissza rám, egy kisfiúról és egy kislányról, mindketten tejföl szőkék voltak, a fiú idősebbnek tűnt néhány évvel, a lány lehetett Kylee. További képeket kerestem róla, de nem lettem egyet sem, a legidősebben is max 10-12 éves lehetett. 

- Gyere, felkísérlek hozzá - egy kéz érintette meg a karom, kissé összerezzentem, majd aprót bólintva hagytam, hogy a nő a hátamra tegye a kezét és terelgessen maga előtt. Nem szólaltam meg, nem tudtam, mit kellett volna mondanom, így hát csak mentem előre. - Elképzelni se tudom, milyen nehéz lehet neked most - kezdte, s lélekben már felkészültem egy újabb sajnálkozó beszédre.

Aprót biccentettem, nem akartam bunkó lenni, semmi ilyesmi, csupán nem tudtam mit felelni erre. Így volt, fogalma se volt róla, mennyire nehéz volt túlélnem az utóbbi heteket, az utóbbi évet, hogy végignéztem az életvidám barátnőm totális összeomlását.

- Nem tudom, mit kellene mondanom neked, nem hiszem, hogy vigasztal téged az, hogy a barátnőd megmentette a lányom életét, de hálával tartozunk Neki. Sajnálom, hogy a világ elvesztett egy olyan jó embert, mint Ő! 

Idegen volt, teljesen, totálisan egy idegen nő, akinek fogalma sem volt róla, mégis mennyire csodálatos volt Faith. Hogy milyen volt szembenézni egyetlen mosolyával, hallgatni őszinte szavait, mindazt a kedvességet és szeretet érezni, ami a jelenlétével együtt járt. Nem tudta, milyen volt szeretni ezt a lányt, belenézni a megdöbbentően tiszta tekintetébe. Nem tudott semmit, csak annyit, hogy Faith jó ember volt, de jó emberekből sok volt a világon, viszont azt az egyet tudta, hogy semmi és senki nem vigasztalt engem. Ekkor lett szükségem igazán egy ölelésre, halkan hüppögve engedtem, hogy körém fonja a karjait és gyengéden ringasson. Adtam magamnak néhány percet, míg összeszedtem magam, majd az arcomat, s szemeimet dörzsölgetve húzódtam el. Megsimogatta a hátam, majd tovább kísért egy ajtóig, amire egy stoptábla volt felfüggesztve.

- Ezt vedd fel, kérlek! - nyújtott felém egy maszkot. Nagyot kellett nyelnem, végül felvettem, s idegesen nehezedtem egyik lábamról a másikra. - Egy pillanat - szólt oda kedvesen, majd bekopogott az ajtón.

Arrébb léptem, hátam a falnak döntve készültem fel arra, hogy megpillantsam őt. Néhány percre maradtam csak egyedül, összeszedtem magam, megparancsoltam, hogy nem fogok sírni, erősnek akartam tűnni, eljátszani, hogy annyira nem rossz a helyzet, de az arcom, az összeesett testem és bekötözött kezem elárult. A tenyeremen egy vágás mutatta meg mindenkinek az a vodkás üveg balesetemet, most az egész kezem volt bekötözve. 

Remegtem, a tüdőmbe mintha nem jutott volna elég oxigén, majd léptem egyet előre és megpillantottam a lányt. Félig betakarózva ült az ágyon ölében a laptopjával, mellette kissé gubancos fülhallgató és egy IPod hevert. Haja rövid volt, kissé kusza, s a lent látott képek ellenére barna, emlékeztettem magam arra, hogy nem azért, mert kihullott neki, hanem az ilyen komoly műtéteknél előírás, hogy lenyírják, s azóta már biztos kinőtt. Nagy, barna szemekkel pillantott rám egy fekete, vastagkeretes szemüveg mögül. Eszembe jutott, milyen volt Faith a rövid, szőke hajával, hogy mennyire vidáman mosolygott, amikor először nézett szembe velem ezzel az új külsővel. De ez a lány nem ő volt. Aranyos volt, de nem Ő. Tudtam, hogy attól, hogy Faith szívével élt, még nem lett olyan, mint ő, nem is a külső számított igazán, mert bár imádtam minden apró pontját, elsősorban abba voltam szerelmes, ami miatt ő ő volt. A lelkébe.

Nem tudtam megszólalni, csalódott voltam, szemeimbe könnyek gyűltek de nem engedtem utat nekik.

- Szia - szólalt meg kissé halkan, bátortalanul. Lerúgta a takarót, lábait a szőnyegre helyezte, oda akartam rohanni hozzá és megfogni, de ő nem volt olyan törékeny, mint Faith, biztosan állt a lábain, nem volt se túl vékony, se vastag, egészségesnek tűnt. A kinti hűvös időjárás miatt hosszú, kötött pulcsit viselt, aminek ujját zavartan gyűrögette, s egy cicanadrágot, melyre ráhúzta a zokniját, s lábujjait mozgatta állás közben.
- Szia - hangom zavart volt, kissé rekedt. Idétlenül hintáztam a lábaimon, majd észbe kaptam és egy helyben álltam meg. Arra gondoltam, amire a legkönnyebb volt, hogy ő csak egy rajongó, ez a helyzet lehetne ugyanolyan, mint egy rajongóval való találkozás. - Ezt neked hoztam - nyújtottam felé ügyetlenül a csokit, arcára lelkes mosoly ült, közelebb lépett hozzám, vissza kellett fognom magam, hogy ne hátráljak el.
- Köszönöm! - vette el, kissé várakozóan pislogott rám, végül léptem egyet előre és óvatosan kitártam a karjaim. Furcsa volt megölelni őt, furcsa volt megölelni egy lányt, mert nem olyan volt, mint őt. Néhány másodpercig mozdulatlanok maradtunk, a csípője szélesebb volt, mint az Övé, a mellei a mellkasomhoz préselődtek - ezt tényként mondom, nem perverzség - magasabb is volt nála, nem préselődött úgy a mellkasomhoz, arcát nem fúrta a ruhámba. Semmi sem olyan volt, mint Vele.
- A nevem Niall - böktem ki halkan, habár teljesen felesleges volt, bizonyára már tudta a nevem és azt is, miért jöttem.
- Kylee Jenkins - mosolyodott el, majd leült az ágyra és megpaskolta maga mellett a helyet. Ujjaival bontogatni kezdte a bonbont, majd egyet a szájába dobott és elmosolyodott, miközben felém kínálta. Nemet intettem a fejemmel, Kylee igazán kedvesnek tűnt, de akárhogy is figyeltem, Faith egyetlen jellemvonását sem hordozta magában.
Egy csendes lányra számítottam, kicsit visszahúzódóra, olyanra, aki nehezen nyílt volna meg előttem, olyanra, amilyen Ő volt. De ez a lány más volt, mosolygott a jelenlétemben és nem volt bizalmatlan, félig elnyúlt az ágyon és falatozgatta a csokit. Ilyennek képzeltem a nem létező húgomat, csakhogy én nem ezt akartam.
- Vedd le azt a maszkot, nem kell! - húzta meg, arcán széles mosoly ült, miközben meghúzta és hagyta, hogy a gumik visszarántsák. Kellemetlen volt.
Lehúztam az arcomról és magam mellé helyeztem, néhány másodpercig jártattam a tekintetem a szobáján, s rájöttem, ő egy népszerű lánynak számított az iskolájában, a falakon lógó képeken a barátaival pózolt. Olyan lány volt, akit mindenki szeretett, amilyenné mindenki válni akart, akire sokan féltékenyek voltak.
- Nem lesz baj? - kérdeztem bizonytalanul, ő pedig csak megvonta a vállát és felhúzta a lábait.
- Nem, ez csak anya fura elővigyázatossága - mosolygott, barna szemei érdeklődve csillantak meg, ahogy kissé előrehajolt és karjait megtámasztotta a térdein. - Nem akarok meghalni, szóval nem fogok.
Annyira könnyedén vette ezt, szemeim összeszorítottam egy pillanatra, majd újra kinyitottam és aprót bólintottam. Tetszett a felfogása, de rögtön arra gondoltam, hogy Faith sem akart meghalni, mégis... Mindenesetre nem ábrándítottam ki, nem mondtam, hogy a halál nem akarat kérdése.
- Mi történt veled? - kérdeztem, eszem ágában se volt udvariatlannak vagy tolakodónak lenni, de ez a lány nem tűnt olyannak, aki megsértődik egy ilyen kérdés miatt.
- Ó, hát a szívem már születésemkor is vacakolt, volt rajta egy lyuk, ami a fejlődésemmel együtt nőt, körülbelül 1 éve felmondta a szolgálatot, egy ideig még húztam vele, aztán műszívet kaptam, most pedig itt vagyok - tárta ki a karjait, vállát picit megvonta és összeszorított szájjal mosolygott.
Bólintottam, ölembe ejtett kezeimet vizsgáltam, nem tudtam semmit sem mondani. Kylee értelmes, okos lánynak tűnt, társasági embernek, aki még sokra viheti az életben, Faith örült volna neki, ha tudta volna, hogy egy ilyen embert mentett meg. Én is örültem, de nem annak, hogy elvesztettem őt, hogy ő már nem élt.
- Köszönöm - szólalt meg újra, tétován megérintette a vállam, magára vonta a figyelmem. - A barátnőd remek ember lehetett.
- Az volt - bólintottam, kezeim közt gyűrögettem a maszkot, agyamban szorgosan kutakodtam szavak után - kedvelne téged.
Mosolyogva aprót biccentett, levette a kezét a vállamról, mivel semmit sem reagáltam az érintésére, még mindig nem akartam, hogy bárki is hozzámérjen.
- Csak vigyázz rá nagyon, hogy ha lát ne érezze úgy, hogy hiábavaló volt elmennie...
- Az volt - jelentette ki könyörtelenül. A saját gondolataim hangzottak el ennek a lánynak a szájából. - Nem kellett volna meghalnia, biztos vagyok benne.
- Ő nem ezt mondaná - fejemben szinte az ő hangján visszhangzottak az érvei, miért nem volt hiába való a halála. Ő sosem tudta, mennyire értékes és különleges volt. - Tudom, hogy most egy kicsit még büszke is magára.
- Mesélsz róla? - szemeim elkerekedtek egy pillanatra. Talán csak udvariasságból kérdezte, talán tényleg tudni akart róla, de visszaestem az ágyra és beszélni kezdtem. Elmondtam, milyen volt a mosolya, hogy milyen volt egyre közelebb kerülni hozzá, hogy amikor először néztem a szemébe szinte éreztem, hogy ő az, akire szükségem van ahhoz, hogy megtaláljam a helyem a világban. Elmondtam, milyen volt megölelni őt, fogni a kezét, megmutatni, mennyire szeretem, s érezni, hogy ő menyire szeret engem. Tudni, hogy nem kötelez semmire, miatta nem kell változnom, csak magam miatt, hogy magam szerint megfeleljek neki, elég jó legyek hozzá. Elmondtam, milyen volt vele sírni, vele nevetni, tartani őt a karjaimban, guggolni mellette, amikor rosszul volt, felébredni és elbújni a karjaiban egy rossz álom után. Hogy akárhányszor kinyitottuk a szemünket a rémálom nem ért véget, mert ezer szépség közt ott volt mindig a legrosszabb, megbújt a háttérben és várt a megfelelő pillanatra, hogy lecsapjon. Várt arra, mikor lesz a legnagyobb szükségünk egymásra, mikor fáj a legjobban az elvesztése. Elmondtam neki mindent, s mondandóm végére erőteljesen rázott a zokogás, de akárhogy is pislogtam rá a könnyeimen keresztül, ő nem lett az, aki igazán tudott volna segíteni rajtam.
- Semmi nem fájhat annyira, hogy ne tudj túllépni rajta - szólalt meg a többnyire ismeretlen lány. Nem tudott semmit, mert lehet, hogy az élet vele is kicseszett rendesen, de ő kapott egy második esélyt, Faith nem, s én sem. - Csak akarnod kell, és minden jobb lesz.

Sziasztok! :)
Egy okból hagytam a végére a kis monológomat, mégpedig azért, mert elárulom benne Kylee felbukkanását. A résszel kapcsolatban csak annyit szeretnék mondani, hogy az új karakterről fogok képet csatolni, mert nem találtam megfelelőt, valamint megadom a lehetőséget arra, hogy mindenki úgy képzelje el őt, ahogy szeretné, mivel - állítólag - Faith karakterét sem így képzeltétek el (utólag amúgy már én is megváltoztatnám, hihi). 

Nessa. xx

43.rész Can't let her go

~Niall Horan~

Sosem éreztem magam igazán idevalónak, túlságosan közönséges és egyszerű voltam ahhoz a világhoz, amiben éltem. Korábban sokat tűnődtem azon, hogyan képesek mások elrejteni magukban az érzéseiket, a legjobban Lea Michelle és Cory Monteith esete gondolkodtatott el. A férfi meghalt, a felesége néhány hét múlva pedig fellépett az X Factorban és lemezt adott ki. Hiába tűnődtem, választ nem kaptam, a saját példám pedig nem épp így alakult. Nem tudtam azt mutatni, hogy minden rendben, új dalok, CD és egyéb hülyeségekkel való foglalkozáshoz pedig egyáltalán semmi kedvem sem volt. Korábban említettem, hogy az életemet már nem én irányítottam, ez most is így volt, azt kellett tennem, ami a fiúknak tetszett, ezért álltam meglehetősen szánalmas látványt nyújtva az emelvényen, ami a színpadra készült repíteni. Kezeim közt most idegennek tűnt az általam olyan nagyon szeretett hangszer, a nadrágomat tartó övbe plusz lyukakat kellett fúrni, hogy rajtam maradjanak, s egy új póló lógott rajtam. Szinte kétségbeesetten néztem körbe, szemeimmel kiáltoztam a segítségért és mégsem kaptam meg senkitől, elmentek mellettem a stáb tagjai, akik pontosan tudták, mi a helyzet velem. Elmentek mellettem, megigazították a ruhám, a hajam, megpaskolták az arcom és a képembe vigyorogva mondtak valamit, amire nem válaszoltam. Szinte sztrájkoltam, nem magamat akartam menteni, mert nekem mindegy volt, hányan látják majd az égésem, a fiúkat akartam megóvni az általam okozott szégyentől, ők viszont makacsak voltak. 

- Csináld meg, Faith miatt! - biztatott Zayn, s mélyen belül tudtam, az egészet csak azért csinálták, mert nekem akartak jót, de számomra ez akkor nem így tűnt.

- Hagyj elmenni - motyogtam, addigra viszont hátat fordított nekem és elfoglalta a saját helyét. 

Menekülhettem volna, megtehettem volna, mert ha az utolsó pillanatban leléptem volna erről az emelvényről már senki nem cipelhetett vissza, én viszont maradtam. Ajkaim összeszorítva néztem fel, hallottam, hogy a rajongóink a nevünket kántálták, annyira szerettem volna elhinni, hogy ő is ott állt valahol. Valahol a legelső sorban passzírozódott hozzá a kordonhoz és várta, hogy láthassa ezt az oldalam. Túl sokáig gondolkoztam, emelkedni kezdtem, fejemet vadul forgattam, kétségbeesetten néztem a fiúkra, akik mindannyian engem bámultak. Pillantásukkal azt sugározták, nyugodjak meg, minden rendben lesz. Ez a koncertezés valamiféle terápiás módszer lehetett, hogy visszazökkenjek a korábban megszokott életembe, abba az életbe, amelyben Faith nem volt jelen. Zihálni kezdtem, megfordultam, s így háttal a közönségnek értem fel a színpadra. Harry hangja és a visítás egyszerre töltötte be a fejem, ez túl sok volt. Megpördültem, ügyetlenül szorongattam a gitárt és tekintetem vadul jártattam a sorok közt. Kerestem őt, még mindig mindenhol őt kerestem, holott végignéztem, ahogy a családtagjai, barátjai 1-1 maréknyi földet dobtak rá. Előttem ment el, előttem vették el tőlem a testét is, és én mégis mindig őt kerestem mindenhol. Nem volt ott, újra és újra sokkhatásként ért, hogy akárhol kerestem, egyszerűen nem találtam.

A szólómnál csendben maradtam, ekkor már valószínűleg tudták, hogy ez nekem nem fog menni. Tettem egy lépést előre, bejártam a színpad elejét és vadul pásztáztam az embereket, mígnem eljutott újra a tudatomig, hogy akárhogy is keresem, akárhogy kiáltozok érte, nem fogom megtalálni. Meghalt. Meg-halt.

Kezeimmel eltakartam az arcom, nem akartam látni az elkeseredett, döbbent, talán kissé dühös arckifejezéseket. Tudtam, mire gondoltak, olyan volt, mintha egyszerre hallottam volna a stadionban lévő összes ember gondolatát.. Több, mint 2 hónap telt el Faith halálra óta, nekem pedig még mindig nem sikerült megtalálni az utat a gyógyulás felé. Mindenkinek csalódást okoztam.

A fejemre erősített mikrofont leszedtem magamról, leejtettem, s az hangos sípolással jelezte nemtetszését, heves léptekkel közeledtem a színpad hátulja felé, kirángattam a kezem Liam szorításából és lerohantam. Senki sem volt képes felfogni, hogy az egyetlen amire vágytam az a csend volt és magány. 

- Niall! - az öltözők közti folyosón vágtattam végig, minél messzebbre akartam menni onnan. Kezeim a füleimre szorítva menekültem az emberek elől, mert ők annyira nem értettek meg. - Niall, ha most kimész azon az ajtón véget vetsz mindennek! - hallottam Zayn hangját, felfogtam a szavait, de nem érdekelt. - Niall Horan, a rohadt életbe, állj már meg és térj magadhoz! 

Lábdobogásokat hallottam, már a többiek is lent voltak, a koncert abbamaradt, tönkretettem. 

Könnyáztatta arccal fordultam meg, nem láttam semmit, csupán elmosódott foltokként jelentek meg előttem a barátaim.

- Mondtam, hogy kilépek - szavaim összefolytak, hangom csupán hüppögés és nyöszörgés volt. 

- Zayn - Liam hangja figyelmeztető volt, az eddig legmegértőbbnek tartott barátom arca kipirult. Beletúrt a hajába és elfordult, szemeiből zavartság tükröződött, úgy bámult rám, mint egy veszett állatra. Az agyam vészesen pörgött, levegő után kapkodtam, mire Harry tett felém egy tétova lépést. Nekidőltem a falnak és lecsúsztam mellette, átöleltem magam és csak bámultam előre. Ha van igazi fájdalom, akkor ez az, ebben élek hosszú hetek óta.

- Niall, gyere, menjünk haza! - Louis hangja nyugodt volt, felém lépdelt és kinyújtotta a kezét, hogy felhúzzon.

- Hagyd, nem fog jönni - Zayn hangja hideg volt, barna szemeivel csalódottan és dühösen méregetett. Beletúrtam a hajamba, eljött az a pont, amikor már nem bírtam tovább, elpattant a húr.

- Mégis a mi a francot vártok tőlem?! - hangom bezengte a hosszú folyosót, elhallgattak, Harry lehajtott fejjel kezdte bámulni a cipőjét, a többiek meredten bámultak rám. Ritkán, nagyon ritkán fordult elő, hogy üvöltöztem, talán velük szemben ez még nem is fordult elő sosem, de már nem bírtam tovább. Terheltek, nem fogták fel, hogy csak egy kis magányt akartam nyaggatások nélkül, amikor nem figyeltek a nap 24 órájából 25-ben. - Mit akartok?! Ugráljak a színpadon, mintha semmi sem történt volna és minden rendben lenne?! Nem fogok, mert nem megy! Nem. Megy! Nem tudom, mit vártok, de nem tudok megfelelni az elvárásaitoknak és NEM AKAROK KONCERTEZNI! Azt akarom, hogy hagyjatok békén, a rohadt életbe, annyira nehéz ezt megtenni?!

- De Niall, lassan már önveszélyes vagy... - bökte ki halkan Liam. Nem kellett volna megszólalnia, homlokomon kiütközött a veríték, az arcom kipirult és félszemmel láttam az ajtókban álló embereket.

- A kibaszott szemeitek előtt is simán kinyírnám magam, nem ti fogtok megakadályozni!

- Igen? - Harry felvont szemöldökkel pillantott rám, vállai meggörnyedtek, az ő arca is kipirult, fejéről letépte a sötét bandanát és az ujjai közt szorongatta. - Majd ha leütlek a picsába nem lesz alkalmad rá! Nem tudom, hogy ki vagy, Niall! Megértelek, mondhatod, hogy nem, de megértelek! Sajnállak, sajnálom ami történt veletek, de akármit csinálsz nem fogod tudni visszahozni Őt! Próbálunk segíteni, de így nem megy!

- Nem akarom, hogy segítsetek! Egyikőtök sem fogja fel ezt! Nem voltatok velünk, nem tudjátok, hogy mennyire szeretem! Feleségül akartam venni, néhány hónap után már kisbabáról beszélgettünk és azt mondta, ha meggyógyul akkor belevágunk! Fontosabb volt bárminél és bárkinél, az egyetlen ember, aki soha nem akarta, hogy megváltozzak, még ti is akartátok ezt, mindenért, ami most van változnom kellett, nekem ne mondja egyikőtök se, hogy nem! Tökéletesek vagytok, titeket mindenki szeret, viszont én mindig kívülálló voltam, de neki nem te kellettél, Harry, nem Zayn, hanem Én! És elvették tőlem, érted?! Annyira keveset kaptam belőle! - hátamat a falnak vetettem, ujjbegyeimet a tarkómra szorítottam és masszírozni kezdtem. Élesen vettem levegőt, ellöktem magam a faltól és tovább bukdácsoltam a folyosón. Haza akartam menni, haza, az otthonunkba.

Pillantások kereszttüzében kerestem a kijáratot, mígnem összekucorodtam az egyik sarokban és átöleltem magam. Tisztában voltam vele, hogy amit tettem az nagyon rossz volt, mert cserbenhagytam a rajongóinkat, a fiúkat, a stábot, menedzsmentet, mindenkit, de már nem akartam ezt az egészet. A tökéletes nap lett volna arra, hogy valóban ellenszegüljek nekik és kevésbé látványos módszerrel "zuhanjak a mélybe" de ekkor eszembe jutott a lány, Kylee. 

Feltápászkodtam, homlokom a hideg falnak döntöttem és előhalásztam egy zsebkendőt a nadrágomból. 

- Elvigyelek? - Louis hangja csendes volt, tétován állt meg mellettem és nem érintett meg, valószínűleg már feltűnt neki, mennyire nem akartam ezt. 

- Nem megyek...

- Oda viszlek, ahová menni akarsz - szakított félbe, pillantását az enyémbe fúrta nyomatékosítása jeléül. Vonakodva bólintottam, kézfejemmel megtöröltem a szemem és követtem őt végig a folyosón, kifelé az épületből.

- Vigyél haza - motyogtam, s valószínűleg értette is mit akartam. Kihajtott London belvárosából, s a közös házunkhoz vezető út helyett a régi, nem túl hosszú utca felé indult. Könnyek csordogáltak végig az arcomon, nem szólt hozzám, amiért hálás voltam neki. Csak bámultam kifelé a megvilágított utcákra és próbáltam lenyugodni. A szívem hevesen kalapált, amikor megállt a feljárón, s a sötétségben elém táruló a nagy, kihaltnak és réginek tűnő házat. Tatyómból előkotortam a kulcsokat és kikászálódtam a kocsiból. Louis követett, míg a kapuhoz sétáltam és ügyetlenkedve nyitottam azt ki. Meglepődtem, a kertünk ugyanis normálisan nézett ki. Nem voltak gazok a virágok közt, nem nőtt méteresre a fű, valaki gondozta.

- Bemenjek veled? - tétován megérintette a vállam, körülbelül 2 másodpercig tartotta rajtam a kezét, majd elvette és úgy várta a válaszom.

- Nem - motyogtam. - Csak hagyjatok egyedül.

- Holnap délben itt leszek érted - mondta, majd a válaszom meg sem várva beült az autójába. 

Becsuktam magam mögött a kaput és apró lépteket tettem végig az ajtóhoz vezető úton. A falnak dőltem, össze kellett szednem magam ahhoz, hogy bemenjek és nem utolsó sorban muszáj voltam legyűrni magamban azt a düht, amit Faith okozott. Az utóbbi hónapokban annyira dühös voltam erre az ártatlan lányra. Nem érdemelte, nem tehetett semmiről, s talán sokkal inkább a tehetetlenség miatt voltam dühös.
A kulcsot a zárba helyeztem, lassan fordítottam el, mígnem kattant egyet és az ajtó résnyire nyílt. Amikor legutóbb itt jártam ismét előjöttek a rémálmaim, s elmenekültem innen. Ez a hely mindkettőnk számára nagyon kedves volt, hiszen itt éltük a mindennapjainkat, ebben a házban forrtunk össze igazán és lettünk elválaszthatatlanok. Ahogy beléptem elragadott az érzés, de hiába álltam magam mögött a hangosan becsukott ajtóval, Faith nem száguldott le a lépcsőn, nem kaptam meg a belépésemhez járó ügyetlen, lendülettel túltöltött csókot, mely után igazán magamhoz ölelhettem. Tudtam, hogy egyedül voltam a házban, tudtam, hogy az egész életemben egyedül voltam, s valamiért mégsem fogtam fel ezt igazán. Képtelen voltam elengedni őt, mindig és mindig azt vártam, hogy a legváratlanabb pillanatokban felbukkan mögöttem, átölel, puszit nyom a hátamra, beletúr a hajamba és rám nevet. Az agyamban hihetetlen zavartság uralkodott, s ezért fájt annyira a létezés.
A könyvünk már nem volt itt, néhány fontosabb dolgát magamnál tartottam, mint például a mentazöld plédet és a cicáját, viszont az emlékeink itt voltak. A csend körülölelt, s most ez egyszerre volt ijesztő és megnyugtató. Ijesztő volt, mert bár ezt akartam, egyedül maradtam a gondolataimmal, itt volt az esély, hogy saját magam hozzak döntéseket, s ugyanakkor ez megnyugtató is volt, mert senki nem figyelt, senki miatt nem kellett erősnek mutatnom magam. Addig és úgy sírhattam, amíg akartam, szétverhettem a házunkat, azt tehettem, amit csak akartam, nem figyeltek. S itt volt az alkalom az újabb mámorító részegségre.
A hűtőhöz sétáltam, üres volt. Persze, hogy az volt, be sem volt kapcsolva, s itthon egy üveg vörösboron és néhány doboz sörön kívül sosem tartottunk más alkoholt, most viszont ezek is eltűntek. Céltalanul bolyongtam a házban, míg végül a cipőmet lerúgva elfoglaltam a kanapét. Nem merültem önsajnálatba, csak ültem, megkerestem a távirányítót és bekapcsoltam a tévét. Magamra húztam az egyik plédet és üres tekintettel bámultam, el-vissza ugráltam a csatornák közt, majd a tekintetem megakadt az egyiken és nem nyomtam tovább. Engem mutattak, a megszokott témát vesézték ki. Elhagytam önmagam, orvosi segítségre szorulok, kezdek megőrülni, lényegében ennyi. Nem hallgattam végig, ez mind baromság volt egy bizonyos szempontból. Úgy beszéltek rólam, a helyzetemről, mintha nem tudnák, milyen érzés elveszíteni valakit, akit szeretsz, mintha vele valami szokatlan történt volna. Talán abban a körben, ahová tartoztam szokatlan volt, hogy nem vigyorogtam néhány nap után mindenkire, nem játszottam meg magam. Mindig is képtelen voltam megjátszásra, szarul hazudtam, mert nevetni kezdtem, ebben az esetben pedig biztos vagyok benne, hogy két vigyorgás közepette zokogásban törtem volna ki.
Élesen szívtam be a levegőt, megremegtem, az ajkamba haraptam, még most is visszafojtottam volna a sírást, aztán végül rájöttem, hogy itt nem kellett. Nem látott senki, s ha látott volna sem érdekelt, hiszen a szeretet nem szégyen, én pedig mindennél jobban szerettem Faithet.

~Liam Payne~

A koncert el sem kezdődött, máris véget ért. Néha megszólaltunk, összességében viszont csendben ültünk az öltözőben és meredtünk egymásra. Niall eltűnt, ahogy Louis is, arra következtettünk, hogy hazamentek, viszont mi nem indultunk még utánuk. Karjaim a szőke lány dereka köré fontam, fejét fáradtan döntötte a mellkasomnak és halkan sóhajtott. Ő a legjobb barátnőjét vesztette el, de már elindult afelé, hogy túllépjen ezen. Ha volt pozitív ember, akkor az ő volt, mert bár sokszor volt szomorú és sírt, de már képes volt mosolyogva visszagondolni a barátnőjére. Ujjaink összekulcsolódtak a hasánál és homlokom a lapockájának döntöttem, mélyen szívtam magamba az illatát. majd puszit nyomtam fedetlen vállára.

- Nem kellett volna így viselkednetek vele - mondtam halkan, mire Zayn és Harry is egyszerre bólintottak. Tudtam, hogy tudták ezt és már bánták is, látszott rajtuk, ugyanakkor megértettem őket és azt is tudtam, igazuk volt. Mindannyiunkat kikészített, amit Niall művelt, ugyanakkor azt nem szabadott volna hagynunk, hogy kiboruljunk. Most nekünk kellett erősnek lennünk helyette is.

- Ez nem normális már - rázta a fejét Zayn, idegesen túrt bele sötét hajába és körbenézett. Bólintottunk, mindannyian tudtuk, hogy Niallnek komolyabb segítségre is szüksége volt. Az első hetek rendben voltak, de már úgy tűnt, az állapota nem javult, hanem rosszabbodott. - Szólnunk kell valami szakembernek.

- Nem - motyogta halkan Becky. Előrehajoltam, barátnőm nagyon sok mindenben megváltozott, már nem beszélt hangosan, nem ugrándozott közben, halkan mondta és kissé elkeseredetten. - Tényleg nem értitek meg őt. Meghalt a barátnője, a másik fele, az az ember, akivel elképzelte a jövőjét. Faith gyakran elmondta, Niall miket tervezgetett. Venni akartak egy másik házat, összeházasodni, gyereket vállalni, normális életet élni, olyat, amit ő nem kapott meg. Lehet, hogy Faith nekem is a másik felem volt, de neki másképp. Láttátok, hogy néztek egymásra az utolsó pillanatig, egy kicsit nagyon remélem, ti is tudjátok, milyen ennyire szeretni valakit - megszorította a kezem, arcán kövér könnycseppek folytak végig de többnyire még érthetően beszélt. - Niall igazán becsülte őt, tudta, mennyire különleges lányt kapott, ha Faith itt lenne és nekem kellene egy társat választanom neki, őt választanám. Szüksége van rátok, de nem így, nem kell, hogy azonnal rendben legyen minden, nem várhatjátok tőle, hogy koncertezzen, interjúkat adjon, hagyjátok a saját világában és csak beszélgessetek vele, időre van szüksége.

A mondatai mindannyiunkat elgondolkoztattak, csukott szemekkel pihentem a hátának döntve a fejem, s lassan rájöttem, hogy valóban így lesz a legjobb. Rosszul éreztem magam mindazért, amit vártunk Nialltől, nem is csoda, hogy ma kiborult ránk.

Az ajtó kinyílt, meghökkenve néztük mindannyian a belép Louisra, aki kissé haragos tekintetét végigjártatta rajtunk.

- Hol van Niall? - tette fel a gyanakvó kérdést Harry.

- Hazavittem a saját házába - jelentette ki egyszerűen, majd a hajába túrt és elvett egy ásványvizes palackot a hűtőszekrényből. - Seggfej vagy.

- Hova vitted? - kerekedtek el Zayn szemei, én is felkaptam a fejem, de Rebeca megszorította a kezem, ezért befogtam a szám. - Normális vagy?! 

- Azt mondta, oda akar menni, ezért odavittem. Megmondta, hogy hagyjuk egyedül és meg is értem, hogy ezt akarta, mert idegesítő, amit csinálunk vele. Nem fogja felvágni az ereit, sem semmi ilyet, nincs elég bátorsága hozzá. Csak had legyen egyedül, holnap délben érte megyek és majd meglátjátok, hogy semmi baja sem lesz a megszokottakon kívül - mondta, majd lecsavarta a kupakot és meghúzta a vizet, ám Zayn felpattant és meglökte azt, így az összes Lou pólóján landolt.

- Nem igaz, hogy ennyire felelőtlen vagy! A rohadt életbe Louis! 

Óvatosan kiemeltem az ölemből a barátnőm, erősen szorította a kezem és arcát a mellkasomhoz préselte, Harry is felemelkedett és az egymásra ellenségesen bámuló fiúk közé lépett, nem mintha ezzel megakadályozhatta volna a kitörni készülő üvöltözést.

- Ha akarna valamit tenni, akkor megtehetné velünk egy házban is - sziszegte, a kupakot az üres üvegre tekerte és a szoba egyik sarkába dobta. - Lehet, hogy nagyon sok szarságot csináltam már, de azt képes vagyok eldönteni, hogy egyedül hagyhatom-e Niallt vagy nem. Nem fog semmit sem tenni, mert tudja a lány nevét, aki megkapta Faith szívét. 

- Érte megyek - Zayn idegesen túrt mindkét kezével a hajába, felpattantam, amikor Louis taszított egyet a köztük álló döbbent fiún és vészesen közel állt meg Zayn előtt. 

- Nem, rohadtul nem mész érte. Igaza van, mert egyikünk sem tudja, milyen elveszíteni egy ilyen fontos embert, csak ő. Tudja, mi a jó neki, szóval rohadtul itt fogsz maradni te is a seggeden és kivárod, hogy holnap hazahozzam! 

Más módon, de ekkor nálam is betelt a pohár. Nem kezdtem üvöltözni, nem szálltam be a vitába, megértettem Louis-t és kivettem a saját részem Zayn aggodalmából, de nem mondtam semmit, inkább a karjaim közt halkan hüppögő lányt választottam, mert Niall is pont így tett volna. Felnyaláboltam, arcát belefúrta a nyakamba, miközben kinyitottam az ajtót és magukra hagytam őket. Nem biztos, hogy helyes döntés volt, de nem akartam, hogy Rebeca hallja ezt.

- Menj vissza - arcomat a kezei közé fogta, már a kocsiban ült, s kezdett megnyugodni. Végigsimítottam kipirult arcán és gyengéd puszit hagytam a száján.

- Megoldják - bekapcsoltam az övet, megigazítottam a vállánál, majd készültem becsapni az ajtót, de újból megfogta a kezem.

- Menj be, Liam. Csak várd meg, míg lenyugodnak - kicsi kezével fáradtan dörzsölte meg az arcát. Aprót bólintottam, neki nem mondtam volna nemet, s bár nem szívesen hagytam egyedül a kocsiban, mégis megfordultam és visszamentem. 

A szobában szétszóródva ültek, Zayn álla megfeszült az idegességtől, miközben hevesen pötyögött a telefonján, Louis elgondolkozva könyökölt a térdein, míg Harry csendben meghúzódott köztük.

- Nem alszok otthon - jelentettem be, válaszul egyszerre bólintottak. - Holnap vegyél fel, mikor mész Niallért - pillantottam Louisra. Újra csak bólintott, idegesen álltam köztük, törtem az agyam azon, mit kellene mondanom nekik. - Remélem, ezt nem akarjátok előtte csinálni, nem hiányzik egyikünknek sem, hogy még mi is gyilkoljuk egymást. Legfőképp nem neki. 

Ez volt a végszavam, nem voltam már kíváncsi a birkamód bólogatásaikra, megfordultam és kisétáltam, ha valaki megszólított csak intettem, hogy hagyjon. A kocsi felé kocogtam, nem szerettem egyedül hagyni Rebecát. Nagyot fújtam, amikor beültem mellé és száját halvány kis mosolyra húzta.

- Rendben vannak - mondtam, elhelyezkedtem az ülésben, ám mielőtt még elindultam volna hátradőltem és lehunytam egy pillanatra a szemeim.

- Nyugodtabb lennék, ha hazamennél velük, szólok apának, hogy jöjjön értem - már húzta elő a telefonját, de megfogtam mindkét hűvös kezét és a számhoz emeltem őket.

- Veled akarok lenni - motyogtam, ujjai a hajamba túrtak és végigsimítottak az arcomon. Ha nem is teljesen, de Rebeca mellett kizökkentem a nyomottságból, képes voltam megnevettetni őt, ez pedig boldoggá tett. Úgy éreztem, én félig-meddig már eleget tettem Faith kérésének, lassan, de biztosan a barátnőm haladt a gyógyulás felé. - Szerinted helyes döntést hozott Louis?

- Nem lesz semmi baj - kikapcsolta az övet és átölelt, arcom belefúrtam a szőke hajzuhatagba és nagyot sóhajtottam. - Szüksége van egy kis magányra.

- Félek - motyogtam, nem akartam őt ezzel terhelni, de másnak nem tudtam elmondani ezeket. - Nem tudom, mit kellene még tennem.

- Ne gondolj erre, te mindent megpróbálsz Liam. Niall tudja, hogy később még minden rendbe jöhet, talán ezért ilyen, mert fél attól, hogy lesz majd valaki más, akit szerethet - hangja elfúlt, szorítottam a derekát és lenyeltem a magamban felgyülemlett érzelmeket és kérdéseket. - Jobban, mint őt.

- Menjünk innen - megtöröltem a szemem a kézfejemmel, majd ujjaimmal lesimítottam az arcáról a könnycseppeket, s puszit nyomtam a homlokára.

A hazafelé úton azon gondolkoztam, vajon igaza van-e, s Niall valójában tényleg ettől fél-e. Korai lett volna bevetni őt a nők közé és azt mondani, ismerkedjen, mert Faith is váratlanul, kérés nélkül esett be közénk, ezért csak abban reménykedtem, jön majd valaki, aki segíteni fog rajta. 

42.rész Don't judge me

- Azért engedem, hogy ezt csináld, mert tudom, hogy most erre van szükséged, de ez nem azt jelenti, hogy mától mindig ezt művelheted. Ez csak egy ideiglenes állapot, Niall.
Fejem az asztalra bukott és igen, Zaynnek most igaza volt, erre volt szükségem, túl könnyű volt és mégis húzta lefelé a gravitáció. Nem gondoltam rá, Zayn nem hagyta, hogy egy bizonyos mennyiség után tovább igyak, így a dolgok nem fajultak el úgy, mint legutóbb. Amikor elvesztettem az erőm és fogsorom a pohárhoz ütődött, majd szinte belefejeltem, akkor húzta el előlem. Még percekig, talán órákig ültünk az eldugott asztalnál és akadozó beszéddel, le-lebukó fejjel beszéltem neki mindenről, ami eszembe jutott.
Homályos emlékeim közt megjelent egy fekete kocsi, Zayn vállának dőlve botladoztam ki a kocsmából, s a hátsó ülésre dőltem. Szinte rögtön elaludtam, de az autó megdőlt és tudtam, most értünk "haza". Sosem voltam még így részeg, sosem ittam még szomorúságból. Most az öntudatlanság annyira kellemes volt.
Valahogy betántorogtam a házba, feljutottam a lépcsőn és még röhögtem, csapkodtam is, amikor Louis apáskodóan rángatta le a nadrágom, majd húzta rám a takaróm és hagyott némi vizet a szekrényemen. Felüdülés volt elsüllyedni a mély, álomtalan alvásba, az alkohol nyújtotta nyugalomba.
Reggel minden visszatért, a lüktető fejfájás mellett újra ő volt az első gondolatom. Ahogy kinyújtottam a kezeim, forgolódtam és utána tapogatóztam fájdalmasan rúgással férkőzött vissza minden a fejembe. Figyelmen kívül hagytam az egyetlen szem fehér bogyót és az üveg vizet, lassú léptekben, halkan tántorogtam el az ajtóig, egyenesen a konyhába mentem, azt akartam, amit tegnap. Teljesen kiütni magam, megállni ott, ami a normális részegséget jelentette és nem a tomboló düht.
Felcsillanó szemekkel vettem ki a likőrnek kinéző kék cuccot. Női pia volt és rettenetesen édes, de az íz nem számított.
- Tedd vissza, Niall - Harry kivette a kezemből és becsukta a hűtőt. Egyszerre értetlen és bosszús tekintettel néztem rá.
- Nem, add vissza, kérlek! - kinyújtottam felé a kezem, nem próbáltam hatni rá, úgy gondoltam, épp eléggé tudja már, mennyire szükségem van arra a löttyre.
- Nem, mert ha most odaadom holnap is lejössz érte. Nem hagyom, hogy egy alkoholista váljon belőled, érted?
- Csak egy kicsit tapasztalnád meg, amit én érzek! - vágtam a fejéhez. Meggondolatlan voltam, s nem várt reakciót kaptam tőle.
- Miért? - nézett rám, zöld szemeit elfutották a könnyek és lebucskáztak az arcán. - Szerinted nekem nem fáj? Szerinted én nem szerettem őt? Nekem nem kell túltenni magam az elvesztésén? Neked a barátnőd volt, de nekem meg a barátom és tudom, hogy az én fájdalmam semmi a tiédhez képest, de nekem is fáj, ahogy az is, hogy ezt műveled magaddal! - a végére már kiabált, Harryt így látni furcsa volt, nem egyszer láttam már igazán kiborulni, de ez más volt, mégsem csináltam semmit. Ujjai közt úgy markolta az italt, mintha az élete múlna rajta, csak megfordultam és kiléptem a konyhából. Mit mondhattam volna neki? Egy ideje már nem voltam képes szánalmat mutatni más iránt, s valószínűleg nem én voltam az a személy, akitől segítséget várt volna bárki is.
A lépcsőn felé igyekezve nem tudtam sehogy sem elzavarni a lábaim közt rohangáló Sütit. Ajkaim szorosan préseltem össze, újra emlékeztettem magam arra, hogy Faith macskája. Nyávogva kocogott el a kanapé felé és felugrott rá, majd le, s el-vissza rohangált a nappaliban. Figyelmen kívül hagytam a rám bámuló szemeket, ahogy azt is, hogy Zayn halkan szólított.
A tehetetlenséget és az állandó sírást lassan átvette valami más, a düh. A hídon állva valahogy könnyebb lett volna egyszerűen csak leugrani és feladni mindent, mégis szerettem volna azt hinni, van még itt keresnivalóm. Kapucnim árnyékába bújtam és kezeim a zsebekbe rejtettem, csak egy gyors mozdulat lett volna, hogy átmásszak az akadályokon és belezuhanjak a hideg Temzébe. Életem legkönnyebb döntése lett volna, mégis csak álltam és néztem a nyugodtan csordogáló folyót. Emberek mentek el mellettem és hosszú idő óta most először veszhettem el igazán köztük. Ruháim lógtak rajtam, hajam a homlokomba esett és fejem tetején barna foltokban látszott, hogy nem természetes szőke a hajam. Ez a roncs nem is emlékeztetett arra a Niall Horanra, aki alig egy éve még energiabombaként élvezte a koncerteket és nagykanállal falta az életet. Tönkretettem magam és a bandát is, talán befellegzett a karrierünknek, ami engem nem igazán érdekelne, a fiúkat viszont annál inkább. Már nem akartam ezt az életet, az újságok már nem a sikereinkről cikkeztek, hanem rólam, arról, hogy egyre mélyebbre süllyedek. Nem érdekelt, az embereknek fogalmuk sem volt róla, mi az igazság.
Kezdtek felfigyelni rám, túl sokáig álltam egy helyben, már nem nézhettek csak egy álmodozó turistának, épp ezért megmozdultam. Ujjaim szorították a fehérre mázolt vasat, előrehajoltam, néztem a vizet és szemeim becsuktam, csak annyi lett volna a dolgom, hogy áthajoljak a korlátok közt és az egyensúlyom a felsőtestemre helyezzem, hogy előrebillenjek, de ennek nem így kellett véget érnie. Ez az én belső harcom volt, nem tartozott senkire sem, hogyan akarom megoldani a problémáim, nem egy újabb érdekes cím akartam lenni az újságok címlapján.
Eszembe jutott, hogy maradt még egy kicsi nekem Faithből. Lassan fújtam ki a levegőt, kinyitottam a szemeim és a távolba meredtem, néztem a gyönyörű Londont és én mocskosnak láttam a világot, hiszen én ismertem az igazi tisztaságot. Elhátráltam, lehajtott fejjel lépdeltem tovább, le a hídról, tovább az életbe, s a gondolataim pörögtek, miközben a szél csípte könnyáztatta arcom.
Előhúztam a telefonom, nemes egyszerűséggel kinyomtam Louis-t és figyelmen kívül hagytam a rengeteg nem fogadott hívást jelző üzenetet. Remegett a kezem, hosszú idő óta először nem Faith hangpostáját akartam hallani.
- Niall? - összeszorult a torkom, a férfi hangja is más volt. Nehezen szólaltam meg, egészen hozzászoktam már ahhoz, hogy csak a saját magam nyomasztó társaságát élveztem és végső esetben szólaltam meg.
- Én vagyok - motyogtam. Nem tudtam, mit kellene mondanom, már nem ápoltam túl jó barátságot a szavakkal.
- Minden rendben? - hülye kérdés volt, semmi sem volt rendben és ezt rajta kívül senki sem tudta jobban.
- Segítséget szeretnék kérni - suttogtam. Annyira nehéz volt kimondani ezt, nehezebb minden másnál, mert úgy hangzott, mintha megalázkodtam volna a vállamat nyomó súlyok alatt, holott nem erről volt szó.
Tekintetemmel kétségbeesetten kerestem egy padot, valamit, ahová leülhettem, mert a lábaim egyre nehezebben vittek előre.
- Hol vagy? - a hang aggódó volt és kicsit talán ideges is.
- A Temzénél - motyogtam, majd már csak az egyenletes sípolást hallottam.
Összehúztam magam és bámultam a vizet, emlékeztem arra az estére, amikor először csókoltam meg. Megérintettem a padot, csodálkozva vettem észre az 'F' betűt, nevén végighúztam mutatóujjam és átvezettem az 'N'-re. Az ajkamba kellett harapnom, ez volt az a pad, itt kezdődött minden. Fájt azon gondolkozni, mennyi minden telt már el azóta, hogy akkor este először tartottam őt igazán a karjaimban.
Figyeltem az embereket, az andalgó párokat, kocogókat, a kutyát sétáltató idős hölgyet. Voltak ők, és voltam én. Szerettem volna azt gondolni, valahol nagyon messze tőlem mégis itt volt Faith, de igazából ez nem így volt. Azt remélten, valahogy majd segíteni fog rajtam, hogy én nem láthattam őt, de ő látott engem.
Összerezzentem, amikor egy kéz érintette meg a vállam, majd a férfi leült mellém. Nagyokat kellett pislognom ahhoz, hogy ne homályosan lássam Faith édesapjának meggyötört arcát.
- Örülök, hogy felhívtál - köszörülte meg a torkát - annak még jobban, hogy segítséget kérni.
Bólintottam, szükségem volt még néhány percre, hogy összeszedjem magam amennyire tudom.
- Hogy vagy, Niall? - érdeklődött. Lehajtott fejjel tűnődtem azon, mit mondjak.
- Én... - hangom elfúlt, kezeim a tarkómra helyeztem és összeszorított szájjal igyekeztem nem utat engedni a könnyeimnek - nem jól. De nem panaszkodni akarok, szeretném tudni, hogy ki... kit mentett meg Faith.
Nagyon nehéz volt kiejteni ezeket a szavakat, nem tudtam, mit kellene mondanom, hogyan fogalmazhatnám meg ezt.
- Mire gondolsz pontosan? A lányom több emberen is segített - arcomat a kezeim közé fogtam és megdörzsöltem. Szerettem volna már elhallgatni és elmerülni magamban.
- A szívére - nyögtem - szeretnék találkozni azzal, aki megkapta.
- Niall, nem tudom, mennyire jó ötlet ez. Az a lány...
- Lány? - csillantak fel a szemeim. Valahol mélyen remélni mertem, hogy hasonlít rá egy kicsit és olyan jólelkű is, mint ő, habár tudtam, nincs még egy olyan ember, mint Faith.
- Kylee nagyon beteg még most is, otthon van, de pihennie kell - azzal, hogy kimondta a nevét csak még jobban felkeltette az érdeklődésem.
- Kylee a neve? - pislogtam nagyokat, s fejemet felemelve néztem rá. - Mondanál róla pár dolgot? Nem zavarnám, csak szeretném látni, csak szeretnék neki mondani pár dolgot Róla és megkérni, hogy nagyon vigyázzon magára.
Úgy bámultam, mint egy megrugdosott kölyökkutya, holott egy ilyen állat szerencsésnek volt mondható mellettem.
- Rendben - értetlenül néztem rá, nem vártam ezt a választ. Azt hittem, nemet fog mondani, így hát csak pislogtam, s aprót bólintottam.
- Köszönöm - motyogtam, majd felálltam és a kabátom összehúzva magamon újra letekintettem a padra mielőtt indultam volna.
- Mi történt itt? - kérdezte a férfi. Követte a tekintetem a padra és ujját végighúzta a lánya nevén, nagyot nyelve bámultam a víz felé. Annyira nehéz volt másoknak beszélni az érzéseimről, rólunk.
- Semmi komoly - nagyot nyeltem, kapucnim megigazítottam a fejemen és a nyakam behúzva néztem le. - Neki fontos volt, nekem is, de igazán nem nagy dolog.
- Niall, tudom, hogy bizonyára nem én leszek az, akinek kiteregeted a kapcsolatotokat. Faith nagyon félt, hogy oda juttok, ahová én és az édesanyja...
- Tudom - ajkaim összeszorítottam és mély levegőt vettem. Nem akartam róla beszélni, mert fájt. Az édesapja sokkal több időt töltött vele, mint én, én annyira keveset kaptam. Talán örülnöm kellett volna neki, hogy egyáltalán tölthettem időt ezzel a lánnyal, legalább néhány csodálatos hónapra az enyém lehetett, de ezt elnyomta az elvesztése okozta fájdalom.
- Hazaviszlek, rendben? - összerezzentem, amikor a karomnál fogva nógatni kezdett. Én már csak nem akartam, hogy az emberek hozzámérjenek, mert ezekkel taszítottak ki a gondolataim közül.
Bólogattam, pulcsim ujjával megdörzsöltem az arcom és eltüntettem a könnyeim. Egy zsebkendő után kutattam a nadrágzsebemben, kifújtam az orrom és lehajtott fejjel kullogtam a nálam magasabb, testesebb ember után. Már mindegy volt, hogyan jutottam haza, csak otthon akartam lenni, s ez praktikusabb megoldásnak tűnt annál, hogy a gondolataimba süllyedve kóboroltam London kellős közepén.
Az ablak felé fordultam és néztem a várost, eszembe jutott, mennyire nem akarta, hogy Amerikában műtsék meg. Dühös lettem, számat szorosan préseltem össze, saját magam dühítettem azzal az elmélettel, hogy az egész miatta volt. Ő döntött úgy, nem hagyja, hogy segítsek. Ha ott maradtunk volna talán most is épp a kellemes szállodai szobánkban pihennénk. De nem maradtunk.
Lehajtottam a fejem és a hajamba túrtam, nem is vettem észre, hogy mellettem ült valaki, összegörnyedve próbáltam kiszakítani a fejemből mindent, ami hozzá kapcsolódott, ugyanakkor a tudatomba beleégett minden szava, minden gesztusa.
Annyira hiányzott, annyira nagyon, égetően, fájdalmasan hiányzott. Hiányoztak a reggeleink, ahogy tartottam a karjaimban, levittem reggelizni, kuporogtunk a tévé előtt és teát szürcsöltünk, de ezeknél jobban hiányzott, amikor hosszú haja kissé kócosan omlott a hátára, jobba-balra hintázott, amikor kiugrott mellőlem, s a szekrényhez szökdécselve kapkodva rángatott ki néhány ruhadarabot. Gyakran volt késésben, hiszen többnyire elhúzódtak a reggeleink azzal, ahogy nagyokat pislogva ébredezett mellettem. Amikor nem volt turné, neki csak iskolába kellett mennie, nekem pedig a stúdióba, próbára vagy interjúra a srácokkal, amikor még mindkettőnknek volt egy kis saját élete, s öröm volt egymás karjaiba omlani a nap végén. Ha egyetlen napot újra átélhettem volna a kapcsolatunkból, az egy ilyen lett volna, mert úgy éreztem, nem becsültem eléggé azokat a pillanatokat, a reggeleket, melyeken még kissé zavartan öltözködött előttem, amikor az autóban nehezen búcsúztunk el egymástól, s a legnagyobb gondunkat az jelentette, hogy a szobában hűvösebb volt, mint a meleg takaró alatt. Egy eseménydús nap után másra sem vágytam igazán, mint rá, s hatalmas boldogságot jelentett, amikor beléptem az ajtón és ő az utolsó lépcsőfokról leugorva a karjaimba vetette magát. Emlékeimben ez a Faith élt, s nem az a pityergős, szomorú, önbizalomhiányban szenvedő lány. Minden nappal egyre jobban és jobban szerettem, felébredtem mellette és perceken át csak azon tűnődtem, mégis hogyan volt lehetséges ez, hogyan fekhetett az én mellkasomon egy olyan lány, mint ő. Csak egy ilyen napot akartam még, hogy a szokásos esti filmezésünk során ezerszer csókolhassam, ölelhessem újra és mondhassam el neki, mennyire szeretem. Szavakkal kifejezhetetlen módon rajongtam a barátnőmért, már-már betegesen szerettem, szeretem még most is.
- Niall - befelé tartottam a házba, hátam meggörnyedt és botladozva haladtam a kis kerti úton. Már hallottam a trappolást, nem sokkal később pedig Louis feje bukkant fel a jobb karom alatt. Nem is mondott semmit, csak biccentett Mr. Freelove felé és kezét a hátamra fektetve vezetett befelé. Nem láttam a könnyeimtől, ugyanakkor már azon kezdtem gondolkodni, mivel is enyhíthetnék most a fájdalmamon, de már nem tartottak itt semmilyen alkoholtartalmú italt. Maradt a megszokott módszer, azaz a tűrés, hogy magamba zárkózva hagytam pörögni az agyam, s akkor is rá gondoltam, ha nem akartam.
- Niall, Faith arra kért, vigyázzak rád, ha neki már nem lesz alkalma erre. Ígéretet tettem a lányomnak és a te érdekedben mondom, nagyon megijesztesz ezzel mindenkit, de legfőképpen őt, ha most lát téged ebben állapotban.
A szavak elsuhantak volna mellettem, ha nincs benne a mondatokban az ő neve. Már nem hintáztam előre-hátra, csak befelé fordultam az ágyamon és ezzel próbáltam mindenki tudatára adni, hogy hagyjanak békén. Nem kellett társaság, többnyire már lenyugodtam, egyedül akartam lenni.
- Ha látna, valahogy segítene - morogtam, s nem fordultam meg. Sehogy sem értették meg, hogy az egyetlen, amit ebben a helyzetben igazán akartam, az a nyugalom volt. Néhány nap, hét magány anélkül, hogy reggelente nyaggatnának az étellel, napközben pedig hol étellel, hol azzal, hogy menjek ki, csináljunk valamit. Senki nem fogta fel, hogy nem ezt akartam. Ők nem pótolhatták Faithet, senki.
- Niall - kezemből kiesett az üvegpohár és a padlón csattant, Harry rezzenéstelen arccal nézett rám, kikerülte a szilánkokat és előkerítette a seprűt, s miközben lelkesen beszélni kezdett összehúzta a pohár maradványait. - Képzeld, most értesített minket a kiadó, hogy újra elmehetnénk Ghánába vagy egy másik szegény országba, hogy segíthessünk az embereken. Az emberek adományokat gyűjtöttek, amiket mi vihetnénk el. Arra gondoltam, saját zsebből mindannyian tehetnénk még a pénzhez, hogy növeljük az összeget, így egy kórházat és iskolát is tudnánk építtetni. Nem lenne fantasztikus?
Néztem rá, szavainak jelentését kuszán összeraktam a fejemben, de csak néztem rá összezárt szájjal és a figyeltem a csörgő szilánkokat a padlón.
- Mit szólsz hozzá? - kérdezte kissé elbizonytalanodva, ugyanakkor arcán még most is mosoly ült és reménykedve pislogott rám. Nehéz volt nemet mondani neki.
- Tudod, hol a bankkártyám, vedd le róla az összes pénzt - mondtam, s elfordultam, hogy egy új pohárba töltsek magamnak némi vizet. - Nem megyek se Ghánába, se sehova, de a pénzem odaadom, nekem nincs szükségem rá.
- De Niall...
- Nem megyek - közöltem szorosan összepréselt ajkaimon keresztül.
- Nem értem, miért jó ez így neked - bámult rám, hangja sokkal hűvösebb lett - de akkor csináld, ha úgy érzed, ilyen szánalmasan akarod leélni az életed. Nem fogok elmenni, mert nem vagyok az a típusú ember, nem is tudnék megbirkózni azzal, ha magadra hagynálak, de ezzel nem csak magadat teszed tönkre, hanem mindenkit és mindent. Az egész bandát, a karrierünket, mindent, amit felépítettünk.
- Haz... - Liam állt az ajtóban, megütközve nézett a göndör hajkoronájú fiúra, míg én lezárni készültem mindent.
- Téged érdekelne ez, ha Hayley meghalna? Téged érdekelne a rohadt karriered? - olyan hidegen beszéltem, ahogy csak tudtam, s ez már nem esett nehezemre. Egymás szemébe bámultunk, zöld szemeiben már rögtön megbánás tükröződött, nyitotta a száját, hogy visszavonja a mondottakat és bocsánatot kérjen, de igazából teljesen igaza volt. - Mert engem már nem érdekel. Kilépek.

~Louis Tomlinson~

Követtem őt, nagy, gyors léptei miatt hosszú, göndör haja vadul hintázott jobbra-balra. Még mindig teljesen sokkos állapotban voltam, gyorsítottam a lépteimen és beértem őt. Dacos ajkait összeszorította és átölelte magát, lehajtott fejjel közelítette meg a kocsit és nem nézett rám. 

- Alex - szólítottam, kinyújtottam felé a kezem de arrébb lépett és elfordította a fejét. Ez jobban fájt minden szónál, amit a fejemhez vághatott volna. - Alexis...

Egy idő után beleuntam a próbálkozásba, néhány lépésnyire voltunk az autótól, amikor finoman átfogtam a derekát és magamhoz húztam. Ficánkolt a karjaimban, mielőtt megpördült volna és a már-már megszokott gyilkos pillantással mért végig.

- Hagyj békén! - hangja halk volt, figyelmeztető, az utóbbi időben nem hallottam ezt a hangszínt, nem használta velem szemben. Annak ellenére, hogy már meglehetősen hosszú ideje tengettük egymás mellett a napjainkat, néha még mindig vitákba sodortuk magunkat. Küzdött a korábban túl megszokottá vált álarca ellen, melyet néha még most is felöltött, ha szüksége volt rá. 

- Ha most rám akarod hárítani az egészet, baromira nem lesz igazad és ezt te is pontosan tudod. Elküldhetsz Alex, el is menekülhetsz, de nem végleg, szóval ne is nehezítsd meg ezt - arcát a kezeim közé véve a szemébe néztem és halkan, lassan beszéltem hozzá. Szemeiből néhány pillanat alatt eltűnt a harag, kezével már nem eltolni akart magától, hanem átölelt és fejét a mellkasomra hajtotta. Arcom belefúrtam a hajába és behunyt szemekkel öleltem, az egyik felem őrjöngött a boldogságtól, a másik, némileg nagyobbik viszont aggódott egyszerre több dolog miatt is. Felnyaláboltam a lányt, mocorgása ellenére az autóhoz vittem, ügyetlenkedtem a zárral, majd kinyitottam az ajtót és mosolyogva tettem az ülésre. Alexis ritkán engedett igazán betekintést nyerni a belsőjébe, s rendszerint én voltam az a szerencsés, akinek megmutatta magát. Barna szemeiből vegyes érzelmek tükröződtek, többek között azért is alkottunk jó párost, mert a rengeteg különbség ellenére mégis nagyon hasonlítottunk egymásra. Ő némileg enyhébb változatát élte át annak, amit én, s velem együtt a többiek is Niall kivételével. Ő is magán cipelte azt a súlyt, ami ránk szakadt, nem akkorát, mint Niall, nem is akkorát, mint én, de egy kis részét igen, mert aggódott miattunk és tudta, min mentünk keresztül az utóbbi néhány héten.

- Most mi lesz? - lehelte, kezét a hajamban tartotta, míg guggolásba ereszkedtem az autó mellett és fejem a combjának támasztottam. Szabad kezét az enyéim közé fogtam, s miközben csókot helyeztem rá ragyogó tekintettel néztem az arcára. - Lou...

- Annyira rossz lenne szerinted, ha gyerekünk születne? - feltételes módban beszéltem, holott ez felesleges volt. Gyerekünk lesz. Már van, kicsi, de van.

- Nem, nem Louis - kezeit elhúzta és átfogta a fejét, némileg csalódottan fordultam el és gondolkoztam azon, mit mondhatnék. - Csak... nem most, nem hinném, hogy készen állok erre. Lou, én előtted nem is akartam családot, nekem még az is nagyon furcsa, hogy veled élek. Én... örülök, de nem tudom, mi lesz most, mert nekem ez az egész úgy lenne normális, ha legalább 4-5 éve már a feleséged lennék és esetleg még terveztük is volna. De így...

- Legyél a feleségem - kaptam fel a fejem. Fejét a tenyerébe ejtve kezdett halkan nevetni, közelebb másztam hozzá és izgatottan dugtam arcom az övéhez. - Leszel? 

- Lou, ne csináld ezt - nevetett, s karjait a nyakam köré fonva nézett a szemembe. 

- Nem utasíthatsz vissza - motyogtam, s őszinte mosollyal az arcomon néztem rá.

- Nem kérdezheted komolyan.

- Miért nem? Teljesen komolyan gondolom. Nézd, tök béna ez az egész helyzet, nem készültem semmilyen beszéddel, nincs gyűrű és térdelés helyett guggolok, de szeretlek, igazán, nagyon - miközben ezeket mondtam egyetlen dolog jutott eszembe. Az, hogy Niall nem várt ennyit, mégis elvesztett szinte mindent, ami fontos volt neki. Miatta nem tehettem meg, hogy várok.

- Te teljesen bolond vagy - nevetett, kósza tincseim elsimította a homlokomból, majd kezét az arcomra helyezve cirógatta borostás állam. - Ne csináld ezt velem, Louis.

- Nem kell most, várhatunk, de egyszer úgyis megtenném. Megkérdezzem máskor? Rendesen, tudod, puccos helyen, rózsákkal meg egyéb giccses cuccokkal, amiket amúgy utálsz, de szépek, megteszem - felállni készültem, amikor visszahúzott és komolyan nézett a szemembe.

- Fogalmad sincs róla, miről van szó, ne hülyéskedj - rázta a fejét, karomat szorosan fogta és hatalmas szemekkel nézett rám. Azok a kitágult pupillák kísértetiesen emlékeztettek a múltunkra. Akartam ezt a lányt, komolyan gondoltam, hiszen annyi mindenen mentünk már keresztül. 

- Pontosan tudom, miről van szó. 

- De ezt nem ennyire hirtelen kell eldöntened, nem lehetek egy spontán döntés. Tudom, milyen vagy, hogy ami az eszedbe jut, azt megteszed, de nem akarok egy lenni azok közül a spontanitások közül, amiket megbánsz.

- Semmi sem úgy történt köztünk, ahogy kellett volna - motyogtam kissé megbántottan. Ha jobban belegondoltam a helyzetbe megértettem őt, meg amúgy is Alexis Elwoodról volt szó, soha nem volt semmi sem túl könnyű vele. 

- Tudom, nem a helyzettel van a baj, nem is veled, de nem hinném, hogy ennek most van itt az ideje - a hajamat simogatta, úgy tűnt, ő is kissé elkeseredett. Aprót biccentve vontam magamhoz, puha ajkai, melyeket mindig olyan dacosan összeszorítva tartott, most gyengéden érintették az enyém.

- Niall miatt - motyogtam, ő pedig szánakozó pillantással bólintott. Kezem a hasára csúsztattam és mosolyra húztam a szám. A helyzetem kezdett kényelmetlenné válni, kiegyenesedtem és becsuktam az ajtót, majd gyors léptekben kerültem meg a kocsit és a helyemre csúsztam. Ölébe ejtett kezeit figyelte, szédültem a gondolattól, hogy gyerekem lesz ettől a nőtől. Pozitív, megrészegült szédülés volt ez. Hetek óta először kúszott az arcomra igazán őszinte mosoly.

- Ilyen boldoggá tesz, hogy visszautasítottalak? - kezdett halkan nevetni, közben megérintette lapos hasát és puszit nyomott az arcomra.

- Az csak egy papír, papír nélkül is szeretlek - eltűrtem az arcából egy kósza tincset, összekulcsoltam az ujjainkat, míg ő a vállamnak döntötte a fejét és mély levegőt vett.

- Egyszerre utállak és imádlak, Louis - kuncogott, s apró kezeivel finoman, szórakozva ütött hasba. Nevettem rajta, játékosan böktem meg az arcát és húztam magamhoz egy csókra. - Mi a francot tettél velem?

- Már egészen megszoktam ezt - nevettem, s olyan közel húzódtam hozzá, amennyire csak tudtam. - Nagyon boldoggá foglak tenni - ígértem halkan, szinte csak a fülébe leheltem a szavaim - mindkettőtöket. 

41.rész I don't want to see a world without you

Sziasztok!
Végre péntek, végre vége ennek a rettenetes hétnek! Sajnos a részt nem tudtam átolvasni és kijavítani az esetleges hibákat, elgépeléseket, szóval ezért elnézést kérek és amint hazaértem javítani fogom ezeket.

Szép hétvégét!

Nessa. xx

Sokat hallottam már egy sorozatról, melyben a zombikat Kóborlóknak nevezik, én is így érzem magam, mint egy kóborló.
Ahogy kezemet a kilincsre tettem elvesztettem minden tartást magamban, nekidőltem az ajtónak és erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy benyissak. Megtettem. Orromat azonnal csavarni kezdte a por, a levegő állott volt és szükség lett volna már egy nagytakarításra. Egész testemben remegni kezdtem, ahogy megpillantottam a kitaposott tornacipőim mellett az ő fehér Converse darabját, egy szegecses bokacsizmát és a fogasra felakasztott kabátkáit. Szinte beestem a ruhák közé, megmarkoltam a kabátokat és hangosan felzokogva kapaszkodtam beléjük. Azt vártam, hogy leszakadjon a fogas és kiüssön, legalább néhány percre szabaduljak meg ettől az érzéstől.
- Niall - hallottam, hogy mögöttem Harry nagyot nyelt és elkezdett lefeszegetni a ruhákról. Legszívesebben ráförmedtem volna, hogy hagyjon békén, hagyjon, had gyászoljak egyedül, mégsem mondtam semmit. Előretántorogtam, könnyeimen át szemléltem a házunkat, melynek minden négyzetméterén volt egy kicsi belőle. A szőnyeg, amit közösen választottunk, a kanapé, amin oly' gyakran bújtunk össze és szerelmeskedtünk, a kis dohányzóasztalon pihenő apróságok. A konyhában már nem voltak gyümölcsök, a hűtő üres volt, valaki járt itt és kidobta a romlott ételeket, bejártam a helyiséget és mindenhol őt láttam. Hűtőben az aloe verás italait, a könnyű kekszeket, ahogy az asztalnál kuporogva falatozott és szürcsölte a joghurtot, szinte láttam magunkat, ahogy ő a pulton ült, én pedig a lábai közé férkőzve csókoltam. Továbbmentem, nyomomban Harryvel, aki most annyira nem volt való a mi kis fészkünkbe. Felmentem a lépcsőn, szorosan fogtam a korlátot és már meg sem próbáltam kizárni a felvillanó emlékképeket róla, ahogy hosszú haját húzva maga után leugrált a lépcsőfokokon, majd a szürke sapkámat viselve óvatosan mászott lefelé. Emlékeztem, hányszor cipeltem fel, hányszor álltunk meg, mert elbotlottam a tetején és nem bírtam abbahagyni a nevetést, most pedig minden lépcsőfokra egy könnycsepp hullt.
Vonszoltam magam a folyosón, kinyitottam az összes szoba ajtaját, mindegyikbe benéztem, de a többséget egyáltalán nem használtuk, így hát magam mögött hagytam azokat a helyiségeket, melyeket gyerekeink vettek volna birtokba. A hálószánk elé érve képtelen voltam azonnal benyitni, nekidőltem a falnak és próbáltam lenyugodni. Mindenhol ő volt, nem tudtam menekülni előle és nem is akartam, szinte éreztem az illatát, azt, ahogy az ő finom tusfürdőjének, tiszta ruháinak és parfümének illata keveredett az én aromáimmal. Kinyitottam az ajtót, nagyot nyeltem és csak néztem befelé, remélve, hogy a kis teste ott pihen az ágyon összegömbölyödve, s hamarosan felém fordul, hogy kitárt karokkal hívjon maga mellé. Eszembe jutott, hányszor visongott alattam, mert eszeveszetten csikiztem a derekát, hányszor nevettünk egymásra és milyen csókok csattantak el kettőnk közt. Eszembe jutott, hogy egyik alkalommal "összekoccantuk" és mindketten nevetésben törtünk ki. Láttam őt, ahogy fintorogva kutatott a ruhái közt, ahogy burritóba csavarva magát bújta a könyveit és izgatottan harapdálta az alsó ajkát. Nem szerettem, ha azt csinálta, de most azt kívántam, bárcsak ezt tenné, bárcsak ezt kellene megakadályoznom.
Ipodja az éjjeliszekrényen hevert, laptopja az asztalon volt az enyém mellett, végignéztem a szobánkon, nem nyitottam ki a szekrényeket, nem kezdtem pakolászni a cuccai között, csak az ágyhoz mentem, lerúgtam a cipőm és felemeltem a takarót. Minden az ő illatát árasztotta, arcom belefúrtam a párnába, majd magamhoz öleltem és eláztattam a könnyeimmel. Egyszerre akartam maradni és elmenni, az ágyunk túl nagy volt egyedül számomra és mégsem mozdultam , összekucorodtam és óvatosan kezembe vettem a zenelejátszóját. A pöcköket a fülembe helyeztem és csak bámultam a falat, a gyűrött függönyön át beszűrődő halvány napsugarakat míg a fülemben az ő zenéi lüktettek.

~Harry Styles~

Csak álltam és figyeltem őt. Aggódtam érte, elkeserített, ahogy mindenkit eltaszított magától és kifordult önmagából. Hiányzott az a Niall, aki mindig nevetett, aki mindenkit megölelt és akivel bármikor tudtam beszélni bármiről. Nem hibáztattam, azt állítottam, megértem őt, de ez nem így volt, Niall saját maga minden nap kifejezte, az ő fájdalmát senki sem tudta felfogni. Homlokom az ajtónak döntöttem, a takaró alatt ellazultak az izmai és légzése egyenletessé vált. Közelebb léptem hozzá és a lehető legóvatosabban húztam feljebb rajta a takarót, a kis pöcköket nem mertem kivenni a füléből, habár eszeveszett hangosan üvöltött belőlük a The Beatles All you need is love című dala. 

Kiléptem a szobából, az ajtót nem csuktam be. Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, csak annyit tudtam kettejükről, amennyit Niall vagy Faith mondott, amennyit egy külső szemlélőnek engedtek látni. Céltalanul bolyongtam a házban, végül leültem az egyik fotelba és csak néztem magam elé. Mindenkinek hiányzott Faith, mindenkinek túl kellett élnie ezt az időszakot, hiszen ő a mi kis családunkba tartozott, s habár Niall előtt tartottunk magunkat, szinte mindannyian hullajtottunk könnyeket a lányért. Házunkban elég vékonyak voltak a falak, így hát fültanúja voltam Zayn szipogásainak és Louis egy telefonbeszélgetésének is, Liam alig volt otthon, neki Rebecával kellett lennie, habár még ennek ellenére is törődött Niallel. Faith halálával összeomlott egy része a bandának, nem stúdióztunk már egy ideje, a turné befejezetlen volt már lassan 1 éve de valahogy az elmúlt hónapokban nem is akartunk ezzel foglalkozni. 

Felhúztam a lábaim, amikor legutóbb itt jártam Faith a kanapén gubbasztott és teát szürcsölgetve nevetett rá mindenkire. Fejemet hátradöntve tűnődtem, de gondolataim csak elkeserítettek, belegondoltam abba, mi mindenen ment át ez a lány az utóbbi 1 év alatt, s mégis képes volt mosolyt erőltetni az arcára. Mindannyian tudtok, hogy közel sem viselte annyira jól a betegségét, mint azt mutatta, de rendben volt, az rendben volt, hogy néha sírt és elkeseredett, viszont fontos volt, hogy tudott nevetni, tudott boldog lenni Niall mellett. Hiába próbáltam arra gondolni, jobb neki így, hogy nem szenved tovább, nagyon jól tudtam, hogy ennek az egésznek nem így kellett volna történnie.

Gyorsan letöröltem a könnyeim, amikor megcsörrent a telefonom. Nem gondolkoztam, a hang a csendbe hasított és én nem akartam, hogy Niall felébredjen. Meg sem néztem, ki hívott, csak felvettem és a fülemhez szorítottam.

- Harry Styles - szóltam bele, inkább bemutatkoztam, mintsem hogy udvariatlannak tűnjek valami hivatalos személy előtt.

- Haz - Louis hangját hallottam a telefon másik végéből, de most valahogy más volt. Valószínűleg a száját harapdálta és hanglejtéséből úgy gondoltam, toporog. Türelmetlen volt és ideges.

- Lou, mi az? - megdörzsöltem az arcom, nem sűrűn telefonáltunk az utóbbi időben, egyszerűen csak nem volt rá szükség mert a nap nagy részében egy házban tartózkodtunk.

- Segítened kell - a pillanatnyi csendből úgy következtettem, nagyot nyelt. Feljebb húztam magam és zavartan vontam össze a szemöldököm. - Niall ott van?

- Nincs, alszik - halkabban beszéltem, nem akartam, hogy ha esetlegesen már nem alszik és hallja a hangom, azt higgye, róla beszélünk. - Louis, idegessé teszel. Történt valami? 

- Ami azt illeti, igen, de ne idegeskedj, nem rossz dolog. Vagy... nem tudom, most nem tudom eldönteni - zavartan, tagoltan beszélt. Hevesen törtem a fejem azon, mi lehet egyszerre jó és rossz is, nem jutottam semmire.

- Talán elmondhatnád, így nem nagyon tudok segíteni - magyaráztam, kezem elvettem a hajamtól és egy cérnaszálat kezdtem piszkálgatni, ami elszabadult az ingemből.

- Ne akadj ki, oké? Nem igazán tudtam, kit kellene hívnom és ki tudna valamit mondani, mert egyszerűen nem értem hogyan... 

- Louis - sóhajtottam türelmetlenül, ajkaim összeszorítottam és próbáltam nem idegesen rákiáltani, hogy nyögje már ki, mit akar. Az utóbbi időben mindannyian türelmetlenebbek és idegesebbek voltunk.

- Oké, oké - sóhajtott. Láttam magam előtt, ahogy a hajába túrt és leejtette maga mellett a kezét. - Alex egy ideje panaszkodik arra, hogy rossz a közérzete, ráfogtuk arra, ami most van. Furcsa volt, mert elkezdett olyan dolgokat enni, amiket eddig nem szeretett... - ezzel a mondattal fájdalmasan csapott tarkón a felismerés. Szemeim összeszorítva döntöttem hátra a fejem, nem mondtam semmit, csupán éles levegővételem hallhatta. - Kissé érzékenyebb és ingerlékenyebb is lett, de én is, te is, mindenki, szóval nem volt ez annyira különös. Ma reggel rosszul lett, reggelire nyers paradicsomot evett, majd fogott egy vödör jégkrémet és rezzenéstelen arccal ette meg. Vettünk egy tesztet és ma megcsinálta, pozitív lett, de Haz... nem értem, szedte a bogyóit, akkor ez most hogy van? Tévedhetett ez a szar? Lehet, hogy a stressz miatt van és feleslegesen idegesítem magam, de muszáj volt valakivel beszélnem erről.

Megállt, hadarásának végére én is összezavarodtam, láttam logikát a magyarázatában de nem voltam nő, s Hayley-vel nem kellett még ilyesmi miatt aggódnunk.

- Haz, te vagy annyira szakértője ennek, mondj valamit! - szinte nyüszített a vonal túlsó végén. Újra a hajamba túrtam és zavartan pillantottam körbe, egy ideig füleltem, kérdéseimet próbáltam úgy megfogalmazni, hogy ha Niall hallja is, ne tudjon következtetni a beszélgetésünk témájára.

- Mi van akkor, ha nem tévedett? - a kérdést csend követte, nem sietettem a válasszal, hagytam, hogy átgondolja.

- Nem tudom, készek vagyunk-e mi erre, de ha nem is, idővel biztos belerázódnánk. Nem tudom, Harry, visszafordítani már nem tudnánk, boldog lennék, ha nem most történt volna. Most annyira zavaros minden, meghalt Faith és Niall... nem tudhatja meg, nem most.

- Nem tudja meg - sóhajtottam, megdörzsöltem a szemeim és kutattam az agyamban valami magyarázat után. - Lou, emlékszel, amikor Alexis beteg lett? 

- Igen, de akkor is szedte a bogyókat.

- Voltatok együtt? - pofátlanul kérdeztem rá, nem mintha alapjában érdekelt volna az ilyesmi, de most gondolkodás nélkül kérdeztem rá. Tudnom kellett, volt egy sejtésem, mi lehet a magyarázat.

- Haz...

- Louis - sóhajtottam, egyre idegesebb lettem és nehezen kontrolláltam magam. - Nem egyszer beszéltünk már ilyesmiről, igen vagy nem? Amikor beteg volt és gyógyszert szedett.

- Igen - sóhajtott, én pedig tenyérrel kezdtem ütni a homlokom. - De mi köze ennek ahhoz, hogy...

- Figyelj ide - hangom fojtott volt, két kézzel szorítottam a készüléket és úgy kezdtem magyarázni, mintha értenék a kémiához, biológiához, vagy tudom is én minek van köze ehhez, Hayley jobban tudta volna. - Lehet, hogy a gyógyszer miatt nem használt a fogamzásgátló, nem tudom, hogy van ez, de hallottam már olyasmiről, hogy a kettő együtt valami reakcióba lép és akkor nincs hatása. A francba Louis, annyira nehéz lenne...

Lépteket hallottam fentről, befogtam a szám és felfelé pislogtam, Niall ledübörgött a lépcsőn, arca nyúzott volt és zavart, szemei még mindig pirosak voltak és látszólag zaklatott volt. Rám sem pillantva nyargalt az ajtó felé, felpattantam és utána siettem, Louis még mindig vonalban volt és hatalmasakat sóhajtott.

- Most le kell tennem - mondtam, majd ki is nyomtam és még épp időben kaptam el a szőke srác karját.

- Haza kell mennem, haza akarok menni - rázta a fejét, arcán kövér könnycseppek peregtek le és a karját rángatta, szabad kezével elkapta a kilincset. Kulcsra zártam az ajtót és futottam utána egészen addig mígnem az utcából kiérve leomlott az egyik magas téglakerítés tövébe. 

Nem tudtam már, nála mit jelentetett a "haza" szó, csak feltételezni mertem, hogy ha így kirohant a házból a Direction rezidenciára gondolt. Előhúztam a telefonom és Zaynt hívtam, valószínűleg egyedül tartózkodott otthon. Megígérte, hogy néhány perc múlva itt lesz, így leültem én is a fal tövébe. Emberek mentek el az utca másik felén de már hozzászoktunk ahhoz, hogy mindenki bámul, csakhogy ez most más volt.
Nem tudtam, mit mondhatnék neki vagy mit kérdezhetnék, csak ültem mellette és vártam, hogy kissé megnyugodjon.
- Én ezt nem tudom elviselni - nyöszörögte, arcát tenyereibe temette, remegett és ismét az a keserves sírás kerítette hatalmába, amikor senki nem tudott neki segíteni. Akkor sem tudtunk segíteni neki, amikor épp nem sírt, mert nem engedte, bezárkózott, és ez megrémisztett.
- Gyere - feltápászkodtam a földről és felé nyújtottam a kezem, amikor nem nyúlt utána én magam húztam fel. A vállamnak támasztottam és türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen Zayn - nem lesz semmi baj.
Motyogott valami érthetetlent arról, hogy ennél már semmi sem lehet rosszabb. Az ajkamat harapdálva tűnődtem azon, mit mondhatnék, csak annyit akartam, hogy egy kicsit megnyugodjon. Nem jutott eszembe semmi, így hát az ő módszerét alkalmaztam. Megöleltem, nem kifejezetten zavart, hogy nem ölelt vissza, csak azt akartam, tudja, hogy számíthat rám és a többiekre is. Egyre szorosabban öleltem, mígnem leomlott a fal, amit maga köré épített és a vállamnak dőlve kapaszkodott meg bennem.
- Semmi baj - lenyeltem a könnyeim és szorosan tartottam, próbáltam valahogy csillapítani a remegését és nem elsírni magam. Suta ölelése megkönnyebbülés volt számomra, hiszen már túl hosszú ideje volt érzéketlen az ilyesmire, most pedig nagyon kicsit felolvadt.
Amikor Zayn autója felbukkant az arcát törölgetve lépett hátrébb, csak most vettem észre a könyvet, amit kezében szorongatott. Nem kérdeztem, mi az, csak kinyitottam az ajtót és betereltem a hátsóülésre és leültem mellé.
Zayn nem kérdezett, haladt tovább, bár ujjai erősen szorították a váltót. Nem tudtam, ő mit tudott, s nem is kérdeztem, véletlenül sem akartam elárulni Louis titkát. Lehetségesnek tartottam, hogy az egész elméletem hülyeség a reakcióba lépő bogyókról, valójában pedig csak a stressz miatt viselkedik furcsán Alexis, a tesztek pedig hazudhatnak. Csak azt nem tudom, mi lesz még itt, ha igazam lesz.

~Niall Horan~

Azzal az érzéssel nyitottam ki a könyvecskénket, hogy talán kapok egy pici megnyugvást azzal, ha láthatom, mennyire boldogok voltunk mi ketten. Minden oldalnál megálltam, végigsimítottam a képeken és elolvastam az aktuális mondatokat, melyeket vagy én írtam, vagy ő. Naplószerűen vezettük a kapcsolatunkat képek, vicces kis rajzok és számunkra fontos mondatok formájában.

Megálltam, amikor egy olyan képhez írtam, melyen csak az alsótestünk látszott, s a kezem, ahogy csípőjére simult. Annyira vágytam rá, annyira szerettem volna magamhoz vonni és a végtelenségig ölelni tudva, hogy soha nem kell elengednem. Továbblapoztam, emlékek ezrei rohamoztak meg. Képek voltak róla, rólam, rólunk. Grimaszoltunk, nevettünk, ölelkeztünk, csókolóztunk, képek voltak összefonódó ujjainkról, lábainkról, s még egyéb apróságok. Könnyeim mögül halvány mosolyra húzva a szám lapoztam előre-hátra, szívemben üresség tátongott, mert nem ült mellettem. Vidám, bohóckodós képeinket felváltották Faith szomorú gondolatai, képek, s egyiken sem látszott az arca. Megakadtam annál, amin az én szürke sapkámban volt, de gyönyörű arcát eltakarta kezeivel. Remegni kezdtem, arra gondoltam, sosem tudtam neki igazán bebizonyítani, mennyire gyönyörű. Nem mondtam neki elégszer, nem mutattam ki eléggé, mennyire imádtam minden apró porcikáját. Mindig tudtam, nem érdemeltem őt, s talán pont ezért becsültem annyira. Az angyaloknak egy földi teremtmény sem lehet elég jó, ezzel nyugtattam magam, mert úgy gondoltam, senki nem lehetett elég jó egy olyan lánynak, mint ő. De az enyém volt, szerinte fordítva volt ez az egész. 

Azt akartam, hogy elfogyjanak a könnyeim, belefáradtam abba, hogy mindig azoktól volt nedves az arcom. Fejem tompán lüktetett a nap 24 órájában, spontán törtek rám az emlékek és még mindig, mindenhol őt láttam, őt kerestem, őt akartam. A hiánya felemésztett, milliószor nyúltam a telefonomért és hívtam fel, addig csörgettem, míg be nem jelentkezett a hangpostája. ,,Hallo, itt Faith Freelove, most épp nem tudom felvenni, hagyj üzenetet és később visszahívlak. Legyen szép napod!" 

Videók és hangfelvételek voltak a telefonomban, bármikor megnézhettem volna őket, de én mindig csak ezt hallgattam. Jó volt elhinni, hogy csak nem ér rá, azért nem veszi fel. Ebben az elképzelésben viszont több probléma is akadt, például, hogy akárhol is volt, ha én hívtam mindig felvette, a másik, hogy sosem telefonáltunk, nem volt szükségünk rá, mert mindig együtt voltunk.
Az ablaknál ültem és kifelé bámultam, házunk előtt lassan húzott el néhány autó. Ez egy csendes környék volt, hozzánk hasonlóak laktak a házakban, s korábban gyakran hívtak minket a rendezett házibulikba. Készülhetett egy, mert az autók leparkoltak a járda mellett és mindenki ugyanabba az irányba indult. Ha kaptunk is meghívót, a srácok nem szóltak róla.
Talán épp az utcában készülő házibuli miatt jutott eszembe az ötlet, mellyel legalább kevés időre enyhíthettem a fájdalmam. Leballagtam a konyhába és elmartam két üveg tömény italt, csak remélni mertem, hogy most is lapulnak itt ilyenek, de ha nem lettek volna, elindultam volna keresni a környéken egy kocsmát.
- Mit akarsz azokkal? - összerezzentem Liam hangjára, majdnem elejtettem az üvegeket, végül valahogy sikerült megtartani őket. Megvontam a vállam és próbáltam elslisszolni mellette, a nappaliból hallottam, ahogy a lenn tartózkodók mozgolódni kezdtek. - Mindet megiszod? - kérdezte, nem hagyta, hogy elmeneküljek, a vállamnál fogva tartott vissza nem túl erősen, de nem volt kedvem ellenkezni vele.
- Nem tudom - böktem ki, megvontam a vállam és lehajtottam a fejem. Csak szerettem volna elbújni, meginni az üvegek tartalmát és néhány órán át kiütve lenni a rengeteg piától.
- Nem hagyom, hogy egyedül rúgj be - rázta a fejét, száját halvány, biztató mosolyra húzta.
- Hol van Rebeca? - dünnyögtem. Nem volt ínyemre, hogy inni akart velem, nem neki kellett megbirkóznia azzal, ami engem nyomasztott. Csak egyedül akartam maradni, nézegetni a képeinket, olvasni a sorait és hallgatni, ahogy beszél, nevet a videókon, miközben döntöm magamba az alkoholt.
- A szüleivel, most itthon alszok - mondta türelmesen, de nekem már igazán elegem volt a türelemből, abból, hogy nem hagytak békén, figyelték minden mozdulatom.
- Hagyjatok békén - morogtam épp elég hangosan ahhoz, hogy a közelebb araszoló Zayn is hallja. Elslisszoltam mellettük, felvonszoltam magam a lépcsőn és a szobámba mentem, ahol nem időztem túl sokáig. Egyik üveget a hónom alá csaptam, kezembe vettem a könyvünket és a helyiség felé indultam, melybe hónapok óta nem léptem be. Könyökömmel ügyetlenül nyomtam le a kilincset, lábammal löktem be az ajtót és csak néztem a szobára, mely valaha az enyém volt, s amiben először voltunk kettesben. Remegve léptem be, mindent az ágyra tettem, majd becsuktam magam után az ajtót. Hátam a falnak vetve néztem végig a szobán, ír zászló feszült az ágytámlánál, néhány díj pihent a polcokon. Üres volt, hiszen már hosszú ideje elköltöztem innen.
Leültem a matracra, szívem a torkomban dobogott, utolsó mentsváramként tekintettem arra az üveg whiskeyre és vodkára. Ügyetlen kezeimmel addig feszegettem, mígnem mindkettőt sikerült felbontanom. Torkom marta a vodka első kortya, nem szerettem így, töményen, hiányzott mellőle a kísérő, s ez magamra emlékeztetett. Faith volt az, aki jobbá tett engem, ahogy a vodkát elviselhetőbbé tette a narancs. Szám sarkánál folytak le a cseppek, végig az államon, be a pólóm alá. Csak ittam, miközben összehúztam magam és hol dühösen, hol elkeseredetten lapoztam előre-hátra a könyvben. A kusza betűk összefolytak a szemeim előtt, hátrahajtott fejjel nagyokat kortyoltam a bronzos színű italból. Az életem leginkább egy EKG-hoz hasonlított, amikor boldog voltam, a csíkok egymást túlszárnyalva kúsztak egyre magasabbra, Faith betegségével ingadoztak, egyre lejjebb süllyedtek, s halálával nagyon mélyre csúsztak a vonalak. Egy ideig egyenletes csíkként húzódott, s ezzel ismét azon igyekszem, hogy még lejjebb taszítsam magam.
Sosem voltam erőszakos részeg, inkább abba a típusba tartoztam, akik mindenen röhögésben törtek ki, előszeretettel csináltam hülyét magamból, nagyjából pont olyan voltam, mint józanon. Az a Niall már nem élt, a mostani viszont tombolt. A vastag üveg egy csattanással robbant szét, amikor találkozott a fallal, vállaim hevesen emelkedtek és leszaggattam mindent, ami az utamba került, könnyek áztatták az arcom, gyűlöltem mindent, mindenkit. Gyűlöltem magam, gyűlöltem Őt, mert nem segített, gyűlöltem a fiúkat, mert nem tudtak segíteni. Gyűlöltem az életem, az életet nélküle.
Már megint ott voltak, fejemet szinte belenyomta egyikük a vécébe, hiába vergődtem. Könnyeim összemosódtak azzal, amit kiadtam. Üres gyomromból szinte csak a keveredett vodka és whiskey távozott, ez még csak nem is az a részegség volt, amire vágytam. Egyetlen szemhunyásnyit sem nyomott el, egy kicsit sem tudtam elfelejtkezni róla, sőt.
Kómás tekintettel néztem rájuk, résnyire nyitott szemeimmel láttam, hogy Zayn törölte meg a szám, Liam nyomott a kezembe egy pohár vizet, s Louis volt az, aki még mindig fogta a tarkóm. Szemem sarkából láttam Harryt is, ahogy gubbasztott az ajtó mellett és arcát a kezébe temette. Belekortyoltam a vízbe, lenyeltem, majd önmagamtól másztam újra a vécécsésze fölé és folytattam a programom.
Ujjperceim sebesek voltak, tenyeremet egy vágás szelte ketté, miközben néztem arra gondoltam, nem volt elég mély, hiszen még mindig itt voltam.