29.rész Does all the things, I know that I could

Sziasztok! :)
Végre vége ennek a hétnek! Rettenetes volt...
Már csak 1 hét, jövőhéten ilyenkor már a Wembley előtt fogok várni a srácokra, el sem hiszem, hogy eltelt ez az idő. Nem sok minden van, amit valaha is ennyire vártam volna. :)
Talán jövőhéten már nem lesz rész, de talán lesz, nem tudom. Ha nem, mindenféleképpen értesülni fogtok róla. Remélem megértitek! :)

Nessa. xx

A lábaim ráztam, ahogy a túlzottan ismerős szagot beszívva ültünk a kórház hosszú folyosóján, miközben a kontrollvizsgálat eredményeire vártunk. Niall hüvelykujjával a kezemet simogatta, jobb kezét a térdemre helyezte és próbált lenyugtatni, közben ő is az alsó ajkát harapdálta. 
-Ha nem...
Fejét felemelte és lepisszegett, mutatóujját az ajkaim elé helyezte és elmosolyodott. Mindketten tudtuk, mire gondolok, szemeiből nem tudta elűzni az aggódást de mégis mosolygott rám. Már nem viseltem a sapkáját, barna haj borította a fejem, habár nem volt túl hosszú, sőt, egészen divatosan tudtam hordani. Egymást kezét fogva néztünk fel a vizsgálóterem ajtaján kilépő orvosra, Niall tekintete elsötétült egy pillanatra, őt hibáztatta azért, mert néha még mindig nem álltam biztos lábakon, végül felállt és a derekamat hátulról átölelve udvariasan, hivatalos hangnemben kérdezett az állapotomról.
-Mindent rendben találtunk, nyoma sincs a tumornak és a varrat is szépen regenerálódott. Még néhányszor vissza kell jönnöd, de úgy tűnik, hogy egészséges vagy, Faith.
Egészséges.
Egy pillanatra csak ez az egy szó töltötte be a fejem, a mellkasomról mintha levettek volna több tonnányi terhet és a szívem hevesebben kezdett dobogni. Niall szorítása erősödött a derekamon, fojtott hangon kérdezett még néhány dolgot, amikre nem figyeltem. 
Egészséges. Egészséges. Egészséges. Ne örülj, már nem vagy az.
Kibotladoztam az ajtón, Niall felé fordulva az arcomra széles mosoly ült ki és bizonytalan egyensúlyozásom ellenére ugrálni kezdtem. Visítozni akartam, szaladgálni és nevetni, ehelyett félig sírva és nevetve borultam a nyakába. 
-Menjünk haza.-mosolygott rám, hangja kissé rekedt volt, mutatóujjával óvatosan eligazította kissé szemembe lógó frufrumat és én boldogan mosolyogtam fel rá.
Úgy éreztem, az 'egészséges' szó visszahozta a régi életem, minden ott folytatódhatott, ahol Amerikában abbamaradt a baleset előtt, mégsem akartam kitörölni az eltelt hónapokat az életemből, mert Niall végig velem volt, bebizonyította, mennyire komolyan veszi ezt kettőnk közt. 
-Nagy baj lenne, ha bemennénk egy fodrászhoz? 
-Mit szeretnél?-döntötte oldalra a fejét, szórakozottan piszkálta rövid tincseim és bele-beletúrt a hajamba. Máshogy néztem ki, mint júniusban, más ember is lettem, érzékenyebb, komolyabb, már jobban megbecsültem mindent. 
-Szőkére festeni.-böktem a hajamra.-És felnyírni.
-Komolyan?-nyíltak nagyra a szemei, miközben a kezemet fogva elindult az autó felé.
-Nagyon rossz lenne?-az ajkamba haraptam, miután gyengéd csókot hagyott a számon. Egy ideig elgondolkozva méregetett, majd mosolyogva rázta a fejét. 
-Nem, egyáltalán nem lenne rossz. Jó lesz, ha elviszlek és míg ott vagy csinálok otthon valami rendes vacsorát? Vagy maradjak veled?
-Vegyél jó sok pezsgőt.-kértem, és a nyakába csimpaszkodva az arcom a mellkasához érintettem.-Beakarok rúgni. 
A nyakamba nevetett, megborzongva bújtam az ölelésébe, nehezen engedtem el, amikor kinyitotta az ajtót és becsúsztam az anyósülésre. Ahogy a zsebében kutatott és botladozva megkerülte a kocsit újra azt a fiút láttam benne, akibe beleszerettem. Még nagyon sok időre volt szükségünk, hogy mindketten újra rendbe jöjjünk, de amikor beült mellém határozottan elindult valami. 
Kék szemeim az ajtóra szegeztem, az előttem álló lány némi lakkal rögzítette elől a hajam, mely hidrogén szőkén pompázott. Niall tudatlanul lépett be, tekintetét végigjártatta a fodrászüzleten, lehajtottam a fejem és magamban mosolyogtam, amikor a tekintete felém kalandozott. Amikor felnéztem összevont szemöldökkel, kissé talán bosszúsan nézelődött, nevetni kezdtem, fejét felkapta és teljes testével felém fordult, szemei elkerekedtek és ajkai résnyire nyíltak. Megfordult a fejemben, hogy nem tetszik neki, de akkor elmosolyodott és a kezét felém nyújtva indult el, miközben én kissé ügyetlenül feltápászkodtam. 
-Olyan más vagy.-motyogta a fülembe.
-Tetszik?
Válaszul halkan hümmögött, nevetve húzódtam el és nyomtam puszit az arcára, egy ideig elgondolkozva nézett engem, majd hálás pillantást vetett a bájosan mosolyogó fodrászomra, miközben megérintette a hajam.
-Beszéltem a fiúkkal, az apukáddal és a szüleimmel is, mindannyian nagyon boldogok.-mondta, miközben megkockáztatott egy rövid pillantást.-Harry rögtön át akart jönni, de megkértem, hogy inkább holnap.
-Holnap.-bólintottam, egyik kezemmel megérintettem az ablakot, mosolyogtam, amikor beállt a feljáróra. Nem vártam meg, hogy megkerülje az autót, kiszálltam és tettem néhány lépést előre, az alsó ajkamba harapva fordultam felé, amikor hátulról átfogta a derekam és belecsókolt a nyakamba.
-Olyan gyönyörű vagy.-elhittem neki, szemeivel szinte itta magába a látványom, ujjaival újra és újra megérintette a hajam, beletúrt, belefúrta az arcát és mélyeket lélegzett.-Teljesen más vagy ezzel a hajjal, felnőttesebb.
Elindultunk az ajtóhoz vezető úton, a karjaiba simultam és az orrom a nyakához érintettem, sokkal inkább az illata tehetett róla, hogy elvesztettem az egyensúlyom, mintsem az agyam.
A napok és történések összefolytak előttem, a kanapén ültünk, mellettünk pizzás doboz hevert, mely az utolsó szelettel együtt lebucskázott a padlóra amikor hátradőltem. Niall máskor talán felugrott volna, hogy megmentse az ételt, én talán frászt kaptam volna a fehér szőnyeget összekenő paradicsomszósztól, de akkor a tönkremenő ételek és foltos szőnyegek érdekeltek minket legkevésbé. A padlóra hulló ruháink ellenére mindkettőnkön izzadtság gyöngyözött. A véleményem még mindig ugyanaz volt a testemről, talán annyi különbséggel, hogy felkúszott 2 kg az utóbbi hetekben. Az éjszakai nassolások, a Niallel kötött fogadások eredményeképp eltűntek a bordáim, s habár még mindig túlzottan vékony voltam, így mégis jobban éreztem magam. Az összes fogadást megnyertem, a kívánságom pedig mindig ugyanaz volt, most pedig Niall végre valóra váltani készült őket. Csak vele akartam lenni, együtt akartam lenni vele, tudni, hogy nem vagyok érzéketlen. 
Nem tudtuk, hol ért véget egy csók és hol kezdődött egy újabb, ujjaim a hajába túrtak, miközben ajkaival csókokat hagyott a mellkasomon és halkan hümmögött, amikor lábaim a dereka köré fontam. 
A szívem hevesen dobolt a mellkasomban, izzadó tenyereim a hátát simogatták, ahogy hevesen lélegezve csillapította magát és vigyázott rám. Ajkain kiszökő halk káromkodások arról tettek tanúbizonyságot, hogy nem hazudott azzal kapcsolatban, még mindig vonzónak tart. 
-Faith!
Homlokát az enyémnek döntötte, egyik keze a combomon pihent, másikkal az ujjaim szorította, a mozdulatok és érintések összefolytak az emlékezetemben. Más volt ez, mint a tengerparton, itt nem feltétlenül a türelmetlenség égetett minket, hanem a szükséglet, hogy együtt legyünk, közel legyünk egymáshoz és ne csak szavakkal szeressük egymást. 
Ekkor jöttem rá, az életünk történetében az író valamit nagyon elrontott, elakartak szakítani minket egymástól, mert egyesek talán azt hitték, nem egymásnak teremtettek miket. Egy hiba miatt halok meg, mert valaki odafönt elhibázott valamit és rossz nevet írt az egyik sorba, leírt papírok szerint nem én voltam Niall igazija, nem engem kellett volna eljegyeznie, de amikor ezt megtette, a fentiek számára végzetes hibát követett el. Belerondítottam az életébe, összekuszálva ezzel mindent és rengeteg fájdalmat okozva neki. Az igazság az volt, hogy nem mi hibáztunk, mi az eredeti történetben éltünk, melybe az a bizonyos író rondított bele azzal, hogy megbetegített engem. Visszafordíthatatlanul mindent elrontott.
Kék szemei gyanúsan csillogtak a sötétítő résein beszűrődő utcai lámpa fényében, mohón fürkészte az arcom, ahogy lusta csókok közepette legördült rólam. Határozottan nem voltam érzéketlen. 
Karjaim a mellkasom elé húzva fordultam felé, átölelt, ujjai mintákat rajzoltak a hátamra miközben állát a fejemen megtámasztva halkan dúdolni kezdett egy számomra ismeretlen dalt. Gyengéd puszit nyomtam a mellkasára, ajkai közül halk, hosszú sóhajtás távozott, majd kissé mocorogva átnyúlt fölöttem és felhúzta a földre esett pokrócot.
-Talán fel kellene takarítani.-tűnődött, miközben állát a vállamon megtámasztva mutatóujjával megbökte a pizzás dobozt.
-Talán reggel.-érintettem meg a haját, izzadt tincseit kifésültem a homlokából és hüvelykujjammal megérintettem a szemöldökét.
-Talán.-mosolyodott el, magunkra húzta a pokrócot, mely alatt lábait óvatosan az enyémek közé csúsztatta és az ölelésébe burkolt. -Szeretlek Angyal.
-Biztos vagy benne, hogy én vagyok az angyal?
-Mi más lehetnél?-arcát a nyakamba temette, nem válaszoltam a költői kérdésre. Már képtelen voltam bármit is válaszolni ezekre.-Egy percig sem kételkedtem benne, hogy valóban angyal vagy. 
-Szeretlek.-alig hallhatóan súgtam a fülébe, habár senki nem volt a közelben mégis suttogtam. Manapság a falnak is füle van, és én rendszeresen olyan dolgokat vallottam be neki, amikről másnak nem szabadott tudni, még a polcon ülő porszemeknek sem. Hagytam magam elsüllyedni, abban a pillanatban elmondhatatlanul boldog voltam, szerettem őt, egy elvétett papír szerint ez egyenlő volt a bűnnel.
Az arca olyan közel volt az enyémhez, az orrunk szinte összeért és én azt a levegőt szívtam be, amit ő kifújt. Emlékeztem, az elején mennyire ügyetlenül táncolt velem, s talán most a korábban elfogyasztott alkoholtól, de egészen merészen táncoltunk. A zene dübörgött, az adrenalin tombolt az ereimben, csípője az enyémhez feszült és egyszerre mozdult, egyek voltunk azon párok közül, akik egymás karjaiban vonaglottak a zenére. Átlagosak voltunk, akkor úgy éreztem, nem voltam többé Niall Horan daganatos barátnője, ő pedig nem volt szupersztár, csak két átlagos tinédzser, akik elengedték magukat egy éjszakára. Egy izzadtságcsepp szaladt le az arcán, fejét lehajtva húzott közelebb magához és arcát a nyakamhoz dugta, nevettem, miközben gyengéd csókokat és árulkodó piros foltokat hagyott a bőrömön. 
Ugyanaz lettem, aki voltam, ugyanúgy szerettem táncolni és az arcomon mosoly terült ki, a hajam nem csapódott a hátamhoz, helyette Niall beletúrt rövid tincseimbe és kissé whiskey ízű ajkait a számhoz nyomta. Kissé késői megünneplése volt ez a 20. születésnapjának emiatt senki nem szólhatott kissé talán megbotránkoztató viselkedésünk miatt. Nem mintha jobban érdekelt volna minket, ha szólnak.
-Elmegyünk?-súgta a fülembe, szempillái megérintették az arcom és én mosolyogva nyomtam puszit az arcára.
-Hová?
-Nem tudom.
Kuncogva nyúltam a kezéért és kikerültem néhány embert, elkaptam Harry pillantását és egy bólintással az ajtó felé jeleztem, hogy elmegyünk. Kissé kótyagos pillantással bólintott és búcsúzóul elvigyorodott, éppen akkor, amikor Niall megszerezte a kabátom és kinyitottam az ajtót. 
A hideg váratlanul ért és kissé lehűtött, megborzongva bújtattam karjaim a rövid kabátkába és elhelyezkedtem a karja alatt.
Szemei felcsillantak, miközben az egyik utcai lámpa alatt rám pillantott.
-Menjünk a partra.-vigyorodott el, ujjaink egymásba fonódtak, miközben elindult végig a járdán a Temze part felé. 
Elengedte a kezem és előrekocogott, nagyra nyitott szemekkel előredőlve vizsgálta az egyik padot, majd továbbment és ugyanezt megtette még kettővel, mígnem szélesen mosolyogva felém nem fordult.
Utánaszaladtam, élveztem, ahogy a hűs szél belekapott a hajamba és futás közbe nem szédültem el, karjait kitárta és elkapott, lábaim a dereka köré fontam és az arcát a kezeim közé véve puszit nyomtam a szájára. 
-Emlékszel erre a padra?
Lehuppant rá, lábaim kinyújtottam a teste két oldalán és a fejemet oldalra döntve kutattam a tekintetében.
-Hm, nem, nem igazán. Emlékeztetnél? 
-Boldogan.-motyogta, orra hegyével megérintette az enyém és közelebb húzott magához. Kuncogtam, amikor az első csókunkhoz hasonlóan ajkait gyengéden nyomta az enyémhez, türelmetlenül húzódtam közelebb hozzá.
-Azt hiszem, kezd derengeni valami.-simítottam végig az arcán, megfogta a kezem és gyengéden belepuszilt a tenyerembe.-Ugye nem hiszed, hogy elfelejtettem? 
-Reméltem.-mosolygott, ujjaival beletúrt elől felzselézett hajamba és összeborzolta rövid tincseim. Jobban szerettem ezt a hajat, mint az várható volt, elvégre mindig is hosszú hajam volt és már az is megviselt, ha sokat vágtak belőle. De ezt szerettem, mert a hajammal együtt én is megváltoztam. Még a lelkemet ért sebeim épphogy csak összeforrtak, s a varratok még látszódtak, de erősebb lettem, keményebb, céltudatosabb. Tudtam, mire van szükségem, mire van egyedül szükségem, és ez Niall volt. Egyedül rá volt szükségem ahhoz, hogy boldog legyek.
Miközben átölelt állát megtámasztotta a vállamon, nevettem, amikor a telefonjának fényképezőgépe kattant egyet és egy pillanatra éreztem, hogy a vaku megvilágított. 
-Ki engedte meg, hogy fényképezz?
-Sosem kértem engedélyt, olyan fényképeim vannak rólad, amikről nem is tudsz. 
-Meglehet, nem is akarok tudni róluk. Alvás közben is az arcomba vakuzol?
-Olyankor nem vakuzok.-nevetett, és puszit nyomott a szám sarkába.-Imádlak, Faith.
Megborzongtam, váratlanul ért, ahogy ezt a fülembe duruzsolta.
-Én jobban.-hümmögtem, nem akartam érzelgős lenni, hiszen ha egymásnak próbáltuk elmondani az érzéseinket, ráadásul még némileg ittasan is, abból csak sírás lehetett.-Szerinted belemászhatok a Temzébe?
-Miért akarsz belemászni a Temzébe?-nevetett fel, ujjaival a hajam birizgálta ami miatt néha megborzongtam.
-Miért ne?-kuncogtam.-Vicces lenne.
-A Temzébe szerintem nem, mert veszélyes, de kereshetünk egy szimpatikus szökőkutat.
-Tényleg?-szemeim felcsillantak és a mosolyom szélesedett, az éjszaka közepén akkor mást sem akartam, mint egy alulról megvilágított szökőkútban hülyét csinálni magamból. Nem vicc. Így volt.
Kimásztam az öléből és izgatottan pattogva ragadtam meg a kezét és kezdtem húzni, elkapta a derekam és egy könnyed mozdulattal a hátára lendített. Nevetve kulcsoltam lábaim a dereka köré miközben kocogva indult végig a sétányon. Az egyik park felé indult, tudtam, hogy annak a közepén volt egy nagyon is kedvemre való szökőkút, habár csak a romantikázó szerelmesek vagy nálunk részegebb bulizók láthatták a produkcióm. Esélyem se volt a turistáknak megmutatni, én mennyire nem az általuk unalmasnak, nyomottnak és udvariasnak tartott angol emberek rétegéhez tartoztam.
-Videóra vehetlek?-Niall hangosan nevetett, amikor lekászálódtam a hátáról és elindultam a célom felé. Válaszul legyintettem és szórakozottan figyeltem, ahogy a telefonját megtámasztotta az egyik padon. Lerúgtam a cipőm és ruganyos, táncos léptekkel ugrándoztam a kút felé, majd egy kecses ugrással belecsobbantam, összevizezve ezzel a fehér ruhám alját, miközben dalra fakadtam. Rúgdaltam a vizet és nevetve, két lábbal ugráltam benne, a fejemet hátrahajtottam, amikor néhány perc múlva kilövellt a víz és teljesen eláztatott. Nevetve dobtam el a kabátom, nem érdekelt a hideg, sem az, hogy megfázhatok, amikor felpillantottam Niall guggolva csobbant be mellém, fekete nadrágja elázott, pulcsija a kabátom mellett hevert, az ő haja is vizes lett. Jobb lábam meglendítve rúgtam fel rá a vizet, lehajolva az arcába fröcsköltem azt majd elmenekültem, visítva gázoltam a vízben, majd hirtelen egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom. Niall megragadta a derekam és magához rántott, mielőtt elestem volna. Kuncogva emeltem fel a fejem, a pillantásunk találkozott és az arcáról eltűnt a kedves bosszúvágy.
-Jól érzed magad?-zavartan a hajába túrva szegezte nekem ezt  kérdést, majd egyik kezével letörölt egy vízcseppet az arcomról.
-Igen.-mosolyogtam, a combjaim alá nyúlva felkapott, nevetve öleltem körbe a nyakát és derekát, mellkasával takarta az esetlegesen kivillanó fehérneműm.-Köszönöm!
-Most már minden rendben lesz, ígérem, Angyalkám!
-Tudom.-homlokom az övének döntöttem, a szememmel mondtam el neki, amit tudnia kellett. Amikor ajkaink találkoztak halk sóhajtás tört fel a torkomból, kuncogtam, amikor az ajkamba harapott és gyengéden játszott velem.
-Hé! Tilos belemenni a szökőkútba!
A távolból egy zseblámpa erős fénye világított az arcunkba, Niall hangosan felnevetve rakott ki a vízből, felkaptam a cuccainkat, megszerezte a telefonját és a cipőjét és futásnak eredtünk. Az éjjeliőr bizonyára túlsúlyos volt, talán 30 méter után feladta az üldözést habár mi egészen a park kapujáig loholtunk.
Egy padra leomolva húztuk magunkra az időközben átnedvesedett ruhadarabokat, míg ő halkan kuncogva nézte vissza a videót, melyben hangosan és hamisan énekeltem a She's not afraid című szerzeményüket.
-Olyan elbűvölő vagy.-nevetett, s közben nedves puszit hagyott az államon.
-Én, a hangom, esetleg az ugrándozásom?-a képernyőn kecskéhez hasonlító, pattogó és fejfájdítón hamisan éneklő énem figyeltem.
-Minden.-simított végig a combomon.-Haza kellene mennünk, megfázol.
-Nem akarok.-pislogtam nagyokat.-Kérlek, ne!
-Honnan szerezhetnénk száraz ruhákat most?-tűnődött.
-Nekem nem kellenek!
-Nehogy véletlenül vehessek neked a Harrodsba egy garnitúra Coco Channel ruhát.-szemeit játékosan forgatta és barátságos mosolyt villantott rám.
-Menjünk el inkább enni valamit!-vetettem fel az ötletet. Szemei élénkebben kezdtek csillogni, indulás előtt rámeröltette a száraz pulcsiját, mert szerinte átütt a melltartóm a szűk, fehér ruhán. A pulcsijának illatába burkolóztam és a fejem az oldalába fúrva lépkedten mellette.
-Szerinted látta az őr, kik vagyunk?
-Biztosan.-nevetett, miközben puszit nyomott a fejem tetejére.-Talán bekerülünk valamelyik újságba is, "Niall Horan és jegyese szökőkútban randalíroztak" Paul meg fog ölni, ez lesz az eddigi legmegbotránkoztatóbb címlapszereplésünk.
Oldalba böktem, a mellettünk elhaladó emberek furán néztek ránk, hiszen vizesek voltunk, a hajunk épp csak száradni kezdett, szorongattam a kezét és lehajtott fejjel néztem, ahogy ujjaival a kézfejem simogatta, miközben tekintete a távolba szegeződött. Anélkül tette, hogy észrevette volna.
-Vicces volt.-vigyorodtam el, megszorítottam a kezét és hálásan néztem rá.-Az egész éjszaka az volt.
-Megismételjük majd.-mosolygott rám.-Amikor csak akarod leléphetünk. Jó látni, hogy újra ilyen őrült vagy, hiányzott.
Lábujjhegyre állva elhúzott puszit nyomtam a szája sarkába, a derekamnál fogva húzott közelebb magához miközben a fülemhez hajolt.
-Puszilgass csak, de nem ígérem, hogy eljutunk a Mekiig.
Jobb kezem kuncogva csúsztattam a farzsebébe, játékos puszit nyomott az arcomra miközben oldalához simulva lépdeltem mellette.
Gyorsítottam a lépteimen, amikor az egyik saroknál felfedeztem a célpontom, ahogy tisztult az agyam egyre ügyetlenebb lettem, kissé megbillenve ugrándoztam egészen addig, míg Niall finoman a mellkasához nem rántott. Mindkét kezét a csípőmre helyezte és édesen nevetve érintette orrát a tarkómhoz.
-Hm.-kezét érdeklődve simította végig a hasamon és elégedett hangokat hallatott, miközben a nyakam szimatolta.-Nem tudom, mit higgyek. Híztál egy picit, vagy titkolsz előlem valamit?
-Mindkettő?-szórakoztam, de amikor az utca közepén alig néhány méterre lecövekelt a gyorsétterem előtt és tekintetét komolyan fúrta az enyémbe rádöbbentem, komolyan vett.
-T-tényleg?-nem tudtam nem észrevenni a szemeiben megcsillanó reményt, s ahogy az érintése az eddiginél is gyengédebbé vált.
-Nem, nem én csak azt hiszem, híztam egy kicsit.
-Ez is jó hír.-mosolygott, majd rögtön tovább indult de a gondolataim ott maradtak azon a helyen.
-Niall? Mi történne, ha...?
-Eszméletlenül boldog lennék. Mármint... ne érts félre, most is az vagyok csak ez más.
-Értem.-nyugtattam meg, mutatóujjammal végigsimítottam a kezén miközben kinyitotta előttem az ajtót.-Nem tartod korainak? Tudom, hogy másoknak ilyenkor már van babájuk csak te, uhm, más a munkád.
-Igen, igazad van.-húzott be az egyik sorba, nehéz fejem a vállára hajtva bámultam az egyik ártáblát és kinéztem magamnak egy BigMacet.-De te fontosabb vagy, ezt mindenki tudja. Az eltelt hónapok után kevés dolognak örülnék jobban, de ezt most hagyjuk Angyal, jó ez így, ahogy van. Ráérünk még ezen gondolkozni, sosem kérnék tőled ilyesmit, főleg nem most, és én sem vagyok még elég érett.
-Dehogynem.-suttogtam.-Sokkal érettebb vagy, mint gondolnád.
-Jó estét, mit adhatok?
Ha szemmel fájdalmat tudtam volna okozni a pénztáros lánynak nagyon fájt volna valamelyik testrészre. Fontos beszélgetést szakított félbe.
-Megeszed a fél BigMacem?-kérdeztem.
-Megy az neked egyedül is.-kacsintott, és száját szólásra nyitotta, de félbeszakítottam.
-Túl sok, akkor inkább legyen valami kisebb.
-Fogadunk?
-Miben?-szemöldököm érdeklődve vontam fel, miközben az arcára huncut mosoly ült ki.
-A szokásos.
-Veszteni fogok, Niall.
-Ebben a játékban ez lehetetlen.-kacsintott, a kiszolgáló értetlen arccal követte a köztünk lezajló párbeszédet, majd elmosolyodott, amikor Niall puszit nyomott az arcomra. Letelepedtünk az egyik sarokba, kissé távolabb mindenkitől, a tálcát elém csúsztatta és kacsintott egyet.
-Áll a fogadás?
-Áll.-sóhajtottam, és belecsaptam a felém nyújtott kezébe. Néhányan talán előbb néztek volna minket testvéreknek, mintsem egy egymáshoz túlzottan ragaszkodó párnak, főleg így, hogy a hajam felzselézve, szőkén hordtam.
Elpusztítottam a hamburgert, miközben Niall a második menüjével a kezében csúszott be mellém. A krumplikat ketchubba mártogatva lustán toltam a számba és apró kortyokban ittam az üdítőm, szinte éreztem a pillantásokat, amik minket értek, s
ahogy összesúgtak rólunk.
-Niall...
-Ne figyelj rájuk-nyúlt felém, végigsimított az arcomon és közelebb húzott magához, arcomat a bélelt dzsekijéhez érintettem és magamba nyeltem az illatát.
-Vissza akarsz menni a buliba?-kérdeztem, nem lett volna ellenvetésem, viszont az ébren maradáshoz szükségét éreztem, hogy néhány pohár fenekére nézzek.
-Nem, nem hiszem.
-A saját bulidról te jöttél el elsőnek, nem fognak megharagudni a fiúk?
-Csak tudnám, miért töröd ilyesmiken a fejed.-szeretetteljesen mosolyogva hajolt hozzám, az arcom mohón biccentettem fel és kissé lecsúsztam az ülőalkalmatosságon, hogy ne mindenki minket bámuljon.-Nem, ez az egész felhajtás is csak azért volt, hogy még véletlenül se jusson a füledbe, hogy már ünnepeltem néhány elég fullos lány társaságában.
A monoton hangsúlya és az unottság tett arról, hogy az információt csak később fogjam fel. A fejemet felkaptam, feltűnt, ahogy kezeit rögtön felém nyújtotta, miközben huncut mosollyal álcázta a kezdeti ijedtséget.
-Hogy mondtad?-fejemet oldalra biccentve szegeztem neki a kérdést.
-Hoppá.-vonta meg a vállát.-Mit is mondtál, megehetem a maradék krumplit?
Felé csúsztattam a dobozt, miközben felkaptam egyet és az arcába dobtam. A krumpli kissé hanyagul széttett lábai közé esett, kuncogva néztem, ahogy élvezettel tolta a szájába.
-Szóval?
-Nem tudom, miről beszélsz. Tök részeg vagy, Faith, én is az vagyok.-ujjaival a szemem felé közelített és lehúzta a szemhéjam, miközben dúdolni kezdett valami ír népdalt.
Fejemet nevetve fordítottam el, megfogtam a kezeit, melyeket aztán a térdeimen pihentetett meg.
-Csak vicceltem, pontosan tudják, miért léptünk le. Nem haragszanak meg, sőt. Angyal, nekem nem is kellett volna buli, csak táncolni akartam veled.
-Meg vagy elégedve?-próbáltam elfojtani a nevetésem, miközben szomorú pillantást vetett az utolsó darab burgonyára.
-Többé kevésbé.-húzta fel kissé a szemöldökét, hangosan nevetni kezdtem, amikor lenyelte az ételt.-Mi olyan vicces?
-Vesztettem, elvesztettem a fogadást. Te etted meg a kajám felét.
-A francba...-káromkodott, kínjában halkan felnevetett.-Kompenzálhatnánk ezt egy almáspitével? Ha megeszed tiéd a kívánság.
-Nem.-nevettem, s közben hevesen ráztam a fejem.-Te nyertél, kérhetsz valamit, akármit.
-Akármit?
-Azt hiszem.-bólogattam.-Valami kivitelezhetőt.
-Mindenem megvan.-tűnődött.-Hiszen itt vagy, az enyém vagy.
-Niall... csak mondj valamit.
-Nekem ez nem megy.-nevetett, a kezemet megragadva gyengéden belepuszilt a tenyerembe.-Ne haragudj, nincsenek olyan dolgok rajtad kívül, amik miatt kívánságokra lenne szükségem.
-Szóval semmit nem akarsz tőlem?
-Faith.-nevetett, arcát a nyakamhoz dugta, miközben átöleltem és nevettem a szerencsétlenkedésén.
-Semmi? Azt hiszem, egy bizonyos tételben játszunk. Semmi?
-Sem neked, sem nekem nincs szükségünk kívánságokra. Félreteszem, jó? Hátha jól jön majd később...
A kívánságok nem érnek semmit. A kívánságok hülyeségek.

28.rész Beating heart

Sziasztok! :)
Mindig ezzel kezdem, de már csak 2 hét van a koncertig. Gondolkoztam, és arra jutottam, az idő alatt míg Londonban leszek nem valószínű, hogy fogok tudni frissíteni. Reménykedem benne, hogy ezt megértitek, nyáron pedig mindenképp pótolni fogom ezt a kimaradást.
Rég mondtam ilyet, de szeretem ezt a részt, nem tudom, miben különbözik a többitől, miért tartom jobbnak, de szeretem. A rész végén találtok egy verset, amikor leírtam az utolsó mondatot ez a vers jutott eszembe, remélem, néhányan elolvassátok majd. :)

Nessa. xx

A nap a szemembe tűzött és egy pillanatra elvakított. A kezét fogva léptem ki az ajtón, nem volt a legjobb idő, de ahogy a napsugarak a bőrömre estek újra azt éreztem, élek. Ez már újra az én életem. Legszívesebben elterültem volna a fűben, hogy csukott szemmel élvezhessem a napfényt.
Lehajtottam a fejem, sapkája a szemembe csúszott, ő ezt észrevéve átölelte a derekam és az oldalához húzva engem ujjaival feljebb húzta a szürke sapkát és puszit nyomott az arcomra. Bizonytalanul tudtam egy helyben állni, az orvosok azt mondták, bizonyára valami véletlen folytán megsérült az agyam azon része, mely az egyensúlyomért felel. Néha megbillentem és szédülni kezdtem, mellyel sikerült elérnem, hogy Niall idegességében perrel fenyegetőzzön, végül sikerült lenyugodnia, sokat segített, hogy hazaengedtek. Mindkettőnknek csakis egymásra volt szükségünk, arra, hogy a saját otthonunkban, a saját ágyunkban tudjunk összebújni anélkül, hogy ezt bárki is megtiltaná, bárki is kopogás nélkül benyitna és megzavarna minket. Magányra volt szükségünk, egymás csendes társaságára, hogy feldolgozzuk a történteket és szépen, lassan visszazökkenjünk a rendes életünkbe.
Segített beülni, majd bepakolta a cuccaim a csomagtartóba és végül mosolyogva, csillogó szemekkel beült mellém. Volt egyfajta rossz érzésem attól, hogy elől kellett ülnöm, amikor kifelé néztem újra láttam, ahogy a szélvédő szilánkokra tört, láttam, ahogy Niall arcába vágódott a légzsák, éreztem a szilánkokat, melyek a bőrömbe martak. Ez a rémálom akkor kezdődött el, akkor valami elpattant bennem, félelmeim lettek. Egy pillanatra behunytam a szemem, Niall kezét éreztem az enyémen, ahogy a váltóra tette a kezem, ráhelyezte az övét és összefonta az ujjainkat. Ő sokkal erősebb volt, mint én, beleképzeltem magam a helyzetébe, mi lett volna, ha róla derül ki az, ami rólam, ha én ülök otthon egyedül úgy, hogy tudom, veszélyben van és nem láthatom őt. 
-Faith.-hangjára kissé összerezzentem, a fejemet felbiccentve néztem rá és halvány mosolyra húztam a szám. Elengedte a kulcsot és kissé hátradőlt az ülésben, néztem az arcát és szabad kezemmel végigsimítottam az állán, kissé meggyötört pillantása megtalálta az enyém és ő is elmosolyodott.-Végre hazajössz.
Megvillantottam a fogaim, kissé előrehajolva puszit nyomott a számra, majd beindította az autót. Őt néztem, ahogyan kék szemeit az útra szegezte és a megszokottnál gyakrabban nézett a visszapillantóba, miközben néha megmozdította az ujjait és végigsimított a kezemen. Nem nézett rám, tudtam, hogy tudja, kellemetlenül érzem magam a kocsiban, pont ezért le sem vette a szemeit az útról. A szemeim felcsillantak és felegyenesedtem, amikor bekanyarodott a rég látott utcába, nem sokkal később pedig befordult a saját feljárónkra. Az izgatottságtól kissé hevesebben lélegeztem, már nyitottam az ajtót, amikor kiugrott mellőlem és a segítségemre sietett. Elfogadtam a felém nyújtott kezét és kikászálódtam az autóból, boldogan csimpaszkodtam a nyakába és az arcom a puha bőréhez érintettem. Ő tartott, az öleléséből hiányzott, ahogy arcát a hajamba temette, de ettől függetlenül ugyanolyan volt. A derekát átölelve támaszkodtam neki, miközben kihalászta a cuccaim a csomagtartóból, majd lezárta az autót és elindultunk befelé. Futni akartam, felrohanni a lépcsőn és betörni az ajtót, a lépcsőfokokat hármasával szedve szerettem volna felmenni az emeltre és beleugrani az ágyunkba. Ehelyett a segítségével apró lépteket tettem a kaputól az ajtóig vezető kavicsos úton, erőfeszítéseket tettem, hogy ne billenjek meg és dőljek el. A szívem hevesen zakatolt, amikor a táskám feldobta a lépcsőn, majd megragadta a derekam és a karjaiba kapva emelt a teraszra, mielőtt földet értem volna ajkait az enyémekre tapasztotta. Gyengéd volt, erősen tartott de nem úgy, ahogy régebben tette volna, sok mindenben visszafogta magát, de én mégis ekkor értem igazán haza, amikor homlokát az enyémnek döntve igazán boldogan elmosolyodott. 
A szobánkból halk zene szólt, még a zuhany alatt állva is hallottam, hogy dúdolta a kedvenc dalaim, miközben pakolászott a szekrényben és a könyveim rendezgette. A víz felmelegített, ugyanakkor minél hamarabb túl akartam esni a fürdésen, hogy felöltözhessek és a sapkája ismét visszakerülhessen a fejemre, melyen épp csak pelyhedzett barna hajam. Örömmel vettem észre ezeket az apró hajszálképződéseket, abban reménykedtem, gyorsan visszakapok egy minimális mennyiséget a hajamból. Elzártam a vizet, megkapaszkodtam a zuhanyfülkében és kinyúltam, majd magam köré tekertem a puha, lila törölközőm. Óvatosan léptem ki, Niall elég nehezen engedett el egyedül fürdeni, de én nem akartam, hogy így lásson. Ebben a testben nem én voltam, hanem valami összetört, szerencsétlen lény akit igencsak megtépázott az idő.
Leültem, nem voltam biztos benne, hogy csupán az egyik lábamon egyensúlyozva képes leszek felvenni a fehérneműm. Undorodva fordítottam el a fejem, amikor elkerülhetetlenül, de megláttam magam az egész alakos tükörben. Még vékonyabb voltam, mint azelőtt, a bordáim szinte átütötték fehér bőröm, a lábfejeim kipirosodtak a forróvíztől, a combjaim szinte pont olyan vastagok voltak, mint a vádlim. A legrosszabb mégis az arcom volt, a szemeim sokkal nagyobbaknak tűntek, alattuk fekete karikákkal, a boldog csillogásnak is csak valami maradványa volt a szürkés kékségben. Ajkaim lefelé biggyedtek, szinte pont olyan fehérek voltak, mint a bőröm. Szemeimbe könnyek gyűltek és elfordultam, Niall egyik pólójába rejtettem el, amit nem akartam látni, most még az is sokkal nagyobbnak tűnt rajtam. A varratot és úgy egyáltalán a kopasz fejemet elrejtve újra felhúztam a szürke sapkát és néhány másodpercig még figyeltem magam a tükörben. Olyan voltam, mint egy szerencsétlen kismadár, aki kiesett a fészekből és néhány napig még éhezik és sínylődik, mielőtt elpusztulna. Az alsó ajkam megremegett, elfordultam és kibotladoztam a fürdőből, Niall kissé lehalkította a zenét és mosolyogva fordult felém, de ahogy meglátott a mosoly az arcára fagyott.
-Angyal, mi a baj? 
A falnak támaszkodtam és elrejtőztem a tenyereim mögött, a csuklóm és az ujjaim is olyan vékonyak voltak. Nem akartam sírni, az eltelt több, mint 1 hétben nem nagyon sírtam a jelenlétében, de már nem tudtam elmenekülni ez elől. 
A karjaiba vont, homlokom a vállának támasztottam miközben ő átölelte vékony derekam és apró csókokkal hintette be a nyakam és az arcom.
-Ez rettenetes.-bukott ki belőlem, ujjaim a pólójába markoltak és próbáltam egyre jobban "belemászni" az ölelésébe.
-Közel sem annyira, mint hiszed.-súgta a fülembe, kezeit gyengéden simította a fenekemre és a szemembe nézett. Néhány másodpercig elmélyedtem a kékségben, majd a fejemet elfordítva próbáltam kibontakozni a karjai közül, de nem engedett, helyette behúzott a fürdőszobába és megállított a tükör előtt, miközben hátulról átölelte a derekam.
-Mit látsz?-kérdezte halkan.-Csak mond el, és utána elmondom, én mit látok.
-Miért jó ez?
-Tudni akarom, mennyit kell dolgoznom azon, hogy összerakjalak. Mit látsz?
A tükörből néztem a szemébe, majd nagy levegőt vettem és lenéztem a lábaimra, vékony ujjaimmal undorodva csíptem a combomba.
-Olyan, mintha nem lennének izmaim, csak csont és bőr, eddig is túl vékony voltam, most viszont olyan vagyok, mint egy anorexiás.-Feljebb húztam a pólóját magamon, felcsillanó szemeit a tükörképemre szegezte, miközben tenyerével megérintette a nem létező csípőm.-Egy anorexiás 12 éves.-suttogtam.-Túl fehér a bőröm, átütnek a bordáim, nincs semmi rajtam.-lerántottam a pólót és megpróbáltam elfordulni, menekülni akartam magam elől is, de ő nem engedte.
-Semmi baj.-súgta, miközben újra a tükör felé fordított.-Folytasd, Angyal.
-Niall...
-Tudom, hogy nehéz.
-Az arcom...-a hangom remegett, miközben újra beszélni kezdtem.-Az arcom beesett, a szemeim túl nagyok és karikásak, nincs hajam!-körmeim a sapka anyagába mélyedtek anélkül, hogy emlékeztem volna arra, felemeltem a kezem. Lefejtette róla az ujjaim és erősebben ölelt magához.
-Én tudod mit látok?- a fülemhez hajolva alig hallhatóan kezdett beszélni, lehunytam a szemeim és hagytam, hogy a karjaiban tartson, beszéd közben ajkai megérintették a fülem és én igazán közel álltam az összeomláshoz.-A barátnőmet, aki annak ellenére, hogy mindent megtettem ellene, mégis összetört. Valóban a szemeid tükrözik ezt a legjobban, de amikor nem keseredsz el valami miatt, akkor megint olyan vagy, mint néhány hónappal ezelőtt. Amiket felsoroltál számítanak legkevésbé, mert mindegyiken segíteni fogunk. Most lemegyünk Baby, csinálok neked vacsorát, aztán ha minden rendben lesz, eljössz velem és a srácokkal edzeni. Paul kitalált nekünk valami táncolós cuccot, elviszlek majd, esténként pedig elmegyünk futni, rendben? 
Aprót bólintottam, egy kérdés fogalmazódott meg bennem, mégpedig, hogy mikor lesz ez? Mikor lesz minden rendben? 
-A hajad miatt kell legkevésbé aggódnod, mert visszanő, és tulajdonképpen már várom, hogy lássalak rövid hajjal.-huncut mosolyt villantott rám, miközben a tükörben húzogatni kezdte a szemöldökét. Felemelte a kezét és a mellkasomra helyezte, miközben orrával gyengéden megérintette az állam.-Azt akarom, hogy itt bent legyél teljesen rendben, segítek, ha hagyod, és elhiszed nekem, amiket mondok. 
Aprót bólintottam, maga felé fordított és én a nyakát átölelve húzódtam közelebb hozzá, miközben gyengéden megcsókolt. 
-Gyönyörű vagy.-Az orrom akaratlanul is felhúztam, az arcom elégedetlen grimaszba torzult.-Nem vagy túl együttműködő.-kuncogott, és az arcát a nyakamhoz érintette.
-Csak azért mondod, hogy jobban érezzem magam.
-Azért mondom, mert így gondolom.-emelte rám a pillantását, ujjaival gyengéden végigsimított az arcomon és újabb puszit nyomott a számra.-Ne ellenkezz velem, mert nem tudod, mikor, mire gondolok.
-Honnan tudod?-szemöldököm játékosan felvontam, a szám mosolyra húzódott, szemei élénkebben kezdtek csillogni, ahogy feltűnt bennük a boldogság.-Eléggé kifejező arcod van.
-Neked is.-a derekam átölelve indult kifelé a szobánkból, kezemmel kissé bizonytalanul simítottam végig a hátán, fejem a vállára hajtva léptem vele együtt. Az illatától kissé elálmosodtam, másra sem vágytam, csak hogy végre mellette fekhessek és kisajátíthassam magamnak.-Most arra gondolsz, hogy jó az illatom.-mormolta, és felém fordulva a combjaim alá nyúlt.
-Lemegyek egyedül is a lépcsőn.
-Tudom, de szeretnélek vinni.-mosolygott.-Eltaláltam?
-Honnan tudtad?-pislogtam nagyokat, miközben megkapaszkodtam a vállaiban és az arcom a hajához érintettem.
-Olyankor becsukod a szemed, picit jobban bújsz hozzám és mosolyogsz. 
-Szeretném tudni, mikre figyelsz még. 
-Veled kapcsolatban mindenre.-mosolygott, és elindult a konyha felé. Leültetett a pultra, kezeivel megtámaszkodott a lábaim mellett és a fejét oldalra döntve nézett rám.-Csak ismerlek.
-Jobban, mint bárki.-ellágyultan néztem rá, végigsimítottam a tarkóján, miközben előrehajolt és megpuszilta a homlokom.
-Én is szeretlek.
Kuncogtam azon, hogy válaszolt a ki nem mondott gondolataimra, tökéletes fogsorát megvillantva nézett rám. Tényleg tudta mire gondoltam, nyitott könyv voltam előtte. Felkaptam a fejem, kissé ijedten kapta el a derekam, amikor kibillentem az egyensúlyomból.
-Faith!
-Sajnálom, elfelejtettem. 
-Ennek örülök, de kérlek, lassíts egy kicsit! Mit szeretnél?
-A könyvünket.-szerettem volna leszállni a pultról, hogy én magam keressem meg, de kezeivel fogvatartott.
-Biztos vagy benne?-harapott az alsó ajkába.
-Igen, miért?
-Míg nem voltál itt belekerült néhány új kép és írtam is bele. Nem nézhetnénk meg később együtt? 
-Miket írtál bele?-kérdeztem, a hangom halk volt és a szemébe néztem, kékségét a szemhéjai mögé rejtve vizsgálta összekulcsolt kezeinket.
-Csak szavakat, összeszedetlen mondatokat arról, hogy hiányzol és veled akarok lenni. Tudod, a nélküled töltött idő olyan volt, mint valami függőnek az elvonó. Nem is tudom, mi történt velem, eléggé zavaros.-túrt a hajába, és nagyokat pislogva nézett rám.-Azt hiszem, kettőnk közül nem csak neked van szükséged segítségre, én is eléggé rosszul éltem meg ezt az időszakot.
-Hogy érted ezt?
-Lehetne, hogy ne beszéljünk most erről?-tekintete kérlelve mélyedt az enyémbe, én pedig válaszul aprót bólintottam.-Most már tényleg csinálok valamit enni, 1 órája mondtam, hogy vacsorázunk, de azóta csak annyit tettem ennek érdekében, hogy már nem fent beszélgetünk, hanem itt.-nevetett, és egy puszi kíséretében ellökte magát a pulttól.-Mit ennél?
-Teljesen jó lesz egy tál müzli.
-Rosszul fogalmaztam, megismétlem a kérdést. Mit főzzek?
-Semmit, csak gyorsan együnk valamit. Szeretnék már lefeküdni. 
-Csinálok neked egy jól megpakolt szendvicset, oké? Ha megeszed, utána megyek fürdeni és alhatunk.
Ha annyira jól ismert tudta, nem aludni akartam. Csak valamilyen bensőségesebb módon vele lenni, összebújni, elárulni egymásnak bennünk mélyen eldugott titkokat. Ismert, és az arcára kiülő mosolyból jelezte, pontosan tudja, mire gondolok.
-Oké.-mosolyogtam, és szórakozottan figyeltem, ahogy mindenfélét kipakolt mellém a hűtőből, majd a szekrényből elővett egy hatalmas kiflit.-Niall...
-Elfelejtettem mondani, hogy a feltételeim közé az is beletartozik, hogy nem ellenkezel velem, tehát nem utasítod vissza az ajándékaim, sőt, semmit, amit adni akarok, és azt teszed, amire kérlek.
-Elmehetnél politikusnak.-nevettem fel, szórakozottan figyeltem, ahogy kettévágta a kiflit és vastagon elkezdte megvajazni.
-A politikusok seggfejek, én nem vagyok az.
-Valóban nem.-vigyorogtam rá, közelebb araszoltam hozzá és elloptam egy szelet párizsit.
-Fogadunk, hogy minden zokszó nélkül legyűröd ezt a szendvicset?-huncutul mosolyogva néhány salátalevelet tett a kiflibe, beszéd közben a hűtőből egyre több és több dolgot halászott elő. 
-Te fogod megenni a felét, de rendben, mit kapok, ha nyerek?
-Amit csak akarsz.
-És te mit kapsz, ha nyersz?
-Nem fogok nyerni.-rázta a fejét, és a művébe végezetül néhány szelet paradicsomot helyezett, majd egy tányérra tette.
-Akkor mégis mi értelme ennek a fogadásnak, ha tudod, hogy veszítesz?
-Bármit is kérsz, az olyan lesz, amit szívesen teszek meg. Ha pedig valami olyat szeretnél, ami pénzbe kerül, abban a pillanatban fogok veled beülni a kocsiba és elmegyünk megvenni. Csak olyat tudsz kérni, amit én is kérnék tőled.
-Nem értelek.
-Tudod, mennyire szeretnék neked venni valamit? Bármit, csak valamit, amit te kérsz és nem vitázol az árán, vagy nem kezdesz el arról magyarázkodni, hogy nem a pénzemért vagy velem. 
-Már így is túl sok mindenért fizettél, ami felesleges volt.
-Én ezt nem így látom.-egy tányérban az asztalra tette a szendvicset, majd a derekamat átölelve levett a pultról. Nem ellenkeztem, amikor lehuppant a székre és az ölébe húzott, mohón nyúltam a szendvics után és ő nevetni kezdett, amikor nagyot haraptam belőle. Valóban nem okozott problémát, hogy néhány perc alatt legyűrjem, s még ha valójában veszteni is akartam, nem tudtam abbahagyni az evést. Az utolsó falat után hátradőltem, elégedetten mosolyogva nyomott puszit az arcomra és kezeit a hasamra simította.
-Nyertél.
Válaszul halkan hümmögtem, fejem a vállára hajtva nyomtam puszit az állára.
-A lehetőségem felhasználhatom máskor is?
-Bármikor!-nevetett, megragadta a derekam, amikor kikászálódtam az öléből és a tányért a kezembe véve indultam a mosogató felé. Nem jött utánam, árgus szemekkel figyelte a mozdulataim, de ezen kívül nem tett semmi utalást arra, hogy jelenleg egyensúlyproblémáim (is) vannak. Megakartam neki mutatni, hogy ez nem olyan vészes, mint hiszi. Figyeltem a mozdulataimra, végül épségben álltam meg előtte, éreztem, hogy az arcom szinte sugárzott a büszkeségtől. Ez a néhány egyedül megtett biztos lépés több volt, mint amit ő elvárt tőlem, és ez jobb kedvre derített. Az volt a célom, hogy megmutassam neki, ez az aprócska "sérülés" nem olyan vészes, mint amilyennek hiszi.
-Mehetünk?-fogta meg a kezem, már nem támaszkodtam a mellkasának, nem vett az ölébe, csak ott volt, hogy elkapjon, ha elvesztem az egyensúlyom. Bólintottam, egy pillanatra megbillentem, de visszanyertem az egyensúlyom és a szemeibe is visszaköltözött a nyugodtság és büszkeség. Ő tett erőssé, miatta akartam erős lenni.
Az ágyunkon ülve végül nem tudtam ellenállni a kísértésnek és magamhoz vettem a könyvünket, miközben ő zuhanyzott. Terpeszben ültem és átlapoztam a korábban írt oldalakon, egészen sok apró emléket gyűjtöttünk össze. Emlékeztem, hol fejeztük be, így meglepetésként ért, hogy utána még jó pár oldal következett, melyeken Niall fiús betűi rendezetlenül, néhol ferde sorokban futottak végig.
Közös képeket ragasztott be rólunk, néhányat csak rólam. Volt egy kép, melyen a kiscicámat szorongatva aludtam, habár úgy emlékeztem rá, némi általam generált vita után kitörölte, mégis ott volt, alatta egyetlen szóval: Hiányzol!
-Sejtettem, hogy megtalálod.-kissé összerezzentem a hangjára, leült mellém és a vállam fölött nézett a könyvre, ajkait bágyadt mosolyra húzta.-Elolvastad?
-Igen.-az ajkaim makacsul zártam össze, valóban elolvastam mindent, s így már értelmet nyert, miért nem akart Harry arról beszélni, milyen volt Niall, míg egyedül volt itthon. Azokban a sorokban egy aprócska tulajdonságot sem fedeztem fel az én vicces, jókedvű barátomból. Lábait úgy húzta fel, ahogy én tettem volna, miközben a fejét lehajtva lapozgatott a könyvben.-Nincs jelentőségük.
-Több van, mint hinnéd.
-Mi?-kérdezte, amikor felnézett szemei könnyektől csillogtak.-Nem vagyok olyan erős, mint hiszed. Próbálom magam erősnek mutatni, próbálok vidám lenni és mindent megtenni érted, viszont gyenge vagyok, és ez is azt mutatja. Ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie, de mindig a legjobb emberek kapják a legnagyobb pofonokat az élettől. Én csak nem értem, miért pont te.-idegesen túrt a hajába, néztem őt, ahogy ujjai megmarkolták a szőke tincseket és ajkait elkeseredetten biggyesztette le. A legutóbbi kiborulásánál kiabált velem, de úgy gondoltam, az jobb volt a mostaninál. Az élet legkegyetlenebb büntetései közé tartozott számomra, ha őt sírni láttam, őt, aki mindig képes volt mosolyogni rám, de arra már rájöttem, az élet engem különösen büntetett.-Néha úgy érzem, nem bírom ezt elviselni, akármennyire is próbálkozok, hogy ne mutassam ki mennyire rossz ez, nem megy. Itthon voltam, eszembe jutott, hogy azokon az embereken múlik az életed, én... megőrülnék, ha elveszítenélek.
Közelebb másztam hozzá, hosszú idő óta először nem tudtam, hogyan érintsem meg őt. Karjaimmal bizonytalanul öleltem át, még nedves haját gyengéden simogatni kezdtem és csendesen öleltem magamhoz. Arcán forró könnyek folytak végig és vállai remegtek, majd egy sóhajtás kíséretében átölelt és az ölelésébe vont.
-Nem kell mindig erősnek lenned.-suttogtam a fülébe.
-Nem szabadna előtted összeomlanom.
-Akkor én mit mondjak?-mosolyogtam bágyadtan, miközben megérintettem az arcát és a kézfejemmel letöröltem a könnyeim.-Igazad volt abban, hogy nem csak én szorulok segítségre, de ez nem baj, Niall. 
-Nem kellene magammal foglalkoznom, önzőség. Csak rád szabad gondolnom és nem magamat sajnálni.
-Ne mondd azt, mit nem szabadna és mit nem kellene, nincsenek ilyenek, mert az érzéseidnek akkor sem tudsz parancsolni, ha akarsz. A legjobb az, hogy most elmondod nekem ezeket, én pedig azért akarok meggyógyulni, hogy ne okozzak több szenvedést neked. 
Életemben először ígértem neki valami igazán komolyat, mégsem tudtam betartani. Nem az én hibám!
-Szenvedést? Te vagy a legjobb, ami valaha is történhetett velem. 
Kissé meggyötörten szorított magához, arcát a nyakamba temette és én a mellkasához bújtam. Hallgattuk egymás lélegzetvételeit, ujjai becsúsztak a pólóm alá és apró mintákat rajzoltak a hátamra, mozdulatai megnyugtattak, a jelenléte túlnyomóvá vált számomra, ez pedig boldoggá tett. Csak ő volt, rajta kívül semmi, és senki más. 
-Niall?
Halkan hümmögött, ahogy felemeltem a fejem a sapka lecsúszott róla, én pedig ijedten kaptam utána, pilláim lesütve húztam vissza.
-Ne!-nyúlt utána, óvatosan megérintette és elkezdte lehúzni.-Vedd csak le.
-Nem akarom.-szorítottam össze az ajkaim.
-Faith...
-Nem.-hunytam le a szemeim, kezeit leejtette és átölelte a derekam, szinte a mellkasán feküdtem ez pedig több, mint jó érzéssel árasztott el.-Még nem megy.
-Mit akartál mondani?
-Nem tudom.-fejemet a mellkasára hajtottam, a hátamra húzta a takarót és fészkelődni kezdett, mígnem kényelmesen elhelyezkedett. Nem akartam neki semmit sem mondani, semmi lényegeset, csupán igényeltem a figyelmét. Egyik kezemmel végigsimítottam a mellkasán és hallgattam szívének egyenletes dobbanásait. Úgy éreztem magam, mint a kisbabák, akiket még megnyugtat, ha az anyukájuk szívverését hallhatják, de én nem voltam kisbaba és bármilyen meglepő, Niall sem volt az anyukám. Az ölelése biztonságot hozott, bár a kórházban néhány éjjel sikerült rávennem, hogy aludjon velem, az mégsem volt ilyen. Az ágyunk nagyobb volt, sokkal kényelmesebb, kiterülhettem a mellkasán és nem kellett összehúznunk magunkat, semmi és senki nem emlékeztetett arra, hogy bármi is változott június óta. 
-Szerinted túléljük ezt?
Összerezzent, szemei tágra nyílva villantak rám, ő egyből arra gondolt, én túlélem-e a betegséget.
-Hogy érted?-hangja remegett, ahogy szorosabban ölelt magához.
-A kapcsolatunk. Mi lesz, ha kiújul ez az izé a fejemben, ha megint műteni kell? 
-Ne gondolj erre.
-Megtörténhet, bármi megtörténhet.
-Arra gondolsz, elhagynálak-e?
-Nem, nem arra, hogy elhagysz. Nem tudom, hogyan mondjam el.-kérlelve pislogtam rá, már bántam, hogy feltettem ezt a hülye kérdést. Megint nem tudtam időben befogni a szám.-Meggyógyulok, de mi van, ha addigra eltávolodunk egymástól? 
-Amit most érzek határozottan nem olyan, mintha valaha is képes lennék eltávolodni tőled. Ha azt akarnád se menne. Nem tudom, mi ez Faith, fogalmam sincs mi az amit érzek veled kapcsolatban, mert egy idióta leszek a közeledben. 
Kezemet gyengéden megfogta és a mellkasára helyezte, a bőre meleg volt és éreztem, mennyire gyorsan vert a szíve.-Minden pillanatban azt érzem, bármikor elveszíthetlek, mintha valami láthatatlan erő megpróbálna elszakítani téged tőlem. Őrültség. 
Figyelmesen hallgattam, szinte ittam a szavait, melyekkel olyan hevesen küzdött. Megállt gondolkodni, tétován megérintettem testének néhány pontját, kalandozó kezeimnek nem tudtam megálljt parancsolni. Hiányzott, hogy érintsük egymást és olyan ragaszkodóan, védőn öleljen. Ez lett volna a kívánságom és éreztem, ő is tudja ezt és akarja is, de okosabbak voltunk a bennünk tomboló érzelmeknél és megtartottuk azt a minimális távolságot.
-Talán te is őrültnek tartasz, mert túlságosan ragaszkodom hozzád, és én is tudom, hogy ez nem normális, de nem akarlak elveszíteni. Ha téged elvesztelek, nem marad semmim. 

Simon Márton - Háromnegyed négy

A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem
ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom.
Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok;
nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam.
Mondok valamit magamban. Látom a lehelletem. Nézem.
Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok,
félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden.
A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű,
mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani,
ezért jöttem ki. Nem. Azért, mert nem tudok visszaaludni.
És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene,
igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig
hibának éreztem még azt is. És nem értem, miért kellek neked,
elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb
lenne mégis. És nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra
(estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom.
Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felőli oldalon.
Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak.
Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.

27.rész I wanna save you

Sziasztok! :)
Végre péntek! :3 Képzeljétek, pontosan 3 hét múlva lesz a koncert! :D Szeretnétek majd élménybeszámolót a londoni utamról és a koncertről? Fogok majd kitenni szavazást, de először úgy gondoltam, itt is megkérdezem. :)
Köszönöm a 93 feliratkozót, már csak 7 és megvan a 100! *-*
Gondolom láttátok már az új blogom, ami talán kicsit (sokkal) vidámabb lesz, mint ez. :)

Puszi mindenkinek!

Nessa. xx

Felzokogtam, ahogy megláttam magam a tükörben, az öklömet a számba véve próbáltam csitítani magam és undorodva fordítottam el a fejem. Kötés takarta a vágást és a csupasz fejbőröm, néhány nappal ezelőtt szabadítottak meg a hátam közepét verdeső hajamtól, majd az orvosok sikeresnek mondták a műtétet. Próbáltam azzal vigasztalni magam, hogy most már nincs a fejemben rosszindulatú izé, abban reménykedtem, kiengednek innen és többé vissza sem kell jönnöm csak a vizsgálatokra, melyekről mosolyogva fogok távozni. 

-Semmi baj.-simogatta a vállam apa, az arcomon leszaladt egy könnycsepp és behunytam a szemeim, tudtam, míg altatásban voltam Niall volt bent nálam, látott így, de nem akartam tudni, mit gondolt rólam.-Most már minden rendben lesz, ne sírj! 

Felemeltem a kezem, reménytelenül kerestem hosszú tincseim, szükségét éreztem annak, hogy Niall bejöjjön hozzám, végre találkozzak vele, de nem akartam, hogy így lásson.

-Niall?-emeltem fel a fejem.-Hol van?

-Kint várakozik a folyosón.-simogatta a kézfejem apu.-Szeretnéd, hogy behívjam?

-Nem tudom.-hajtottam le a fejem.

-Nincs mitől tartanod, Faith.-apu pillantása megtalálta az enyém, próbált biztatóan mosolyogni rám.

-Nem akarom, hogy így lásson.

-Kicsim, azt hiszem, ennek a fiúnak a hajad számít legkevésbé. Meddig nem akarnál találkozni vele? 

-Szeretnék találkozni vele.-idegesen járó ujjaim néztem, hiányzott a vállamra nehezedő, korábban észrevehetetlen súly, az ujjaimmal nem tudtam mit kezdeni.-Félek.

-Nem kell.-ajkait gyengéden a homlokomhoz nyomta, a kézfejemmel letöröltem a könnyeim.-Behívom, rendben? 

Kétségbeesetten pislogtam rá, felemelte a kezét, végül csak a vállamon simított végig. Figyeltem, ahogy kisétált, Niall külön szobát fizetett, apunak nem lett volna pénze ennyi plusz kiadásra, tartoztam a barátomnak legalább annyival, hogy megpróbálok normálisan viselkedni. A narancssárga szobát mégis fojtogatónak éreztem, a falak csupaszok voltak, a jobb sarokban az asztalon volt egy tévé, de nem értem el a távirányítót és nem állhattam fel. Talán jobban is tettem, hogy nem néztem tv-t, néhány nappal ezelőtt, amikor Niall bekísért videóra vették az egészet és riporterek hada rohant le minket. Halk kopogás zökkentett ki a gondolataim közül, a takaróm az államig húztam és bizonytalanul lestem kifelé. Összerezzentem, amikor kinyílt az ajtó és Niall szőke tincsei megjelentek a rés között, kék szemei érdeklődve találtak meg engem. A szemei elöntötték a könnyek és óvatosan a fejemre húztam a takarót. Halk léptekkel közeledett felém, éreztem, ahogy óvatosan megfogta a takarót és lejjebb húzta, bizonytalanul néztem fel rá.

-Szia.-húzta mosolyra a száját, nem tudtam köszönni neki, a torkomban hatalmas gombóc állta el, hogy mondjak bármit is. Lehajolt, szemöldökét értetlenül vonta össze, a fejem lehajtottam és próbáltam magamra húzni a takarót.-Angyal...

-Ne haragudj!-motyogtam, a hangom sírós volt és szokatlanul gyenge.

Felhúztam a lábaim, hogy leülhessen, erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy újra ránézzek, majd a takarót az orromig húztam és óvatosan ránéztem. Száját mosolyra húzta, kidugtam a kezem és a hajához nyúltam, óvatosan lehúztam róla a sapkáját és a saját fejemre húztam, úgy könnyebb volt ránézni. Kezét felém nyújtva igazította meg, majd hozzám hajolt és félve pillantott a számra, majdnem feltettem egy kérdést, de mielőtt megtehettem volna gyengéden megcsókolt. Pillangócsókoknak keresztelt elhúzott puszik egyike volt ez.

-Szóval még meg akarsz csókolni?-motyogtam, elkerekedett szemekkel, döbbenten húzódott el és kereste meg kissé fátyolos pillantásom.

-Baby, miután megtudtam, hogy jól sikerült a műtét másra sem vágytam.-kezét felém nyújtotta, végigsimított az arcomon de én tudtam, ezzel a mozdulattal korábban egy rakoncátlan tincsem tűrte volna a fülem mögé.
A lábaimra dőltem és átöleltem a térdeim, hüvelykujjával az arcom simogatta, majd megkereste a kezem és ujjait összekulcsolta az enyémekkel.
-Én... utálom azt, amit látok.-szinte a lábaimba mormoltam a szavakat, sapkája a szemembe csúszott, nem húztam feljebb.-Jobban, mint ezelőtt. 
-Ne tedd ezt magaddal.-hajolt közelebb, az állam alá nyúlva felbiccentette a fejem és homlokát óvatosan az enyémnek döntötte, ujjával feljebb húzta a homlokomba csúszó sapkát és puszit nyomott az orromra.
Csak most vettem észre a csokrot, ami az eddig üres szekrényemben pihent egy vázában.
-Mindig virágot hozol nekem.-a kezemmel végigcirógattam a rózsaszín virág egyik szirmát és elmosolyodtam.-Miért?
-Nem szereted a virágokat?-nyitotta nagyra a szemeit, az arcán csalódottság tükröződött.
-De, mióta mindig azt kapok tőled.
-Én... olyan vagy, mint a virágok.-emelte rám a tekintetét, nagyokat pislogva mosolygott rám, én pedig a sapkát igazgatva visszamosolyogta.-Tudod... színes, gyönyörű és törékeny.
-Talán a törékeny jellemez engem a legjobban, főleg most.
-Faith, mit szólnál hozzá, ha veled maradnék éjszakára?-kérdése hirtelen ért, a szemöldököm zavartan vontam össze.
-Nem lehet, tudod.
-Én fizetek ezért a szobáért, felajánlok több pénzt és a héten meglátogatjuk a beteg gyerekeket a srácokkal.-vonta meg a vállát.-Persze csak ha akarod...
-Te akarod?
-Nagyon hiányoztál!-fakadt ki, szemei furcsán csillantak meg, miközben közelebb húzódott hozzám.-Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van a másikra, nem tudok otthon lenni, a kanapén éjszakáztam és a te kiscicás pokrócoddal aludtam, míg ma fel nem ébredtél. Ígérem, hogy hagylak pihenni, te jó ég, persze, hogy hagylak, csak... csak had maradjak ma éjjel. Hozok be egy széket és csendben leszek, tényleg.
-Niall!-szakítottam félbe, nagyokat pislogott és megdörzsölte az arcát.-Velem akarsz maradni?
-Mikor érted meg, hogy bennem nem változott semmi?-nagyot nyelt, miközben megigazította a fejemen a sapiját.-Nem számít semmi, csak hogy meggyógyulj, ez a legfontosabb. Szeretnék veled maradni.
-Jó.-a hangom rekedtessé vált, megköszörültem a torkom, gyönyörködtem az arcára kiülő mosolyban.
-Van néhány dolog neked a kocsiban, behozom, rendben? És megbeszélem valakivel, hogy szeretnék maradni. Igen...
Kuncogtam, tekintete rám vándorolt és elnevette magát.
-Megcsókolhatlak?-a kérdés egy mélyről jövő sóhajtással tört elő belőle.-Rendesen, szóval tudod.
Az ajkamba harapva nyúltam felé, ha a fejemet mozgattam a seb feszült, akkor tompán éreztem, amit az ereimben keringő fájdalomcsillapító gátolt.
Szuszogásszerű hang tört fel belőlem, amikor elnyílt ajkakkal megcsókolt. Éreztem rajta a bizonytalanságot, ahogy kezei alig érintették meg a derekam, dühített, hogy nem feledkezhettünk egy gondtalan csókba. Egy rossz mozdulat, és szétszakad a fejem, szó szerint.
-Sietek.-egyenesedett fel, alsó ajkát néhány másodpercig a beszívva tartotta, majd puszit nyomott a számra.
Mosolyogtam, meg sem próbálkoztam bólintással. Kuncogva figyeltem, ahogy elbotladozott az ajtóig, majd mielőtt kilépett volna még visszanézett rám. Ő valóban tökéletes volt, tiszta és tökéletes kívül, és belül is.
Szemeim tágra nyíltak, mikor elégedett mosollyal az arcán, karjaiban az egyik táskámmal és egy szatyorral lépett be, mögötte szorosan az egyik ápoló lépdelt. Tompán emlékeztem rá, ő volt az, aki mindig ott volt, akárhányszor kinyitottam a szemeim, beletett valamit az infúzióba, ami újból elnyomott.
-Szép napot!-mosolygott, miközben egy tálcát tett a szekrényemre, a vacsorám több volt, mint siralmas.-De gyönyörű virágok!
Fejemet kissé felbiccentve mosolyodtam el, Niall a vállán húzogatta a táskám, lábaival idegesen dobolt a padlón.
-Minden rendben?-kérdezte halkan, szemeit a fehér ruhás hölgyre szegezte.
-Jól vagy, Faith? Nem fáj a fejed, szédülsz, hányingered van?
-Minden rendben.-válaszoltam, de szemeim közben Niall aggódó tekintetébe mélyedtek.
-Akkor semmi akadálya, hogy maradjon éjszakára, Mr. Horan, de a barátnőjének pihennie kell.
-A menyasszonyom.-vágta rá, arca felderült és boldog mosolyt villantott rám.-Persze, tudom.
Az ápoló még egy ideig ügyeskedett valamit, majd magunkra hagyott minket és Niall boldogan szökdécselt oda az ágyamhoz.
-Hoztam neked normális kaját.-húzott elő egy zacskót, a számban összefutot a nyál, ahogy megpillantottam a péksütiket. Ásványvizet és rostost pakolt a szekrényre, majd előhúzta a korábban említett pokrócom és vele együtt a cicám is. A kezembe fogtam a plüsst és mosolyogva érintettem az arcomhoz.
-Ezt a srácok küldik.-nyújtott felém egy félbehajtott rózsaszín papírlapot, ami furcsa mintákkal és szívecskékkel volt telerajzolva, kinyitottam, a szemeim könnyek futották el a hosszúkás, fiús betűk láttán.-Holnap bejönnek ők is.-simított végig az arcomon.
-Köszönöm!-a hangom halk volt és gyenge, a művet a mellkasomhoz szorítottam, majd elhelyeztem az ágy mellett. Kezeimet felé nyújtva kértem, hogy öleljen át. Karjait gyengéden fonta körém és arcát a nyakamhoz érintette, ujjaimmal puha hajába túrtam és végigsimítottam a tarkóján, az illata az orromba férkőzött, halkan sóhajtva nyomtam puszit az arcára.
-Szeretlek.-sóhajtott fel, a szívem hevesebben kezdett dobogni, miközben halkan válaszoltam. Megpuszilt, az ajkaim égtek egy igazán valóságos csók után, a hasam pedig megkordult.-Egyél csak.-nyújtott felém egy csokis muffint, ami még langyos volt a kezeimben.
-Szeretlek.-válaszoltam, mielőtt beleharaptam volna a sütibe, mosolyogva érintette meg az arcom és ujjaival végigcirógatta, haza akartam menni, soha nem akartam még ennyire hazamenni. 
Aprót haraptam a muffinba, majd ahogy az ízek szétáradtak bennem egyre nagyobb falatokban tüntettem el, mígnem csak apró morzsák maradtak az ujjamon, ő pedig egy újabbat nyújtott felém. Az arcán szétáradt a mosoly, amikor beleharaptam a 2. meggyes-csokis csodába, halkan felnyögtem és felé nyújtottam az egyik kezem, teli volt a szám, és nem igazán akartam köszönetként az arcába morzsákat fröcsögni, ezért csak megszorítottam az ujjait.
-Legközelebb többet hozok.-szabad kezével a tarkómat kezdte simogatni, szemei vidáman csillogtak, miközben kivettem egy harmadik sütit, ami rózsaszín cukormázzal volt bevonva és színes cukorkák díszítették. Beleharaptam, Niall egy pillanatra ajkait az arcomhoz érintette.-Nem hittem volna, hogy egyszer ennyire boldoggá tesz, ha ilyen mohón látlak enni.
-Olyan, mintha hetek óta semmit sem ettem volna.-motyogtam két falat között.
-Ha úgy vesszük, néhány napja valóban nem ettél. Nem tudom, miket nyomtak beléd, míg aludtál, de gondoltam, hogy éhes leszel és tapasztalatból tudom, mennyire szar a kórházi kaja.-húzta el a száját.-Egyél Angyal, ha elfogy megyek és veszek még neked, amit csak szeretnél!
-Néha elgondolkozom azon, te valóban létezel-e, vagy csak egy mesebeli herceg vagy, aki csak a fejemben létezik?-suttogtam magam elé, a kezemet a gyümölcslé felé nyújtottam, de ő megelőzött és kibontva nyújtotta felém.
-Erre hadd ne válaszoljak.-emelte rám a tekintetét.-Már nem hiszek a mesékben.
Lesütöttem a szemeim, megettem az utolsó morzsákat, majd a sütiket felé nyújtottam, de a fejét rázva helyezte el a zacskót a polcon, miközben belekortyoltam a gyümölcslébe.
-Szeretnék hazamenni.
-Tudom, hamarosan hazamegyünk, addig meg itt leszek veled, holnap egyesével bejönnek a fiúk is, hogy szórakoztassanak. Szerintem Haz behoz neked egy banánfát, hogy állandó vitaminellátásod legyen.-nevetett, az arcán tisztán látszott a pillanatnyi elérzékenyülés, eszébe juthatott, hogy még a barátai is mennyire törődnek velem.
-Rebeca?-böktem ki óvatosan a kérdésként elhangzó nevet.
-Jól van, Liam vigyáz rá.
-Niall-motyogtam, fejét kissé felemelte és érdeklődve fürkészte az arcom-azt hiszem, ma már nem jönnek be, szóval akár ide is jöhetnél.-paskoltam meg a mellettem lévő szűkös helyet.
-Nem, nem.-tiltakozott.-Hagylak aludni, tényleg, nem azért vagyok itt, hogy ne tudj tőlem pihenni. Csendben maradok!-ígérte.
-Gyere már ide!-kuncogtam, és megragadtam a kezeit, nem rángattam őt, még csak erőt se fejtettem ki, csak fogtam a kezét és egyre laposabbakat pislogtam, ahogy éreztem valamit szétáradni az ereimben.
-Csak egy kicsit.
-Hogyne.-nevettem rá, figyeltem a mozdulatait, ahogy lerúgta a cipőjét, megkerülte az ágyam és óvatosan leült rá. Beljebb húzódtam, mielőtt tiltakozni kezdett volna hátradőltem és elhelyezkedtem, becsukta a száját és kissé kényelmetlenül érezve magát lassan hátradőlt hozzám. 
-Kényelmes?-pislogott rám aggódva, napok óta nem éreztem magam ennyire kényelmesen. Felé mozdultam, mellkasával ő is óvatos mozdulatot tett felém, majd az egyik kezét becsúsztatta a takaró alá és átölelte a derekam. Egyszerre sóhajtottunk fel, a tétova érintések és ez a bátortalan ölelés megtörte azt a zavartságot, ami kialakult köztünk. A kérdésére válaszul csak halkan, elégedetten hümmögtem, miközben az orrom a kardigánjába fúrtam, kábultan nagyokat pislogtam és mosolyra húztam a szám. Éreztem, hogy lassan ellazult, már nem feküdt olyan mereven és a karjai elernyedtek, az arca közelített az enyémhez és én kissé felbiccentettem a fejem. 
-Ne mozgasd!-kérte, orra megbökte az enyémet és oldalra döntötte a fejét, ajkaim résnyire nyíltak, normális esetben már rég a hajába markolva rántottam volna magamhoz, de most nem mozdultam, csak figyeltem, ahogy a puha ajkak közeledtek felém. Panaszosan suttogtam a nevét, melynek közepénél egy gyengéd puszit kaptam a számra. Óvatosan az ajkamba harapva kért engedélyt, melyet halkan nyöszörögve, mohón adtam meg. Felpezsdítő érzés áradt szét bennem.
-Levehetem a nadrágom?-mocorgott, kuncogtam azon, ahogy a kényelmetlenségét kifejezve fészkelődött.
-Bejöhetnek.-mutatóujjammal a kézfejét simogattam.-Meglepődnének, ha reggel így találnának minket az ígéreteid ellenére.
-Csak a farmerem, legközelebb hozok egy melegítőt, vagy valamit.-húzta fel kényelmetlenül az orrát.-Felkelek korábban, hozni akarok neked valami meleg reggelit.
-Niall, nem kell, hogy ezt csináld. 
-Ezt akarom.-nézett nyomatékosítóan a szemembe.-Amíg el nem vihetlek reggelizni, addig behozom. Undorító az a kaja, amit itt adnak.-haragos pillantást lövellt a szekrényen elhelyezett tálca felé.-Muszáj enned, normális ételeket.
Nem válaszoltam, már tudtam, akármit mondok akkor is a saját feje után fog menni, megmozdult, arrébb húzódtam, míg ő az övével foglalatoskodott, nevetve néztem az ajtó irányába, amikor megkönnyebbülten rúgta le magáról a nadrágot és ledobta az egyik székre. A takarót felemelve pislogtam rá, magához vette a behozott plédem és miután bebújt mellém kettőnkre terítette.
-Kicsit szűkös.-mocorgott, majd az oldalára fordult és az ölelésébe vont.-Szólj, ha kényelmetlen, leülök a székre és hagylak aludni.
-Oké.-a kezemet a karja alá csúsztatva simultam hozzá.
-Szólj, ha éhes vagy szomjas vagy, szeretnél valamit, vagy... szólj, ha bármi van. Rendben?
-Rendben.-beleegyezően mosolyogtam, olyan fáradtnak éreztem magam, hogy nem hittem, bármi miatt is felébredek. Állát most nem támasztotta meg a fejem tetején és nem is ölelt olyan szorosan, de ez már több volt, mint amit remélni mertem. Aznap éjszaka jobban kezdtem becsülni, hogy a karjaiban aludhattam. 
Felemeltem a fejem, amikor az ajtó előtt puffanást és halk szitkozódást hallottam, majd néhány másodperccel később Harry botladozott be az ajtón, arcáról eltűnt a bosszús grimasz, amikor meglátott. Niall-nek igaza volt, és habár nem egy banánfát kaptam, Harry egy szatyrot szorongatott, amiben csak az említett sárga gyümölcs volt. 
-Szia Faith!-köszöntött vidáman, óvatosan lejjebb húztam Niall sapkáját, Harry volt az első, aki Niall után először látott így. A szeme se rebbent, csípőjével belökte az ajtót és mosolyogva lépett hozzám, lehajolva gyengéd puszit nyomott az arcomra.
-Szia Harry!-mosolyogtam, és a könyvjelzőt a lapok közé csúsztatva tettem félre a könyvem, arrébb húzódtam, hogy leülhessen az ágyra.
-Hoztam neked banánt.-emelte fel mosolyogva szatyrot.
-Köszönöm.-kitartóan mosolyogtam rá, zavartan kapott a táskája felé, Harry görcsösen próbált normálisan viselkedni velem és ettől tűnt fel, hogy nem természetesen viselkedik.
-Niall mondta, hogy mindig ezeket a könyveket olvasod.-bökött a mellettem fekvő nyúzott példány felé.-Én is olvastam, meg láttam a filmet is. Útközben beugrottam egy könyvesboltba és hoztam neked néhány könyvet, hogy ne unatkozz.
-Haz, nem kellett volna.-fogadtam el a felém nyújtott vastag könyveket, valójában nagyon örültem nekik, de nem akartam, hogy bárki is pénzt költsön rám.-Köszönöm!-sóhajtottam.
-Szívesen.-fogait megvillantva mosolygott rám.-Hogy vagy?
A mosolya mögött zöld szemei aggódva fürkészték az arcom, felé nyújtottam a reggelimből maradt utolsó néhány muffint és egyet mosolyogva vett ki belőle. Megvontam a vállam és halkan elmotyogtam egy "jól"-t, nem tetszett, hogy ma délután valami kivizsgálásra kellett menjek, jobb esetben másfél hét múlva mehettem haza, rosszabban nem mondtak időpontot, ez pedig rányomta a bélyeget a napomra.
-Szeretnék már elmenni innen.-sóhajtottam.-Utálom ezt a helyet.
-Hamarosan.-húzódott közelebb, óvatosan a karjaiba vont és szeretetteljes ölelésben részesített.-Ne szomorkodj, Faith, te nem szoktál ilyen szomorú lenni.
Sóhajtva öleltem egy darabig, majd elhúzódtam és kissé szomorkás mosolyt villantottam rá.
Niall-ről kérdeztem, arról, hogyan viselkedett az elmúlt napokban, erre ő próbált terelni és arról hadovált, mindannyiukat mennyire megviseli ez az egész, és ne aggódjak, de én nem hagytam annyiban.
-Faith, miért nem kérdezed őt?
-Már mondott róla dolgokat, arról, hogy nem bírt aludni és otthon lenni, de nem beszél róla. Mi történt?
A hajába túrt, zavartan kutatott a gondolatai közt majd felsóhajtott és az ölébe ejtette kezeit.
-Egy kicsit... kiborult. Tényleg nem tudott aludni, ezért valamelyikünk mindig nálatok volt, néha sírt és dühös volt, de ez normális. Nagyon szeret téged, megviselte, hogy nem voltál vele és nem jöhetett be hozzád, most már úgy tűnik rendben van. Csak hagyd, hogy gondoskodjon rólad, mert ez boldogabbá teszi, ne tiltakozz, ha akar neked venni valamit. Kérlek!
-Mit jelent az, hogy kiborult? Mennyire?
-Faith...-hajtotta le a fejét, zavartan kezdett játszani egy ingéből kilógó cérnaszállal
-Tudnom kell! 
-Mát mondtam, sírt, dühös volt és néha kiabált meg csapkodott, nem nagyon aludt, néha elszundított a kanapén de akkor is ezt ölelgette.-bökött a pokrócomra.-Beszélt a szüleivel, az apukád is volt nála, egy könyvet lapozgatott, amiben képek voltak rólatok, néha írt is bele, amikor én voltam nálatok beszélgettünk és elmondott néhány dolgot arról, hogy érez. Csak hiányoztál neki, de úgy látom, már jól van. Ma reggel mosolygott, amikor találkoztunk, azt mondta, nálad maradhatott éjszakára. Kipihentebbnek tűnt. 
Válaszul halkan hümmögtem, és aprót biccentettem, ezután Harry próbált jobb kedvre deríteni és képeket mutatott a cicájáról, mesélt néhány vicces történetet a turnékról és nevetést csalt ki belőlem. 1 óra után mosolyogva búcsúztunk el egymástól, a következő látogatóm Zayn volt, majd jött Louis, és mikor ő bent volt Niall is megérkezett az ebédemmel. Hallgattam Harry-re és nem ellenkeztem, helyette éhesen estem neki a sült krumplinak és halnak, miközben hümmögve hallgattam, ahogy Lou beszélt hozzám és magában nevetgélt. Egyikőjük sem mondott semmit a kinézetemről, úgy tettek, mintha semmi sem változott volna. Délután közepére már kellően elfáradtam, az oldalamon fekve figyeltem Niall nyugodt arcát, kék tekintetét a kezemre szegezte és hüvelykujjával gyengéden simogatta a kézfejem. Nem akartam elaludni, hiszen tudtam, hamarosan jön Rebeca és Liam is és még hátra van a vizsgálat, amin muszáj volt ébren lennem, mégsem tudtam nem laposakat pislogni.
-Ma éjszakára is maradsz?-kérdeztem halkan.
-Ha szeretnéd.-emelte fel a fejét, és elmosolyodott.-De most nem fekszem melléd, most is fáradt vagy, nem aludtad ki eléggé magad.
Nagyon jól tudtam, úgyis elérem majd, hogy mellém feküdjön. A folyosóról már hallottam Rebeca hangját, de az ajtót Liam nyitotta ki és bátortalanul hajolt előre, mögötte megláttam az én szeleburdi barátnőm és mosolyogva tornáztam ülőhelyzetbe magam. Ha más nem, ő biztos nem tudta volna kimutatni az érzéseit és az undort.
-Liam, Liam engedj be!
Kuncogtam, amikor szinte átmászott a barátján, kezét az arcához kapta és sírni kezdett, majd végtagjait felém nyújtva robogott felém, de Liam elkapta a derekát, mielőtt rám ugrott volna, és Niall is felállt.
-Óvatosan.-motyogta a fülébe, majd elengedte, és Rebeca hevesen bólogatva huppant le az ágyamra.
-Szia!-mosolyogtam, kissé idegesen morzsolgattam az ujjaim.
Száját szólásra nyitotta, de semmi nem hagyta el a torkát, csak tátogott, majd előrehajolva gyengéden átölelt és sírni kezdett.
-Becky...-simítottam végig a hátán, Liam lefejtette őt rólam és a karjaiba vonta.
-Semmi baj.-ismételgette a barátnőm, majd kibújt a karjai közül és kissé remegős mosolyt villantott rám.-Szia.
Niall kezét szorongattam, életemben először nem tudtam, mit mondjak a legjobb barátnőmnek.
-Gyere haver, igyunk egy kávét!-tápászkodott fel Liam, Niall bizonytalanul bólogatva hasonlóképp tett és puszit nyomott a szám sarkába.
-Kérsz valamit, Angyalom?
-Nem, köszönöm.-simítottam végig az arcán, megpuszilta a homlokom, majd bizonytalan léptekkel indult Liam után.
-Mit gondolsz?-motyogtam, és megigazítottam Niall szürke sapkáját, ami kissé oldalra csúszott és emiatt az egyik fülem kikandikált alóla.-Úgy nézek ki, mint egy űrlény, vagy mint akin űrlények kísérleteztek.
-Szerintem gyönyörű vagy.-mosolygott, alsó ajka megremegett.-Én csak... tudom, mi történt veled és ez kikészít, annyira féltem.-dörzsölgette a szemét.-Olyan jó, hogy most beszélsz hozzám, így tudom, hogy minden rendben veled. 
-Többnyire.-bólintottam.
-Minden rendben.-ismételte, és közben bólogatott.-Hozni akartam neked valamit, de úgy látom, már mindenki behozta, amiket akartam.-csalódottan biggyesztette alsó ajkát, én viszont mosolyogtam.-De azért hoztam még csokit.-húzott elő a táskájából néhány tábla Milkát. 
-Köszönöm!-nyeltem nagyot, megszámlálhatatlanul sokszor ejtettem ki ezt a szót az utóbbi napokban. Valóban nagyon hálás voltam érte, mindenért azt voltam.
Az ajtó újra kinyílt, Liam jött el két pohárral a kezében, jól jött volna nekem is egy kávé, hogy ébren maradjak, de ha sok koffeint ittam túlságosan felpörögtem, itt pedig nem tudtam volna mit kezdeni magammal. Szerettem volna néhány percre kettesbe maradni a kávéját kortyolgató fiúval, aki szeretetteljesen simított végig a barátnőm aranyszínű tincsein, hogy megköszönjem, amit az utóbbi napokban tett, de erre nem láttam sok esélyt. Az ujjamon elgondolkozva forgattam a gyűrűm, melyet csak tegnap kaptam vissza, mivel a műtétnél semmilyen ékszer nem lehetett rajtam. Soha többé nem akartam levenni.
Fél óra múlva már újra csak kettesben voltunk, a lapos pislogásaimat észrevéve Liam gyengéd utalásokat tett, míg végül elbúcsúztak és megígérték, holnap is meglátogatnak. Niall mindent, amit az utóbbi órákban kaptam a szekrényre pakolt, majd sóhajtva dőlt előre és homlokát megtámasztotta hasamon. A hajába túrtam és gyengéden simogattam a tarkóját. A fejemet nehéznek éreztem, jó jött volna némi fájdalomcsillapító, mert tompa lüktetést éreztem. Óvatosan lefeküdtem és sóhajtva fejtettem ki némi erőt, Niall fölém hajolva gyengéden csókolt meg, majd fejét visszahelyezte a hasamra és felém fordulva nagyokat pislogott.
-Aludj egy kicsit, majd felkeltelek, ha menned kell.
Válaszul halkan hümmögtem, az ujjaim egy ideig még a tarkóját és haját simogatták, majd valamikor két apró érintés közben elaludtam. És a vizsgálat? Az orvosok egyelőre mindent rendben találtak. Egyelőre.

Új blog

Sziasztok! :)
Mint a címben is láthatjátok, ez most nem új rész, hanem itt szeretném elmondani azoknak, akik még nem tudják, de szeretnék megtudni, hogy felkerült a prológus az új blogomra! :) Nézzetek be, ha gondoljátok! KATT

Nessa. xx

26.rész Rock me

Sziasztok! :)
Hogy telt a "szünet"? Nekem nem volt, én délután jártam suliba a héten. :/
Lenne egy fontos bejelenteni valóm, mégpedig, hogy ma létrehozom az új blogom, vasárnap pedig felkerül a prológus! Csütörtökönként lesznek részek, de nem szeretném, ha még 1 hetet kellene várnotok a prológusig. :)
Remélem tetszeni fog ez a rész, talán egy kicsit zavarosnak fogjátok találni, de tulajdonképpen az egész történet eléggé zavaros. :)

Nessa. xx

-Nem jöhetsz haza!-veszekedtem.-Itt kell maradnod, folytatnod kell a turnét!
Kezdett felhúzni, akármit mondtam ezzel kapcsolatban, ő nem tágított, nem is figyelt rám, csak pakolta a cuccait a bőröndjébe, elengedte a füle mellett, amit mondtam neki.
-Nem.-válaszolta nyugodtan, és beledobott egy nadrágot a bőröndjébe.
-Niall!-kiáltottam.-Figyelsz rám?! Hallod, amit mondok?! Nem akarom, hogy haza gyere!
Felpattant, az ujjai elfehéredtek, miközben az egyik pólóját szorította.
-Nem fogok itt maradni!-emelte fel a hangját.-Szerinted képes lennék rá, hogy röhögve koncerteket adjak a srácokkal, miközben te...
-Miközben én?! Mi?-kiabáltam, az arcomon könnyek peregtek le.-Nem akarom, hogy ott legyél, amikor levágják a hajam vagy az magától kihullik, nem akarom, hogy úgy láss! 
-Nem érdekel!-dobta le a ruhadarabot. Az arca lángolt a dühtől, de ez az egész nem egymás iránt irányult, stresszesek voltunk, idegesek, rémültek, és ezt mindet egymáson vezettük le.-Akármit csinálsz, nem fogok itt maradni, nem csinálom végig ezt a turnét! Sokkal fontosabb ennél az, hogy veled legyek!-zihálta, a hajába túrt, majd egyszerűen csak lehuppant a padlóra és az arcát a tenyerébe ejtette. 
Nekidőltem a falnak, a kezemet a számra szorítottam, próbáltam nem úgy sírni, mint egy őrült. Korábban soha nem kiabáltunk egymással, most viszont az egész ház tőlünk zengett. Lecsúsztam a földre, gyűlöltem magam, úgy éreztem, én rontottam el mindent meg a fejemben növekvő cucc. Mindketten a padlón ültünk és sírtunk, de kettőnk közül csak ő vett erőt magán és mászott oda hozzám, az ölébe húzott, a fejem a mellkasára esett, annyi mindent vágtam a fejéhez és szinte mégis ő kért bocsánatot.
-Sajnálom.-súgtam, mindkét karját körém fonta, remegtem, a pánik újra rám tört.
-Nyugodj meg!-búgta.-Ne sírj, Faith! 
Az arcomon éktelenkedő vágást csípni kezdték a könnyek, csupán 2 napja engedtek ki a kórházból, 2 napja szedtem furcsa, hatalmas méretű pirulákat. Az életem felfordult, én pedig darabokra estem, Niall és a fiúk próbáltak egyben tartani.
Arcát a nyakamba temetve próbált csitítani, gyengéden ringatott és arról próbált meggyőzni, minden rendben lesz. A fejem hasogatott, a pólóját markoltam, miközben ő feladta a reménytelen próbálkozásokat és csendesen magához szorított.
-Ne haragudj, hogy kiabáltam veled, sosem szabadott volna.-tekintete bűntudattal telve kereste a szemeim, melyeket elrejtettem előle.
Érzékeltem, hogy kinyílt az ajtó, egy aggódó szempárt éreztem magamon, majd Harry minden szó nélkül elment. Niall a hátát a falnak támasztotta, ajkai közül halk sóhaj szökött ki, miközben megcsókolta az arcom.
-Meggyógyulsz.-súgta.-Ígérem! Mindent meg fogok tenni.

Nem akartam negatív lenni és azt mondani, ez most nem rajta múlik, csendben maradt, felhúztam a lábaim és az arcom a pólójába temettem, túl sok volt minden, amit az utóbbi napokban kaptam. Képtelen voltam alvásra, képtelen voltam nyugodt és türelmes lenni, nem azon gondolkozni, hogy mi lesz velem, velünk. A barátnőm szokás szerint kopogás nélkül rontott be, Rebeca szemei vörösek voltak és hasonló karikák díszítették, mint az enyémet, a nyomában Liam loholt és megragadta a derekát.
-Mondtam, hogy minden rendben.-próbálta reménytelenül csitítani a barátnőm, aki zaklatottan kereste a pillantásom.-Hagyd őket, Becky!
Felemeltem a fejem, erőt vettem magamon és próbáltam felállni, Niall gyorsabb volt, mint én és felugrott, majd a kezét felém nyújtva támogatott fel.
-Ne kiabálj vele!-szorította össze az ajkait Rebeca, szemei dühösen villantak a barátomra.
-Rebeca.-kérlelte elkeseredetten Liam, a karjánál tartotta vissza a szőke lányt.-Gyere ki, elmegyünk valahová enni vagy csak sétáljunk...
-Semmi baj.-léptem hozzá, pillantása rögtön megenyhült és az ajkait lebiggyesztette, felé nyújtottam a kezeim, Liam rögtön olyan pózba állt, hogy bármikor elkapja szeleburdi barátnőjét, de ő most először nem vetődött rám, hanem óvatosan átölelt.
-Ti mióta üvöltöztök egymással?-szaladt le egy könnycsepp az arcán.-Ez nincs jól így, nem helyes!-rázta a fejét.
-Tudom, de nincs semmi baj.-súgtam, az ölelése szorult körülöttem, de ez kevésbé sem volt olyan valóságos, mintha visongva ugrott volna rám. Egy kéz megérintette a hátam, hallottam, hogy Niall sóhajtott, majd elengedett és az ablakhoz sétált.-Később lemegyünk ketten a partra, oké? 1 órát kérek.
Bólintott, kibontakoztunk egymás öleléséből, majd Liam karjai alatt kiment a szobából és mi újra kettesben maradtunk. Egy ideig lehajtott fejjel álltam és azon töprengtem, mit kellene most mondanom, míg végül ő törte meg a csendet.
-Miért nem akarod, hogy veled menjek?-nem nézett rám, kék szemei valahová a távolba révedtek
-Nem erről van szó.-tűrtem egy rakoncátlan tincset a fülem mögé, elgondolkoztam azon, meddig tehetem még meg ezt a mozdulatot. Mindketten tudtuk, hogy a gyógyszerektől, amiket kiváltottunk nem fog csak úgy eltűnni a fejemből az az izé. Az orvosok is csak azt mondták, hogy az csak megakadályozza a további növekedést.  
Nem faggatózott, alig észrevehetően mozdította meg a fejét, nekidőlt az ablaknak és néhány másodpercre lehunyta szemeit.
-Ne taszíts el magadtól!-kérte, kinyitotta a szemeit, melyek ismét furcsán csillogtak, a pillantása örökre beleégett a tudatomba. Elfordítottam a fejem, most először nem tudtam a szemébe nézni, képtelen voltam elviselni azt a szomorúságot, amivel engem nézett. 
-Nem akarhatsz egy olyan barátnőt, mint én. Tudod mi lesz? Levágják majd a hajamat, a fejemben fognak turkálni, hónapokig kórházban leszek, még az sem biztos, hogy túlélem ezt az egészet!-elképesztőnek tartottam, hogy néhány pillanat alatt hogyan voltam képes újra egy hisztis őrültté változni.
-A francba, Faith!-kapott a fejéhez, türelmetlenül szelte át a köztünk lévő távolságot és magához húzott.-Engem nem a hajad érdekel, nem a hajadba vagyok szerelmes!-megtalálta a pillantásom, próbáltam elfordítani a fejem, de gyengéden az állam alá nyúlt és a homlokát az enyémnek döntötte.-Ha kell, minden nap elmondom, hogy világos legyen. Szeretlek, érted? Attól függetlenül, hogy hosszú-e a hajad, vagy nem. Odavagyok a külsődért, gyönyörű vagy, ebben a percben is őrülten kívánlak, de nem ezért vagyok veled, hanem mert megértesz, mert veled önmagam vagyok, te vagy az egyetlen, akinek nincsenek elvárásai velem szemben, neked magamtól akarok megfelelni. Nem is tudod, hogy mennyire boldoggá teszel, soha nem volt fogalmad róla, pedig nálad okosabb embert nem ismerek, mégsem látod azt, ami az orrod előtt van. Nem foglak elhagyni sem most, sem 2 hónap múlva, még mindig azt akarom, hogy a feleségem legyél, még mindig veled képzelem el a jövőmet, arról pedig ne is beszélj, hogy... Nem mondom ki, mert nem fog bekövetkezni, te annál sokkal erősebb vagy.
Kezei lehulltak az arcomról, bármikor elmehettem volna, de nem tettem, a mellkasára borultam ő pedig a karjaiba vett és leült velem az ágyra. Nélküle nem lettem volna képes megbirkózni azzal, ami rám nehezedett. 
-Gyere Faith!-kiáltott a nappaliból Zayn, kivettem a hűtőből egy doboz kólát és bementem, mindannyian a kanapén vagy a fotelben ültek, kétségbeesetten pislogtam Niall-re. Kezeit felém nyújtotta én pedig gondolkodás nélkül menekültem a karjaiba, máshol már egyáltalán nem éreztem jól magam.-Akarunk mondani neked valamit.
-Igen?-szempilláim ijedten rebegtettem, ritkán voltak ilyen komolyak, de néhány napja egyikük sem mosolygott olyan vidáman. Louis szorgosan kereste a szavakat az enyémmel ellentétben az ő ép elméjében, ziháltam, ahogy rossz gondolatok ezre rohamozott meg.
-Semmi baj!-Niall megnyugtatóan sugdosott a fülembe, mígnem újra összeszedtem magam, felnéztem, mindennél jobban szerettem volna elrejtőzni a sajnálkozó tekintetek elől. 
-Figyelj, tudjuk, hogy ez nem fog neked tetszeni, de ez a legkevesebb, amit tehetünk. Faith, holnap adunk egy utolsó koncertet a Take Me Home turné kereteiben, aztán hazautazunk Londonba veletek. A turnét majd folytatjuk, ha meggyógyultál.-magyarázta Harry, zöld szemei biztatóan villantak rám az utolsó mondatnál. 
Nem tudtam rájuk nézni, sajnáltak, mégis biztattak, Rebeca hevesen bólogatott Liam karjai közt és mosolyogni próbált, muszáj volt egyedül maradnom. Kikászálódtam Niall öléből és botladozva indultam a lépcső felé, ők nem ezt érdemelték, hálásnak kellett volna lennem, de úgy éreztem, csak mindent elrontottam. Nekik semmi közük a betegségemhez, élniük kellene a normális életüket, ahogy Niall-nek is a turnéval kellene foglalkoznia. Felszaladtam a lépcsőn, alig álltam a lábaimon és szédültem, a látásom könnyek homályosították el. A fülemben csengett, ahogy Rebeca lábait a földre tette, mégsem ért oda hozzám.
-Angyal.-kezek öleltek körbe, Niall a mellkasára vont és együtt érzően ölelt magához. Elgondolkoztam azon, vajon hogyan ért utol ilyen hamar, majd rá kellett döbbennem, alig pár lépcsőfokot sikerült megmásznom. Úgy éreztem, szépen lassan megőrülök, kicsúsztam a kezéből és leültem a lépcsőre, ujjaim a hajamba csúsztak és dühösen, elkeseredetten markoltam a hajszálaim.-Faith.-a hangja gyengéd volt, lefejtette a kezem a hajamról és felnyalábolt, remegtem, nem voltam képes feldolgozni, ami velem történt.-Semmi baj, szerelmem, nem történt semmi rossz.
-Minden az én hibám.-súgtam.-Elrontom az életeteket, miattam van ez az egész.
-Ne beszélj butaságokat.-sóhajtotta, minden hozzám intézett próbálkozás reménytelennek bizonyult.
Kapaszkodtam a nyakába, miközben ő elindult velem végig a folyosón. Az arcom a vállába temettem, letett az ágyra, de nem akartam őt elengedni. Letérdelt elém, végigsimítottam az arcán, elkezdtem lecsúszni az ágyról mellé, de visszatartott, kezeit a térdemre helyezte és közelebb férkőzött hozzám.
-Semmi sem a te hibád.-nézett mélyen a szemembe, a pillantása most mégsem nyugtatott meg. Zavartan fürkészte az arcom, tudtam, néhányszor nagyon küzdenie kellett, hogy ne veszítse el a türelmét, jól tudtam magamról, mennyire idegesítő és szánalmas volt, amit csináltam, de képtelen voltam feldolgozni, hogy az életem összeomlott. Elfelejthettem, hogy egyetemre megyek, hogy tavasszal összeházasodunk, mindent, amit elterveztem elfelejthettem, hiszen sosem voltam elég erős, sosem hittem eléggé magamban. Most sem hittem magamban, ha elég erős lettem volna nem omlok össze.-Faith, kérlek!-Niall reménytelen próbálkozásokat tett a megnyugtatásomra, mígnem türelmetlenül felpattant és járkálni kezdett, az arcán láttam a vívódást, a düh-t és a tehetetlenséget, ahogy a hajába túrt.-Faith, ettől jobban érzed magad?-fordult felém, lehajtottam a fejem, tudtam, nincs több türelme hozzám.-Jobb, hogy mást sem csinálsz napok óta, csak szenvedsz és sírsz?! Ettől könnyebb lesz bármi is?! 
Összekuporodtam, szerettem volna elbújni minden elől, tisztában voltam vele, hogy egyszer elege lesz, és tulajdonképpen azt akartam, hogy amíg még megteheti jöjjön rá arra, hogy nincs helye egy beteg lány mellett, és menjen el, de nem hittem volna, hogy ennyire fájni fognak a szavai.-Korábban sosem tetted ezt, sosem sírtál, erős voltál, de már nem tudom, hová lett a barátnőm! Úgy csinálsz, mintha napjaid lennének hátra, mintha nem lenne semmi esélyed, és nem fogadod el, ha segíteni akarunk neked! Mindenkit eltaszítasz magadról! Miért csinálod ezt?! Saját magaddal együtt engem is kikészítesz!
Remegtem, sosem láttam őt még ennyire dühösnek, a fejemet a lábaim közé hajtottam és befogtam a fülem, tompán hallottam, ahogy kiadott magából mindent, a vállaim rázkódtak és a sírással csak tovább feszítettem a húrt, de képtelen voltam abbahagyni. Nem haragudtam rá, a legkevésbé sem, csak azt akartam, hogy vége legyen, minél hamarabb legyünk túl ezen.
-Niall!-Zayn hangja hangosan és keményen törte meg a barátom egyre kétségbeesettebb kiabálását. Kómás tekintettel emeltem fel a fejem, Liam átszelte a szobát, az ajtóban Harry szorította a mellkasához a kapálódzó barátnőm, miközben Louis Zayn után nyargalt és megragadta Niall vállait. Felemeltem a fejem, Liam átölelt és a mellkasára vonva próbált felemelni, de nem akartam, hogy elvigyen. Niall-t néztem, zihált, a szeméből patakokban folytak a könnyek, Zayn a falhoz taszította és egymás szavába vágva magyaráztak neki Louis-val.
-Nem teheted ezt vele, Niall! Nem szabad elveszítened önmagad, csak te vagy képes megnyugtatni.-Louis egy pillanatra sem nézett rám, megbökte Niall mellkasát, de enélkül is magáénak tudhatta a szőke srác zaklatott pillantását.-Haver, tudom, hogy rohadt nehéz, de meg kell értened őt, muszáj mellette lenned és támogatnod! Neki nehezebb ez, mint neked, és szüksége van rád, érted?
Liam az ellenkezésem ellenére felkapott és kivitt, nem volt elég erőm ahhoz, hogy rugdalózzak, Rebeca kitépte magát Harry karjai közül és utánunk rohant. Nem akartam hallgatni a magyarázkodásukat, sem Rebeca dühöngését, Liam letett a kanapéra és rögtön beszélni kezdtek, a fejemet pityeregve hajtottam le és újra befogtam a fülem, meglepve pislogtak rám, az oldalamra fordultam és az arcom az egyik párnába fúrtam.
-Faith...-a barátnőm elkeseredetten érintette meg a karom.
-Hagyjatok békén.-nyöszörögtem, semmi szükségem nem volt arra, hogy bármiről is kioktassanak vagy vigasztalni próbáljanak, Niall szavai visszhangzottak a fülemben és tudtam, igaza volt mindenben, ahogy abban is, hogy mindenkit elakartam taszítani magamtól. Elfogadtam Harry felém nyújtott HS monogramú fülesét és a fülembe tettem, bedugtam a telefonomba és a leghangosabban kezdtem Beatles számokat hallgatni. Niall még mindig zaklatottan, lehajtott fejjel dübörgött le a lépcsőn, nem nézett rám, felkapta a cipőjét és kiment. Kizártam mindent, mindenkit, az agyam kikapcsolt és csak a zenére figyeltem, az izmaim lassan felengedtek és már nem remegtem, abbahagytam a sírást, az arcom a párnába süppedt és lehunytam a szemeim. A zene mindig is segített nekem a rossz dolgok kizárásában, segített elzárkóznom a világ elől.
A saját, átmeneti ágyunkban ébredtem, arra, hogy egy ismerős test óvatosan az ágyra nehezedett, majd szőke tincsek érintették meg az arcom, a térdeim a mellkasomhoz húztam és összegömbölyödtem, mint egy macska. Csak később vettem észre a karjaim közt a Niall-től kapott saját kiscicám, ami sajnos nem tudott dorombolni. Utáltam magam többek között az allergiám miatt is.
-Kérlek, ne haragudj rám!-súgta, tétován végigsimított a derekamon, akaratlanul is felsóhajtottam, amikor orrával megbökte a nyakam.-Tudom, hogy megbocsájthatatlan, ahogy beszéltem, mégis arra kérlek, ne haragudj!
Felé fordultam, pislogásnál éreztem, hogy a szemeim duzzadtak voltak, de kezdtem hozzászokni ehhez az érzéshez, az ismerős kéz lecsúszott rólam és Niall tanácstalanul emelte kezeit a mellkasához. Nem szóltam semmit, centiméternyi távolságok voltak kettőnk között, mégis egy szakadéknak éreztem azt a helyet. 
-Én...-próbáltam kinyögni valamit, végül a hangom elfúlt és lesütöttem a szemeim.
-Nem tudom, mi ütött belém.-húzódott közelebb, az állam alá nyúlt és megkereste a pillantásom, amit szerettem volna elrejteni előle.-Sajnálom, Angyal, egy szavamat sem gondoltam komolyan.
-De igen.-vágtam a szavába, a fogaim közül eleresztettem az alsó ajkam és szomorúan pislogtam.-És megértem, hogy eleged van.
-Nem akarom, hogy ezt megértsd. Idióta voltam, kiborultam, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám és ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. Lementem a partra, hogy gondolkozzak, és amikor kitisztult a fejem legszívesebben behúztam volna egyet magamnak. Te nem érdemled azt, hogy valaha is bárki úgy beszéljen veled, ahogyan én tettem. Csak azt akarom, tudd, hogy sajnálom! Teljesen megérteném, ha ezek után nem akarnál többé velem lenni, de szeretlek Faith...
Mondatok visszhangzottak a fejemben, amiket ki akartam mondani, de mégsem tettem. Gondolatban ezerszer belevágtam a mondandójába, olyanokat szúrtam közbe, mint " örökké veled akarok lenni" és hasonlók. De nem mondtam ki, meggyőződésem volt, hogy egy idő után valóban elege lesz belőlem és a szenvedésemtől, elmegy majd, hogy egy olyan lánnyal legyen, aki nem beteg, akinek nem fogják soha lenyírni a haját és...
-Szeretlek.-suttogta a fülembe, ismét sírtam, a karjaim olyan erősen fonódtak köré, mint még soha. Annyira szükségem volt rá, és ő úgy ölelt magához, mintha ő is így érezte volna. Arcát a nyakam és a vállam közti hajlatba temette, elhalmozott ezzel a szóval, csókokkal és becézésekkel, mintha nem érdekelte volna, hogy a fejemben növekszik valami szar. Őt ez soha nem érdekelte.
Felhúzott lábakkal kuporogtam a kanapén, furcsa volt újra Londonban lenni, a saját lakásunkban lenni csak kettesben. Niall az utóbbi néhány napban nem ment sehová, csak együtt hagytuk el a házat, hogy tegyünk egy sétát a Temze parton vagy a közeli parkban, esetleg elmenjünk ebédelni. Mindenki tudta, miért lett vége a turnénak, és senki sem tombolt, elenyésző volt azoknak a rajongóknak a száma, akik dühöngtek és szidtak engem, a többség velem ellentétben valamiért egyetértett Niall és a fiúk döntésével.
Ujjaim között sercegett az agyonolvasott könyvem lapja, miközben lapoztam egyet és beletemetkeztem abba, ahogy Katniss azon a bizonyos fán vagdalta az ágat, melyről a vadászdarázsfészek himbálódzott. Faltam a sorokat annak ellenére, hogy lassan eljutottam a szinte, hogy ha valaki mond nekem egy oldalszámot én elkezdek belőle idézni.
-Jézusom, Faith!-Niall nevetve csúsztatta mutatóujját a könyvem lapjai közé és a tiltakozásom ellenére elhúzta előlem.-Hanyadjára olvasod ezt a könyvet?
-Nem tudom.-motyogtam, és bizonytalan mosolyt villantottam rá, az ajkaim éppen csak egy kissé húzódtak fölfelé, többet nem túl gyakran voltam képes kipréselni magamból.
-Emlékszel, hogy ezt néztük az első randinkon?-harapott az ajkába, szemei kissé elhomályosodtak egy pillanatra, majd újra vidáman mosolyogva nézett rám.-Volt néhány elvetemült ötletem ezzel kapcsolatban, miszerint szegények küzdenek kajáért, vagy az én szerelmemért.-nevetett halkan, és én is képtelen voltam nem mosolyogni ezen, ahogy visszaemlékeztem az ártatlanul feltett kérdéseire és arra, mennyire pimaszul húzogatta a szemöldökét.-Pontosan itt ültünk, és én annyira ideges voltam.-lehuppant mellém, a mellkasának dőltem miközben ő átölelt és kissé az ölébe húzott.-Olyan keveset beszéltél, én pedig alig tudtam visszafogni magam, de nem akartalak megijeszteni.
-Mit akartál mondani?-emeltem rá a szemeim.-A filmről kérdeztél butaságokat, aztán csak nevemet mondtad, végül a fejedet ráztad és csöndben maradtál.
-Azt akartam mondani, hogy szeretlek.-mormolta a hajamba, kissé lejjebb hajtotta a fejét és félresöpörte egyelőre hosszú hajam, ajkait puhán a tarkómra nyomta.
-Ez komoly?-néztem rá megdöbbenten, az volt az első randink, előtte csak akkor találkoztunk, ha Rebeca elrángatott hozzájuk, még csak meg sem csókolt.
-Az első perctől fogva szeretlek.-vallotta be halkan, ujjai végigsimítottak a kézfejemen és én a fejemet hátrabillentve nyomtam csókot a nyakára.-Elestél előttem, és amikor a szemedbe néztem magadba szippantottál, sajnálom, de ezt sehogy sem tudom romantikusan elmondani.-rázta a fejét, miközben gyengéden végigsimított a derekamon és eligazította a bő felsőm alját.-Sosem volt még olyan nehéz visszafognom magam, mint aznap éjszaka a teraszotokon. Annyi mindent akartam, de képes voltam egy puszi után elmenni. Ezért most minimum egy csókot érdemlek, nem gondolod?
Kuncogva fordultam felé, a házunkban minden újra a régi lett, a házban, ami valójában csak az övé volt, kezdtem újra megtalálni önmagam, visszakaptam a személyiségem egy apró részét. Egy egészen apró részét, amikor is képes voltam kicsit piszkálódni vele.
-Szóval azt akarod mondani, hogy már az 1. randink után csak azt akartad?
-Hé, én ezt nem mondtam!
-De gondoltál rá.-vigyorodtam el.
-Kicsim, kételkednék magamban, ha nem gondoltam volna rá.-mormolta, szemei szórakozottan villantak rám, elpirultam, nevetve rejtőztem a hajam képezte függöny mögé.-Na, akkor kapok egy csókot?
-Ölelést.-nevettem, az arcomat a vállához érintettem az elégedetlen arckifejezését látva.
-Puszit.
-Puszit kapsz az arcodra.
-A számra.-alkudozott, az arca fokozatosan derült fel, ahogy látta, élvezem a piszkálódást.
-A szád sarkába.
-Megcsókolsz.-húzott magához, az orrunk összeért és én nem tudtam nem mélyet lélegezni a samponjának és arcszeszének kellemes aromájából.
-Kapsz egy rendes puszit.-pislogtam kábultan.
-Kapok egy csókot.-motyogta, és a fejét kissé felbiccentette, hogy az ajkaink egy vonalba kerüljenek. Elégedett hümmögéssel hajoltam az arcához, ajkai gyengéden simultak a számra, felnevettem, amikor követelőzve harapott az alsó ajkamba. Nem érdekelte a fejemben növekvő valami akkor sem, amikor a hajamba túrt, akkor sem, amikor újra és újra megcsókolt, abban a pillanatban egyikünket sem érdekeltek az elmúlt napokban történtek. Ő volt minden, ami többé-kevésbé sértetlenül megmaradt nekem, már nem voltak nagy terveim, csupán azt akartam, amíg még lehet ő minden nap legyen velem. Minden nap velem volt.