2014. június 26., csütörtök

31.rész I just want to see your smile again

Sziasztok! :)
Mit is mondhatnék... mindjárt 2 óra,egészen pontosan hajnali 1:56 van, és egyszerűen nem bírom ki, hogy várjak holnap délelőttig. Mióta kész van ez a fejezet (hétfő) azt várom, hogy kitehessem, viszont még most írtam hozzá egy részt, így érzem teljesnek, lezártnak. Talán sosem mondtam még ilyet ezen az oldalon, de ennek a fejezetnek szeretem minden sorát, végre csináltam itt is valami olyat, amit méltónak érzek arra, hogy elolvassátok. Ez határozottan jó érzés. :)
2:00 
Nessa. xx
U.i: A dal, amit az előző részben Niall énekelt, a Strong.

"-Te vagy Niall Horan rákos barátnője?"
A nekem szegezett ilyen és ehhez hasonló kérdések ártalmatlanok voltak, mégis rengeteget kaptam belőlük. Igen, én voltam.
Valaki olyannak, akinél egyszer előjön ez a betegség, szinte örökké vizsgálatokra kell járnia, nem-e újult ki vagy terjedt át egy másik szervre. Én azok közé tartoztam, akiknél kiújult. Minden kezdődött elölről. 
Niall megereszkedett vállakkal, potyogó könnyekkel ült mellettem, míg én csak meredtem bámultam a szemben lévő szürke falat és a szemem előtt apró darabokra tört az 'egészség' szó. 
Nem sírtam, az ajkaim összeszorítottam és újra a kezemben tartott képeket kezdtem vizsgálni, a fejemben újra kijöttek azok az izék, amik mindent képesek voltak tönkretenni. Nem sírhattam, azzal csak rontottam volna az amúgy is rossz helyzeten.
Apa felállt és minden szó nélkül kiment, láttam az arcán végigcsorgó kövér könnycseppeket, apa sosem sírt, de én az utóbbi hónapokban mindenkit képes voltam szomorúvá tenni. 
Ketten maradtunk. A levegő nyomasztó volt és úgy éreztem, a szoba egyre szűkebb lesz. Nem sírhattam. Nem sírtam, mélyen belül mindig is tudtam, úgysem sokáig fog tartani az az állapot, ami végigkísérte az elmúlt néhány hónapot. Félig-meddig összeraktuk egymást, képes voltam újra botladozás nélkül járni és a hajam is megszerettem, de mindez most újra összetört.
Tétován megérintettem Niall vállát, fejét felemelte a tenyeréből és felém nyúlt, a karjaiba férkőztem és az arcom a vastag pulcsijának kapucnijába fúrtam. Röhejes, hogy az egészben azt tartottam a legrosszabbnak, hogy megint fájdalmat okoztam neki. 
- Sajnálom - suttogtam, nem tudtam mást mondani. Ujjaimmal a tarkóját simogatva esedeztem valamiért, hogy a szoros ölelésen kívül kapjak valami mást. 
- Nem sírsz - szipogott, miközben beletúrt a hajamba és ajkait megpihentette a homlokomon. Gyűlöltem magam, gyűlöltem a testem és mindent, de ezt nem mutattam ki, mert bár legszívesebben a hajamat tépve üvöltöttem volna, csak felhúztam a lábaim és elrejtőztem a karjai közt. A burokban, amit mi ketten alkottunk.
- Én... - próbáltam valamit mondani, de amint kinyitottam a szám az ajkaim lefelé biggyedtek és elhomályosult a látásom. Nagyot nyeltem, egy ideig nem szólaltam meg, össze kellett szednem magam, nem sírhattam. - Úgysem érek el vele semmit.
Felemeltem a fejem, bágyadtan elmosolyodtam és az arcomat a kezére téve hüvelykujjammal letöröltem a könnyeit, majd lágy csókot nyomtam puha bőrére.
- 1 perces néma csönddel búcsúzzunk el Faith hajától - próbáltam vicces lenni, próbáltam egy mosolyt előcsalni, de nem sikerült. Fuldoklásszerű hisztérikus nevetés tört elő belőlem, a kezem magától emelkedett és belemarkoltam saját tincseimbe. Megragadta a kezem, szorítása határozott volt, de nem erőszakos. Karjaimat a nyaka köré fonta, miközben a nevetésem elhalt a pulcsijában és sírni kezdtem. Nem sírhattam, mégis megtettem, bömböltem, ujjaimmal a puha, kék pulcsit markolásztam miközben felemelt és elindult velem kifelé. Otthon akartam lenni a puha ágyunkban, mellette, hogy elbújhassak a világ, és saját magam ellen. 
A plafont bámultam, kétséges volt, hogy Niall alszik-e vagy nem, mert bár halkan szuszogott a fülembe, tenyere a csípőmre simult és gyengéden mozgatta a hüvelykujját. Úgy feküdtem, mint egy darab fa, kék szemeim a plafonra szegeztem és arra gondoltam, az lenne a legjobb döntés, ha most összepakolnék és elmennék innen, hogy ne okozzak neki még hosszú ideig fájdalmat, de Niall Horan agydaganatos barátnője nem tudott csak úgy elrejtőzni. 
A menetrend a következő volt: itthon maradhattam péntekig, a hétvégét a kórházban kellett töltenem a sugárzásos kezelés miatt, majd talán hazajöhettem, ez így ment volna egészen addig, míg az az izé annyira kicsire nem zsugorodott volna, hogy ismét kiszedjék a fejemből. 
Egy ideje Niall újra tudott aludni, párszor még volt, hogy arra ébredtem, levegőért kapkodva szorít magához, de ez már nem minden éjszaka történt meg, az esetek aránya elenyésző volt, most viszont ismét megrándult mellettem. Úgy véltem, talán csak egy olyan mozdulat volt, amit álmában tett, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget egészen addig, mígnem ezúttal a keze meg nem mozdult rajtam. Testével hozzám simult, a merevségem feloldódott és levegőt vettem, hogy tudja, nem valami élettelen dolgot szorít magához. Felé fordultam, hallucináltam, szinte érezni véltem, hogy valami nyomja a koponyám, de ez lehetetlen volt. Karjaimmal átöleltem őt és a mellkasához simítottam az arcom, kissé megrezzent, arcát rövid hajamba temette és nagyot sóhajtott. Elhamarkodott voltam, ugyanis a nyugodtság csupán néhány percig tartott, majd újra megmozdult mellettem és álmában halkan nyöszörgött.
- Angyal - mormolta, ujjai a csípőmbe mélyedtek és hevesebben lélegzett, megmozdultam, próbáltam felülni, hogy felébresszem, de akkor szempillái megrezzentek és kinyitotta a szemét, visszazuhantam az ágyra, miközben a nevemet mondogatva férkőzött az ölelésembe. Még aludt, azt sem tudta hol van, de az az egy pillanat, amíg látott, talán lenyugtatta.
- Itt vagyok - húzódtam közelebb hozzá, remegő sóhajjal érintettem ajkaim meztelen mellkasához. Most először gondolkoztam el azon, vajon meddig mondhatom még ezt neki. Mintha tudta volna mire gondolok, következő mondatával romba zúzta az összes tervem, akármit csinálhattam, úgyis hosszútávon fájdalmat okoztam volna neki.
- Soha ne hagyj el - motyogta, majd újra teljesen álomba merült, reményeim szerint álmatlan sötétségben pihenhetett tovább.
Nem mondtam semmit, ez már nem rajtam múlott. 
Ujjaim megmarkolták a lépcső korlátját, tettem egy lépést, majd még egyet, a daganat ezúttal nyomta az egyensúlyközpontom. Még egy, majd egy újabb és újabb, meg kell találnom Niallt. Megbillentem, két kézzel markoltam rá a korlátra és szemeimet a lépcsőfokokra szegezve folytattam tovább az utam. Csak lépdeltem előre, apró célokat tűztem ki magam elé, mint az, hogy lejutok a lépcsőn, majd elbotladozok a konyháig, ha ott van, nincs több megoldandó feladat. Lejutottam, hosszú, megkönnyebbült sóhajtással engedtem el a korlátot, csak mentem előre, nem törődtem azzal, hogy szédülni kezdtem, csak mentem, mígnem a testemmel neki nem ütköztem az ajtófélfának. Az arcomat a fának nyomva kapaszkodtam és lehunytam a szemeim, kezek simultak a csípőmre és hamarosan már a testének dőltem, nem nyitottam ki a szemeim, minden összefolyt előttem. 
- Szia - emeltem fel a fejem, a számat mosolyra húztam, miközben lábujjhegyre állva próbáltam puszit nyomni az arcára. Elvesztettem az egyensúlyom, előre estem, de ő megragadta a derekam és ajkait egy pillanatra az enyémhez érintette, mintha észre sem vette volna a bénázásom.
- Szia - suttogta, kezét az arcomon tartotta és újabb csókot hagyott az ajkaimon - megint nem vihetem ágyba a reggelit.
-  Sajnálom - motyogtam, szemei alatt sötét karikák húzódtak, ujjával végigsimított a bőrömön miközben a kezem a tarkóján tartva húztam magamhoz. Homlokát az enyémnek döntötte, orrommal megérintettem az övét és megtettem azt, amit minden reggel csináltunk, pillantásommal azt kérdeztem, rendben vagyunk-e, válaszul mindig ugyanazt kaptam. Puszinak álcázott gyengéd csókokat hagyott az ajkaimon, a karjaiba simultam és kitartóan mosolyogtam rá.
- Hogy vagyunk ma reggel? - kérdezte, miközben a kezembe adott egy forró teával teli bögrét, csókot hagyott a homlokomon, majd egyik kezében a tálcát egyensúlyozva nyúlt a derekam után.
- Elviselhető - motyogtam, lehunytam a szemeim és mély levegőt vettem, a forró gőz simogatta az arcom, fejemet felemeltem és újra elmosolyodtam, miközben elindultunk a nappali felé.
- Használnod kellene azt a botot - tanácsolta, miközben a biztonságosan leültetett a kanapéra. A tálcát óvatosan az ölembe helyezte, miközben felkapta a puha plédünket és lehuppant mellém, addig rendezkedett, mígnem nyakig betakarózva ültünk, a tálca az ölében pihent. - Megkönnyíteni, hogy eljuss hozzám, ha reggel felébredsz és nem akarod hagyni, hogy kényeztesselek - mosolygott, s közben a gitározástól kissé durva ujjával végigsimított az alsó ajkamon.
- Rákos vagyok, nem vak - belekortyoltam a teába, ajkaim halk sóhaj hagyta el miközben mohón fontam ujjaim a bögre köré. Niall teáiban volt valami különleges, vagy talán csak azért szerettem, mert szeretettel készítette őket. Pillantásom nem kerülte el, ahogyan összerezzent, vissza kellett fognom magam. - Sajnálom, használni fogom.
Megpuszilta az arcom, észrevettem az ujjai közt maradt hajszálakat, amikor végigsimított a fejemen, ő is észrevette őket, viszont mindketten úgy tettünk, mintha nem lenne ott semmi. A kezelések fáradttá tettek, a hajam újra hullani kezdett, hamarosan foltok jelentek meg a fejemen, a hétvégéket a kórházban töltöttük, egymástól szokatlanul messze. Ő a folyosón volt, én... én meg próbáltam meggyógyulni, éjszakánként ott ült mellettem, a kórházban sosem tudtam aludni, így hát figyeltem őt. Én nem aludtam, ő egyetlen álommentes éjszakáért esedezett. 
Szerepet cseréltünk, korábban én próbálkoztam főzéssel csakis azért, hogy boldoggá tegyem, most ő tette ugyanezt azért, hogy az utasításoknak megfelelően egészségesen próbáljak étkezni. Elfelejthettem az üzletekben bedobozolt tojássalátákat, szendvicseket és mindent, amit készen lehetett kapni, helyette ő próbálta meg összedobni azokat, amiket megkívántam. Igyekeztem nem éhes lenni, legfőképp pedig nem válogatni, habár ez nehéz lett volna, hiszen mindig a kedvemben próbált járni. Cserébe nem hagytam, hogy a fájdalom maga alá temessen, nem merültem önsajnálatba, mosolyogni próbáltam, boldognak tűnni, de az öröm ritkán kopogtatott be az otthonunkba. Csak éltünk egymás mellett, szerettük egymást és nem hagytuk, hogy szomorúak legyünk, habár mindketten azok voltunk.
Emlékeztem rá, mennyire büszkén készítettem neki vacsorát, amikor a turné kezdete után először találkoztunk, emlékeztem arra, ahogyan ette és sajnáltam, hogy most nem állhattam neki összedobni valamit csak azért, hogy boldoggá tegyem. Az a nap tele volt meglepetésekért, visszasírtam az azt követő kínos reggelt és a zsibbadt fájdalmat a testemben, mert a betegségem újbóli megállapítása óta Niall csupán az első elkeseredett éjszakán ért úgy hozzám, azóta nem. 
Fejemre visszakerült a szürke sapkája, szükségem volt arra, hogy fogja a kezem és ne hagyja, hogy eldőljek, így hát az oldalának támaszkodva a karjai alatt lassan lépdeltem mellette, belélegeztem a hűs levegőt és néztem London híres szépségeit. 
- Nem gondoltad volna, amikor beteg gyerekeket látogattatok meg, hogy néhány év múlva te is egy beteg lány kezét fogod fogni, ugye?
Nem tudtam befogni a szám, az agyam nem engedelmeskedett annak a parancsnak, hogy a kérdéseimet ne mondjam ki, válaszra éhezett.
Lehet, hogy ő még mindig Niall Horan volt, én pedig még mindig Niall Horan beteg barátnője, de abban a pillanatban csak egy rákos lány voltam, akinek a betegségéről túl sokan tudtak. De egy valamire az emberek már rájöttek, talán a szülők magyarázták ezt el, vagy az érettebb rajongók maguktól is megvilágosodtak azzal kapcsolatban, hogy hagyjanak minket normális életet élni addig, amíg én még bármilyen életet élhetek. Az emberek mindig úgy beszélnek a betegekről, mint a hősök, akik soha nem adják fel és az utolsókig képesek mosolyogni. Nem szándékoztam feladni és kényszerből képes voltam átvigyorogni egy olyan napot is, amikor a fejem hasogatott, a sugárkezelések mellékhatásaként a bőröm forró volt és kellemetlenül égett. A kanapén vizes rongyokkal a felsőtestemen is képes voltam mosolyogva nyúlni a felém nyújtott bögréért, melynek tartalmával lenyeltem a különféle hatalmas pirulákat. Nem sírtam, előtte nem, és az ő könnyeit is csak éjjelente láttam, amikor az álmából kilépve ölelt magához.
Na, de nem akartam eltemetni magam, hiszen még ha nehezen is, de sétáltam, fogtam a kezét, és minden rossz ellenére még tudtunk nevetni.
- Faith - sóhajtott, kék szemeit a vízre szegezte, majd felém fordult, miközben az orrán át hosszan kifújta a benntartott levegőt - Ha elölről kezdhetném veled úgy, hogy tudom, mi fog történni, újrakezdeném. Ne nézz így rám Angyal, te is ezt tennéd. 
Nem akartam azt mondani, hogy eléggé elcseszett kapcsolatunk van, nem, mert nem a kapcsolatunk volt elcseszett, hanem én. Nem mutattam ki, de belülről a saját akaratomon kívül undorítóan negatívvá váltam, viszont ezúttal tudtam tartani a szám és nem tettem fel a kérdéseim. Mi lesz, ha nem gyógyulok meg? Mi lesz, ha meghalok? Ja, 18 évesen az ember általában nem gondolkozik el azon, mi lesz, ha a következő napot sem éri már meg.
Fogtam a kezét és igyekeztem nem gondolni a "mi lesz ha" kérdéseimre. Pozitív akartam lenni, így hát csendes sétánk közben a jövőnkön gondolkoztam. Ha meggyógyulok, feleségül megyek hozzá, nászútra megyünk majd egy szigetre, szülök neki egy Hollyt és boldogok leszünk. Hinnem kell abban, hogy meggyógyulok, mert meg fogok gyógyulni, muszáj, kettőnkért, mert egy ilyen betegség nem akadályozhatja meg, hogy az övé legyek. Húzd fel a kesztyűt, 2. stádiumú cucc a fejemben - gondoltam - mert most kinyírlak. 
- Min mosolyogsz? - kérdezte, orrával megérintette az arcom miközben megpuszilt. Az ő szája sarkában is mosoly bujkált, épp ezért igyekeztem mindig mosolyogni, mert azzal őt is mosolyra fakasztottam.
A fejemet ráztam, továbbra is csak mosolyogtam és naivan elhittem, hogy halálra ijesztettem a rákot. Mintha a sovány, segítség nélkül járni nem tudó, kopasz Faith Freelove annyira ijesztő lett volna. De nem tehettem mást azon kívül, hogy elhittem, sikerülni fog. Hát, tesó, nem sikerült.
- Szeretem ezt a helyet - biccentettem fel a fejem, megállt, átfogta a derekam és állát megtámasztotta a fejem búbján, miközben lassan dőlt velem jobbra-balra.
- Néha tudni szeretném, mi jár a fejedben - tűnődött, kissé elhúzódott tőlem és a szürke sapkát a fülemre húzta, nem volt ott a hajam, hogy megvédjen a süvítő széltől. 
- Sok beteg dolog - olyan volt, mintha egy pillanatra megállt volna az élet, az autók nem hajtottak volna tovább, a magasban a repülők leálltak volna, a vitatkozó szülők szólásra nyitott szájjal fagytak volna meg, miközben Niall a szemembe nézett, majd elvette a kezét a sapkától és újra magához húzott. Gyűlöltem magam, a lehető legjobban gyűlöltem magam. Ennyit a pozitivitásról. - Sajnálom, nem úgy gondoltam.
- Tudom, szerelmem, nincs semmi baj.
Mindig csalódást okoztam neki.
Apa vigyázni akart rám, azt szerette volna, ha hozzáköltözök, de Niall hallani sem akart erről, én inkább mentem volna, hogy a barátom ne egész nap velem foglalkozzon, ennek ellenére viszont maradni is akartam. Szükségem volt rá, tehát maradtam, apa pedig gyakran megfordult nálunk.
Nyakig betakarózva feküdtem a kanapén, bámultam valami idióta sorozatot, közben hallgattam, ahogy Niall és a fiúk beszéltek hozzám. Rebeca felhúzott lábakkal ült az egyik fotelben, a többiek szétszóródtak a nappaliban vagy a konyhában, bágyadtan igyekeztem mindenkire mosolyogni, miközben a fejem majd széthasadt, az ajkaim szárazak voltak és hányingerem volt. Aznap kedd volt, körülbelül az 5. vagy 6. kemoterápiás kezelést kaptam vasárnap, vagy talán a 10. volt, már nem számoltam. A kemoterápia és a sugárkezelések összefolytak az agyamban, ki akarta azt számolni, hány hete pumpának bele olyan "gyógyszereket" amik csak legyengítik és semmit sem használnak? Én nem.
Louis mosolyogva huppant le mellém, felhúztam a lábaim, hogy több helyet adjak neki, de csak megérintette a vádlim azt jelezve, maradjak a helyemen. 
- Hagyd csak, elférek - mosolygott rám, miközben belekortyolt a kezében tartott bögrébe. Niall teája volt, és tudtam, nemsokára én is megkapom a saját bögrényi teám, a gyomrom lassan mást már nem nagyon viselt el, most pedig végképp nem tudtam volna enni, viszont a teájára mindig vevő voltam.
Harryt néztem, ő mosolygott a legtöbbet de én annyira láttam rajta, hogy a mosolya nem őszinte volt, hanem olyan, mint az enyém. Kényszerből tette, mert mindenkinek mosolyognia kellett a közelemben, ez volt Niall egyik kikötése, amiről azt hitte, nem tudok. 
A konyhából hallottam Zayn és Niall halk beszédét, habár nem igazán fogtam fel, miről is beszéltek, egy pillanatra behunytam a szemeim és élveztem azt, hogy nem csak ketten voltunk, szükségem volt társaságra, mert annyira bezártnak éreztem magam. Nem akartam elzárkózni tőlük. 
- Hogy megy az egyetem Alexnek, Louis? - Liam kérdésére újra kinyitottam a szemem és a kissé borostás arcú fiúra néztem, ahogy büszkén elmosolyodott, miközben a barátnőjére gondolt. 
- Jól, nagyon jól, decemberben ismét vizsgái lesznek, szóval néha veszekszünk, mert nem nagyon mozdul ki, de minden oké.
- Te hová fogsz jelentkezni, Faith? - fordult felém Liam, miközben Rebeca az ölelésébe simult és bátorítóan pislogott rám.
- Úgy tűnik, halasztok még egy évet - motyogtam, a halkom gyenge volt és nem sok hiányzott, hogy elaludjak, de tartottam magam, nem alhattam el, miközben olyan hosszú idő óta először nálunk voltak. Tudtam, mire ment ki a kérdés, "kérdezzünk Faith jövőjéről, mintha nem tudnánk, hogy meg fog halni". 
- Igen, de utána? Oda jelentkezel, ahová Becky is?
- Nem tudom, Liam, lehet, de már nem vagyok benne biztos, hogy akarok egyetemre menni.
Felesleges volt erről beszélni. 
- Végre belátod.
Mély levegőt vettem, kissé megemeltem magam, hogy megigazítsam a párnát, és bár észrevettem Harry mozdulatát, mégsem segített. "Hagyjuk, hogy Faith megmozduljon, nem kell neki mindig segíteni, ne érezze úgy, hogy nem tud valamit egyedül is megtenni." - 2.13-as Horan szabály. 
A gyomrom kavargott, felültem, lassan markoltam meg a kanapét, miközben egyszerre az összes szem rám szegeződött, csak Niall hadovált valamiről a konyhában és Zayn hümmögését hallottam, ők nem láttak engem.
- Minden rendben? - emelte rám Harry a szemeit. Hatalmas, zöld szemei rám szegeződtek és nem tudtam elbújni a pillantása elől, mindenki engem bámult, miközben Rebeca már mozdult is, hogy felpattanjon, amikor kell. Tudták, hogy a kérdésre nem a válasz, a gyomrom tombolt, mély levegőt vettem. Rendben, akkor most anélkül jutsz el a fürdőszobáig, hogy bárminek is nekimennél, mert akkor a barátaid előtt fogod kidobni a taccsot - vettem mély levegőt. 
Felugrottam, szédültem, de csukott szemmel is eltaláltam volna a földszinti fürdőszobáig, kezeim a szám elé tapasztottam. Hallottam, hogy Rebeca sikoltozni kezdett Niall után, majd felzokogott, egyszerre többen indultak utánam, de becsaptam magam mögött az ajtót miközben lerogytam a wc mellé. Nem kellett felfogni a hajam, mert nem volt hajam, a sapka lecsúszott a fejemről és mellettem pihent a csempén, miközben a kezeimmel megkapaszkodtam és a fejem erőtlenül lógott wc csésze fölött. 
Az ajtó újra becsapódott és egy másodpercen belül Niall már mellettem guggolt, nem volt arra erőm, hogy elküldjem. Kiadtam azt a semmit - illetve teát - ami a gyomromban volt, majd néhány percen át még maradtam abban a pozícióban, miközben a könnyek szüntelenül folytak végig az arcomon. Abban a pillanatban gyűlöltem mindent, az egész világot, az életem, mindent. Kivéve Őt. 
Magam alá húztam a lábaim és lassan felálltam, megragadta a derekam, de egészen addig nem néztem rá, míg meg nem mostam az arcom. A mellkasának támaszkodhattam, míg megmostam a fogam, majd imbolyogva fordultam felé, és az ajkaim felfelé húztam. Untam a mosolygást.
- Faith...
- Ideadnád a sapkát, kérlek? - suttogtam, miközben nekidőltem a csempének. Utáltam, hogy így látott. Aprót bólintva lépett el mellőlem, lehajolt, amint a sapkát a kezembe kaparintottam gyorsan visszahúztam azt a fejemre, miközben az ajkaim összeszorítva, mosolyogva tűrtem a megaláztatást. Megalázva éreztem magam, mert látott sapka nélkül, látta, hogy újra összetörtem, és vele együtt mindenki látta ezt.
- Tudod, úgy érzem, akkor vagy a legszomorúbb, amikor mosolyogsz - nagy szemeivel a tekintetemben kutatott valami után, miközben felemelte az egyik kezét és megérintette az arcom. Mindenkinek eljön egyszer az a pillanat, amikor már nem bírja tovább elviselni azt, amit az élettől kap, nekem akkor jött el. Könnycseppek szánkáztak végig az arcomon, magához húzott, szerettem volna eltűnni a karjai közt, miközben felzokogtam. 
- Semmi baj - suttogta fojtott hangon, miközben felnyalábolt. Nem hagyta, hogy lecsússzak a fal mentén - sírhatsz, Angyal.
Én nem sírtam, zokogtam, ujjaim megmarkolták a pólóját, nem kapaszkodtam belé, nem is volt rá szükség, mert olyan erősen tartott a karjai közt. Kinyitotta az ajtót, egyik kezem átdobtam a vállán és az arcom teljesen elrejtettem a többiek elől, utáltam, hogy sírni láttak. 
Kuporogtam a kanapén, mindkét karommal őt öleltem, csak szerettem volna elbújni és sírni, elmondani valakinek, mennyire nem látok reményt arra, hogy bármikor is lesz jobb ennél. 
- Én ezt nem bírom - Harry hangját hallottam, majd halk szipogást, melyet ajtócsukódás követett. Tudtam, hogy elment, de nem néztem fel.
- Faith...- Rebeca hangja remegős volt, megkockáztattam egy pillantást, előttem térdelt és nagy szemeivel bámult rám, mert sosem sírtam igazán előtte.
- Sajnálom - suttogtam, miközben remegő kezemmel elvettem Louistól a felém nyújtott zsebkendőt, megpróbáltam összeszedni magam, megtöröltem az arcom, de az ajkaim újra remegni kezdtek, miközben a pillantásom megtalálta az övét.
- Srácok... - kezdte Niall, de Zayn félbeszakította, meglepődve néztem fel, amikor megérintette a vállam. Bizalmasan összenéztek, majd Niall aprót bólintott, miközben maga felé fordított és remegő ajkait az enyémekhez érintette - Menj ki vele, Baby, addig csinálok valami vacsorát.
Elfogadtam Zayn felém nyújtott kezét, az oldalának dőlve lépdeltem és máris hallottam Niall halk szipogását, nem néztem vissza rá, túl nehéz lett volna. Zayn felkapott egy plédet majd a kertbe vezető ajtóhoz irányított, segített leülni a lépcsőre miközben nagyokat pislogva igyekeztem azon, hogy ne homályosan lássak. Az az izé nemhogy nem kisebbedett, de úgy éreztem, lassan az egész agyam beteríti, elvesz tőlem majd mindent, az egyensúlyom, az emlékeim, az ép gondolkodásom. Nem marad majd semmi, csak egy üres porhüvely, aki felteszi a negatív kérdéseit és még több fájdalmat okoz neki.
- Jól vagy? - kérdezte halkan, a plédet a hátamra terítette és összehúzta azt rajtam, miközben felhúztam a lábaim és átöleltem magam. Még magam voltam, nem a fentebb említett semmi.
- Nem, - suttogtam, most először mondtam ki az igazságot. A hangom halk volt, elcsuklott, miközben felnéztem rá - nem bírom tovább.
- Kár - motyogta - azt hittem, ennél erősebb vagy.
Nagyokat pislogtam rá, tudtam, mire akart kilyukadni, az összes menthetetlen beteget ilyen hülyeségekkel zaklatták. "Azt hittem, annál erősebb vagy, hogy feladd" "Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek!". Baromságok.
- Sajnálom hogy csalódást kell okoznom, írd a számlámra a többi közé. 
- Fogalmam sincs, hogy hová lett az igazi Faith - nézett a szemembe, én pedig majdnem rávágtam, hogy haldoklik, de az utolsó pillanatban ráharaptam a nyelvemre. Még önmagam voltam, nem az a semmi. - Mármint, tudom, hogy itt vagy, igazából az őszinte mosolyod keressük mindannyian, nem tudod, merre találom? Niallnek igazán szüksége lenne rá.
- Zayn, ne legyünk gyerekesek - haraptam az ajkamba -próbálkozom. 
- Rendben -sóhajtott, vállai megereszkedtek és előre bámultam, követtem a tekintetét a lefedett medencéig és a kis sziklakerteket figyeltem, amikben már nem voltak virágok. Megtöröltem a szemeim és kifújtam az orrom a gyűrött zsebkendőbe, melyet dühösen markoltam az ujjaim közt. - Nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel.
A hajamba akartam túrni, aztán rájöttem, hogy nincs hajam, így hát csak megigazítottam a sapkám és gúnyos mosolyra húztam kicserepesedett ajkaim.
- Faith, tudom, hogy mit gondolsz erről, de nem szabadna magadba rejtened az érzéseidet, főleg nem Niall elől - tanácsolta, miközben kissé összehúzta magán a kabátját. Közeledett a tél, és a november magával hozta a kedvenc könyvtrilógiám 2. részének filmváltozatát. Másfél évvel ezelőtt Niall tett egy olyan ígéretet, hogy elvisz a premierre, de ez már lehetetlen volt, és nem is akartam menni, megfelelt volna egy itthoni eldugott mozi is, ahol senki nem zavar. 
- Nem akarom - néztem rá, miközben kinyújtottam az egyik karom és felé nyújtottam a plédet, de csak megrázta a fejét és betakart - nem tud aludni, egész nap csak velem foglalkozik és azon igyekszik, hogy ne merüljek el az önsajnálatban, nem akarom azzal is terhelni, hogy állandóan sírok.
- Pedig megkönnyebbülnél, és szerintem neki is sokat jelentene, ha nem csak mosolyognál rá, hanem beszélgetnétek is. Tudja, hogy mi zajlik le benned, de mást mutatsz, össze van zavarodva.
- Majd talán később - tűnődtem, a plédet az arcomhoz szorítottam és belélegeztem az otthonunk illatát, mely a mosópor, Niall és az én parfümöm, meg valami megmagyarázhatatlan illat keveréke volt. 
- Rendben, vedd úgy, hogy nem is mondtam semmit, nincs semmi közöm hozzá.
Mégis, miután elmentek egész nap azon gondolkoztam, amit mondott, hogy Niall össze van zavarodva velem és az érzelmeimmel kapcsolatban. 
Tudtam, hogy nem aludt, mutatóujjával gyengéden simogatta a fejem mellett pihentetett felkarom, így hát felé fordultam. Száját mosolyra húzta, miközben megigazítottam a fejemről lecsúszni készülő sapkát, majd kitárt karjai közé férkőztem.
- Ugye tudod, hogy szeretlek? - suttogtam, miközben megérintettem az arcát.
- Én is, Angyal - mosolygott, miközben kissé közelebb húzódott hozzám.
- Nem - kezeim a mellkasára tettem, miközben a szemébe néztem - félreértesz. Kérdezem, tudod, hogy szeretlek?
- Baby...
- Zayn azt mondta, magamba rejtem az érzéseim, és ez így is van, mosolygok, mert nem akarlak azzal terhelni, hogy elmondom neked az önsajnálatom és azt, mennyire fos ez az egész. Hogy mennyire gyűlölöm, amikor péntek délután elbúcsúzol tőlem, hogy hosszú idő óta egyetlen normális napunk sem volt. Nem ehetek amit akarok, mert nem bírja a gyomrom, nem mehetek ahova akarok, nem mehetek el veled bulizni, mert egy helyben állni se vagyok képes, nem lehet kiscicám, mert allergiás vagyok rá. Fáj és ég a bőröm a szar sugárkezeléstől, kihullott a hajam és elképesztően szégyellem azt, ahogy kinézek - hadartam, fel sem fogtam, mit mondtam, de a végére már magamat átölelve ültem és hüppögtem. - Hiányzik, hogy együtt legyünk, de még mindig szeretlek, Niall, jobban, mint bármit vagy bárki mást ebben az elcseszett életemben. 
Kék tekintetét rajtam pihentette, a karján támaszkodott, majd felült és a karjaiba zárt. Nem kellett volna bőgnöm, örülnöm kellett volna, hogy ennyi szar után is még mindig mellettem volt.
- Végre kimondod ezeket - kezét az arcomra tette és felbiccentette a fejem, kézfejemmel megtöröltem a szemeim és fáradtan dőltem a mellkasának, nem volt több mondanivalóm. - Tudom, Faith, és most már azt is tudom, mit fogok másképp csinálni.
A csendbe szinte belehasított a szipogásom, az ölébe húzott, vékony lábaim a teste mellett lógtak, fejemet erőtlenül támasztottam a vállának, miközben kezét a bő póló alá csúsztatta és gyengéden simogatta a hátam. Utáltam a testem minden pontját, a vékony lábaim, hogy nem voltak combjaim, sem melleim, ahogy hajam sem. Olyan voltam, mint egy horrorfilmből szabadult anorexiás zombi. Megfogtam a kezét, ujjait összekulcsolta az enyémekkel, a hátamra fordított és kissé elmosolyodott, miközben szabad kezével megtámaszkodott a fejem mellett.
- Niall...
- Azt mondtad, hiányzom, pedig itt vagyok veled egész nap. Mit szúrtam el? Hogy hiányozhat valaki, aki fizikailag ott van melletted? Miért érzem ezt, amikor most is a karomban tarthatlak? Annyira elcseszett helyzet ez, Angyal, én már nem értek semmit.
- Üdv a klubban - suttogtam, miközben végigsimítottam az arcán, melyen leszaladt egy könnycsepp. Homlokát elkeseredetten támasztotta meg az enyémen.
- Fáj? -nézett a szemembe, keresett valamit, amit egy ideje nem talált.
- Micsoda? - simítottam végig az arcán, a hajába túrtam, élveztem a puha tincsek érintését a bőrömön.
- A fejed - válaszolt halkan, mutatóujját a szemeim közé érintette, egy pillanatra mindkét szemem arra fordítottam, boldoggá tett, ahogy ajkai kissé felfelé húzódtak. - Érzed, hogy van ott valami idegen? Nyom? 
- Nem, Niall - pislogtam nagyokat, sosem kérdezett erről, természetesen érdeklődött arról, hogy érzem magam, de nem volt kíváncsi a betegségem részleteire, így is túl sokat tudott. - Tudod, sokszor azt hiszem, ha nem tudnám, hogy ott van, zavartalanul élhetném az életem. A látás és egyensúlyproblémákról elfelejtkeztem, persze.
- Nem tehetnénk úgy, mintha nem lenne ott semmi? Felejtkezzünk el mindketten ezekről, rendben? Ezek... nem fontosak, a kapcsolatunkban nem. Faith, én...
- A testem nem olyan, mint volt, sokkal rosszabb annál, mintha egy csontváz lenne, amit összetart a vékony bőr, hogy ne hulljon szét. Semmi más.
- Miről beszélsz? - zavartan nézett rám, ujjai megszorították az enyémeket, a szám elkeseredett mosolyra húztam, pillantásommal kértem, hadd ne kelljen kimondanom. - Ez nem igaz, gyönyörű vagy.
- Hát, persze - nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek, szemeit nagyra nyitotta, szinte hallottam a koppanást.
- Ó, a francba Kicsim, hogy én mekkora barom vagyok! - Más esetben nevettem volna, kezeim a mellkasára tettem, de nem gördült le rólam, csak bámult a szemeimbe, miközben a kezeim lassan elernyedtek és lecsúsztak a mellkasán. - Arról panaszkodok, hogy valamiért hiányzol, de nem jövök rá, miért érzem ezt. Angyal én... én csak nem akartam, hogy... nem tudom. Érted, amit mondani akarok? Olyan nehéz, szavakba foglalni ezt. Azt gondolod, hogy... tudom, mire gondolsz, de nem, Faith, Faith én csak... te vagy a világ leggyönyörűbb nője, én még mindig ugyanazt érzem, amikor rád nézek, semmi se változott.
- Niall...
- Még mindig szeretem, ahogy a nevemet mondod, még mindig szeretek mindent, aminek köze van hozzád, és mindent, amitől mi ketten igazán "mi" vagyunk. - Az éjjeli lámpa fénye megvilágította az arcát, láttam, mennyire küzd a szavakkal. Azt kívántam, bárcsak nem kellenének szavak ahhoz, hogy elmondhassa, mit gondol, szavak nélkül én is sokkal többet tudtam volna mondani neki. - Elfelejtettem... elfelejtettem, mennyire szükségem van rád ahhoz, hogy... hogy ne csak egy üres valami legyek. Faith, én csak nem akartam...
- Elképesztő, hogy valaki, aki olyan beszédes, mint te, most nem találja a szavakat - mosolyogtam, valami őszinte mosolyféleség pihent az arcomon, miközben kétségbeesett tekintetébe mélyedve az arcát simogattam.
- Egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy már nem akarlak - suttogta, ajkai hozzáértek az enyémekhez és csak egy nagyon pici tartott vissza attól, hogy magamhoz húzzam. Kíváncsi voltam arra, amit még mondani akart. - A kapcsolatunk elején idézeteket tanultam meg azért, hogy boldoggá tegyelek, annyira tepertem, annyira akartam, hogy a barátnőm legyél, még most sem hiszem el, hogy az vagy. A világ leggyönyörűbb, legtökéletesebb nője vagy, Faith, mikor hiszed már el?
Sosem, sosem hittem el, de amikor vele voltam egy időre kaptam valamit a tökéletességből, és ketten, abban a reménytelen, akaratos ölelésben összehoztunk valamiféle boldogságot is.

2014. június 20., péntek

30.rész We're going in circles again and again

Sziasztok! :)
2 hét kimaradás után most végre itt vagyok. Furcsa, mert pontosan 1 héttel ezelőtt még London látványosságait jártam be, most meg egyedül, bocsánat, a macskámmal kiegészülve a szobám csöndjéből írok.
Gondolom, nem kerülte el a figyelmeteket az új kinézet. Képzeljétek, a fejlécet ajándékba kaptam Lauren Freese-től, szerette volna megköszönni az eddigi "munkáim". Innen is nagyon szépen köszönöm, Drága!
Nessa. xx 

Sosem szerettem nélküle ébredni. Félálomban forgolódtam az ágyban és kerestem őt, a kezeim kinyújtva tapogatóztam utána, s végül elkeseredetten vettem észre, hogy hűlt helye volt. A takarót magamra tekerve másztam ki az ágyból és indultam le a lépcsőn, a nappaliba érve már tudtam hol van, a hátsó teraszról hallottam, ahogy pengette a gitárját. Amikor kiléptem megcsapott a hűvös szél és elborzadtam, amikor észreveszem, hogy csupán pólóban és melegítőben üldögélt a hintában és hangolta az egyik gitárját. Meglehetősen vonzó volt, ahogy lábait hanyagul szétvetve előrehajolt, kócos tincsei a homlokába estek, melyekbe beletúrt, amikor észrevette, hogy kijöttem. 
- Szia Angyal! - mosolygott vidáman, mintha éjjel nem történt volna semmi, mintha nem gyötörték volna rémálmok. A hangszert félretette és kitárt karokkal lépett felém, széthúztam magamon a takarót és azzal együtt öleltem át, lábujjhegyre állva vetettem át a vállán és úgy bújtam a mellkasához. Nevetett, miközben orrát az arcomhoz érintette és finom puszit nyomott a számra.
- Miért ülsz itt, amikor ilyen hideg van?
- Annyira nincs hideg - döntötte oldalra a fejét és végigsimított az arcomon.-Nem akartalak felébreszteni, de ma reggel eléggé korán ébredtem és mocorogni kezdtél, amikor egy ideje már néztelek.
Orromat kissé rosszallón húztam fel, kezeim a mellkasára tettem és hátrálni kezdett a hinta felé, majd lehuppant rá én pedig leültem mellé, miközben szorosan a mellkasához simultam és betakargattam.
- Utálok nélküled ébredni.
- Visszamehetünk, ha szeretnéd - ajánlotta fel, miközben a hajamba túrva elrendezte a tincseim.
- Jó itt - szemeim lustán dörgöltem és elnyomtam egy ásítást, nagyokat pislogva hajtottam a fejem a vállára és élveztem, ahogy kissé oldalra fordulva átölelt és arcát elrejtette a nyakam és vállam közt.
Kis híján elszundítottam, a fejemet végül nagyokat pislogva emeltem fel és puszit nyomtam az arcára.
Kezem a gitár felé nyújtottam és az ölembe húztam, habár imádtam, ha gitározott, mégsem tette túl gyakran.
- Játssz rajta valamit, kérlek!

Fejét nagyokat pislogva emelte fel és elvette tőlem a gitárt, kissé feljebb húzta magát és kibontakozott a takaróból, mellyel aztán betakart engem.
- Van valami kívánságod? - mosolygott rám, miközben elhelyezte az ölében a hangszert és kissé lehajtott fejjel ujjait végighúzta a húrokon. Izgatottan tornáztam feljebb magam, miközben a fejemet ráztam. Mindegy volt, mit játszott. Ajkait kissé biggyesztve gondolkodott, majd szemei felcsillantak és pengetni kezdte a gitárt. A dallam nem volt ismerős, sosem hallottam még, viszont azonnal tudtam, hogy ez a saját daluk. Nem nézett rám, tekintetét lesütötte miközben énekelni kezdett. Igazából, valami bohóckodást vártam tőle, hogy előadja az egyik Beatles dalt miközben ugrándozik előttem, ehelyett messziről kerülte a pillantásom. Az ajkamba kellett harapnom, lábaim felhúztam és átöleltem a térdem, már tudtam, ez a dal az enyém volt és elég nagy valószínűséggel ő írta. Körülbelül a felénél pillantott először rám, miután felébredtem a döbbenetből a szemembe könnyek gyűltek, kis híján félretette a gitárt de intettem a fejemmel, hogy ne tegye, így hát végigjátszotta, majd néhány percen át hallgattunk, a csendet kissé hevesebb légzése törte meg.
- Faith...
Az ölébe másztam, arcom a pólójába rejtettem miközben magunkra húztam a takarót és lábaim felhúztam az oldala mellett. Rövid tincseimbe túrt és a mellkasához húzta a fejem, miközben puszit nyomott a homlokomra.
- Ne mondj semmit! - kértem, s közben ujjaim végigsimítottak a tarkóján.
- Annyira borzalmas - nevetett fel halkan, válaszul gyengéden meghúztam a haját.
- Nem. Gyönyörű, csodálatos, ahogy te is az vagy. Több, mint 1 éve vagyunk együtt és még mindig képes vagy meglepetéseket okozni.
- Nekem olyan, mintha legalább 20 éve házasok lennénk - döntötte oldalra a fejét, mutató és hüvelykujja közt egy kósza, szőke tincsem kezdte piszkálni.-Pedig még feleségül sem vettelek.
- Zsémbes negyvenesnek tartasz? - cukkoltam, élveztem a látványt, ahogy a szemébe visszatért a boldogság és huncutság.
- Nem így értettem - motyogta kissé rekedten, miközben puszit nyomott az arcomra és feljebb húzta rajtam a takarót. Hátradőlt a hintában, tenyerével gyengéden nógatott mígnem a mellkasára hajtottam a fejem. - Csak olyan sok minden történt, nehéz elhinni, hogy kicsivel több, mint 1 év telt el csak.
- Túl hamar történt minden.
- Megbántál bármit is? - kérdezte komolyan, ujjai megálltak a mozgásban miközben megkereste a tekintetem.
- Semmit, amit önszántunkból tettünk.
- Minden rendben lesz - talán mélyen mindketten tudtuk, hogy ez nem lesz így, talán ezért ismételgette ezt magának, nekem vagy mindkettőnknek. Legmélyebben mindketten éreztük, hogy a rossz dolgoknak még nem volt vége számunkra, csupán az egymás iránt táplált érzelmeink elnyomták ezt.
- Nem szabadna látnod! - szóltam a függöny takarásában, sugárzó arccal szemeztem a tükörképemmel és tudtam, megvan a tökéletes ruha. 
- Kérlek, Faith, ezt már megbeszéltük! - nyafogott, a hangja bánatosan csengett és a mondat végén dünnyögni kezdett, akárcsak egy kiskutya. Nevetve dugtam ki a fejem, Rebeca megragadta a nyavalygó barátom és kitessékelte az ajtón.
- Mutasd magad! - ugrott elém, és elrántotta a függönyt. Az arckifejezéséből már tudtam, ő is pont azt gondolta, amit én. Szemeit könnyek öntötték el és átölelt, Rebeca még mindig óvatos volt velem, vártam a pillanatra, amikor majd úgy ugrik a nyakamba, ahogyan régebben tette. - Faith...
- Megvan - bólogattam, és végigsimítottam a ruha felső részén - ez tökéletes.
- Gyönyörű vagy!-szakadt ki belőle, szikrázó tekintettel nézett rám és az arcára széles mosoly ült ki.
- Hívd be Niallt - kértem, és újra a tükör felé fordultam.
- De Faith, tudod, hogy nem láthatná a ruhát az esküvő előtt - figyelmeztető pillantást küldött felém a tükrön keresztül, én pedig csak elmosolyodtam.
- Szakítunk a hagyományokkal. Megérdemli, hogy lásson így, csak most az egyszer, az esküvőn ugyanígy fog reagálni.
- A te döntésed - vonta meg a vállát, majd mosolyogva nyomott egy puszit az arcomra és kiment. Elhúztam a függönyt és visszatartott lélegzettel vártam, hogy belépjen a vőlegényem.
- Angyal? Figyelj, ha nem akarod, hogy lássalak kimegyek, tudok várni az esküvőig.
Kuncogni kezdtem, ujjaim a függönybe akasztottam és óvatosan kinéztem, szemei felcsillantak és elmosolyodott, amikor találkozott a pillantásunk.
- Kételkedsz bennem? - kérdeztem kihívóan, ajkaim huncut mosolyra húztam és hátráltam egy lépést, amikor közelebb lépett.
-Tudok várni - ismételte halkan, s közben mégis apró lépéseket tett felém.
- Tudom, Niall, de már eleget vártál miattam. 
Homlokát az enyémnek támasztotta, kissé szégyenlősen néztem a szemébe és az arcom elöntötte a pír, amikor puszit nyomott a számra, majd megfogta a függönyt és elkezdte elhúzni. Hátrébb léptem, figyeltem, ahogy lassan eltűnt az anyag, ami takart engem, aztán csak álltunk ott egymással szemben. Éreztem a hosszú hajam hiányát, nem tudtam mivel eltakarni pírban úszó orcáim, muszáj voltam állni a tekintetét. Kezét az arcomra helyezte, s amikor felemeltem a fejem, pillantásom összekapaszkodott az ő sugárzó tekintetével, mely újra és újra végigmért, majd a kék szemek elhomályosulva villantak az arcomra. Az ölelésünk ragaszkodó volt, szavak nélkül is tudtam, mi járt a fejében, mert bennem is ezek a gondolatok vertek sátrat. Megcsináltuk. Túl voltunk a rosszon, az övé lehettem, és én mást sem akartam. Fejben ezerszer végigjátszottam, mi lesz majd, ha megtalálom a ruhát, amiben elég szépnek érzem majd magam ahhoz, hogy mellette feszítsek, viszont ez nem fordult meg a fejemben. Ahogy a kezemet fogva néhány centire állt tőlem, az arcán könnycseppek csorogtak végig, én pedig hiába törölgettem őket, újra és újra megjelentek.
- Az enyém vagy - suttogta, miközben karjaival ragaszkodóan ölelt magához, az arcom a mellkasához préselődött, de én nem bántam ezt. Arcát a nyakamhoz érintette, miközben a hátát simogattam, mindkettőnket gyötörtek az elmúlt hónapok, de míg én nem vettem tudomást a rossz álmokról, ő éjjelente csak dobálta magát mellettem, sokszor arra keltem, hogy zihálva ült fel és a takarót az arcához szorította. Reméltem, ezután majd mindketten képesek leszünk teljesen visszazökkenni a rendes életbe, s képesek leszünk elfelejteni az eltelt hónapokat. Egészséges vagy. Ezzel biztattam magam, az orvos szavait újra és újra fejben lejátszottam, egészen addig, míg elhittem. Hülye.
A testem beszorult közé, és a fülke vékony műanyagfala közé, de ez a szorult helyzet kellemes volt számomra, még mindig óvatos volt velem. Elfelejtkeztünk a külvilágról, a ruha meggyűrődött az ujjaitól, de már úgyis az enyém volt, az én problémám volt eltüntetni ezeket. A felsőtestem az övéhez simult és a hajába túrtam, csókunk után kissé bizonytalanul nézett a szemembe, ujjait hitetlenkedve fonta össze az enyémekkel, ajkát a gyűrűsujjamhoz érintette, miközben másik kezével zavartan igazgatta a ruhám, ő is észrevette a gyűrődéseket. Bocsánatkérő tekintete megtalálta az enyém, én pedig képtelen voltam elrejteni a mosolyom, a gyűrődéseknek jelentése volt számomra.
Hangosan felnevettem, miközben az autó rántott egyet fékezés közben, egy elhagyatott mellékutcán valahol London és az egyik kisváros közt "hajtottunk". Elfehéredő ujjakkal szorítottam a kormányt, lábammal nyomtam a gázt, majd a gyorsulást észrevéve elrántottam azt és a fékre tapostam, melynek következtében a testem újra és újra előrebukott. Utáltam az autókat, főleg azóta.
Kezeit megnyugtatóan simította a csípőmre, miközben édesen nevetett rajtam, ahogy bosszankodva nyúltam újra a kulcshoz, s a segítségével indítottam be az fekete Audit, a beindítás gond nélkül ment.
- Aha - hümmögött a fülembe, miközben egyik kezem a váltóra helyeztem és magabiztosan mozdítottam meg azt, aprót bólintottam, miközben puszit nyomott a nyakamra. A testemen önkéntelen borzongás futott végig, a pedálra tapostam, majd le is vettem róla a lábam, s az autó ismét leállt. Ez az egész vezetés az ő ötlete volt, az volt a célja, hogy képes legyek újra autóban ülni anélkül, hogy újra meg újra lejátszódnának előttem a történtek. Véget akartunk vetni a  rémálmoknak, ehhez pedig csak és kizárólag egymásra volt szükségünk. 
- Nem megy - engedtem el a kormányt, karjaim durcásan fontam össze a melleim előtt, miközben hátradőltem. Kissé túl heves voltam, emiatt pedig ő is az ülésbe préselődött, ajkain a korábban alig hallott hangos nevetés szökött ki, fejét hátrabillentette, miközben karjait szorosan fonta a derekam köré és arcát a nyakamhoz dörgölte. Akaratlanul is elmosolyodtam, lélegzete és puha tincsei csiklandozták a nyakam. - Nem vicces - kuncogtam, de eszemben se volt elrontani a jókedvét. 
- Lemondok arról, hogy veszek neked egy autót - nevetett, s ajkait néhány másodperc erejéig a bőrömön pihentette - pedig már kinéztem neked egy fehér Porsche cabriot.
A szemöldököm összevonva hümmögtem, míg ő állát a vállamon pihentette meg és cuppanós puszit nyomott az arcomra.
- Meglepődtem volna, ha esetleg mutatsz valamiféle izgatottságot. 
- Már csak ezért sem akarok megtanulni vezetni - nevettem, és a hajába túrva húztam közelebb magamhoz.
- Pedig tényleg nem megy rosszul, segítek - ajánlkozott, és egyik kezét a csípőmön pihentetve kissé előrehajolt, és elfordította a kulcsot. - Tedd a lábad az enyémre - engedelmeskedtem, ujjaim a kormányon doboltak, a legkevésbé sem az autóra koncentráltam, ilyen közelségben vele ez lehetetlen volt. Lábát lassan nyomta egyre jobban a gázra, ijedten szorítottam a kormányt, amikor az autó egyre gyorsult. Kihúztam magam és a tekintetem az útra szegeztem, a lábaim megfeszültek, amikor Niall helyett már én nyomtam a gázt, elképzeltem magam egy olyan autóban, amiről beszélt, a vezetés kétség kívül kellemes volt, mert én irányítottam az autót. Jogosítvány nélkül, de igenis vezettem, habár csak előre mentem és nem kellett semmit se csinálnom.
- Lassíts - leheletét közvetlenül a fülem mellett éreztem, borzongás futott végig a gerincemen, a lábamat hirtelen vettem le a pedálról, de ő a helyembe lépett és megállt. - A megállást még gyakoroljuk - nevetett, az arcomat maga felé fordítva nyomott puszit a számra, a szemeiben büszkeség csillogott, úgy éreztem, valami nagyon különlegeset kellett művelnem ahhoz, hogy így nézzen rám. - Ügyes vagy, tényleg nagyon jól megy, csak lazítanod kellene egy picit.
Mosolyogtam rá, elengedtem a kormányt és a karjai közé fészkeltem magam, nem mondom, hogy elmúltak a félelmeim az autót és a vezetést illetően, de jobban éreztem magam. Azt eddig is tudtam, hogy a balesetünk nem Niall hibája volt, pont ezért nem voltam benne biztos, hogy egy forgalmas autópályán ugyanígy tudnék-e hajtani. Viszont nem nyavalyogtam, mert őt boldoggá tette az, hogy egyedül vezettem 20 métert.
- Köszönöm! - sóhajtottam, miközben karjaival újra átölelte a derekam és kissé hátradőlt az ülésben.
- Még mindig nem akarsz megtanulni vezetni - nem kérdezte, kijelentette, és teljesen igaza volt. Benne voltam, hogy máskor is eljöjjünk ide és olyankor és tanítson, de egyedül sosem ültem volna autóba. Bizonytalanul intettem a fejemmel, válaszul pedig csak csókot nyomott a fejem búbjára, kissé elidőzött, míg a hajam szagolgatta, majd éreztem, hogy elmosolyodott.
- Kár, mert tényleg ügyes vagy, és talán később hasznát vennéd egy saját autónak. Tudod, majd ha gyerekeink lesznek... - a szívem megdobogtatta, hogy némely időközönként felhozta ezt a témát, hiszen ő annyira biztos volt benne, hogy majd tőlem lesznek gyerekei. Naív. - és esetleg nem tudok majd értük menni az iskolába, vagy bárhová.
Feléledt bennem a védelmező ösztön, miközben a még nem is tervezett gyerekeinkről beszéltünk. Rémképek ezre rohanta meg a fejem arról, hogy a szememet csak egy pillanatra veszem le az útról, és máris bekövetkezik a legrosszabb. Sosem veszélyeztettem volna a gyerekeink életét, nem tudtam volna együtt élni azzal, hogy miattam sérültek meg.
- Nem, nem akarom - ráztam hevesen a fejem, azt reméltem, ezzel majd elűzöm a rosszat. - Majd... majd sétálunk - böktem ki halkan, a hangom megremegett, ő pedig ezt észrevéve megragadta az arcom és ajkait az enyémekre tapasztotta, ennyire volt szükségem ahhoz, hogy minden szar eltűnjön a fejemből. Ő volt az angyalom, harcolt, s elűzte a démonaim, melyek a legváratlanabb pillanatokban csaptak le rám.
Zihálása betöltötte a szobát, szemeim felpattantak, az álom egy pillanat alatt eltűnt még a közelemből is. Anélkül mozdultam, hogy tudtam volna mit teszek, kezei megtalálták a csípőm és az ölébe húzott, gyengéd volt velem, az érintése mégis sürgetett. A hajába túrtam, miközben fejét a mellkasomnak döntötte és az arcát belefúrta a pólómba, vagyis az ő pólójába, amit én viseltem. A háta izzadt volt, a homlokán is cseppekben ütközött ki az izzadtság, benedvesítve ezzel a haját, keveredve a szeméből csordogáló könnyekkel. Titkolni sem próbálta, mi történt. Mindkét karjával szorosan ölelt magához, vállai rázkódtak, miközben beletúrt a hajamba és arcát a mellkasomhoz passzírozta. Éreztem, mennyire hevesen vert a szíve, kezemmel az arcát törölgettem, szüntelenül simítottam el a könnycseppeket, miközben lassan megnyugodott. A légzése csillapodott, ezzel együtt már én sem kapkodtam levegő után, csak ültünk, lábaim a dereka köré fontam és a homlokom fáradtan támasztottam meg a vállán, miközben ő fel sem nézve rám csak ölelt.
- Jól vagyok - bizonygatta néhány perc után, habár az arca és remegő hangja nem erről árulkodott. Tenyerével megdörzsölte kipirult orcáit, majd a hajába túrt, könnyed mozdulattal tett ki az öléből, és feltápászkodott. - Aludj csak tovább, sajnálom, hogy felkeltettelek.
- Hová mész? - a szemöldököm értetlenül vontam össze, miközben félretoltam a végtelenségig összegabalyodott takarót és lábaim a puha szőnyegre helyeztem.
- Csak a konyhába - válasza tömör volt, hogy tudassa, nem haragszik rám. Végigsimított az arcomon és lehajolva hozzám kissé zaklatott csókot hagyott a számon.
- Az éjszaka további részét a kanapén akarod tölteni, valami idétlen mesét bámulva, hogy el ne aludj?
- A teraszra gondoltam - adta be a derekát, ajkai elkeseredett mosolyra húzódtak. Tudta, hogy nem hagyom egyedül, épp ezért meg sem próbált ellenkezni, amikor felálltam, és a köntösöm magamra húzva megfogtam a kezét. - Angyal...
- Ha már ennek hiszel, legalább hagyd, hogy teljesítsem a feladatom. Vegyél fel valamit, ha ki akarsz menni - megdörzsöltem a karját, mely még most is kissé libabőrös volt. Engedelmesen bólintott egyet és a szekrényhez lépve kivett egy zöld pulcsit, melyen az ír focicsapat logója díszelgett. Figyeltem, ahogy felvett egy melegítőt, majd hozzám lépett és kézen fogott.
- Jobb lenne, ha itt maradnál. Kiszellőztetem a fejem és aztán visszajövök, nem kell kiülnöd velem a hidegbe.
Nemlegesen ráztam a fejem, ő pedig többször nem próbált meg ellenem szegülni, a kanapéról felkaptam a kedvenc plédem és követtem őt, miközben kilépett a hátsó teraszra és elindult a hintaágy felé.
- Niall - szóltam utána. Csendes, a távolból halkan hallottam a tücsköket, melyeknek hangja keveredett London éjszakai zajaival. Nem szerettem nagyvárosban élni, mert habár London gyönyörű volt, engem jobban vonzottak a viszonylag nyugodt kisvároskák. Ezt sosem mondtam neki, hiszen semmi pénzért nem szakítottam volna el őt a srácoktól, mert képes lett volna arra, hogy csapot-papot itt hagyva vásároljon egy házat vidéken. Papucsban caplattam egészen a kert közepéig, kissé meglepett pillantását éreztem magamon, miközben leterítettem a fűbe a plédet, és azzal együtt lehuppantam rá. 
- Baby, igazán nem kell ezt - elterültem a pléden, vágyakozva fordultam az oldalamra és megtapogattam magam mellett a kemény földet, kissé vonakodva, de végül lehuppant mellém és a karjait körém fonta. Csendben öleltük egymást, arcát a nyakamba fúrta, szempillái végigsimítottak egy apró részt az arcomon, amikor lecsukta a szemeit. A haját simogattam, remegő sóhaj hagyta el a szám, mikor végtagjai végre elernyedtek körülöttem. - Fáradt vagyok, Faith - vallotta be halkan, hangja elkeseredett volt és vészesen remegett. Soha nem beszélt az álmairól, viszont ahogy minden éjjel utánam kapott, amikor felébredt, és aztán csak ölelt, tudtam, hogy közöm van a rémálmaihoz, melyek az utóbbi időben gyötörték őt. Napközben sosem mutatta ki, hogy bármi baj van, a gondok, melyeket magába rejtett éjszakai ütköztek ki rajta.
- Tudom, Niall - suttogtam, miközben ajkaim az arcához érintettem - csak pihenj.
- Nem tudok - emelte fel a fejét, már épp felült volna, de a kezénél fogva húztam vissza magamhoz, jobb lábam átvetettem rajta és az ölelésembe burkoltam.
- Nem azt mondtam, hogy aludj, hanem csak pihenj - halkan beszéltem hozzá, ujjaimmal megnyugtatóan piszkáltam szerteszét álló haját, miközben az ajkaim minden hangnál a bőrét simogatták. Nem törődtem, az észrevétlenül előfurakszó tompa hasogatással a fejemben, a fáradtságra fogtam.  Válaszul halkan hümmögött, a hátára fordult és húzott engem magával. A mellkasán feküdtem, egyik lábam az övéi közt pihent, miközben tevékenységet váltottunk, most ő piszkálta az én hajam. Félretettem azt, hogy a hűvös széltől libabőrös lettem, bámultam a csillagokat, és úgy éreztem, mi ketten túl picik vagyunk ehhez a hatalmas világhoz. A világot hirtelen túl sötétnek láttam valaki olyanhoz, mint Niall, mert hirtelen ezer olyan problémát cipelt a vállán, ami nem is az övé volt. Tulajdonképpen nem is voltak problémáink, akkor még nem, a múlt kísértett mindkettőnket.
Egyik kezem az ég felé nyújtottam és gondolatban összekötöttem a csillagokat. Ujjai végigsimítottak a kezemen, melyeket aztán összefont az enyémekkel, a tenyerében eltűnt az én kézfejem, emiatt pedig mosoly szökött az arcomra. 
- Olyan törékeny vagy - mormolta a hajamba, miközben hüvelykujjával simogatni kezdte a kezem. - Attól félek, csak egy pillanatra kell levennem rólad a szemem ahhoz, hogy valami történjen veled. 
- Emiatt nem kell aggódnod - szorítottam meg az ujjait, miközben a kézfejem az ajkaihoz emelte.
- Valóban, mert egy pillanatra sem vagyok hajlandó egyedül hagyni téged.
- Niall? - suttogtam, mozgolódtam a karjai közt, mígnem lecsúsztam a teste mellett és az oldalához bújva mormoltam el a kérdésem. 
- Igen? - fejét kissé felbiccentette, kék szemei szinte vakítóan mélyedtek a tekintetembe, mintha belelátott volna a lelkembe, talán már azelőtt tudta, mit fogok kérdezni, mielőtt kimondtam volna, elvégre sokszor már a mozdulataimból képes volt kiolvasni, mi járt a fejemben. Haboztam, hiszen még túl friss volt neki az élmény ahhoz, hogy felidézze, mégis kiböktem a kérdést:
- Mit álmodtál?
Tekintete egy pillanatra elhomályosult, szorítása ismét erősödött, de a közelébe sem ért annak, ahogy az ébredése után ölelt. Néhány másodpercig hallgatott, talán azon gondolkozott, elég megbízható vagyok-e, végül alig hallhatóan megszólalt.
- Mindig ugyanazt - motyogta - más helyzetben, de a lényeg mindig ugyanaz, hogy elveszítelek. Elvesznek tőlem, elhagysz, valamit elcseszek, de valamilyen formában nélküled kell tovább élnem, ez pedig rosszabb bármi másnál, ami történhet velem. 
- Niall....
- Nem kell semmit sem mondanod, ez... hülyeség, csak hülye álmok - motyogta, s közben kissé feltornázta magát. Kapaszkodtam belé, de nem akartam, hogy felálljon, így hát a szavába vágtam, habár a hangom halk volt, szinte elveszett a kertünk csöndjében.
- Még nem raktál teljesen össze.
- Tudom, Angyal, de azon vagyok, hidd el - sóhajtott, fáradtan húzott magához, én pedig csak ültem, nehéz végtagjaim átdobtam a vállán és a bőrébe motyogtam.
- Csak akkor leszek igazán egész, ha te is az leszel, te vagy az utolsó darab a kirakóban.
- Azon vagyok - bizonygatta, fáradt sóhajtással dőlt ismét hátra, lábaim kinyújtottam és csak feküdtem rajta, még mindig aprónak éreztem magam, ugyanakkor koszosnak, a lelkem volt koszos, mert nem engedtem őt el, nem időben. - Én csak nehezen felejtem el azokat a heteket, amikor nélküled kellett itt lennem. Tudod, eddig is mindennél jobban próbáltam vigyázni rád, de mióta megtapasztaltam, milyen lenne nélküled, úgy érzem, egyre őrültebb leszek. A nyakadon lógok a nap 24 órájában, nem hagyom, hogy éld a normális életed.
- Niall én...
- Tudom, Faith - nézett a szemembe - és te is tudod, én mire gondolok. Talán később képes leszek arra, hogy...
- Befogd a szád, amikor nem kell, hogy beszélj! - a hangom halk volt, de figyelmeztető, egyszerűen csak azt akartam, hogy fogja be és ne terelje el ezt egy teljesen más irányba. Az álmainak semmi köze nem volt ahhoz, hogy el sem mozdultunk egymás mellől. - Niall...
- Sajnálom - szólt újra közbe, nem láttam az arcát, mert a fejét belefúrta a köntösöm puha, plüss kapucnijába. Lenyeltem az érzelmeim, a kezem gyengéden simítottam a fejére és behunytam a szemeim.
- Önszántamból sosem hagynálak el - suttogtam, gyengéden megpusziltam az arcát, és habár a hidegtől a lábaim libabőrösek lettek, még mindig nem akartam bemenni. Fogtam a kezét, és csókot nyomtam a szájára, küzdöttünk az elválással, ahogy a karjaiban tartott egy zavaros nyári éjszakáról ugrottak be emlékképek, de azóta rengeteg minden megváltozott. A hajam rövid volt, hideg lett, több ezer kilométerrel arrébb voltunk Miami partjaitól, és már nem ugyanazok voltunk, akik akkor. 
Az alsó ajkamba harapva álltam két lábra, a kezemet nyújtottam felé, és habár megfogta, a segítségem nélkül tápászkodott fel, majd lehajolt, hogy felvegye a plédet. Szemei elkerekedtek, félredobta a takarót és helyette engem kapott a karjaiba, tenyerével vadul dörzsölgetni kezdte a vádlim, miközben befelé igyekezett velem.
- A francba, nem láttam, hogy nincs rajtad nadrág!
- De van - nevettem, a köntösöm felhúzva mutattam neki az apró, rózsaszín rövidnadrágot. Fejét rosszallóan rázta, miközben letett a kanapéra, és visszament a kertbe. A támlára támaszkodva figyeltem, ahogy ügyetlenkedve rázta le a plédre ragadt fűszálakat, majd gondosan becsukta maga mögött a kertbe vezető ajtót.
- Főzök neked egy teát, hogy felmelegedj - lépett hozzám, szeretetteljesen simított végig a lábamon, de nem teára volt szükségem.
- Nem kérek - suttogtam, és a nyakába csimpaszkodtam - csak gyere ide.
Húztam magamhoz, mígnem kissé elvesztette az egyensúlyát, a tenyerén támaszkodott meg, hogy ne essen rám, majd ajkai közül halk nevetéshez hasonló hang szökött ki. Ujjaimmal a pulcsijába markoltam, a fejemet felbiccentettem és elmosolyodtam, amikor az orrom játékosan az övéhez érintettem. Bal kezem a vastag anyag alá csúsztattam és megérintettem a csípőjét, éreztem, hogy izmai megfeszültek egy pillanatra, kuncogtam, miközben jobb kezemmel addig húztam a pulcsiját, mígnem elvesztette az egyensúlyát és rám zuhant. Combjaim mellett térdelt, miközben kissé felhúztam magam és ajkaim a szájára nyomtam, egy huncut mosolyt akartam, egyetlen egyet, nem volt nagy kérés. 
Hátradőltem, befészkelte magát mellém és a takaró után nyúlt. A mellkasához bújtam, egy darabig fészkelődött, majd kissé felült és lekapta magáról a pulcsiját, elégedett hümmögéssel simítottam a tenyerem a hasára, miközben a nyakamig húzta a plédet.
- Miért nem megyünk fel a szobába? - motyogta, s közben mégis jobban húzódott hozzám. Az oldalára fordult, miközben a szemébe néztem és az ujjaimmal apró mintákat kezdtem rajzolni a bicepszére. Sosem rajongtam a nagyon kigyúrt srácokért, Niall nem is volt olyan, megfelelő volt, és én bolondultam azért, amikor megtapogathattam az izmait. 
- Nem tudom, de itt jó - motyogtam - ne kérj arra, hogy felálljak.
- Felvinnélek - mély kuncogásától mellkasa zümmögött a fejem alatt, szükségem volt a közelségére.
- Ne! - kértem halkan, szempilláim nehézzé váltak, miközben a testével és illatával beburkolt. Mi ketten egy burokban éltünk, ahová senki más nem tudott behatolni. - Szeretem ezt a kanapét - mormoltam.
Mennyi mindent szerettem még, ami az övé volt. 
Arra gondoltam, mennyire szeretnék egy örökkévalóságig így feküdni vele. Hát ja, az én örökkévalóságom hamarosan bevégeztetett.

Így a végére lenne egy kérdésem, szerintetek melyik dalt játszotta Niall? Várom a tippeket! :)

2014. június 7., szombat

One Direction koncert - élménybeszámoló

A többség szerintem tudja, de talán mégis vannak akik nem, hogy csütörtökön Angliába repültem, és most az időmet egy angol kisvárosban tengetem. Hogy miért? Egyet lehet találni, miért utazna Nessa 1720 kilométert? A válasz egyszerű: Értük. 
A One Direction talán sokkal nagyobb szerepet tölt be az életemben, mint amit kellene. Ennek vannak különböző okai, összességében pedig eléggé ragaszkodó típus vagyok. Ha valaki felajánlaná nekem, hogy soha többet nem kell szenvednem, nem leszek szomorú, ha nem szeretem többé őket, akkor nem fogadnám el ezt az ajánlatot. Főleg nem a tegnapi napom után.
Valamikor szeptemberbe megvettem a koncertjegyeket, akkor sokat sírtam, boldog voltam, majd ez elmúlt és csak éltem a tudattal, hogy "Hm, majd megyek koncertre" de tegnap ez egészen más fordulatot vett. Amikor megláttam a stadiont és a rengeteg rajongót könnyek gyűltek a szemembe, nem érkeztem túl korán, mégis jó helyem volt. Másfél órát ültem a földön rengeteg láb között, miközben szólt a zene. Az előzenekar a 5 Seconds of Summer volt, amit személy szerint nagyon élveztem. Őket mostanában kezdem megkedvelni, külön élmény volt, hogy láthattam és hallhattam őket is. Mindannyian eszméletlenül aranyosak és tehetségesek, az összes dalt végigénekeltem, majd amikor elmentek ismét következett egy 30 perces szünet. Nyugodtan álldogáltam és nézelődtem, fényképeket csináltam a tömegről, miközben olyan dalokat játszottak, amiket mindenki ismer. Hatalmas élmény volt rengetek Directionerrel együtt a Macarena c. dalra táncolni. <3 
Amikor elindult a kezdővideó eltört a mécses, de közel sem annyira, mint amikor megjelentek a színpadon Ők. Az első két számot zokogva énekeltem végig, bámulta őket és arra gondoltam "Te jó ég, mennyire gyönyörűek". 
Én olyan lány vagyok, aki rászól valakire, ha azt mondja egy fiúra, hogy szép, viszont rájuk nem tudok mit mondani, gyönyörűek. Megmagyarázhatatlan érzés, amikor látod Liam sugárzó mosolyát, miközben végigszalad a színpadon, ahogy Harry ugrándozik és előredől, miközben énekel. Zayn csillogó szemeit, amit egyszerre 4-5 kivetítőn is láthatsz, hallhatod, ahogy Louis hülyeségekről fecseg addig, míg a többiek elmennek átöltözni, és ahogy Niall hadonászik a gitárjával. És bizony csináltak fincsi dolgokat is, Niall híressé vált mozdulata a Better Than Words szólójánál bizony itt is bekövetkezett és nem, nem én voltam az, aki hisztérikusan ordítani kezdett. Mentségemre szóljon, nem én voltam az egyetlen. :D Nem emlékszem, melyik dalnál, de Harry kissé széttett lábakkal ráült egy csőre és... és Nessa megint üvöltött, ugrált, ha nem álltak volna minden oldalamon, biztos, hogy elvetemültem lerángatom a színpadról. Összességében Haz tündéri volt, puszikat dobált és ugrándozott, táncolt és hergelte a közönséget, csupán ez a mozzanata beleégett a tudatomba. 
Igazából, az emlékeim kissé zavarosak, sokszor volt tűzijáték, fehér és piros papírszalagok hullottak, melyekből begyűjtöttem néhányat, sokszor sírtam, sokat nevettem és idegen lányokkal mosolyogtam össze. Mostanában sokan mondják azt, Ők már nem olyanok, mint régen. Nos, de, mert talán már nem baromkodják el a koncertek felét, de még mindig táncolnak együtt, még mindig spontán megölelik egymást és még mindig, ugyanolyan csillogó szemekkel néznek végig a közönségen, ahogyan azt 2 évvel ezelőtt is tették. Furcsa volt pont a Wembley Stadionban látni őket, hiszen csaknem 3 és fél évvel ezelőtt minden ott kezdődött el, kisfiúkként, még kissé bátortalanul álltak a színpadon, most pedig tapasztalt énekesekként, férfiakként (ez talán túlzás :D) mutatták meg magukat.
A tömeg közepén állva nem sikerült sem az ajándékomat odaadni nekik, és nem vontam magamra a figyelmüket, habár lengettem a kezem és kiabáltam, én is csak egy voltam a rengeteg ember közül. Talán Louis meglátott, hiszen meglehetősen sok ideig nézett felénk, reménykedem benne, hogy csak egy másodpercre is, de engem is végigpásztázott azokkal a szép szemeivel. 
Volt egy pont, amikor minden elsötétült és eltűntek, a közönség szerintem egyértelműen kimutatta nem tetszését, hiszen nem volt még sem a You&I, a Story Of My Life és a Best Song Ever sem, majd természetesen Harry kivételével átöltözve ismét színpadra álltak. Harry az egész koncert alatt ugyanabban a cuki, fehér alapon fekete mintás pulcsiban volt. Az utolsó dal az egyik kedvencem, a Little White Lies volt. Amikor lementek a színpadról csak álltam, és bámultam az elsötétült színpadot, miközben mindenki elindult kifelé. Az első gondolatomra kristálytisztán emlékszem. "Nekem ez életem legjobb napja volt, Te pedig még mindig nem tudod, hogy létezem". 
Nekik nem változott semmi, én viszont rengeteg élménnyel lettem gazdagabb, és tudom, nem ez volt az utolsó, hogy láttam őket, ez volt az első One Direction koncertem, de nem az utolsó.
Az éjszaka közepén fáradtan, fájó testtel, mozdulatlanul fekve tudatosult bennem, mi történt, és igazán csak akkor kezdtem sírni. Talán ennek látványára ígérte meg anya, hogy jövőre is eljöhetek, és biztos vagyok benne, ha lehetőségem lesz rá, itt leszek, kerüljön az bármennyi pénzbe. A pénz nem számít, bármennyit képes lennék elkölteni azért, hogy még láthassam és hallhassam őket élőben. 
Még így utolsó gondolatként szeretnék mindenkit megkérni, ne bántástok Zaynt és Louis-t. Zayn tegnap nem volt olyan mosolygós, mint amilyen szokott lenni. Nekem nem számít, milyen butaságot követtek el, ők is emberek, én pedig tudom, ezerszer nagyobb hibákat követtem már el annál, mint amit ők aznap este az autóban. 

Nessa. xx

U.i: Képeket szándékosan nem csatoltam, hiszen az ask.fm oldalamra már tettem ki néhányat, s ha kértek, még fogok is. :)