36.rész Everything I didn't say

Sziasztok! :)
Örömmel látom, hogy egyre gyarapszik a kommentelők és feliratkozók száma. Ezúttal nem hinném, hogy egy kifejezetten szomorú részt hoztam, már nagyon bűntudatom van amiatt, mert mindenki miattam sír, szóval remélem, most inkább mosolyt csalhatok az arcotokra.
Mi a véleményetek az új kinézetről? Az előzőről volt egy kis vita a chatben - megjegyzem, a chat nem erre van - de nem azért cseréltem le a rózsaszínt, csak vágytam valami újra. Ria H. ismét nagyot alkotott, itt is szeretném neked megköszönni ezt a csodálatos fejlécet! :)

Nessa. xx

U.i: Jesus, már csak 1 hónap van a nyárból... :( 

A szívem hevesebben dobogott, fáradt voltam és nem vágytam semmi másra egy kiadós alváson kívül mellette, gyengéden, s mégis erősen szorított a mellkasához míg felvitt a lépcsőn, kulcsaival ügyetlenkedni kezdett, mígnem a mögöttünk toporgó anyukája kivette remegő kezeiből a csomót és a megfelelő kulcsot a zárba dugta. Hálásan pislogtam rá, habár kevésszer volt szerencsém Niall családjához Maura mégis itt volt, talán nem miattam, hanem a fia miatt, de az eltelt napokban rengeteget segített míg Niall szinte beköltözött mellém.

- Köszönöm - húzta halovány mosolyra a száját, ujjaimmal megérintettem a tarkóját és végigsimítottam rajta.

- Menjetek fel, aludjatok kicsit, biztosan fáradtak vagytok mindketten - anyukájának hangja hasonlóan csendes volt, mint az övé, bár nem igazán értettem az okát annak, hogy csendben beszéltek előttem. Végigsimított Niall haján és nyújtózkodva puszit adott az arcára, kínosan éreztem magam egészen addig, míg a fiát elengedve az én homlokomon nem pihentetett egy hosszú puszit.

- Köszönünk mindent - mondtam alig hallhatóan, minden erőmet összeszedve finoman megszorítottam a kezét és mosolyra húztam a szám. Niall ezúttal nem ellenkezett, elindult a lépcső felé és lassan lépdelt fel velem a karjaiban, arcom a kabátjához érintettem, megérintettem az olvadt hópelyheket, majd egyik kezem kinyújtva végigsimítottam a lépcső korlátján.

- Niall, ne! - kiáltottam, s a szobaajtót kivágva hangosan visítva, nevetve száguldottam le a lépcsőn egy szál törülközőben. Hajam vizes volt és a testemről, hajamról hullott a hab rohanás közben. Én a lépcső közepénél voltam, ő akkor indult lefelé, mert őt éppen az én zuhanyzásom közepette érte el az 5 perc, s félig levetkőzve kezdett csikizni a zuhany alatt. 

A kertbe nem voltam hajlandó kirohanni, esett az eső és a távolban még talán villámlott is, a hatalmas kerítés ellenére sem voltam hajlandó így flangálni kint, így a nappaliban megcsúszva az irányomat a konyha felé vettem. Lábnyomokat hagytam magam után, a ház visszhangzott a nevetésünktől, tudtam, hogy nem menekülhetek el előle, kis híján felbuktam az egyik fotelben és azzal a lendülettel átestem volna a kis dohányzóasztalon, de megragadta a derekam és a mellkasához rántott. Ujjaival a törülközőn keresztül kezdett csikizni, forgolódtam és próbáltam menekülőutat találni, megragadtam a kezeit, ám abban a pillanatban a törülköző egy darabon lecsúszott rólam. Ő is utána kapott, ennek következtében abbahagyta a csikizést, s egyszerre mindketten a mellkasomhoz fogtuk az ázott nedvszívó anyagot.

- Őrült vagy! - nevettem, megfordultam a karjaiban abban a reményben, hogy abbahagyja a kínzásom. 

- Mondod ezt te - szemöldökét viccesen vonogatni kezdte, hangosan nevetve fogtam kezeim közé az arcát, a törülközőt ő tartotta rajtam. - Akár hagyhatnám is, hogy leessen.

- De nem hagyod - mosolyogtam a fejemet oldalra döntve, elgondolkodó arcot vágott mígnem a szája vigyorra húzódott és homlokát az enyémnek döntötte. - Tiszta vizes vagy - kuncogtam, beletúrtam ázott tincseibe és nedves puszit hagytam a száján, karjával törölte le arcáról az ottmaradt habot.

-  És most már hab is - huncutul vigyorgott rám, olyan közel volt, hogy elengedte a törülközőt és az már csak azért maradt rajtam, mert mellkasa teljesen az enyémhez feszült. Átölelte a csípőm és szemeit nagyra nyitva nézett rám - jobb lenne, ha veled fejezném be a zuhanyzást, különben minden vizes lesz az ágyon is.

- Van benne valami - tűnődtem, akaratlanul is az alsó ajkamba haraptam, mutatóujjával rögtön megérintette és kihúzta a fogaim közül.

- Azt hiszem, már megbeszéltük, hogy ezt egyedül én tehetem - motyogta, megérintette az arcom és szétkent egy adag habot rajta, a hajamról levett egy kis darabot és az orromra kente, nevetve nyomtam azt a nyakához miközben ajkát a homlokomhoz nyomta.

- Sampon ízed van - nevetett fel, majd fejemet a kezei közé véve végignyalt a homlokomon.

- Niall! -vihogtam, tenyerem az arcába nyomtam majd mindkét karommal átöleltem a nyakát, amikor morogva kapott bele a puha bőrbe a nyakamon. Már egész kis tócsában álltunk, boldogságtól és nevetéstől kipirult arccal biccentettem fel a fejét, egyik kezemmel magamhoz fogtam a törülközőt és kacéran néztem rá, lábujjhegyre állva érintettem az orrom az övéhez. - Na, mi lesz már? Jössz, vagy esetleg levet eresztesz a szobánkban is?

- Ez hülye kérdés - hümmögött, további mancsos puszikat nyomott az arcomra és szabad kezem ujjait összefonta az övéivel.

- Ízlik a samponom? - löktem picit oldalba, alsó ajkát beszívva aprót bólintott és közelebb férkőzött hozzám.

- Az ízéből ítélve valami kókuszos, ugye? A fanyar utóízről elvonatkoztatva valóban egész finom - elismerően bólogatott, a nyelvét kinyújtva közeledett újra felém, kiszabadultam a karjaiból és ruganyos léptekkel indultam a lépcső irányába.

- Na, jössz? - fordultam hátra, egy vizes tincsem az arcomra tapadt, elnevette magát és utánam iramodott. 

A zuhany alatt állva, szemébe folyó víztől hunyorogva nézett rám, szégyellősen döntöttem homlokom a vállának és halkan kuncogtam magunkon. Tenyerem az oldalára simítva szedtem össze magam és néztem újra a szemébe.

- Annyi mindent megváltoztattál - vallotta be halkan, csak mosolyogtam, ő tisztában volt azzal, az én életemet mennyire felforgatta a megjelenésével. - Nézd csak, én korábban nem csináltam ilyesmit - nevetett, s a derekamat átfonva húzott magához közelebb miközben belepuszilt vizes hajamba.
- Mármint nem fürödtél, vagy nem fürödtél együtt egy lánnyal? - vontam fel játékosan a szemöldököm, fejemet kissé oldalra biccentve vártam a válaszát.
- Nagyon vicces vagy - nevetett ki, apró puszit hagyott a számon, majd a vállamon áthajolva kiköpött némi vizet. Hangosan nevettem rajta, melynek következtében az én számba is víz került. - A másodikra gondoltam.

- Végre valami, amiben én lehetek neked az első - nevettem, ujjaimmal hátrafésültem egy tincsét és szeretetteljesen érintettem meg az arcát.

- Hm, nem csak ebben vagy az első, te vagy az első szerelmem - tűnődött, értetlen kérdésem után kissé eltolt magától.

- Hogy érted? Hiszen már volt barátnőd, nem is egy.

- Angyal, azok semmik nem voltak ehhez képest - rázta a fejét, ujjammal megérintettem megjelenő gödröcskéjét, szükségem volt arra, hogy érinthessem a legkisebb perverzió nélkül is. Fogni akartam a kezét, simogatni, megérinteni az arcát, haját, tarkóját, megcsókolni, megpuszilni a nyakát, száját, mindenét.

- Miért gondolod ezt különlegesebbnek? - leheltem szinte az ajkai közé, egyszerre mozdítottuk a szánkat, melyek csak megérintették egymást egy pillanatra. 

- Mert különleges vagy, te tényleg az vagy, olyanokat is kiváltasz belőlem, amiket korábban nem biztos, hogy megcsináltam volna. Nem hülyeségekre gondolok, csak olyasmire, mint az, hogy most itt állunk és ölelkezünk, miközben ezt mondom neked. Nézd ezt a helyzetet, totál nincs rajtad semmi, semmi, és én arról magyarázok, mennyire szeretlek. Komolyan, Faith, ez lassan már nem normális, nincs annyi szeretet a Földön, amennyi bennem van irántad. Olyan, mintha elvesztettem volna az ösztöneimet, nézd meg, ebben a helyzetben nem tudok mást nézni, csak azokat a hatalmas szemeidet - hadarta, eleresztette a derekam és megérintette a fejét, letörölte a vizet az arcáról és kínosan nevetve nézett rám.
- Ha ez megnyugtat, én sem hittem volna, hogy valaha is képes leszek ilyesmire vetemedni - vontam meg a vállam, mindketten halkan elnevettük magunkat majd újra magához húzott.
- Remélem értetted, mit akarok ezzel a sok hülyeséggel mondani.
- Igen - hümmögtem, arcom az övéhez nyomtam és megpusziltam - és szerintem az férfias, hogy inkább ezeket a gülüszemeimet nézed, nem mintha mást lehetne - magyaráztam, a hatás kedvéért nagyobbra nyitottam a szemeim.
- Dilis - nevetett, mutató és középső ujjával közrefogta az orrom és a szemeim felé közelített - nem tudom, te mit nem látsz, amit én igen, de Faith, a francba is, annyira tökéletes vagy! 
Az ágy szélén ültem, lassan kigombolta a kabátom, majd levette a sajátját is és vállfára akasztva hagyta lógni őket a szekrény oldalán. Kissé vizes, szőrös sapkám leszedtem a fejemről és az új, még friss vágást és pelyhek nélküli kopasz fejem eltakartam a szürke a darabbal. 
- Hagynod kellene - lépett közelebb, óvatosan megérintette a tarkóm és felhúzta a sapkát, hogy szemrevételezze a varratot. 
- Nem - ellenkeztem, s a kezét fogva húztam magam felé. - Gyere ide, Niall! - kértem.
Felmásztam az ágyra és lehasaltam, kibújt a nadrágjából és csak azután feküdt mellém, néztem az arcát, szemeit, ujjammal végigsimítottam a száján, érintettem a bőrét, szemöldökét, míg ő behunyt szemekkel remegő sóhajt hallatott.
- Nem szeretnél átöltözni? Biztos kényelmesebb lenne úgy - lepillantottam a szürke - rózsaszín pulcsimra és a nadrágra, ami kényelmetlenül lógott rajtam.
- Segítesz levenni a nadrágom? - kérdeztem bizonytalanul, ő pedig már fel is ült és a pulcsimat kissé feltolva gombolta ki a farmert, finoman kibújtatott belőle, aztán gondosan összehajtotta és a szekrénybe tette. 
Összegömbölyödtem, lábaim felhúztam a mellkasomhoz és megpaskoltam magam mellett a párnát, visszamászott hozzám és a karjaiba zárt, hangos sóhajtást engedtem ki és az arcom a pulcsijába fúrtam. 
- Nem fázol? - kérdezte halkan, tenyerét a combomra simította, vagyis inkább arra a bőrrel bevont csontdarabra, ami korábban a combom volt. Válaszul halkan nemet dünnyögtem a pulcsijába és karjaimmal átöleltem őt, amennyire csak lehetséges volt öleltük egymást. Hiányzott ez, hiányzott, hogy újra a saját ágyunkban, gépek sípolása, kattogása, zúgása nélkül bújjunk össze és körülöttünk teljes legyen a csend, és tudtam, neki is ez hiányzott. Az elmúlt napokban nem sok időt töltöttünk kettesben, sokat aludtam, ő pedig nagyon keveset, amikor nem aludtam mindig bejöttek a fiúk, próbáltak életet lehelni belénk. Nevettem Harry karácsonyi bakijain, Louis sztorijain a húgairól, beszélgettem a barátnőmmel, végighallgattam Zayn buzdító beszédeit, Liam vigasztalását, egyetlen panaszos szó nélkül fogadtam el az ajándékokat és igazán örültem nekik, de szükségem volt Niallre.
Elnyomott az álom, éreztem, hogy az ő mellkasa is egyenletesen emelkedett és talán napok óta először merült igazán mély álomba. Nem mozdultam, egészen addig hallgattam az egyenletes, megnyugtató légzését, mígnem engem is elnyomott a fájdalomcsillapítókkal előcsalt álom. 
- Hé, ez nem ér! - nevetett, miközben lehuppantam a derekára és vihogva hajoltam előre, játékos birkózásunknak ezzel vetettem véget. Hosszú hajam függönyt képzett kettőnk közt, imádtam ezt, olyan volt, mintha egy áthatolhatatlan fal lenne. Ujjaival elsimított néhány tincset az "útból" és csillogó tekintetét az enyémbe fúrta, kitartóan mosolygott, arca kissé kipirult a nevetéstől. Mellkasa hevesen emelkedett, az én hajam kócos volt, hasonlóan kipirultam és a hasam tompán fájt a nevetéstől. - Manipulálsz!
- Soha - leheltem, szám vigyorra húzódott és rövid csókot hagytam ajkain. Hajamat a kezébe fogta és a jobb vállamra húzta, ujjaival bebarangolta az arcom jobboldalát, elidőzött a számnál, majd játékosan megpöckölte az orrom.
- Faith - egy pillanatra lehunyta a szemeit, majd amikor újra kinyitotta, megkérdezte - szeretsz? 
- Sokkal jobban, mint hinnéd - mosolyogtam, mutatóujjammal végigsimítottam az arcán és visszaadtam neki a bökést, amit az orrom kapott. - Sokkal jobban, mint te engem.
- Az nem lehet - nézett rám hitetlenkedő arcot vágva - ezek szerint fogalmad sincs róla, mennyire szeretlek.
- De, de igen, tudom - bizonygattam, mert valóban tudtam. Várt rám, arra, hogy kész legyek odaadni neki magam, minden nap elmondta az érzéseit, melyek nem csupán üres szavak voltak, az ölelésében, szavaiban, mozdulataiban, már csak abban is, hogy ha szólítottam, én minden másnál fontosabb lettem számára. Ha próbálta is volna titkolni, a tekintete mindent elárult, mert ha rám nézett pupillái kitágultak és különös gyengédség költözött a kékségbe, a tömör imádat, már-már rajongás. Csak remélni mertem, hogy én is így nézek rá.
- Akkor azt is, hogy ennél jobban nem szerethetsz - mosolygott, fordított a helyzetünkön és játékosan elhelyezkedett a csípőmön, összekulcsolta az ujjainkat és a szájához emelte a kezem.
- És ha mégis? - vontam fel a szemöldököm, próbáltam elbohóckodni a komolynak alakuló beszélgetésünket. Nehezen beszéltem az érzéseimről, melyek iránta tulajdonképpen szavakkal kifejezhetetlenek voltak. - Te tudsz beszélni róluk, én nem.
- Szavakkal csak egészen keveset mondok el, tettekkel is, de tudom, hogy mi van itt bent - kezemet a mellkasára vezette, szíve abban a pillanatban is erőteljesen dobogott a bordái védelmében - és ez itt a tiéd, Angyal, azt is tudom, hogy a tied pedig az enyém, de hidd el...
- Nem hiszem el - húztam magamhoz az arcát, huncutul mosolyogtam rá mígnem a szemébe elszántság költözött - na, erre mit lépsz? 
- Azt, hogy nem ellenkezhetsz velem, ezért most végtelenségig tartó csikizésre ítéllek - jelentette ki komolyan, mielőtt menekülhettem volna a karjaim a fejem fölé nyomta és vadul, gonosz nevetést hallatva kezdett csikizni. Küzdöttem ellene, próbáltam letaszítani magamról, de - az állítások szerint - alacsony termetének ellenére sem tudtam legyűrni, hacsak nem hagyta magát. 
- Teljesen mindegy... - felvisítottam és felrántottam a lábaim - mit csinálsz, mert akkor is... én szeretlek jobban! - kiáltottam, mire abbahagyta és megkomolyodva nézett a szemembe. Pihegve nevettem, a biztonság kedvéért megragadtam a kezeit és kifújtam az arcomból néhány kósza tincset.
- Nem - jelentette ki nemes egyszerűséggel, majd levágódott mellém.
- Niall! - hangos kopogás, és egy szigorú hang jött az ajtó túloldaláról, melynek tulajdonosa Zayn Malik volt. - Miért visít Faith?
- Mert zakkant! - kiáltotta, mutató és középső ujjával az oldalamba bökött mire sikkantás és hisztérikus nevetés hagyta el a szám.
- Ja, akkor jó - szinte láttam, ahogy megvonta a vállát és a csoszogásból ítélve el is ment, Niall pedig felém fordult és állát a tenyerében megtámasztva tündérien nézett rám.
- Akarjuk tudni, mit feltételezett? - vonta fel a szemöldökét, újabb nevetőgörcs tört rám, arcát a kezeim közé fogtam és felemelkedve gyengéden megpusziltam, vagyis hát puszinak indult...- Szeretlek, Angyal - súgta két csók közt, nekem pedig esélyt sem adott arra, hogy válaszoljak.
A konyhából szűrődő fény és a még mindig felállított fánk fényeiben lapozgattam a könyvünket, mellettem ott dorombolt Süti, akit a délután folyamán hozott vissza Harry. Niall egy időben azzal bizonygatta a szeretetét, hogy minden napra beleragasztott egy képet kettőnkre és kitartóan írta: szeretlek, ma is szeretlek, mindennél jobban szeretlek, még mindig szeretlek, oldalakon át ezt csinálta. Visszalapoztam, majd előre, bele-beleolvastam a kis feljegyzéseinkbe és végigsimítottam a képeken, csak néhány volt benne, a telefonjainkban valóságos 600 fényképes galériák voltak, melyekben csak a közös képeink szerepeltek. Egy üres oldalra lapoztam és apró szívecskéket kezdtem rajzolni a tollammal.
- Mit csinálsz? - lépett elő a konyhából, lecsukta a villanyt és már csak a villódzó fényekben láttam mielőtt felcsukott volna egy kislámpát a sarokban. 
- Semmit - vontam meg a vállam, megérintette a tarkóm és szemügyre vette a céltalanul ámde gondosan rajzolt szíveket. Mosolyogva nyomott puszit a bőrömre, majd megkerülte a kanapét és leült mellém, Süti kissé sértődötten húzta össze magát és panaszosan felnyávogott. Felém nyújtotta az egyik gőzölgő bögrét és én örömmel vettem el, hiányzott a teája. Az anyukája által készített mézeskaláccsal kínált, elmartam egy mosolygós emberkét és jóízűen beleharaptam, miközben a vállának dőlve néztem a papírra és tétován megsimítottam a cica fejét. Elvette a tollat és rajzolt egy béna szívecskét, beleharapott a saját mézes süteményébe és morzsás puszit adott az arcomra.
- Még nem adtam oda az ajándékod - nézett fel, a karácsonyfa alá pillantott, ott pihent két becsomagolt doboz, egyik sem volt különösebben nagy méretű, az enyém mégis apróbb volt, mint az övé. Felállt és leguggolva elvette a nagyobb dobozt, csendben kértem, hogy hozza a kisebbet is, azt szorongattam a kezemben és arra gondoltam, mennyire béna ajándék is ez, de neki annyira nehéz ajándékot venni. Nem azért, mert nem örülne, Niall mindennek örül, csak hát mindene megvan, nincs olyan, amit ne tudna megvenni magának ez pedig nagyon bonyolulttá teszi az ajándékozást. 
Felém fordult, hátamat a karfának vettem és megnyugtatóan simítottam végig Süti fején, ám a cica megunta, hogy folyamatosan meglökte valamelyikünk, leugrott és elmászott a saját kis lakóhelyéig. Egy ideig néztem utána, ahogy összegömbölyödött a párnáján, majd Niall megérintette a kezem.
- Tudom, hogy sokkal jobban értékeled az egyedi, saját ajándékokat, mint a drágákat, szóval reménykedem benne, hogy nem fogod kinevetni. Nem mestermű, Zayn segített benne, én csak... nem tudom, nem így akartam odaadni.
- Niall... - végigsimítottam a kezén, lehajtotta a fejét és a kezében tartott kis csomagot nézte.
- Nem tudom, mit mondjak - nevette el magát halkan.
- Semmit -ráztam a fejem, megérintettem a haját és végigsimítottam rajta. Sajnáltam, hogy így alakult ez az egész.
- Szeretlek - szólalt meg halkan, majd kissé esetlenül felém nyújtotta a becsomagolt tárgyat. Elvettem tőle, ám bontogatás helyet előrehajoltam, az ölébe húzott és úgy csókolt meg. Igyekeztem mindent beleadni abba a csókba annak ellenére, hogy meglehetősen gyengéd volt. - Bontsd ki! -biztatott, ám én egy ideig csak néztem azt, majd felvettem a fekete, masnival átkötött dobozt. Korábban már annyira vártam, hogy odaadjam neki, olyan nehezen hoztam össze, hogy anélkül legyen kész, hogy megsejtené a dolgot. Úgy tűnik, mindkettőnknek Zayn volt segítségére, ugyanis az ajándékot kis időre az ő gondjaira bíztam. Most viszont zavarban voltam, nem jöttek a gondolataim a számra, csak néztem a dobozra.
- Én... nem igazán tudtam, mit szeretnél, hiszen mindened megvan, mostanában pedig nélküled nem nagyon van lehetőségem kimozdulni, ami nem rossz... vagyis bizonyos szempontból az, de, érted - sóhajtottam fel, ő pedig csak aprót bólintott és megigazította a sapkám. Azért tette ezt, mert még mindig a hajamat akarta piszkálgatni. - Nem vagyok jó az ilyesmiben, csak valami olyat akartam, amiről eszedbe jutok akkor is, ha nem vagyok veled. Nem is tudom, Boldog Karácsonyt, vagy valami ilyesmi...
- Szerintem ne erőltessük - nevetett halkan a fülembe, elfogadta a felé nyújtott apró dobozt és várakozva nézett rám. - Egyszerre?
- Rendben - kuncogtam, mutatóujjamat a cellux alá csúsztattam, ő pedig a masnit kezdte bontogatni. Nézni akartam az arcát, így hát elég bénán bontogattam a csomagolást, ő akkor vette le a doboz tetejét, amikor én lehúztam a papírt. A lámpafényben megcsillant az ezüstös képkeret, rögtön tudtam, miért olyan különleges ez. Alapjában valószínűleg egy egyszerű, fehér keret lenne, de apró rajzok és kulcsfontosságú mondatok díszítették, volt rajta minden, apró szívecskék, gőzölgő csésze tea, macska, hangjegyek, egy bénán megrajzolt Beatles logó, a sarokban felfedeztem egy apró lóherét, a keretet beborították az olyan rajzok, amiknek köze volt hozzánk. ,,Dehogynem tartalak őrültnek, de ettől függetlenül veled megyek." "Ez lesz az emlékeink slágerlistája, amelyet újra és újra és újra lejátszunk magunkban." Könnyek gyűltek a szemembe, csak bámultam a keretet, mely valami csillogós festékkel volt lefújva, s mégis átlátszottak a rajzok. Kipislogtam a könnyeim és ránéztem, a dobozt a kezében tartotta de nem nézett bele, elnyílt ajkakkal figyelt engem majd a tekintetünk találkozott és mosolyra húzta a száját. Tekintetem a képkeret aljára vezettem, apró emberek voltak, egy lány, fehér, fodros ruhában, hosszú, barna hajjal a hátán szárnyakkal, mellette egy szőke fiú, átlagos ruhákban, szárnyak nélkül. Egymás kezét fogták. A keretben egy olyan képünk volt, melyen még hosszú hajjal, a helyes kis angyaljelmezemben simultam az oldalához, az arcom nem látszott, az övé sem, fejét lehajtotta, emlékeztem a pillanatra, amikor ez a jól elkapott kép készült, épp arról sugdosott a fülembe, mennyire hülyén érzi magát a saját jelmezében, halkan kritizálta a barátait én pedig a nevetésem próbáltam elnyomni azzal, hogy szinte elbújtam az ölelésében.
- Niall... - préseltem ki ajkaimon a nevét, fejem a mellkasára hajtottam és halkan elpityeredtem, az ajándékot a mellkasomhoz szorítottam, éreztem, hogy valami az ölembe esett. Megdöbbenve vettem kezembe a láncot, melynek medálja egy egészen aprócska angyal volt.
- Tavaly vettem neked egy hópelyhes fülbevalót - kissé felhúzta a sapkám és megérintette a benne csillogó darabot - akkor nem találtam olyat, amin angyal lett volna, viszont idén megtaláltam ezt a láncot, nem hagyhattam ott az üzletben...- tágra nyílt szemekkel, ujjbegyeimmel óvatosan simítottam végig rajta, nem tudtam megszólalni. - Már sokszor elmondtam, miért hívlak angyalnak, szeretném, ha hordanád ezt, hogy vigyázzon rád egy rokonod - mosolygott, kezét az enyémbe csúsztatta egy pillanatra és az angyalka a tenyereink közé szorult, majd elvette a kezét és letörölte a könnyeim.
- Köszönöm - leheltem, s felé nyújtottam a láncot, nem kellett félresöpörni a hajam, egyszerűen csak összekapcsolta és puszit hagyott a bőrömön.
- Végre nem azt mondod, hogy nem kellett volna - nevetett kissé zavartan, felé fordultam, hosszú másodpercekig nézte az arcom, rátette a kezét és végigsimított rajta. - Nem tudod elhinni, mennyit jelent az, hogy az enyém vagy, Angyal!
El sem kezdtem megmagyarázni, hogy van ez az én szemszögéből, engem ő tartott életben. 
Néztem az arcát, szemei először elkerekedtek, majd elmosolyodott és előhalászta a gitárpengetőt, melybe a neveink voltak belegravírozva. Faith&Niall. Mindkét karjával átölelt, állát a vállamon pihentette és úgy forgatta a pengetőt, fejét a nyakamba fúrta és halkan nevetni kezdett. Nem igazán értettem, miért.
- Tudom, hogy béna és... - kezdtem, de nem hagyta most sem, hogy befejezzem.
- Nem, nem azon nevetek, csak jobb nevetni, mint sírni, nincs igazam? - érintette meg az arcom, számat mosolyra húztam és aprót biccentettem, ő többnyire képes volt akkor is nevetni, amikor mindenki sírt. 
Többnyire...
Az alsó ágról szedegettem le a díszeket, majszoltam a megmaradt mézeskalácsot miközben Niall halkan dúdolva kerülgetett engem és a felső ágakról a dobozba tette a díszeket. Nem éreztem túl fényesen magam ám annyira végtelenül rosszul sem voltam, beleharaptam egy rózsaszín mázas piskótába, ám akkor már éreztem azt ami olyan ismerős volt. Ezúttal nem volt alkalmam és erőm se felugrani.
- Niall... - nyögtem, ő pedig épp akkor fordult oda, amikor a süti visszakacsintott rám az ölemből. Így kötöttem ki ismét a kórházban. 

35.rész Now is all we got

Niall a karjaiban rohant le velem a lépcsőn, egy olyan nadrágot viseltem, ami majd leesett rólam, vastag pulcsit húzott a fejemre és bebugyolált a kedvenc plédembe. Homályosan, de láttam a karácsonyfánk fényeit s alatta az ajándékokat, melyek korábban még nem voltak ott. Fejem a mellkasára bukott, hallottam Süti nyávogását de képtelen voltam ránézni a macskámra, aztán már csak arra emlékeztem, hogy Niall letett az egyik hordágyra és egy oxigénpalack került az arcomra. Újra kaptam levegőt, mohón szívtam magamba és fogtam Niall kezét, halálosan fáradtnak éreztem magam. A mentőautó ajtaja becsapódott és az autó szirénázva száguldott velem az oly sokszor látogatott kórházba. Arra gondoltam, már biztos, hogy nem utazunk Amerikába, műtét elhalasztva, gyógyulás lemondva. Őt néztem egészen addig, míg már nem tudtam nyitva tartani a szemeim, sírt, a kezemet szorongatta és mégis alig éreztem az érintését.
- Egy másik daganat is van a fejében - az orvosom hangját hallottam, éreztem, hogy megfogta az állam és oldalra biccentette a fejem, az arcomon még mindig lélegeztető maszk volt, valami meggátolta, hogy kinyissam a szemeim. Nyomkodni kezdte a fejem, mutogatott a nyakam körül és beszélt valakihez, talán épp Niallhöz. - Pontosan itt, és nyomja az agy légzőközpontját, ezért nem kapott Faith levegőt. Nem panaszkodott fejfájásra? Valószínűleg egész nap nem jutott elég oxigén a vérébe és az agyába, ez okozhatott fejfájást.
A hang mellé szipogás társult, most határozottan éreztem, hogy valaki fogta a kezem, puha ajkak értek a tenyeremhez, az ujjaim nedvesek lettek.
- Nem érezte magát túl jól, de nem panaszkodott, nem nagyon volt semmi jele ennek az egésznek - szerettem volna kinyitni a szemeim és megnyugtatni, jól vagyok, hiszen akkor néhány dologtól eltekintve valóban jól voltam. - Mi fog történni vele? 
- A körülményekhez képest Faith egész jól van, a saját érdekében úgy döntöttünk, amint felébred bekerül a műtőbe és eltávolítjuk a tumort, így is komoly problémákat okoz, nem hagyhatjuk tovább növekedni. 
Vicces, de már meg sem ijedtem, hiszen így akartam, csak minél gyorsabban minél kevesebb szart a fejembe, hogy újra normális életet élhessek. 
- Mi van a másikkal? Már nem tud a segítségem nélkül bármerre is menni, a látása is egyre romlik... - talán jobb volt, hogy nem voltam képes kinyitni a szemeim, épp elég volt a kétségbeesett, aggodalmas hangját hallani. 
- Még mindig túl nagy ahhoz, hogy biztonságosan eltávolítható legyen, de ha ez a műtét jól sikerül és Faith gyorsan gyógyul, megpróbálunk egy nagyobb darabot eltávolítani, később pedig a megmaradt felet is.
Még beszéltek, de már nem tudtam úgy összpontosítani a hangokra, visszazökkentem a sötétségbe. 
Kinyitottam a szemeim, fények vakítottak el és elöntött a pánik, két kezemmel ragadtam meg az arcomra tapadó műanyag cuccot és próbáltam tőle megszabadulni.
- Faith! Angyal, Angyal, ne szedd le, nem szabad! - hangja először éles volt, majd fokozatosan halkult el, remegő kezeim lefeszegette a légzőmaszkról, lényegesen nyugodtabb lettem attól, hogy tudtam, itt van. Elkeseredetten vettem észre, hogy szemei alá visszatértek az oly ismerős sötét karikák, túl sok volt ez nekem. Karjaim reménykedve nyújtottam felé, egy pillanatra talán elfelejtkezett a helyzetről, mohón nyúlt felém és a karjaiba zárt, sírni kezdtem, annyira elcseszett helyzet volt ez. Feladtam a válaszok keresését a kérdéseimre, nem is akartam tudni a válaszokat, egy dolgot akartam máris, hazamenni, akár egy ilyen cuccal az arcomon. Halkan szipogott, arcát a nyakamba temetve sírdogált és erősen ölelt magához, kivételes alkalom volt ez, nem sűrűn sírtunk együtt. Ő mindig erősnek mutatta magát, ellenben nekem ez sokszor nem ment. Arcomat a kezei közé véve hagyott mohó csókokat minden pontomon, csupán a számon nem.
- Segíts! - nyöszörögtem, kissé felülve próbáltam kiszedni az orromból a csöveket.
- Nem lehet, Angyal, hagyd azt magadon - zavartan törölgette az arcát, ajkai lefelé biggyedtek és megfogta a kezeim. A párnára visszazuhanva tekintetem az övébe fúrtam és újból felé nyújtottam az egyik kezem. - Annyira, de annyira szeretlek - mormolta, lehunyt szemekkel kezem az arcára helyezte és én elkeseredetten simogattam azt. Emlékeztettem magam arra, hogy ez még mindig az enyém, minden más elvesztett dologgal ellentétben ő még mindig itt van nekem. 
- Sajnálom - suttogtam, a hangom nem is hasonlított a sajátomra, elképesztően szomjas és éhes voltam, bár a táplálékbevitel lehetetlennek tűnt ezzel az izével az arcomon. Torkomat száraznak éreztem, ajkaim kicserepesedtek, víz helyett mégis jobban vágytam Niall hasonlóan száraz szájára. Ujjammal megérintettem az alsó ajkát, szemeit lehunyva vett mély levegőt és magához szorította a kezem. Nem voltam eléggé kiszáradva, sós könnyek áztatták az arcom, lábaimat felhúzva fordultam oldalra, próbáltam eltűnni az idegen ágyban, még a rákos önmagamnak is csak árnyéka voltam. - Elrontottam az ünnepünket.
- Nem, ne beszélj butaságokat! - fejét a takaróra ejtette, oda, ahol a mellkasomat sejtette, beletúrtam a hajába és felfelé pislogtam, nem akartam azt éreztetni vele, ismét mennyire reménytelennek éreztem ezt a helyzetet. - Nem tehetsz róla, egyikünk sem tehet róla, a világ szar hely, kegyetlen. 
Hangja dühössé vált, amennyire tudta átölelte takaróba csavart testem és halkan belezokogott a fehér huzatba, csak pislogtam kifelé a könnyeket és abban reménykedtem, talán picit feljebb mászik hozzám, hogy ha már az illatát nem tudom most érezni, legalább a közvetlen közelemben legyen. 
- Ne sírj! - nehezemre esett beszélni a lélegeztetőmaszkkal az arcomon, elkámpicsorodva fúrtam arcomat a párnába és vékony karjaimmal ahogy tudtam, úgy öleltem őt. Mindent, ami megmaradt abból, ami voltam. Ő ismert engem egészségesen és így is, mégis ugyanaz a srác volt, akit megismertem, csupán gyengébb. 
- Annyi rossz ember van, annyi gyilkos és még ezer olyan, aki borzalmas dolgokat követ el talán most is, miért a legjobbal teszik ezt? Miért veled? Miért velünk? - azokra a kérdésekre követelt választ, melyeknek a magyarázatáról én már lemondtam. Ennyire nyíltan még sosem fejezte ki, mennyire fájt neki is ami velem történt. Ujjai elkeseredetten markoltak a paplanba, majd ellazította a kezeit és könnyáztatta arcát az enyémhez érintette. - Szeretlek, a francba is, annyira szeretlek! 
A pólójába markolva húztam közelebb magamhoz, nem volt bennem semmi erő, úgy mozdult, ahogy húztam volna, hiszen ismerte a gondolataim, tudott mindent rólam. Lehunytam a szemeim, száraz ajkaimmal szerettem volna megcsókolni arcának minden pontját, de csak a lélegeztetőmaszkba szuszogtam és elfojtottam a hüppögésem. Nem lett semmi sem jobb attól, hogy sírtunk, a szomorúság ólomsúllyal nehezedett ránk, de ebben a szomorúságban is tudtuk, akármi is történik mi ketten mindig ott leszünk egymásnak. Hiszen erről szól a szerelem, nem? Meg a mi esetünkben valami többről is, amit egyelőre nem tudok megmagyarázni.
- Szólnom kell valakinek, hogy felébredtél - arcára halvány mosolyt erőltetett, megduzzadt alsó ajkát a homlokomhoz érintette és szeretetteljesen érintette meg az arcom. - Pár perc, hozok valami csokit meg vizet is, később pedig elmegyek neked valami normális kajáért, gondolom addig leveszik ezt az arcodról, míg eszel. 
Aprókat bólintottam, összefűztem az ujjainkat és ő csókot nyomott az ujjperceimre, nehezemre esett elengedni még arra a néhány percre is. Bámultam a plafont és akaratlanul is elgondolkoztam azon, mi lett volna ha nem jön ki elég hamar a mentő, ha a karjaiban fulladok meg. Mi lesz vele, ha feldobom a talpam? 
- Szép napot, Faith! Hogy érzi magát? - az orvos kopogás nélkül jött be, Niall próbált beférkőzni mellette, toporogva várta, hogy az komótosan belépdeljen és csak azután iramodott mellém. Nem biztos, hogy látta, de rámosolyogtam. Nehéz volt beszélnem a lélegeztetőmaszkkal az arcomon és a szavaimat különben is Niallnek tartogattam, így hát csak felmutattam a hüvelykujjam, majd lefelé fordítottam. Figyeltem a szöszke barátom, megereszkedett vállakkal ült és még csak nem is hasonlított önmagára, a szekrényemre helyezett egy szelet karamellás csokit és egy félliteres ásványvizet, mely után mohón nyújtottam a kezem.
- Ihat, doktor úr? - reménykedve emelte fel a fejét, keze az arcomon pihent és hatalmas szemeivel próbálta meggyőzni az orvost arról, hogy az kevés víz az enyém legyen.
Aprót bólintott, megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor levette az arcomról a maszkot, egy ideig azt figyelte nem-e készülök ismét meghalni, majd mintha tudná mi a célom hátat fordított és kiment az ajtón. Niall egy ideig elnyílt ajkakkal nézte az arcom, mintha valami gyönyörű dolgot csodálna és nem engem.
- Minden oké? - olyan halkan kérdezte, mintha a hangjától hirtelen fuldokolni kezdhettem volna. Csak előre kellett volna hajolnia egy kicsit ahhoz, hogy megkaparintsam a pólóját és a kezeim a tarkójára tegyem, ehelyett csak aprókat, hevesen bólogattam. Éreztem, hogy nehezebben kaptam levegőt a lélegeztető nélkül, nem tudtam mi okozta ezt és csak remélni mertem, hogy a tüdőm nem lett ráktanya.
- Jól vagyok - motyogtam, az alkaromra támaszkodva húztam fel magam, a vizet nyújtotta felém de csak megráztam a fejem, ő is tudta, hogy csak másodsorban volt szükségem a vízre. Félszemmel megláttam a szekrény messzebbik sarkánál pihenni a kedves barátom, a plüssmacskám mellett a sapkám is. Megkaparintottam mindkettőt és a sapkát a fejemre húztam, a macskát a mellkasomhoz szorítva tartottam néhány percig, majd a párnámra helyeztem.
- Erre igazán nincs szükség - rázta a fejét, kezét ismét az arcomra csúsztatta és lehajolt hozzám. Az ajkaim olyanok voltak, mint a homok, az övéit ellenben puhának és édesnek találtam, az ágy szélére húztam és visszazuhantam a párnára, túl hamar elgyengültem, nem tudtam tartani magam. Gyengéd csókja alatt éreztem, hogy az arca ismét forró lett és nedves, nehezemre esett eltolni őt magamtól, fejét az ajtó felé fordítva halkan szipogott.
- Niall? - erőtlen ujjaimmal a kezét kerestem, nem kérdeztem miért sírt és ő sem mondott semmit.
- Valami nagy baj van, ugye? - érzelemmentes hangon kérdeztem, nem számított egyel több vagy kevesebb baj, már egészen elfogadtam, hogy ilyen szerencsétlen élet jutott nekem. - Tüdőrák?
- Nem - halkan suttogott és vállát kissé megemelte, még mindig nem nézett rám. - Nem vagyok orvos, de nagyjából el tudnám mondani, viszont nem vagyok rá képes. 
- Rák, ugye? Még több, máshol - segítettem ki, engem ez már meg sem lepett, a hangom teljesen érzelemmentes volt.
Aprót bólintott, a hajába túrt, mozdulataiban felfedeztem az elfojtott düht és elkeseredést.
- A fejedben van, nyomja azt a részét az agyadnak, ami a tüdőd működéséért felelős - végre felém fordult, kifejezéstelen arccal néztem rá, elvettem az üveget a szekrényről de kicsúszott az ujjaim közül. Ajkait összeszorítva simított végig gyenge végtagomon és lehajolt érte, a kupakot letekerte és segített felülni, mohón nyeltem magamba a hűvös folyadékot, a fejem tompán fájni kezdett. Nem szóltam.
- Üdv a csapatban  - motyogtam felfelé pislogva, érzelemmentes nevetés szökött ki a számon.
Az orvos kopogás nélkül tért vissza, még egy ideig a lélegeztetőmaszk nélkül maradhattam, mohón szívtam be a fertőtlenítőszagú levegőt, amit a saját agyam irányításával tudtam belélegezni. 
- Szóval, Faith, a helyzet az, hogy... - kezdte szerinte kíméletesen és együtt érző hangon, nem volt kedvem még egyszer hallani az új csapattagról, hangulatom se volt hozzá, így hát kissé tiszteletlenül szóltam közbe.
- Nincs szükségem újbóli felvilágosításra, tudom, mi van. 
Kérdő pillantást vetett Niallre, szótlanul bólintott majd az ablakhoz sétált, figyeltem őt és arra jutottam, nem csak én fogytam az utóbbi hónapokban, ha visszagondoltam arra, korábban mennyit evett, az semmi volt amit mostanában fogyasztott. Aggódva néztem rá, nem érdekelt, hogy a másik oldalamon Raynolds Doktor úr valami műtétről hadovált, rossz előérzetem volt és ezúttal nem magammal kapcsolatban. Jobb vállával a falnak dőlt és kifelé bámult a hóesésbe, csakis az visszhangzott a fejemben, hogy ez sem egy olyan Karácsony volt, amire teljes egészében emlékezni akartam. Mélyre ástam magamban és üres tekintettel bólogattam mindenre, amit kérdeztek, majd a beszélgetés végén tudatosult bennem, holnap reggel megműtenek. Mindegy volt, magamat illetően egyetlen dolgot akartam, életben maradni minden áron, ha meghalok, Niallt valamilyen módon húzom magammal az akaratomon kívül is, ezt pedig nem hagyhattam.
A kórházban átbeszélgetett éjszakák többnyire élénken égtek a gondolataimban, ezen az éjszakán viszont alig szólaltunk meg. Próbáltam aludni, sikertelenül, ő viszont nem is próbálkozott vele, éberen kutatta körbe újra és újra a szobát, mintha veszély leselkedne rám.
- Niall - a hangom olyan volt, mint Darth Vaderé.
- Hm? Szomjas vagy, éhes? Reggel már nem ehetsz, hozzak neked valamit?
- Gyere ide, kérlek! - erőtlenül húztam a karját magam felé, talán az elkeseredett pillantásommal sikerült elég könnyen meggyőznöm, vagy csak túl fáradt volt ellenkezni velem, végül ő a takarón kívül feküdt, míg én azon belül.
- Most már aludj, Angyal, nehéz napod lesz.
- Menj haza, míg bent leszek, foglalkozz egy kicsit Sütivel és pihenj - normál hangerővel beszéltem, a hangom mégis suttogás volt.
- Mégis hogyan lennék képes aludni, amikor rábízlak azokra az emberekre? Nem, Angyal, erre nem vagyok képes, itt fogok ülni és várlak.
- Hol van Süti? - szemeimet lehunyva próbáltam nem az otthon elveszetten, éhesen, gazdátlanul kóborló kiscicámra gondolni.
- Harrynél, vigyáz rá - homlokon csókolt, ajkai sokáig pihentek a bőrömön, még akkor is, amikor a következő kérdésemmel bombáztam.
- Harry itt van Londonban?
- Igen, visszajöttek Hayley-vel, holnap jönnek a többiek is - a sapkámat piszkálta, nem szerette, hogy viseltem, én viszont nem szerettem azt az embert, aki sapka nélkül voltam.
- Szóval mindenki ünnepét elrontottam...
- Kérlek, Angyal! - elkeseredetten sóhajtva érintette homlokát a vállamhoz, szerettem volna levenni a maszkot de mindketten féltünk tőle, hogy esetleg nem jól tesszük vissza, Niall nem akart kockáztatni. Fejemet a vállára hajtva bámultam a falat, ujjai a hátamon kalandoztak, mellkasa minden belégzésénél az enyémhez feszült, honvágyam volt, ez a  szoba nem is hasonlított a mi kis fészkünkre. 
- Rebeca nem hívott? - halkan érdeklődtem, abban reménykedtem, talán mégiscsak elalszik kis időre mellettem, de választ kellett kapnom néhány kérdésre.
- De, beszéltem vele, holnap mindenképp bejönnek, elképzelhető, hogy akkor még nem leszel ébren.
Elképzelhető, hogy életben sem leszek, nemhogy ébren. Válaszul halkan hümmögtem csupán, a gépek halk zúgása és az egyenletes pittyegés zavarta a teljes csendet és idegesített, az egyetlen hang amit hallani akartam az a légzése volt mindenféle háttérzaj nélkül. Valamikor mégis elaludtam, ő talán végig ébren volt, nem tudom.
- Boldog Szülinapot, Louis! - ezzel köszöntem el az ágyam szélén feszengve üldögélő sráctól, kinek arcán most nem húzódott mosoly, haja csapzott volt és kócos. Niall kint várakozott, valamiért most egyszerre csak 1 ember lehetett bent nálam, annak az 1 látogatónak is teljes kórházi ruhát kellett viselnie és maszkot. Alex csak az ajtóból köszönt és váltottunk pár szót, apa már harci díszben toporgott Niall mellett. A gyomrom korgott, nem ehettem, 1 óra volt hátra a műtétig.
- Hogyan lehetne boldog, amikor te itt vagy? - szemei mintha egy pillanatra elhomályosultak volna, megérintette az arcom és a maszk ellenére valami pusziféleséget hagyott a homlokomon. - Légy nagyon erős, szükségünk van rád!
- Lou, ha bármi baj történik, kérlek, le ne vegyétek a szemeteket Niallről! - a kezét szorongattam, aprókat bólogatott és egy rövid pillanatig erősen szorította az ujjaim.
- Nem lesz semmi baj - ígérte halkan.
Szemeimet lehunyva egy pillanatra bólintottam, halkan elköszöntünk egymástól és a helyét átvette apa. Szótlanul néztünk egymásra, próbált nem sírni de az egyre romló látásom ellenére láttam a néha elmorzsolt könnycseppeket. Tőle is azt kértem, amit Louistól. Az apám volt, ha bármi történt volna velem ő is összeomlott volna, pont ezért kértem szívességet tőle, mert ha egyszer valamit ígért nekem, akkor azt betartotta. 
- Hogy érzed magad, Kicsim? - hosszú, csontos ujjaival a kézfejemet simogatta, sok mindent mondhattam volna, végül hazudtam.
- Jól, minden oké - eleresztettem egy vigyort is, habár nem láthatta, és tulajdonképpen a kérdés valódi irányát figyelembe véve nem is hazudtam olyan nagyot, az egészségemről érdeklődött, jelen pillanatban az elfogadható volt. 
- Sajnálom, hogy csak ma tudtam jönni és azt is, hogy végül rossz irányba sült el a Karácsonyotok.
Ajkaim egy zárt vonallá préselve igyekeztem tartani a mosolyom, aprót bólintottam és megszorítottam a kezét.
- Apa - motyogtam. Vicces dolog, amikor a könnyeidet nyelve próbálsz egy lélegeztetőmaszkkal az arcodon beszélni - ha bármi történik, kérlek, nagyon vigyázz Niallre! 
A száját pont olyan vonallá préselte, mint korábban én az enyémet, s közben aprót bólintott.
- Rossz érzésed van a műtéttel kapcsolatban? - hangja alig volt több suttogásnál, megfékeztem a mozdulatot, mellyel beletúrtam volna egykori hosszú tincseimbe. 
- Nem... nem tudom, csak túl akarok lenni rajta. Csak ígérd meg, ígérd meg, hogy ha bármi történik velem vigyázol rá! - könnyek szaladtak le az arcomon, lehajolva hozzám amennyire tudott magához ölelt, beszívtam az apukám arcszesz és szappan illatát, tudtam, akármi is történik velem, ő rendben lesz, ha talál valakit akire vigyázhat.
- Persze, Drágám! Minden rendben lesz veled és vele is, csak légy erős, megcsinálod megint, győzni fogsz és sokkal szebb életetek lesz együtt, mint amilyen nekem és anyádnak volt. Ne sírj, Faith! - próbált meggyőzni, holott én tudtam, ha valóban egészségesen vagy netán kisebb agyi sérülésekkel megúszom ezt, valóban így lesz, már így volt, az eltelt másfél évben mi boldogabbak voltunk, mint ők ketten valaha.
Megtöröltem az arcom és a fejem egy pillanatra a vállára hajtottam, míg ő gyengéd puszikkal halmozott el. 
- Behívom, rendben? Beszélgessetek csak mielőtt bevisznek.
Aprókat bólintottam, szükségem volt az apukámra is, de Niall minden nélküle töltött percben hiányzott, akartam, hogy a közelemben legyen és figyelhessem a mozdulatait. Ahogy nyílt az ajtó már utat is tört volna magának, de apa intett, hogy még menjen vele, voltak olyan beszélgetések kettejük közt, amiknek témájáról én sosem szereztem tudomást, egyszerűen csak nem tartozott rám. 
Addig ügyködtem a lélegeztetőmaszkkal, mígnem biztonságosan leszedtem azt magamról és igyekeztem egyenletesen lélegezni. Nem vehettem volna le, főleg nem most, de szükségem volt egy csókra, valamire, amit magammal vihetek, ha már az ujjamon csillogó aprócska gyűrűt nem lehetett. 
- Faith, miért vetted azt le? - az ajtót halkan csukta be maga után, arcomat a kezei közé vette és áthatóan fürkészte. 
- Kapok levegőt - nyugtattam, kezemet a csuklójára helyeztem és egyre feljebb csúsztattam a karján. - Niall... - nyöszörögtem, ahogy a takarót oldalra húzva nézett végig vékony testemen. 
- Minden rendben, Angyalom? - hüvelykujjával egy apró területet simított végig az arcomon, szemeim nagyra nyitva nógattam őt magam felé..
- Éhes vagyok - motyogtam, s erre a mondatomra az ajka kissé szomorúan megrándult.
- Tudom, Kicsim, de most nem lehet, viszont mire felébredsz hozok be neked amit csak akarsz. Rebeca süt neked muffint.
Rebeca muffinjairól akkor egy egészen korai közös emlékünk ugrott be, az a muffin, melyet én díszítettem fel neki, a muffin, ami Liamnek készült, s a kis béna darab majdnem a kukában végezte.
- Az nagyon jó, mond meg neki, hogy köszönöm! - mosolyogtam, kezeim az arcára helyeztem és csak néztem rá, próbáltam minden apró pontját a emlékezetembe vésni. Minden megfordult a fejemben, elvégre az agyamban készültek turkálni, egy hiba és valamim máris sérül, talán amnéziás leszek. Az nem lehettem, őt képtelen lettem volna elfelejteni.
- Majd te megmondod - mormolta, lejjebb vezettem a kezem, lehúztam őt az ágy szélére és a vállába kapaszkodva tornáztam magam ülőhelyzetbe. Csak ültünk egymás mellett, hiába vártam, nem csókolt meg, átölelt, fejét mégis lógatta és a lábait fürkészte, eljött az a pont, amikor annyi mindent tudtunk volna mondani egymásnak és mégis csak csendben ültünk.
- Niall, mi van, ha nem? - felemeltem a fejem, nehezemre esett felhozni ezt főleg úgy, hogy a szemem láttára roggyant meg az a biztosság, amit felém mutatott.
- Nincs olyan, hogy nem.
- Ha most nem beszélünk róla, talán máskor tesszük meg, vagy elszalasztjuk a lehetőséget - remegő ajkaimon szinte ki kellett passzíroznom a szavakat, melyekkel láthatólag fájdalmat okoztam neki. Talán legszívesebben a fülét is befogta volna, de csak ingatta a fejét és a kezemet szorongatta. - Niall, mi van, ha rosszul sül el ez az egész? Nem most, valamikor, ha már nem bírom tovább...
- Mindent megteszek azért, hogy bírd. Tudom, hogy képes vagy újra meggyógyulni, csak akarnod kell, és én tudom, hogy akarod azt a jövőt, amiről beszélgettünk. Nélküled nem fog menni - szipogott, kézfejével az arcát törölgette, nem nézett rám, még mindig nem, és ez idegtépő volt.
- Ígérd meg, ha valami történik velem nem teszel semmi meggondolatlant - a tarkóját simogattam, homlokom a vállának döntöttem, kétségbeesetten próbáltam valami kis érzelmet kifacsarni belőle. - Boldog leszel valaki más mellett, valaki mással váltod valóra a terveidet, csak egy emlék maradok, talán szép emlék.
- Angyal - felemelte a fejét, hangja halk volt, szinte csöpögött az elkeseredéstől - nem leszek boldog.
- De, de igen, jobban fogod szeretni nálam, nem lesz ilyen szerencsétlen mint, én... - magyaráztam, s talán az elfúló hangon való győzködésem közepette még egy lelkes mosolyt is megvillantottam.
- Angyal! - hangját csak annyira emelte fel, hogy suttogásból normális hangnemre váltott, közbeszólt és mélyen a szemembe nézett, mélyebben, mint eddig bármikor. - Élni sem tudok nélküled.
- Mr. Horan, most már búcsúzzon el a barátnőjétől pár órára - összerezzentem az idegen női hangra, mely az eddig megszokott halk beszélgetésünk után bántotta a fülem.
- A menyasszonyom - fejét bosszúsan kapta az ajtó felé, még mindig a barátnőjeként emlegettek, pedig ő minden alkalommal hangoztatta, hogy a menyasszonya vagyok. - Csak néhány perc.
Lesokkolva bámultam magam elé és mindkét kezemben az ő egyik kezét fogtam. Nyilvánvalóvá tette azt, amit sejtettem, ami miatt kértem Louist és apát is arra, hogy vigyázzanak rá. Túl közel engedtem magamhoz akkor, amikor nem kellett volna. Lehetséges az, hogy valakik túl fontosak legyenek egymásnak?
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz butaságot, Niall! - a hangom hisztisen csengett, a sírás határán hintáztam az pedig csak rátett egy lapáttal, hogy mélyen hallgatott. - Niall!
- Ígérem - suttogta - de tudom, hogy nem ez az utolsó beszélgetésünk, az még nagyon, de nagyon messze van. 
Közelebb, mint gondolnád.
A nyakába csimpaszkodtam, nem sírtam, csak öleltem őt és azt kívántam, bárcsak otthon lennénk, bárcsak most Írországban babusgathatnánk Theot és élvezhetnénk a Horan család örökös vidámságát. Ehelyett mindketten kisebbnek tűntünk a valódi magasságunknál, ajkaink mégis úgy kapaszkodtak egymásba, mintha a világ legerősebb varrása tartaná össze őket. A csókunk nem változott, a telhetetlenség és mohóság mindig elvegyült a többi túlnyomó érzelem közt. Homlokát az enyémnek támasztotta és halkan pihegett, alsó ajkam a fogaim közt tartottam és lesütöttem a tekintetem.
- Mindennél jobban szeretlek - a világon a legjobban erre vágytam, s most mégsem akartam ezt hallani tőle. 
- Akkor menj haza és aludj, míg bent vagyok, minden rendben lesz - felesleges volt ezt mondanom, nem hallgatott rám, most először igazán ellentmondtunk egymásnak.
- Ne kérj tőlem ilyet, itt leszek és várlak, nem hagylak egyedül! 
És valóban nem tette.
Ahogy toltak a műtőbe újra és újra visszanéztem rá, karjai erőtlenül lógtak maga mellett és ő is engem nézett, azt kívántam, bárcsak sosem találkoztam vele többet, bárcsak ott egyszer a parton lett volna szerencsém hozzá, bárcsak elég kemény lettem volna és magamat megfosztva a boldogságtól a megfelelő pillanatban hagytam volna menni.
De annyira szerettem. 

34.rész We wish you a merry christmas

Sziasztok! :)
Az előző részekkel többnyire elégedett vagyok, viszont ezzel nem teljesen, de igyekszem majd a továbbiakban jobban teljesíteni. Most már sokkal pozitívabban állok ehhez a történethez, mint az elején, könnyebben, gördülékenyebben írom, aminek én borzasztóan örülök.
Hajnali 1 óra van, szokjatok hozzá a nagyon korai érkezésekhez, a ti érdeketekben posztolom ilyenkor az új részeket, mert én fel nem kelek délután 1 előtt. :D

Nessa. xx

Apa nemet mondott a meghívásunkra, Karácsonyra elutazott az én kissé zakkant nagyszüleimhez, hogy együtt ünnepeljenek. Vele akartam tartani, elvégre az egész Freelove család ott készült ünnepelni, apa testvérei és gyerekeik, unokatestvérek, mindenki, kivéve engem, mert apa szó szerint megtiltotta, hogy vele menjek. Nem mintha annyira bántam volna, hogy Niallel tölthettem az ünnepeket. 
Reggel kissé nehezen vettem levegőt, kezeim a szemem elé tartva pislogtam, hiába tartottam nyitva a szemeim, a sötétség nem akart eloszlani, de ez nem ronthatta el a napom. Tappancsokat éreztem a bokámon, majd Süti bebarangolt közénk és összegömbölyödött a takarón. Nem állt szándékomban felébreszteni a nyakamhoz hajolva szundizó barátom, habár már voltak éjszakák, melyeket teljes nyugalomban aludt át, mégsem keltettem fel. Ajkamat néhány másodpercig a homlokán tartottam, szeretettel simítottam végig az arcán, majd a takaró alatt egyik lábam átvetettem az övéin és szorosabban bújtam a karjaiba. A tavalyi kis privát Karácsonyunk jó volt, viszont sosem vártam igazán ezt az ünnepet, talán a minden évben lejátszódó hatalmas családi felfordulás és viták miatt. A szeretet ünnepén nálunk a nagyik vitatkoztak egymással azon, melyikük gyereke lehet a hibás abban az elcseszett házasságban, melynek én voltam a gyümölcse. Halkan felsóhajtottam, tudtam, hogy ez a Karácsony más lesz, mert vele minden más volt. Hallgattam az egyenletes légzését, nyakamnál éreztem meg-megrezzenő szempilláinak simítását miközben egymás meleg ölelésébe burkolóztunk. Talán még másfél órán át feküdtem mozdulatlanul a karjaiban, lehunyt szemekkel élveztem a közelségét és hallgattam Süti dorombolását, néha elszundítottam pár percre, mígnem mozgolódni nem kezdett. Élesen szívta be a levegőt és kissé elhúzódott, hunyorogva bújt az ölelésembe és miután a hátamra fordultam fejét a mellkasomra fektetve ébredezett. Mosolyogva simogattam a haját, kuncogtam azon, ahogy halkan szuszogva lélegzett, majd kissé felemelkedett és a könyökére támaszkodott.
- Jó reggelt - mosolyogtam rá, megigazítottam a kissé szemembe csúszott sapkát és végigsimítottam az arcán.
- Szia, Angyal - motyogta még rekedtes hangján, s az arcára mosoly kúszott mialatt fölém hajolva lágy, álmoskás csókot pihentetett a számon. A szívem hevesen dobogott, nem tudtam elrejteni a mosolyom mialatt a hátára fordult és a mellkasára húzott engem. Nem siettünk a felkeléssel, csendben feküdtünk és élveztük egymás társaságát, a takaró melegen tartott minket, alatta az ujjai gyengéden simogatták a csípőm. Amíg valaki nem tapasztalja ezt, nem tudja, milyen jó érzés valaki olyan karjaiban feküdni, aki mindent odaadna érted.
- Azt ne oda tedd! - érintettem meg a kezét, s kissé feljebb irányítottam.
- Miért? -pislogott zavartan, a kék dísz az ujjai közt lógott és zavartan nézett egy másik ágra, ahol egy ugyanolyan hintázott jobbra-balra. - Ott is van egy ilyen.
- Pont azért ne, ide másféle kell - világosítottam fel, s a díszt óvatosan lehúzva az ujjáról lábujjhegyre állva helyeztem egy fölsőbb ágra. Nem tudott kibújni a díszítés alól, mert akármennyire is nem volt kedve hozzá, szükségem volt rá, hogy támaszt nyújtson. Az egész egyensúlyprobléma csak egyre rosszabb lett, ahogy a látásom is romlott, kaptam kontaktlencséket, de ezen igazán semmi sem segített a műtéten kívül. Az utolsó kemoterápiát és sugárkezelést kaptam hétvégén, az orvosok szerint elég jó állapotban voltam ahhoz, hogy Amerikába utazhassunk a műtétre, így hát már igazán közel éreztem magamhoz a hőn áhított gyógyulást, de addig még hosszú folyamat vezetett. 
- Értem - motyogta, s kissé lehajolva előhalászott a dobozból egy ezüst színű gömböt - akkor ezt tehetem oda?
- Aha - bólogattam, egy pillanatra megbillentem, a gömb kiesett a kezéből miközben a derekamért kapott, mély sóhaj tört elő belőle és arcát a nyakamhoz érintette. - Bocsi - motyogtam.
- Semmi baj, minden rendben? - erősen szorított magához, tudtam, hogy megijedt, a hátamhoz nyomódó mellkasán át éreztem a kapkodó szívverését. 
- Minden rendben - érintettem meg a karját, ujjainkat összefontam és kissé bizonytalanul fordultam felé. Mosolyogva biccentettem fel a fejem, orrommal megböktem az övét és mosolyt csaltam ki belőle.
- Várj egy kicsit - nyomott puszit a homlokomra, engedelmesen dőltem hátra a kanapén és figyeltem Sütit, ahogy az alsó ágakról lelógó gömbökkel játszott. Pofonokat adott az egyik ezüstnek, ugrándozás közben a farkával meg-megütött egy kéket, idegesen ugrált körbe-körbe, majd halkan fújtatva rohant ki a fa alól. Hangosan nevettem, Niall egy pillanatra visszanézett a lépcső tetejéről, miközben lehajoltam, hogy felvegyem a kissé ideges szőrgombócot. A fejem szorítani kezdett, egyik kezem Süti puha szőrén pihent, másikat megtámasztottam a kanapé szélén és mélyeket lélegezve próbáltam felhúzni magam. - Angyal?
Hallottam, ahogy ledübörgött a lépcsőn, valami puffant mellettem, majd leguggolt elém, egyik kezét a vállamra helyezte másikat az arcomra, míg lehunytam a szemeim és mély levegőt vettem.
- Jól vagyok - mormoltam, kinyitottam a szemeim, pillantásom találkozott Süti szemeivel, a cicám szemében mintha értetlenség csillant volna, közelebb araszolt hozzám, a fejemről leesett a sapka és megfogtam Sütit, erőt véve magamon felemeltem a fejem. Ölemben a köröket járó macskámmal újra vettem egy nagy levegőt és a számat mosolyra húztam.
- Mi történt? - kérdezte, kék pillantása aggódva cikázott a testemen, felmérte minden pontom, majd felmászott mellém a kanapéra és a karjaiba zárt. 
- Semmi, egy kicsit megfájdult a fejem - megvakargattam Süti füle tövét, a vállának dőltem és igyekeztem nem kimutatni, hogy még mindig rosszul voltam. Reméltem, hogy perceken belül elmúlik a fájdalom és nem teszi tönkre a napunkat, nem hagyhattam, hogy tönkretegye az első igazán együtt töltött Karácsonyunkat. - Mi ez? - nyúltam a mellettünk pihenő doboz felé.
- Csak egy kis apróság a fára, megláttam és te jutottál eszembe róla - mormolta, s puszit nyomott a homlokomra. Vakon nyúlt a dobozért és az ölembe csúsztatta, Süti leugrott a földre és visszanyargalt a fához, miközben bontogatni kezdtem a dobozt. 3 üveg angyalka szemezett velem, mindegyik kicsit különbözött a másiktól, de egytől egyik gyönyörűek voltak. Kivettem az egyiket a párnázott dobozból és vigyázva tartottam a kezeimben, jobbra-balra forgattam, majd megpróbáltam felállni. Kezeit a csípőmön pihentette, háta az enyémhez simult és előrearaszoltunk, utáltam, hogy a segítsége nélkül képtelen voltam mozogni, mindkettőnknek rossz volt, de így legalább mindig a közelemben tudhattam. Kissé lábujjhegyre álltam, elfogott a szédülés és ezért leereszkedtem, óvatosan kivette a kezemből az angyalt és megemelkedett mögöttem.
- Arra az ágra?- mutatott rá az egyik felsőbbre, aprót bólintottam és figyeltem, ahogy felakasztotta. Ugyanígy tettünk a maradék kettővel, majd nekidőltem a mellkasának, ujjait összefonta a hasamnál és az állát a vállamon megtámasztva figyelte az elkészült, tökéletes karácsonyfánkat.
- Tetszik? - fejemet kissé hátrahajtva mosolyogtam rá, hallottam, ahogy az egyik műanyag dísz a földön koppant, Süti kirohant a fa alól és felugrott a kanapéra, mindketten nevetni kezdtünk, kissé hátrébb léptünk és néhány másodpercen át csak figyelte a fát.
- Tökéletes - mosolyodott el, orrát a nyakamhoz érintette és belenevetett a bőrömbe, vállaimat felhúzva kuncogtam, a fejfájás kezdett enyhülni.
- Nem hiányzik a családod? - felé fordultam, beszéltünk már erről, de nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek erről - Otthon eddig biztos minden más volt, pörgősebb... 
- Tudod, hogy mit mondtam erről - homlokát az enyémnek döntötte, kissé elpirulva néztem a szemébe és álltam is a pillantását. - Valóban más volt, de nekem itt a helyem, a családomat ismerve lesz még elég őrült Karácsonyunk.
- Remélem, nálatok az "őrült" jelzőnek pozitív jelentése van.
- A lehető legpozitívabb - egy pillanatra komolyan a szemembe nézett, mosolyra húztam a szám és a tenyerem a tarkójára simítottam. Nálunk az összes olyan ünnep, amit az egész család együtt ünnepelt, őrült volt, rossz értelemben őrült, de erről már meséltem. A bakancslistámon felsoroltak közt helyet kapott egy olyan teljesítésre váró feladat is, mint a vidám, vitamentes Karácsony. Sosem lett kipipálva, mert bár ez a Karácsony vidám és vitamentes volt, valamiért mégsem olyan volt amilyennek lennie kellett volna. Ez így volt rendjén, az életem sem olyan volt. 
A pulton ültem, ha akartam, testemmel nekidőlhettem a szekrénynek, de egyelőre félig-meddig kihúzva szúrtam a villámra a bepácolt hússzeleteket. Tekintetemmel követtem Niallt, ahogy el-vissza járkált a hűtőtől a tűzhelyig, még mindig nem szoktam meg őt, amint a konyhában serénykedett, éppen ezért sokszor jót mosolyogtam rajta. Amikor először aludtam nála szendvicset készített, ma komplett karácsonyi vacsorát dobott össze. Csekély mértékűt, de azért mégiscsak igazi vacsoránk volt az én első igazi Karácsonyomon. 
- Megkóstolod? - az arcom előtt lengette a villát, melyen némi törtkrumpli szemezett velem. Felcsillanó szemekkel kóstoltam meg, tetszésemet kifejezve kissé megszorítottam a kezét és a tál felé pislogtam. 
- Nagyon finom - hümmögtem, kissé magam felé húztam a karját, mire közelebb lépett és beférkőzött a combjaim közé. - Nekem ez még mindig annyira furcsa.
- Nekem is - simogatta a derekam, fejét oldalra döntve húzott kissé közelebb magához. - De legalább nem leszek olyan apa, aki még egy rántottát sem tud elkészíteni reggelire. 
- Bárcsak olyan lennél - motyogtam, fejemet lehajtottam és a karjaim a nyaka köré fontam. - Annyira szeretnék most mindent én csinálni, az én dolgom lenne.
- Itt lennék és próbálnék segíteni - mormolta a nyakamba - egészen addig, amíg nem mondanád azt, hogy szívódjak fel - nevetgélt, s eltolt magától. 
- Nem akarnám.
- Talán mégis - simított végig az arcomon. - Tudom, mire gondolsz, sok minden máshogy alakult volna, ha nem történik ez, de biztos van valami oka annak, hogy így történt. Ha megváltoztathatnám a múltat és a jelent, megtenném akkor is, ha azzal veszélyeztetném a saját boldogságom. 
- Minket nem csak ez tart össze, ugye? - kissé rémülten néztem a szemébe, az arcára kiülő elnéző mosoly és ahogy lassan rázta a fejét nem volt túl meggyőző. - Niall? - kezeim lecsúsztak az arcáról és nagyokat pislogva csúsztam hátrébb, de megragadta a derekam és visszahúzott. Milliószor feltettem már ezt a kérdést, értelemszerűen unta, de rettegtem attól, hogy csak azért van velem, mert nem akar elhagyni míg ilyen beteg vagyok.
- Mondtam már, hogy nem! De talán az énekesi karrier mellett elmehetnék színésznek is, ha ennyire elhiszed ezt a hülyeséget - játékosan meglöktem a vállát kirobbantva belőle egy enyhébb nevetőgörcsöt. - Olyan vicces, hogy mindent elhiszel.
- Megtudnád - felhúztam az orromat és a fejemet elfordítottam, pillantásom a sütésre váró húsokra szegeztem.
- Nincs mitől félned - kissé lábujjhegyre állva sugdosott a fülembe, a lehelete simogatta a nyakam és akaratlanul is megborzongtam. - Nem Faith, elmondom körülbelül negyedjére is, hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy veled vagyok. 
Az állam alá nyúlt és maga felé fordította a fejem, száját mosolyra húzta és csillogó tekintetét az enyémbe fúrta.
- Szóval szakítanál egy rákos lánnyal...- kötekedtem, belül viszont nagyon jól szórakoztam kissé elképedt arckifejezésén. 
- Teljesen mindegy, mit mondok, akkor is kiforgatod a szavaim, te boszorkány! - nevetett, s egy óvatlan pillanatban lerántott a pultról, visítva kaptam a vállai után és lábaimat szorosan fontam a dereka köré, mellkasa és vállai rázkódtak a nevetéstől, bordáimat átszakító heves szívdobogással csüngtem rajta.
- Az angyalok nem lehetnek boszorkányok - ez volt az első, amit a félelemittas döbbenetből felocsúdva először kinyögtem, mindketten halkan nevetni kezdtünk, a combjaim alá nyúlva húzott feljebb magán, sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam úgy, hogy erősen tartott.
- Ne kötekedj! - vigyorgott, s az arcomon végigsimítva gyengéden megpuszilta a szám. Nem volt ennyi elég. Fészkelődtem, de nem eresztett le, így aztán kihúztam magam és a számat az övéhez nyomtam, néhány másodpercen át ellenállt, végül ő volt az, aki elmélyítette a csókunkat. Csípőjét a pultnak vetette, sokkal egyszerűbb lett volna, ha megfordul és visszaültet, de nem tette ezt. Nem voltunk hevesek, nem követelőztünk, viszont meglehetősen nehéz vállalkozás volt, hogy elszakadjunk egymástól és megálljunk ennyinél, a fejem önkéntelen billentettem hátra, ahogy ajka elszakadt a számtól és az arcomon keresztül a nyakamhoz vándorolt. 
- Tarthatnánk szünetet, főszakács úr? - mormoltam, ujjaim a hajában pihentek és az arcom kipirult. Megdermedt, csalódottan húztam el a szám, amikor elhúzódott tőlem és a szemembe nézett.
- Nem lesz kész estig a kaja - hüvelykujjával az arcom simogatta, ezúttal már nem tetszett, hogy leeresztett a földre. 
- Teljesen mindegy, mikorra lesz kész, nem időpontra kell.
- De korábban kell ágyba bújnunk, hogy tudjon jönni a Mikulás - magyarázta komoly arckifejezéssel. Először a halk nyávogást hallottam, majd éreztem Süti puha szőrét a lábaimhoz érni.
- Akkor jön, amikor alszunk, nem pedig akkor, amikor csak fent vagyunk - mentem bele a játékba.
- Ne nehezítsd meg - hajolt a fülemhez, mindkét karommal átöleltem, az ajkaim égtek az övéi után - befejezem a kajákat, és talán a Mikulás nem haragszik meg, ha hozzánk kicsit később kell jönnie.
Halkan hümmögve fogadtam el az ajánlatát, néhány másodpercen át még csókolt, majd az oldalához húzva pislogott a lábainknál ügyetlenkedő cicára
- Mindjárt kész vagyok, már csak a húsokat kell megsütni, addig ülj ki a nappaliba és keress valami tévéműsort.
Két okból egyeztem bele az ötletébe, az egyik az volt, hogy csak hátráltattam volna, a másik pedig hogy a jókedvem ellenére nem épp voltam a legjobb állapotban. Lehuppantam a kanapéra, kaptam egy puszit a homlokomra, majd a hasamnál összekuporodó Sütivel kezdtem minden csatornán megnézni a mai kínálatot. Egy ideig félig-meddig kiabálva kommunikáltunk egymással, aztán egyszer csak elnyomott az álom. Frissen sült brownie illatára, s az evőeszközök halk csörgésére ébredtem, Süti még mindig a hasamon aludt, bökdösni kezdtem, majd feladtam a próbálkozást és a kiterült macskát megpróbáltam úgy felemelni, hogy ne ébredjen fel, végül morcosan nyivákolva trappolt a kanapé sarkához és összegömbölyödött.
- Niall - szólítottam meg elég hangosan ahhoz, hogy hallja. 
- Mindjárt megyek - szemeim dörzsölgettem, a félig rám terített plédet összegyűrtem és ráhajtottam a fejem. Éhes voltam, a hasam követelőzött az ételért, de tulajdonképpen Niall feleslegesen csinált ennyi kaját, pár falatnál többet képtelen lettem volna legyűrni, ezt ő is tudta. - Szia, Angyal! Jól aludtál? - elmosolyodtam a hangjára, még az is annyira kifejező volt. Felnyalábolt és lehuppant a helyemre, fejemet a mellkasára hajtva adtam magamnak néhány percet míg igazán felébredtem.
- Még csak most lettél kész? - kérdeztem álmoskás hangon.
- Hát, elaludtál, itthon meg csak olyan süti volt, amit a szupermarketben vettünk, úgyhogy sütöttem brownie-t, az mégiscsak jobb - hálás mosolyt villantottam rá, a hátam simogatva néhány percig az arcomat fürkészte, észrevettem, hogy másik ruha volt rajta mint amit reggel felvett.
- Átöltözök a vacsorához - szólaltam meg, s megpróbáltam kicsúszni az öléből, de nem engedett.
- Miért? Így is tökéletes vagy - végigmérte a korábban lábaimra feszülő koptatott farmert, ami most még övvel is alig maradt fent rajtam, a fehér pólóm és a világoskék kardigánt, melynek kapucniján fülecskék voltak. Ő ugyanazt a nadrágot viselte, viszont egy másik, szürke pólóval és fekete kardigánnal. - Nem kell kiöltöznünk, csak itthon vacsorázunk, felhívjuk a srácokat és aztán megnézzük a Reszkessetek betörőket.
- Ha már ennyit dolgoztál a vacsorán legalább had öltözzek fel normálisan - kérlelve pislogtam rá, csak annyit kellett volna tennie, hogy nem segít felmenni a lépcsőn, és akkor ugyanabban a ruhában maradtam volna.
- Mi a gond ezzel? - zavartan nézett végig rajtam, ujjai közé fogta a kapucnim füleit és mosolyogva húzta a fejemre.
- Nem érted - nevettem. - Segíts légyszi, ígérem, hamar megleszek!
Fejét rázva emelt fel, tiltakozni kezdtem, végül mégis a karjaiban vitt fel a lépcsőn. 
Míg én a falnak dőlve kutakodtam a szekrényemben, ő mellettem állva megkezdte a fiúk köszöntését, ugyanis ők hazautaztak a családjukhoz. Kiemeltem egy fehér ruhát, de rögtön vissza is tettem, a testhezálló ruhák már nem tartoztak azok közé, melyeket szívesen viseltem. 
- Várj egy kicsit, Liam - a telefont elvette a fülétől és a ruha után nyúlt, a fejemet rázva néztem rá, de csak bólogatott, miközben elém tartotta. - Kérlek!
Nagyon kevés dologban mondtam neki nemet, egy ruha nem volt nagy dolog. Levettem a vállfáról, kaptam egy puszit az arcomra és a szavait már újra a barátjának szentelte. Segített eljutni az ágyig, melyre felültem és kigomboltam a nadrágom.
- Kint megvárlak - tátogta, majd kissé elkerekedett szemekkel tűnt el az ajtó másik oldalán. Kuncogtam rajta, majd lassan leküzdöttem magamról a ruháim és belebújtam a combközépig érő, testhezálló, fehér ruhába, melynek volt egy kis gallérja, amin szegecsek voltak. A régi énem egyik darabja volt ez, már nem igazán hordtam szegecses dolgokat. Előhalásztam egy visszafogottabb karkötőt és a fülembe aprócska, szegecses fülbevalókat tettem. Zavaros látásom miatt lassan haladtam a sminkeléssel, sminkes dobozom a térdeim közé szorítottam és nekidőltem az ágytámlának, így húztam ki lassan a szemeim és vittem fel ezüstös szemhéjpúdert, ajkaimra korallszínű szájfényt kentem, s bár néhol érdekesen állt rajtam a ruha, összességében egy rákoshoz képest elfogadhatóan néztem ki. 
- Niall - amint kiejtettem a nevét benyitott, hátamon összefogtam a ruhát, miközben kissé felemelkedtem, ő pedig felhúzta a cipzárt. A telefonjából Rebeca hangja áradt, engem követelt, s néhány pislogás után Niall felém nyújtotta a készüléket.
- Boldog Karácsonyt, Faith! - kiáltotta, s szinte láttam magam előtt őt Mikulásnénak öltözve, ahogy beragyogja egész Wolverhamptont. 
Karok fonódtak a derekam köré, tenyerét egykori hasamra simította és puszit nyomott a nyakamra, igazán nehéz volt így bármire is figyelni rajta kívül.
- Neked is! - mosolyogtam, elhessegettem Niall kezét, mely a sapkámnál legyeskedett. 
Néhány percig hallgattam őt, ahogy áradozott Liam családjáról, néha közbeszóltam és elnevettem magam, majd váltottam pár szót a lovagjával, de mire befejeztük a beszélgetést a fejem tompán lüktetett. Elszoktam már attól, amikor valaki kiabált a közelemben, az életem meglehetősen csendessé vált.
A Reszkessetek betörők utolsó percei közben brownie-t majszolva bámultam ki az ablakon, nagy pelyhekben hullott a hó, s kedvet kaptam ahhoz, hogy kirohanjak és belefeküdjek a már lehullott porhóba. Ezen a télen nekem maradt az, hogy a kanapéról nézhettem a hóesést.
- Szeretnéd most megkapni az ajándékodat, vagy inkább reggel? - Niall hangjára kissé megborzongtam, az ölében Süti halkan dorombolva aludt, míg én igyekeztem nem tudomást venni a lüktető halántékomról. 
- Az ajándékom alszik - vontam össze a szemöldököm, óvatosan végigsimítottam Süti fején és megvakargattam a doromboló cica füle tövét.
- Akkor majd reggel - egy puszival lezárta a beszélgetésünket mielőtt vita alakult volna ki, majd végigdőlt mellettem a kanapén és a kezemet fogva húzott magára. A macskának nem tetszett, hogy osztoznia kell a helyén, leugrott a földre és a saját kis kuckója felé vette az irányt.
- Milyen kis flegma lett - néztem utána, miközben halkan nyávogva összegömbölyödött a takaróján.
- Hogyne, elkényeztetted.
Összehúzott szemöldökkel böktem meg az arcát, mosolyogva kapta el a kezem és belecsókolt a tenyerembe.
- Nem tudom, ki adott neki vacsorára egy szelet húst törtkrumplival - céloztam ezzel arra, hogy az én megmaradt fél szelet húsomat valahogy belecsempészte Süti tálkájába.
- Karácsony van, járt neki - vonta meg a vállát - legalább addig sem sajátított ki téged. 
Fejemet a mellkasára hajtottam és figyeltem Sütit, összegömbölyödött, fekvő pozíciójában a hasa szinte nagyobb volt, mint a feje. 
- Önző vagy - nevettem, feljebb kúsztam és puszit nyomtam az állára.
- Egy kicsit feljebb - próbált meg a szájához navigálni. - Ez legyen a legnagyobb bűnöm. Most nem jó helyen vagy, az a nyakam, gyere picit feljebb. - mosolyogva emeltem fel a fejem, ajkaim az állán pihentettem. - Még egy kicsit, most picit balra, ez már sok, most jobbra egy kicsit. Jó, hajolj közelebb -, kuncogva hajoltam le, de nem csókoltam meg - még, Angyal.
- Nem igazán tudom, mit akarsz - ráztam meg a fejem.
- Érdekes, mert kiemelkedően teljesítesz benne - mormolta, kissé feljebb hajolva gyengéden a kezei közé vette az arcom és magához húzott. - Szerintem még nem mondtam ma elégszer, mennyire gyönyörű vagy.
- Most csak azért mondod ezt, hogy levegyél a lábamról és minél hamarabb eltűnjünk innen, hogy jöhessen a Mikulás.
- Ennyire átlátszó vagyok? - biggyesztette az alsó ajkát, végül mégis mosolyra húzta a száját, neki volt a legtökéletesebb mosolya a világon - Teljesen mindegy hogy értelmezed, viccen kívül mondom, gyönyörű vagy, tetszik ez a ruha.
- Mégiscsak jó ötlet volt átöltözni - mosolyodtam el, s igyekeztem nem gondolni arra a néhány milliméterre, ami az ajkaink közt volt.
- Nem, ezért felesleges volt, viszont régen vettél már fel ilyen ruhát.
- Szokj hozzá, nem fogok már kiöltözni, közeleg az esküvő, amint feleségül veszel kidobok mindent, a csipkés fehérneműket, szűk ruhákat, mindent, marad a mamabugyi, túl bő, kinyúlt ruhákkal - tájékoztattam a nőkről elterjedt hiedelem szerinti várható elváltozásokról.
- Igen, és? - játékosan felvonta a szemöldökét és várakozóan nézett rám.
- Csak gondoltam szólok előre - megvontam a vállam és megpróbáltam felülni, de abban a pillanatban, hogy kissé kiegyenesedtem volna újból átfogta az arcom és közel húzott magához. 
- Nem értem, mi köze ennek hozzám, de ha már ruhákról van szó kötelességemnek tartom elmondani, hogy jobban szeretem a természetességet, szóval valami oknál fogva ezek nélkül... uhm, nem, ezekkel is ugyanúgy vonzod a tekintetem, mint nélkülük.
Nevetni kezdtem, szemei vidáman csillogtak miközben az orrával megérintette az enyémet majd puszit nyomott az orrom hegyére.
- Nem gondoltam komolyan, nem leszek olyan.
- Tudom, viszont én komolyan gondoltam - vigyorodott el, majd magához húzott és ajkát az enyémre simította. Egyes érzékszerveim mintha eltompultak volna, mások viszont felerősödtek, ilyen helyzetekben annyira nem számított kettőnkön kívül semmi és senki, elfelejtkeztem az egész nap kísértő tompa fejfájásról, mindenről, aminek köze volt a betegséghez, egyszerűen csak nem számított semmi rajta kívül. Az utóbbi másfél évben ez mindig is így volt, rajta kívül semmi sem számított.
Képtelen voltam elszakadni tőle, mozdultam vele, amikor felemelkedett és lekapta a pólóját, egyetlen pillanatra sem voltam hajlandó elereszteni őt. A hátára húzta a takarót és csillogó szemeivel a tekintetem kereste, melegem volt, de tudtam, ez más melegség volt, mint amit egy nyári napon éreztem.
- Így jó? - mormolta, orrával megérintette az arcom és feljebb húzta a sapkámat. Válaszul halkan hümmögtem és karjaim a nyaka köré fonva vontam közelebb magamhoz. Szerettem az érzést, ahogy a hasa az enyémhez simult. - Nem akarod levenni ezt a sapkát?
- Nem - leheltem a bőrébe. - Még annyira sem vagyok vonzó nélküle, mint így. 
- Szerintem meg vedd le, csak zavar - tanácsolta, s ujjával egyre feljebb húzta a fejfedőm.
- Niall...
- Engem nem érdekel, van-e amit összekócolhatok, vagy nincs. Faith Freelove vagy, nem? Az a lány, akibe másfél évvel ezelőtt beleszerettem, és akibe csak egyre mélyebbre zuhanok.
- Talán igen - rebegtem, s figyeltem, ahogy egyre jobban lehúzta a fejemről az egészen hozzám nőtt darabot, nélküle úgy éreztem magam, mint amikor először látott meztelenül. 
- Így már mindjárt jobb - mosolygott, kezeimmel mégis eltakartam az arcom, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Nem volt kedvem erről beszélni vele, főleg nem akkor, amikor mindenét magamon éreztem, de túlságosan hiú voltam. - Angyal, nézz ide! - nyúlt gyengéden az állam alá. - Faith, kicsim...
- Semmi baj - motyogtam a tenyereim alól - csak kérek néhány percet, befejezem a hisztizést.
Csendben maradt, mély levegőt vettem és biztosítottam magam arról, neki tényleg nem számít ez, még mindig itt van és csak arra vár, hogy összeszedjem magam. Lassan emeltem fel az ujjaim, majd óvatosan elhúztam a kezem és halvány mosolyra húztam a szám.
- Szerelmes vagyok a szemeidbe - hüvelykujjával végigsimított az arccsontomon, halkan, lassan beszélt hozzám, hangja kissé rekedtes volt, még mindig vágyott rám. Minden alkalommal nehéz volt elhinnem, hogy még így is kellek neki.
- Azt hiszem, akkor ez kölcsönös - magamhoz húztam az arcát, homlokát az enyémnek döntötte és néhány pillanatra elmerültünk egymás tekintetében, habár az orromat betöltötte az illata, mégis nehezen vettem levegőt, de ezt betudtam a helyzetnek.
- Annyira, de annyira gyönyörű vagy - az ajkaim közé motyogta, beletúrtam a hajába és kissé megszorítottam az ujjait, melyekkel az enyémekbe kapaszkodott. Kapkodva csókolt meg, néhány másodpercen át nem vett levegőt, majd élesen szívta be azt. Ő az első naptól fogva tudta azt, ami immár teljesen nyilvánvaló volt mindenkire számára, mi ketten egymásnak lettünk teremtve. Az ajkam az ajkán, ujjaim az ujjaiban, testem a testén, mintha egy puzzle két darabja lettünk volna, a testünk és a személyiségünk is tökéletesen illeszkedett, ami bennem nem volt meg, az ott volt benne, s fordítva. Mindenkinek nyilvánvaló volt ez, de a nagykönyvben hibát ejtettek, valaki vagy valami más hibájáért fizettünk mi. 
A Karácsonyom mégsem lett olyan, mint amilyet elképzeltünk. Fél 3-kor ébredtem, a fejem szorított és a légszomj mellett hányingerem is volt, ösztönösen tudtam, valami nincs rendben. Levegőért kapkodva nyöszörögtem a nevét és cseppet sem kíméletesen rázogattam a karját, végül nem bírtam tovább, még éppen felkaptam a földre hullott ágytakarót, a látásom zavaros volt, végül mégiscsak feltéptem a fürdőszoba ajtaját.
- Faith?! - hallottam a takaró súrlódását, majd lábait keményen helyezte a földre, néhány másodpercen át bénázhatott az alsónadrágjával, mire beért már félig fuldokolva lógattam a fejem a wc csészébe. Tüdőrákról vagy hasonló tüdőbetegségről nem tudtam, de igazából már nem lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy azt is ellepte a rák. A sötétben nem láttam viszont a karácsonyi vacsoránkat, viszont az ízét nagyon is éreztem, még csak nem is hasonlított arra, amilyen valójában volt. Niall nem kapcsolt villanyt, kezét éreztem a vállamon, leguggolt mellém, ő nem sejtette, hogy a hányáson kívül itt van bármi más is. 
- Készítsd a kocsit vagy hívd a mentőket - szuszogtam, már éreztem a torkomon felfelé törekvő törtkrumplit, vagy talán a brownie vágyott szabadulásra, ugyanakkor nem kaptam rendesen levegőt és ettől csak rosszabb volt az egész. - Valami nem oké - nyögtem, és ő nem kérdezett többet, vonakodva, de ott hagyott a fürdőben, s ezúttal a mentő száguldott ki hozzánk, addigra a fejem nehéz volt, s bár már nem hánytam, szinte mozgásképtelenné váltam, nem mintha annyira nagyon sokat tudtam volna egyedül menni bárhova. Boldog Karácsonyt, Faith!

33.rész Baby I loved you first

Sziasztok! :D
Most nem sokat mondanék, csak annyit, hogy a blog végre túllépte a 100 feliratkozót, összesen tehát 103 követője van, aminek nagyon örülök, mert kb a történet kezdete óta ingadozik a szám 97 és 99 között. Puszilom az összes olvasóm! <3

Nessa. xx

- Faith - felemeltem a fejem, miközben mosolyogva huppant le mellém és a kezembe nyomta a szokásos délutáni teám, köszönetképp mosolyogtam rá, de az állapotomat nézve ez a nap nem tartozott a legjobbak közé. - Kaptunk egy meghívót a srácokkal.
- Igen? - belekortyoltam a teába, vártam, hogy folytassa, de csak izgatottan pislogott rám. - Valami party? Elmehetsz nyugodtan, én ezt most kihagyom...
- Nem, nem party -  fejét kissé oldalra döntve nézett rám, mintha tudnom kellett volna, hová kaptak meghívást. - Egy filmpremier.
- Niall én... - kerestem a szavakat, hogyan mondhatnám el azt, hogy nélkülem kell mennie - nem vagyok elég jól ahhoz, hogy Los Angelesbe utazzak.
- Nem kell elutaznunk, itt lesz Londonban, a könyvadaptációknak és a szépen beharangozott filmeknek általában van itt is premiere - magyarázás közben megfogta a kezem és izgatottan szorította meg. - Ígértem neked valamit tavaly, szeretném betartani.
- Niall, nem hiszem, hogy ez jó ötlet, nekem az is nagyon jó, ha csak ketten beülünk egy csendes kis moziba és ott megnézzük.
- De ne már Faith! - nyafogott, maga alá húzta a lábait és közelebb húzódott hozzám, olyan volt, mint korábban én, ha nagyon akartam valamit. - Naa, ezt nem hagyhatod ki, te vagy a legnagyobb rajongója ennek a könyvnek, muszáj elmennünk rá! Az elsők közt nézhetjük meg a filmet és találkozhatunk a színészekkel is, beszélgethetsz is velük, kérdezhetsz bármit.
Próbáld lázba hozni, de csak pislogtam rá és a kezemet az arcára helyezve simítottam végig puha bőrén.
- Nem tudom, nincs sok kedvem hozzá, de te menj csak el a srácokkal, majd elmeséled, milyen volt a film.
- Sosem hagyod, hogy megadjam neked azt, amit akarok - rázta a fejét, majd elhúzódott és ellökte magát a kanapétól. - Nem vehetek neked semmit, nem fizethetek helyetted a boltban és már csak az ígéretemet sem tarthatom be - durcázott, s hátat fordítva nekem trappolt be a konyhába. 
Sóhajtva helyeztem a bögrém az asztalra és fejemet a kezeim közé fogtam. Fáradtabb voltam az átlagosnál, nem volt kedvem semmihez és tulajdonképpen nem is akartam semmit, még létezni se. 
- Niall - erőt vettem magamon és kissé hangosabban szólaltam meg, nem kockáztatta, hogy nem válaszol, feje rögtön megjelent az ajtóban és az ijedtség eltűnt a szeméből, amikor látta, hogy még mindig ugyanúgy ülök.
- Sajnálom, nem úgy értettem - kezdte, de leintettem és felé nyújtottam az egyik kezem, melyet megfogott, miután elég közel ért hozzám - megértem, ha nem akarsz menni vagy nem érzed jól magad, majd elmegyünk a legközelebbire.
- Szeretnéd, ha elmennék veled, ugye? - pislogtam rá, sóhajtva ült le mellém és az ölébe húzott.
- Csak szeretném, ha kimozdulnánk és szórakoznánk egy kicsit. Persze, nagyon sok ember lesz ott és mindenki sikoltozni fog, de jól éreznéd magad.
- Rendben - sóhajtottam, ajkaim egy pillanatra az arcához érintettem. 
Persze, egyikünk sem számolt azzal, mennyire szerencsétlen vagyok. Beleéltem magam, kiválasztottam egy ruhát, ami kissé elálló, tüllös szoknyájával nem mutatta, mennyire brutálisan vékony voltam, majd a premier előtti napon, amikor hazaengedtek a kórházból egyszerűen csak rosszul lettem. Niall felé tartottam, szükségem volt a gyógyszereimre, mert a fejem elképesztően hasogatott, majd minden elsötétült és mire felébredtem a premier már lezajlott. Fertőtlenítő szagot lélegeztem be, szemeim nehézkesen nyitottam ki, megmozgattam a meleg tenyérbe simuló ujjaim, mire az körbefonta a kezem és hallottam, hogy Niall légzése kissé felgyorsult. Másfél napig voltam eszméletlen, az orvosok szerint a fáradtság okozta az ájulást, emiatt erős altatókat pumpáltak a szervezetembe. Úgy éreztem magam, mint egy drogfüggő.
- Niall? - suttogtam, szabad kezem az ágyhoz feszítettem és próbáltam felülni.
- Itt vagyok, itt vagyok - hajolt le hozzám, ajkait a homlokomhoz érintette és gyengéden nyomott vissza az ágyra. - Szia! - simított végig az arcomon, szemeimmel a tekintetét fürkésztem és az ujjamat végighúztam a jobb szeme alatt húzódó sötét szarkalábakon. 
- Mi történt? - szemöldököm értetlenül vontam össze és az órára néztem, mely 02:57-et mutatott. - Miért nem alszol?
- Nem vagyok fáradt - rázta meg a fejét, s mielőtt kötekedni nem kezdtem volna a táskás szemeivel érvelve, újra megszólalt. - Nem igazán tudom, mi történt, csak... Engem szólítottál és amikor megfordultam egyszerűen csak a karjaimba estél, még otthon voltunk, amikor felébredtél, de aztán megint elájultál és behoztalak. Annyira megijedtem! 
Két kezébe fogta az én kezem, homlokát az ágy szélének döntve csókolt bele a tenyerembe, míg szabad kezemmel végigsimítottam a haján és halkan felsóhajtottam.
- Gondolom, nem megyünk holnap a premierre...
- Kicsim, annak már vége - csodálkozó kék szemeit mélyen a tekintetembe fúrta, nem értettem semmit, minden zavaros volt és úgy éreztem, bármelyik pillanatban kifakadhatok. Rossz kedvem volt, csak a megfelelő pillanat és személy kellett ahhoz, hogy felrobbanjak, de az a személy nem ő volt. - Az ma este volt, átaludtad.
- Mi? - résnyire nyílt ajkaimon át leheltem ezt a rövid szót, arcomat a kezeim közé fogtam és értetlenül ráztam a fejem. - Mennyit aludtam?!
- Körülbelül 38 órát - motyogta, közelebb húzódott hozzám és kezét az arcomra helyezte. Néhány másodpercig csak pislogtam magam elé, aztán legördült egy könnycsepp az arcomon, mely mindkettőnket nagyon meglepett. - Ó, Angyal...
- Utálom ezt - suttogtam elhaló hangon, a pólójába markolva húztam magamhoz és az arcom belefúrtam az anyagba, mely az otthon illatát árasztotta, nem pedig azt a büdös kórházszagot. Sírni kezdtem, nem csak igazán azért, mert lemaradtam a filmről, nem tudom, miért, csak sírtam.
- Tudom - mormolta, arca a homlokomhoz simult és csak akkor vettem észre, hogy nem volt a fejemen a sapkája. Idegesen emeltem fel a kezem, hogy megbizonyosodjak róla, valóban nincs ott, majd kapkodva húzódtam el tőle. - Mi a baj? Fáj valamid? - szemeit elöntötte a pánik, ide-oda tologattam a szekrényen pihenő dolgokat, míg végre megtaláltam a keresett szürke ruhadarabot és a fejemre rántottam.
- Nem - igazgattam, mígnem az úgy állt, ahogy kellett - nem, csak nem szeretem, ha így látsz.
Ajkait összeszorítva aprót bólintott, nem vitatkozott velem, újra magához ölelt és ujjaival letörölte az arcomon száradó könnycseppeket. Szükségem lett volna arra, hogy átöleljen és csak feküdjünk, fáradt voltam annak ellenére, hogy állítólag másfél napot aludtam, és tudtam, ő talán azóta semmit nem aludt, bele se mertem gondolni, mióta lehetett fent. Éjjel én még sem aludtam, egy ideig beszélgettünk, hátradőlt a kényelmetlen székben és az unszolásomra lábait az ágyra fektette, simogattam a combját és fájós térdeit, csak érinteni akartam őt, miközben halkan beszélt hozzám.
- Faith? - halkan hümmögtem, abból, ahogy ujjaimmal a kézfejét masszíroztam és simogattam tudta, hogy ébren voltam, de azért kissé felemeltem a fejem és bágyadt mosolyt villantottam rá. - Telefonon beszéltem egy állattenyésztővel, vannak olyan cicák, amik nem váltanak ki allergiás reakciót, mit szólnál egy új családtaghoz? Mondjuk Karácsonyra.
- Micsoda? - tátogtam, próbáltam felkönyökölni, de a pillantásával kért arra, hogy ne tegyem, így csak izgatottan megszorítottam a kezét.
- Egy orosz kék kiscica, pont olyan korban vannak, hogy ha akarod, hazavihetünk egyet. Csak egyszerű szürke, de cica, és arra gondoltam, talán szeretnéd...
Az arcom elé emeltem a kezeim, elhallgatott, s néhány percen át csak a szipogásom törte meg a csendet, majd az egyik kezem felé nyújtottam.
- Örömkönnyek? - motyogta, a hangja annyira, de annyira álmos volt. Szipogva simítottam végig az arcán és gyengéd csókot nyomtam a szájára.
- Többek közt - mosolyogtam rá. Orrával megbökte az enyém és aranyos csókot hagyott a számon, mielőtt felegyenesedett volna.
- Talán ez majd kárpótol azért, mert nem tudtunk elmenni erre a premierre - tűnődött, fejét oldalra hajtotta, a beszéde kezdett összefolyni, mintha részeg lett volna, de igazából ennek az állapotnak én örültem, nem is nagyon akartam beszélni, mert reméltem, hogy elalszik. 
- Majdnem mindenért kárpótol - suttogtam, összekulcsoltam az ujjainkat és nagyokat pislogva néztem rá, többször is felemelte a fejét, majd megrázta azt és kihúzta magát. 
- Muszáj lemennem egy kávéért, kérsz valamit az automatából? Csokit?
Jelentőségteljesen pillantottam az éjjeliszekrényen felhalmozott bonbonokra és táblás csokikra, a tekintetem egy ideig elidőzött a vázában pihenő virágcsokron, az a szokása továbbra is megmaradt, hogy szinte hetente vett nekem egy csokor virágot.
- Ne hagyj itt! - húztam vissza, egy pillanatra megbillent és lehuppant mellém, szerettem volna, ha rá tudom venni arra, hogy bebújjon mellém, de ez a kívánságom most süket fülekre talált. Nem önzőségből mondtam ezt, csak azt akartam, hogy aludjon. - Utálom ezt a helyet, annyira félelmetes. Túl nagy a csend, mintha... mintha nem is élnék, hanem ez valami köztes hely lenne az élet és a halál közt.
Szándékosan beszéltem erről, mert tudtam, ha felhozom ezt nem fog elmozdulni mellőlem, akkor pedig előbb vagy utóbb elalszik.
- Bizonyos értelemben az, de nem ez a szoba, mert itt azért vagy, hogy minél hamarabb minden a helyére kerüljön - motyogta, arcát egy pillanatra a mellkasomhoz préselte, mindkettőnk tekintete a kemoterápiás zacskóra szegeződött, majd elhúzódott tőlem és hátradőlt a széken.
- Nem jössz ide? - simítottam végig magam mellett az ágyon, fejét tiltakozón rázta, bár a szemei vágyódva csillantak meg. Az oldalamra fordulva a takarót a lábaim közé fogtam és a mellkasomhoz szorítottam, altatók nélkül képtelen lettem volna végigaludni 38 órát, biztos voltam benne, hogy valami szart nyomtak belém. 
- Hogy fogod hívni a cicát? - kérdezte, már csak azért beszélt, hogy ébren tartsa magát. Ujjaival a köntösöm nyakánál kóborolt, követtem a kezének mozgását, amikor kissé lejjebb húzta azt és tekintetét a tetoválásomon tartotta. Végigsimított a bőrömön, majd a fejét elfordította és az ajtó irányába nézett, mindez csak azért volt, hogy ne kelljen a szemembe néznie.
- Süti - gondolkodás nélkül vágtam rá, a gondolataim beindultak és elképzeltem, ahogy szeretgetem a kiscicám.
- Miért pont Süti? - fejét újra felém fordította és többé-kevésbé boldogan mosolyogva nyomott apró csókot a tenyerembe. Könyökét megpihentette a combján és arra támaszkodott. 
- Tőled kapom, így is úgy is rád emlékeztetne, de mivel a "Szerelmem" becenevet talán nem egy macskának akarom adni, így marad a Süti, mert a sütikről mindig te jutsz eszembe. Szereted őket, talán ezt a Sütit is szeretni fogod.
- Nagyon fogom szeretni - sokkal inkább ígéret volt ez, mint kijelentés, nagyokat pislogott és hosszú ideig csukva tartotta a szemeit, az óra fél négyet mutatott, nem akartam többet beszélni, csak azt akartam, hogy aludjon el. - A világ legszerencsésebb kismacskája, mert te leszel a gazdája, és tudom, hogy nagyon boldoggá fog tenni téged, pont ezért én már most nagyon szeretem.
Megérintettem a haját, feje kissé megbillent, ismét nagyokat pislogott.
- Aludj, Angyalom! - érintette meg gyengéden az arcom, beleegyezően bólintottam, ajkaim elnyíltak, miközben fölém hajolt.
- Ugye nem mész el? - megérintettem a pulcsijának nyakát és végigsimítottam fehér bőrén, kezemet kissé lejjebb vezetve megérintettem a kulcscsontját, ahol a nevem volt.
- Nem - szuszogva elmosolyodott, keze az arcomon pihent és szomorú tekintetét az enyémbe fúrta. Halk beszédéből és csendes kérdéseiből tudtam, hogy szomorú volt, talán a fáradtság miatt nem leplezte már olyan jól. - El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok azért, hogy vagy nekem - a szavakat megfontoltan és halkan ejtette ki, felültem, kissé szédülni kezdtem de nekidőlhettem a mellkasának - nagyon, nagyon szeretlek.
Kapaszkodtunk egymásba, azt hiszem, bárki, aki látott volna minket tudta volna, mennyire szomorú csók volt ez. A karjaink összegabalyodtak, ő tartott, mert anélkül talán nem tudtam volna rendesen ülve maradni, keze az arcomon pihent, míg az én ujjaim a hajában pihentek. A pillangócsókok egy továbbfejlesztett változata volt ez, mely után égő ajkakkal húzódtunk el egymástól. Lehunytam a szemeim és próbáltam alvást színlelni, de a szemeim résnyire nyitva voltak. Tekintetét haragosan szegezte az ágy melletti állványra, melyre rá voltam kötve, majd az EKG-t kezdte bámulni, fogta a kezem és halkan sóhajtva dőlt hátra, aggódtam érte, de mielőtt megszólalhattam volna a feje végre lebukott és halkan szuszogni kezdett. Nem találtam kényelmesnek a helyzetét, de nem ébresztettem fel, örültem annak, hogy végre elaludt.
Elbűvölten néztem a karomban összegömbölyödő, aprócska, szürke cicára, Niall szándékosan nem hajtott túl gyorsan, a visszapillantóból néha hátratekintgetett. Beszéltem az apró állathoz és a fülét vakargattam, az arcomhoz emeltem és élveztem, ahogy a puha szőre simogatja a bőröm. Nem váltott ki belőlem semmilyen allergiás reakciót. A fejem az ülésnek döntöttem és kissé feljebb húztam a lábaim, Süti kissé panaszosan nyávogott egyet és hatalmas zöld szemeit rám emelte. Tudtam, hogy az éjszakám már csak miatta is nehéz lesz, mivel egy kiscicával sok gond van az első napokban, de nem tartottam ettől. 
- Beleteszed, míg bevisszük? - emelte fel Niall a macskahordozót, de csak megráztam a fejem és jobban vontam a mellkasomhoz a szundizó szőrmókot. A kezemet nyújtottam a kosárért, amiben már ott volt egy rózsaszín takaró és Niall beletett mindent, az összes tányért, nyakörvet és kaját. 
- Maradj itt, míg beviszem ezeket - nyomott puszit a homlokomra, aprót bólintottam és kilógattam a lábaim a nyitott ajtón. Megnevettetett, ahogy kezében az összes macskás cuccal caplatott el az ajtóig, néhány perc múlva pedig már üres kézzel lépdelt felém. Nem mertem megkockáztatni, hogy egyedül, kapaszkodás nélkül induljak be, így hát megvártam, míg felhúzott, majd átölelte a derekam és a vállának dőlve lépdeltem mellette. 
- Üdvözöljük Sütit az új otthonában! - megvakargatta a cicám füle tövét, s közben gyengéden megcsókolta a nyakam. - Olyan jó, hogy itthon vagy, Angyal!
Felsóhajtottam, valóban hihetetlen érzés volt újra a megszokott környezetben lenni, a karjaiban, ahogy a keze a csípőmre simult és orrával meg-megérintette az arcom, a házunkban, de legfőképp a karjaiban éreztem azt, hogy annyira nem is nagy a baj. 
- Angyal - motyogta, a szemeit dörzsölgette és kissé felemelkedett a matracról, amikor kimásztam mellőle és a keservesen nyávogó cica felé botladoztam. Felemeltem az aprócska barátom, nagyokat pislogtam és egy percre megtámaszkodtam, míg összeszedtem magam és megtettem azt a 2 lépést az ágyig. Kérlelve néztem rá, fejét megrázta és felemelte a paplant, mosolyogva csúsztam be mellé és a cicát magam mellé helyeztem. - Elkényezteted, nem aludhat mindig az ágyunkban.
- Nem fog, csak ma este, ma van először az anyukája nélkül - az alsó ajkam lebiggyesztve pislogtam rá a sötétben, kissé megrázta a fejét, majd egyik kezét az arcomra helyezte és megcsókolt.
- Bújj ide azzal a macskával! - húzott magához, arcát kuncogva fúrta a nyakamba és hátulról átölelte a derekam. Süti még néhány percig mozgolódott, járkált körülöttem, végül elhelyezkedett a lábaimnál és én Niall felé fordultam. Ölelkezve feküdtünk, hallgattam az egyenletes szívverését és nehezemre esett nem beszélni hozzá, pedig ő is pont ugyanúgy pislogott a sötétségbe, mint én.
- Te nem akarsz találkozni az anyukáddal, Angyal? - kérdezte, s mutatóujjával az arcomat kezdte simogatni.
- Nem keresett, akkor sem, amikor beteg lettem, miért akarnék így találkozni vele? - motyogtam. Eltűnődött, majd aprót bólintott.
- Tudja egyáltalán, mi történt?
- Ki nem tudja? - mozgolódni kezdtem a karjaiban, ajkait néhány másodpercig a homlokomon tartotta, célzásképp, hogy nem muszáj válaszolnom a kérdéseire. - Szerintem igen, de nem számít, mindenem megvan, amire szükségem van.
- Talán elhívhatnánk őt vacsorára egyszer, nem muszáj ide, egy étterembe, persze csak ha te is akarod.
- Nem tudom, Niall, neki kellene kezdeményezni, de feladta a próbálkozást és eltűnt a kis 25-26 éves orvostanhallgató barátjával. Senkire sem fogom ráerőltetni magam.
- Igazad van - motyogta, kissé felemelkedtem és a szemébe néztem, fáradt mosolyt villantott rám, míg megtámasztottam az állam a mellkasán. Olyan jól esett így feküdni vele egymásba gabalyodva, érezni az illatát, ahogy levegőt vett, a mozdulatait. - Te olyan jó anyuka leszel - simogatta az arcom.
- Remélem - mosolyogtam, s azt nem tettem hozzá, hogy "ha valaha is leszek anyuka". - Aludj, Niall! - kértem.
- Nem vagyok fáradt - válaszolt, kezét lecsúsztatta a derekamra és a pólómat kissé felhúzva kezdte simogatni a hasam.
- Ez azért van, mert még mindig rosszakat álmodsz? 
- Részben, de most tényleg nem vagyok fáradt, túl sok minden van a fejemben - megérintettem a haját és feljebb kúszva hozzá egy elhúzott puszit nyomtam a szájára. - Idén Karácsonyozunk együtt, ugye? Együtt töltjük az éjszakát, és reggel együtt bontogatjuk az ajándékokat.
- Ha ezt szeretnéd - mosolyogtam, bár a szemeim előtt megjelent apa, hogy a kis albérletében egyedül tölti a szeretet ünnepét. 
- Mi a baj? - kezét az állam alá csúsztatta és felbiccentette a fejem.
- Apa... nem hagyhatom egyedül.
- Nem hagyod egyedül, szó sincs róla - mosolyodott el - elhozzuk, velünk vacsorázik és aztán itt alszik, bármelyik szobában aludhat.
- És a te szüleid? Ez lesz az első alkalom, hogy nem velük töltöd az ünnepeket...
- A bátyámék csinálnak egy nagy családi vacsorát, de én már elég régóta tudom, hogy nem veszek részt rajta - vonta meg picit a vállát - megértik.
- Elutazunk Írországba Karácsony utolsó napján? - az orrunk egy pillanatra összeért és mindketten elmosolyodtunk, habár nem sokszor jártam Niall szülővárosában, mégis nagyon szerettem azt a helyet, és tudtam, annak ellenére, hogy nem emlegette, neki is hiányzott Írország.
- Elutazhatunk, ha minden oké lesz, de nem maradunk sokáig, tudod, hogy megyünk Amerikába.
- Mehetünk a dublini reptérről is, nem? - oldalra döntött fejjel mosolyogtam rá, szinte már rajta feküdtem s a hajával játszadoztam.
- Magángéppel megyünk, Angyal, az itt van a Heathrow reptéren - ajkaim kissé lebiggyesztve néztem rá, szemeiben fény gyúlt és lelkesen mosolygott rám. - Ha ennyire szeretnéd, bármikor elmehetünk Írországba, rajtam nem múlik - nevetgélt, őszinte örömmel vizsgálta az arcom, csak ezért is maradni akartam ennél a témánál, ha már nem volt hajlandó kiütni magát.
- Nem szeretnél visszaköltözni? Mégiscsak az az igazi otthonod, és én mennék veled, jobban szeretnék egy kisvárosban élni, mint Londonban.
-  Tényleg? Hajlandó lennél velem elköltözni Angliából? - csodálkozva nagyokat pislogott, játékosan megböktem az arcát és összehúzott szemekkel néztem rá.
- Milyen kérdés ez? Oda megyek, ahová te mész, és nem válaszoltál a kérdésemre.
Magához húzott, ajkaink néhány pillanatig egymáson pihentek, majd bátorítóan csíptem az alsó ajkába és elnyitottam a szám, sosem hittem volna, hogy ezt mondom egyszer, de elegem volt az elmúlt napokban kapott bátortalan kis puszikból. Egy pillanatra megfeszült, mindkét kezét a derekamra tette és feljebb húzott magán, szinte felnyögtem, amikor a nyelvével óvatosan megérintette az enyém. A karjaiban tartott és abban a pillanatban semmi másra nem volt szükségem rajta kívül.
- Nem hiszem, hogy valaha is hazaköltözök - mormolta, ismét az oldalamon feküdtem, arcát belefúrta a nyakam és vállam közti hajlatba és onnan válaszolgatott a kérdéseimre - itt vannak a srácok, nehéz lenne úgy a banda tagjának lenni, hogy nem vagyok itt.
- És mi van a családoddal? 
- A családom itt van, ebben az ágyban - éreztem, hogy elmosolyodott, lágyan végigsimítottam a tarkóján és puszit nyomtam az arcára.
- Ne hülyéskedd el, ez komoly - pöcköltem meg a fülét. 
- Nem hülyéskedek, te vagy a családom, az idő múlásával majd bővítjük. Látod? Tavaly ilyenkor még nem volt velünk Süti, most itt van, ő az új családtag, jövőre ilyenkor pedig már papíron is család leszünk, mert te Mrs. Horan leszel, talán a pocakodban egy trónörökössel. Persze, Írországban is ott van a családom és azt hiszem, nálam büszkébb ír nem sok van, de én ide tartozok, itt vagy te, és itt vannak a srácok, ők is a családom, és ők nem költöznének velem Mullingerbe. Nekem ez jó így.
- Mindig eléred, hogy sírjak - nevettem halkan, s szipogva dörzsöltem meg a szemeim. A vállamnál fogva kissé eltolt magától és az arcomat nézte, ugyanarra gondoltunk, csak én kimondtam.
- Nekem sosem volt igazi családom.
- Csak legyünk túl ezen, Angyalom, kárpótolni foglak minden szarságért, ami veled történt - a hangja egy pillanatra dühössé vált, nem rám volt dühös, úgy alapjában az egész világra. De nem tudta, hogy az életemben való főszereplésével mindenért kárpótolt.
Kissé összerezzentem, amikor Süti panaszosan felnyávogott a lábamnál, majd apró mancsok érintették a bokám, nem voltam hozzászokva még a jelenlétéhez. Ösztönösen ültem fel és vettem a karjaimba, a fejecskéjét simogattam, majd Niall érintését éreztem a derekamon, gyengéden nógatott, mígnem lefeküdtem és a cica kettőnk közé szorult. 
- Mi újság, haver? -beszélt hozzá, a kezében elfért volna az egész állat, ezért csak a mutatóujjával simogatta a fejét. - Nem kell aggódnod, nyugodtan aludhatsz, annyira odabújhatsz a gazdádhoz, amennyire csak akarsz, és ezért egy picit irigyellek, te kisebb vagy, könnyebb a helyzeted, 
Kuncogtam rajta, kék szemeit le sem vette a cicáról, az pedig állta a pillantását. A telefonom óvatosan elvettem a szekrényről és a hátam mögött behoztam a kamerát, a vakura természetesen mindketten felkapták a fejüket, de még épp sikerült megörökítenem a pillanatot.
- Jól jegyezd meg, Süti, ha fényképez, akkor tényleg nagyon szeret - kissé oldalba böktem, nevetve néztem rá, puszit nyomott az orromra, majd folytatta az egyoldalú társalgást a macskánkkal, aki befészkelte magát az egykori melleimhez. - Te aztán nem szarozol! - szólalt meg kissé hangosabban, mindketten nevetésben törtünk ki. - Nem hittem volna, hogy egyszer egy macskát kell figyelmeztetnem, de el ne hidd, hogy minden a tiéd, mert nem, ez a nő az enyém!
- Niall, Süti lány - nyögtem ki, és megérintettem a lustán pislogó cicus buksiját.
- A rózsaszín cuccokból ítélve erre valahogy már rájöttem, de arra a következtetésre jutottam, hogy a te esetedben még a nőkre is lehetek féltékeny, ez a macska pedig erősen sérti a felségterületemen belül való tartózkodás szabályait - adott diplomatikus választ, közben szórakozottan megbökte a pocakját. - Még dorombol is! - panaszolta. - Én szerettelek először
- Majd meglátod, milyen jó lesz, ha kicsit feloldódik és játszani fog - mosolyogva néztem le rá, majd felemeltem a fejem és megérintettem Niall puha  arcát. - Sosem fogom tudni megköszönni neked.
- Már réges régen megköszönted - pislogott nagyokat, megfogta a kezem és belecsókolt a tenyerembe, úgy döntöttem, ideje volt lezárni ezt a beszélgetést, végre láttam megcsillanni a szemében a fáradtságot.
Fejem a karján pihent és mindketten óvatosan a már alvó új családtagunkat simogattuk, s míg ő a cicát nézte, én az ő arcát tanulmányoztam, hiszen betartotta az ígéretét, a rivalizálás ellenére le sem tagadhatta volna, hogy megszerette Sütit. A cicánk egy cseppnyi boldogsággal együtt mást is hozott magával, aznap éjjel Niall nem riadt fel egyszer sem.