40.rész I wish that I could wake up with amnesia

Sziasztok! :)
Nem igazán szándékoztam túl hosszú szöveget írni most, mert nem jutott eszembe semmi, de rájöttem, ez egy különleges nap, hiszen ma van az én példaképemnek a születésnapja. Liam Payne számomra az egyik legerősebb ember a Földön. Többnyire mindannyian tudhatjátok, miken ment keresztül, nem is igazán részletezném ezt, a lényeg, hogy nekem ezek miatt ő a példaképem. Ez a csodálatos fiú megtanította nekem, hogy érdemes küzdenem az álmaimért, céljaimért, hogy a rossz dolgok után mindig jön valami nagyon jó. Emlékszem arra a mosolygós, JB frizurás fiúra, aki 2010-ben ment, s újra megpróbálta megvalósítani az álmát. Én kicsit később csatlakoztam ahhoz, hogy végignézzem a felcseperedésüket, ezzel együtt azt, ahogy Liam kinyílt. Azt hiszem, a mostani, grimaszolós, vicces, zakkant férfit is legalább annyira szeretem, mint azt csendes, kissé esetlen, visszahúzódó tinédzserfiút, ha nem jobban. Ezek a sorok nem számítanak, hiszen ő nem olvassa őket, de azért mégis nagyon jó, hogy leírhatom a gondolataim. Boldog Születésnapot, Liam! 

A részt küldeném az én drága, csodás barátnőmnek, Lauren Freese-nek, aki szinte minden nap elmondta nekem, mennyire várja már a pénteket. Imádlak, köszönök szépen mindent! <3 El ne bőgd magad! :D

Mivel ez az utolsó bejegyzés itt az iskola előtt, kívánok mindenkinek sikeres tanévet! :)

Nessa. xx

U.i: Nem ez az utolsó rész, lesz még néhány. :)

Megcsókoltam az arcát, birtokba vettem az ajkait, majd arcom beletemettem a hajzuhatagba és csak öleltem őt magamhoz. Ez volt minden, amire valaha is szükségem volt, ami után vágyódtam. Az álmaim eléréséért küzdhettem, s elérhettem őket, de az önzetlen szerelem más tésztának számított, ahhoz szerencse kellett én pedig a világ legszerencsésebb emberének tartottam magam. Csak öleltem út magamhoz, mélyen szívtam magamba az illatát, nem beszéltünk. Faith sokkal ritkábban mondta ki a varázsszót, mint én, mégis nagyon jól tudtam, ő is ugyanúgy szeretett engem, ahogyan én őt. Én csak mondtam, mondtam, hogy mennyire szeretem, mert tudtam, szereti hallani, ahogy az iránta érzett érzéseimről beszéltem, én pedig élveztem az öleléseit, apró érintéseit, ahogy kereste a társaságom és a teste reagált a közelségemre. 
Faith apró pontokban kezdett felolvadni a karjaim közt, ahogy szépen, lassan eltűnt engem elöntött a pánik. Az egyik pillanatban még a karjaimban tartottam, a másikban pedig eltűnt, mintha sosem érezhettem volna törékeny testének melegét, bőrének selymes tapintását.
Zihálva ültem fel, hátamra csatakosan tapadt a pólóm, hajamat megnedvesítette a homlokomról csorgó veríték. Már sehol sem lehettem boldog. Eddig csak álmaimban kísértett az, hogy egyszer elveszítem őt, de olyankor mindig mellette ébredtem, kék szemeivel aggódva figyelte az arcom. Az ölébe bújhattam, magamba szívhattam az illatát és élvezhettem tétova érintéseit, ahogy érintette a hajam és ujjaival megnyugtatóan simogatta az arcom, miközben úgy fogott a karjaiban, ahogy későbbiekben a kettőnkből fakadó kis boldogságot ringatta volna. Ez teljesen más volt, álmomban vele voltam, majd elveszítettem, kizökkenve ebből pedig valóban tudatosulnia kellett bennem, hogy Faith már nincs itt. Nincs, aki vigyázzon az álmaimra, nincs, aki vigyázzon rám.
Nem tudom, mit csinálok, a mozdulat ösztönösen jött, ahogy lábaim felrántva markoltam a hajamba és belső kínomtól kezdtem rángatni a tincseim, martam az arcom, a bőröm, még mindig a kiutat kerestem a rémálmaimból. Ujjak ragadták meg az enyémeket, semmi erőszakos nem volt abban, ahogy Louis lefeszegette rólam a saját ujjaim. Azt hitték, képesek megérteni engem, de erre senki nem volt képes, senkinek nem lehetett még akkora fájdalma, amekkora nekem volt.
Egyik láb, másik láb, húzd fel magad, Niall, most pedig állj fel és mozdítsd újra a lábaid, jobb, bal, jobb, bal. Ülj le, nem, ne fejeld le az asztalt, tartsd meg magad és tegyél azért, amit már nem akarsz.
- Jó reggelt! - rekedtes hang zavart meg, kizökkentett abból, ahogy parancsokat osztottam magamnak annak érdekében, hogy magamba préseljek néhány falat ételt.
Nem válaszoltam, mit mondhattam volna? Nem volt jó, semmi sem volt jó. Nagyot nyelve nyújtottam magam elé a kezeim és elvettem egy banánt. Gépiesen bontottam ki, haraptam bele, majd szinte kiköptem. Nem volt szükségem ételre, nem volt szükségem alvásra, semmire sem, őt akartam.
A szürke macska benyargalt a konyhába, nyávogva dörgölte magát Harry vádlijának, én pedig szinte utálattal néztem a kis teremtményre, aki néhány napja még fontos volt nekem. Neki fontosabb. 
Ő már elfelejtette a lányt, aki ragaszkodóan ölelte magához az első velünk töltött éjszakáján, neki csak a lány volt, aki mindig nagy gonddal ült le a tálka mellé és kiskanállal mérte ki az aktuális adagot. Mindig többet adott neki, pedig előírt adagok szerint kellett volna etetni, de szerinte egy fejlődő kis szervezetnek több ételre volt szüksége mint az előírt adagok. Utálattal néztem a szürke macskára, mert ugyanúgy dörgölőzött Harryhez, mint korábban hozzá. Elfelejtette, és ezt utáltam benne a legjobban, mert egy olyan állatnak is, mint egy macska, emlékeznie kellene rá és nem lecserélni valaki másra.
Nem értem hozzá, nem foglalkoztam vele, pedig legszívesebben felkaptam volna, hogy meggondolatlan dolgokat tegyek, amiért képes volt elfelejteni egy olyan embert, mint Faith. Átnéztem rajta, de ő nem így tett, egy ideig lábatlankodott Harry körül, majd felém kocogott.
- Menj innen - szólaltam meg aznap először. Süti nem hallgatott rám, Faith úgy gondolta volna a lázadó korszakát éli, tinédzser. Valóban olyan volt, fülei abnormálisan megnyúltak, lábai hosszúak voltak a méretéhez képest, pocakja szinte ellentétes irányba mozgott lépdelés közben. Fejét dorombolva simította a vádlimhoz, majd egész testével dörgölőzött hozzám. Megremegtem, próbáltam elutasítani, felemeltem az egyik lábam és elhajtotta volna, de akkor a másikhoz simult hozzá és hatalmas szemeivel kitartóan bámult. Faith megharagudott volna, ha azt látja, elutasítom a macskánkat.
Leguggoltam, tulajdonképpen inkább összecsuklottam és tenyereimbe vettem a doromboló állatot, aki az érintésre hangosabban fejezte ki tetszését. Hangosan, panaszosan nyávogott, hátam a hideg csempének döntöttem és felhúztam a lábaim, a szőrmókot a mellkasomhoz fogtam és simogattam, már nem akartam bántani. Soha nem is akartam, csak egy áldozat volt, akire ráirányítottam a haragom néhány percig.
- Niall, tedd le ezt a macskát - arcomat csak akkor emeltem fel a puha szőrből, amikor éles karmok vájtak újra és újra a bőrömbe. Fel sem tűnt, hogy az állat hangosan nyávogva vergődött a kezeim közt, szabadulásért kiáltozott, én pedig fogva tartottam, mint Őt a betegsége. Remegő ajkakkal, szipogva eresztettem el, Süti elmenekült előlem és behúzódott a kanapé alá, onnan hallottam haragos fújását, majd egy hang szólítgatni kezdte.
Felnéztem Harryre, aki kinyúlt értem és felhúzott a kőröl.
Jobb, bal, jobb, bal.
Csak feküdni akartam, aludni és elzárkózni minden elől. Hirtelen nem tudtam, mit kerestem a régi, közös lakásunkban, amit idővel kinőttünk, hiszen mindenkinek lett valakije.
Lassan tudatosult bennem, milyen nap van ma, hogy Zayn miért talpig feketében vonszolta le magát a lépcsőn. Alsónadrágban gubbasztottam a kanapén, ami nem a miénk volt, miközben az egyik párnát markolva nyeldestem a könnyeim többnyire feleslegesen. A napok összefolytak számomra. Kiengedtek a kórházból, halványan emlékeztem, hogy Liam autójában ültem, ujjaim közt a dobozt markoltam, amiben az ő apróságai, ruhái voltak. A ház elé értünk, üvöltve tiltakoztam az ellen, hogy bemenjek, ők pedig nem erőltették. Nem én hoztam a döntéseket az életem felett, ők döntöttek három lehetőség közül, a negyedikről csak én tudtam, számomra az lett volna a legjobb. Az egyik az volt, hogy hazamegyek Írországba, de ezt állítólag az idegi állapotom miatt vetették el, Mr. Freelove, keresztnevén Troy felajánlotta, hogy éljek egy darabig vele. Emlékeztem a lakásra a viszonylag csinos panelházban, tisztán emlékeztem Faith átmeneti szobájára is, a lila ágytakarójára és a fényképre az ágya mellett, amin csak ketten voltak az édesapjával, valamint a másikra, amin Rebecával nevetett, s arra is, amin arcán széles mosollyal kapaszkodott bennem. Faith szerette képekben őrizni az emlékeit.
Mint már mondtam, a fiúk döntöttek az életemről, ők pedig úgy döntöttek akkor ott, a ház udvarában, hogy a legjobb az lesz, ha mindannyian engem figyelnek a nap 24 órájában. Még itt is minden rá emlékeztetett, ezért nem léptem be a régi szobámba, még az ajtó előtt való elhaladás is fájdalmat okozott, mert megannyi emlék rohanta meg a fejem. Egy vendégszobát vettem birtokba, vagy inkább vett birtokba számomra Harry, ami tiszta volt, üres, s az ágyon sosem bújtam össze vele. Nem arról volt szó, hogy szerettem volna őt elfelejteni, mert az egyik énem fájdalmasan húzott volna vissza a házunkba, hogy egyedül merüljek el az önsajnálatban, míg a kezeimmel megérinthetem a ruháit, megszagolhatom őket, ujjaim közt forgathatom a karpereceit, apró dolgait. Viszont ezt a felem elnyomta az, amelyik kétségbeesetten akart elmenekülni a világ elől, s ez a felem volt a domináns. Nem léptem a doboz közelébe, mert képtelen voltam megnézni a dolgait, ez a felem egy olyan világot akart teremteni, amelyben soha nem létezett semmi és senki rajtam és a negatív érzelmeimen kívül.
Bámultam magam elé, de nem láttam, a gondolataimba merültem, míg Zayn megkötötte a nyakkendőm. 21 évesen az ember nem tervezi eltemetni a még nem 19 éves menyasszonyát. Én nem is terveztem temetést, azt sem tudtam, hol vagyok, hanyadika van, melyik év, csak hirtelen a családom karjaiban találtam magam, s kivétel nélkül mindenki zokogva ölelt magához. Én a nap 24 órájában hullajtottam könnyeket, ez nem változott, ahogy az sem, hogy nem tudtam megölelni többé az embereket. A saját anyám érintésére sem reagáltam, csak álltam, mint egy fadarab, amit nem elég erősen vertek bele a földbe, s most vihar tépi. Csak akkor tudatosult bennem, mi van most, amikor a fehér virágokkal díszített templom közepén megpillantottam a fehér, nyitott koporsót, benne a lánnyal, aki a világot jelentette számomra. Futásnak eredtem, mindenki utánam indult, mintha közveszélyes lettem volna. Perceken át meredtem rá, fehér arcát néztem, résnyire nyílt, halvány rózsaszínre festett ajkait, csukott szemeit. Rövid ruhát viselt, melynek vállánál apró szegecsek voltak, felismertem, viselte ezt a jelenlétemben. Nem nézhettem meg, vannak-e vágások a kicsi, törékeny testén, de anélkül is tudtam, hogy a szíve nincs ott, ahol lennie kellene. Megérintettem a haját, az emberek elhallgattak, mindenki engem nézett, s egy pillanatra még el is tűnődtem azon, mennyien vannak itt, mennyien szeretik Őt.
- Angyal - bukott ki belőlem, kezemet levezettem az arcán és megérintettem a nyakában lógó kicsi, angyalt formáló medált. - Angyal, kértelek, hogy ne aludj. Miért csinálod ezt velem?
Az elmém beteg volt, ezzel én magam is tisztában voltam. Beszéltem hozzá, csak mondtam, ami eszembe jutott nem törődve azzal, hogy mindenki bámult és mindenki szánalmas bőgésbe kezdett. Szerették őt, de nem annyira, mint én. Senki sem szerette őt annyira, mint én.
Fogtam az ujjaim közt a kezét, s tágra nyílt szemekkel vettem észre, nem volt rajta az ujján a gyűrűje. Kapkodva fordultam körbe, Liam úgy sietett felém, mintha csak tudná, mi járt a fejemben. Kezembe nyomta az apró dobozkát és vállon veregetett, a figyelmem többé már nem kötötte le ő, szinte dühösen martam el a dobozt és az apró karikát felhúztam a vékony ujjacskára. Ő még mindig az én menyasszonyom volt. Ajkaim a kihűlt, fehér kezekre szorítottam, megcsókoltam csuklójának belső felét és a tenyereket az arcomhoz fogtam. Nem áradt hő a testéből, érintése hideg volt és valóságtalan, hiszen nem mozdult a keze, hogy beletúrjon a hajamba vagy megérintse az arcom többi pontját. Elengedtem, s leesett.
Ez az egész nem volt helyénvaló. Nem mondtam beszédet, nem mondtam én semmit, mert nem voltam rá képes. Az első sorban ülve bámultam rá és csak zokogtam, mert képtelen voltam mást csinálni. Vele együtt engem is eltemettek azon a délutánon. Hirtelenében megértettem azokat az embereket, akikről néha napján hallottam a tévében, hogy a halott családtagjaikkal éltek együtt, úgy kezelték őket, mintha élnének, mert én sem akartam elveszíteni őt. Ezen gondolkozva végül rájöttem, őt már így is-úgy is elveszítettem, már nincs itt csak a teste. Eltemetni őt egy lépés volt előre, mert nem csináltam nagy felfordulást, bámultam az idegenekké vált emberekre, amikor odajöttek hozzám, hogy részvétet nyilvánítsanak. Rebeca, Mr. Freelove és a fiúk is beszéltek a nevemben, én ezekből a beszédekből nem sokat fogtam fel. Ott volt a testem, a lelkem egy nagyon pici, megtépázott darabja hallotta is, amiket mondtak és zokogott, de Niall Horan meghalt akkor, amikor az az átkozott gép sípolni kezdett a kórházba.
Én voltam a barátnőm temetésének fő atrakciója, mert mindenki engem bámult. Éreztem a sajnálkozó pillantásokat, a tarkóm bizsergett, néhányan elhaladva mellettem, átnyúlva egymás felett megérintették a vállam, de nem is éreztem ezeket a gesztusokat. Képtelen voltam többé reagálni az engem ért érintésekre, gesztusokra, képtelen voltam felfogni a hozzám intézett sajnálkozó szavakat, legyen az részvétet kifejező vagy kedvesség. Elmerültem a saját világomban, mely jelenleg üres volt, törött, szenvedett Faith hiányától.
Én nem dobtam földet a koporsóra, nem is néztem oda, amikor a mélybe helyezték, ujjak fonódtak a csuklóm köré és mellkasokhoz nyomódva, zihálva vészeltem át a hosszú perceket. Fogva tartottak, mert ha nem tették volna, nem hagytam volna, hogy elvegyék őt tőlem. Valahol mélyen nagyon hálás voltam a fiúknak azért, hogy elintézték ezt helyettem, s Faithnek méltó búcsúztatást szerveztek. Nem kaptam egy maréknyi fehér hamut a kezembe azzal a címmel, hogy ő itt a barátnőm, hálás voltam azért, mert tisztességes temetést szerveztek neki, mert valahogy nem tűnt helyénvalónak a hamvasztás. Az angyalokat nem szokás elégetni, ahogy elborzadtam annak a gondolatától is, hogy így pedig idővel gusztustalan élőlények fogják birtokba venni a testét. Szorítottam mindent, ami a kezem ügyébe akadt, de még így sem bírtam csendben átvészelni a hosszú perceket, míg föld került rá. Gondolatok ostromolták az agyam, nem volt helyénvaló, amit vele tettek, semmi nem lett volna az, neki nem kellett volna ott feküdnie, nekem nem kellett volna ott állnom és hagyni, hogy ezt tegyék a kis testével. Nem voltam képes belenyugodni az elvesztésébe, ahogy már semmi másra sem voltam alkalmas.
Pillantásom ráemeltem a nőre, aki megzavart csendes magányomban Faith mellett gubbasztva. Attól a naptól fogva kőtömbök jelentették őt. Csak egyedül akartam maradni, hogy beszélhessek hozzá, kiönthessem magamból a nyomasztó gondolatokat és feltegyem megválaszolatlanul maradó kérdéseim. Térdeltem a tömbön, ami alatt mélyen ott volt ő, tenyereim megtámasztottam magam előtt és próbáltam összeszedni a gondolataim. Lassan mindenki elment, már senki nem jött oda hozzám, hogy elmondja, mennyire sajnál, megért és mennyire szerette Faithet, valamint számíthatok bárkire, bármiben. Elegem volt az emberekből, mindenről azt hitték tudják, ők azt hitték, tudják, mennyire fáj nekem az elvesztése, azt hitték, nekik is annyira fáj, mint nekem. Érdekes módon mégsem térdelt mellettem senki, s kaparászta kétségbeesetten a tömböket, Mr. Freelove is meghúzódott a háttérben és könnyeit nyelve nézett, ahogy a fiúk is felsorakoztak mellette. Nem mentek el, napok óta nem maradtam igazán egyedül, mindig ott lebzseltek körülöttem és figyelték a mozdulataim. Hallottam Rebeca hüppögését, Louis halk magyarázását Alexnek, Hayley szipogását, ha felemeltem láttam őket, láttam, ahogy Perrie beletemette az arcát Zayn mellkasába. Oda akart jönni hozzám, mégsem tette, Zayn tartotta vissza.
Csodálkozva néztem a nőre és egyszeriben csak elöntött az iránta érzett harag. Nem tudtam, hogyan került oda és miért, ahogy a távolban meghúzódó barátaim és Faith egyetlen, igazi családtagja sem. Néztem a nőt, aki oly' kedvesen fogadott, akárhányszor betettem a lábam a házába és kirángattam a lányát a csigaházából. Emlékeztem az üzenetekre, amiket Angyal próbált elrejteni előlem olyankor, amikor mellettem fekve felvillant telefonjának kijelzője rajta az "Anya" névvel, ami rendszerint rövid felvilágosító üzenetet tartalmazott. Emlékeztem arra, hogy valamikor kedveltem ezt a nőt, mert nem tekintett rám máshogyan kissé felfordult életem miatt, mint egy átlagos fiúra. A szemében csak a fiú voltam, aki mindig a lánya körül legyeskedett. Aztán emlékeztem arra a nőre, aki miatt Faith sírt, aki miatt tombolt, kiabált és vádasodott, arra a nőre, aki nem volt vele, amikor szüksége lett volna rá.
Bámultam rá, ahogy zokogva érintette a kőtömböt, megzavart engem abban, hogy egyedül maradjak Faith közelében, mert ennél közelebb már soha nem kerülhetett volna hozzám.
Mondogatta a nevét, rázta a fejét és próbált magához ölelni, napok óta először reagáltam igazán érintésre és eltaszítottam magamtól. Felálltam, nadrágszáram piszkos volt a földtől, térdeim fájdalmasan lüktettek, de ez a fájdalom a nyomába se ért annak, ami belülről tépett szét. Számat szólásra nyitottam, végül nem mondtam semmit, vészesen billegtem, mert már nem voltam képes egyedül megtartani saját testsúlyom , nem mondtam semmit, mert megint eszembe jutott ő. Ismertem, nem akarta volna, hogy mindent az anyjára zúdítsak helyette. Faith gyűlölte a vitákat és a hangos szavakat, ebben nőtt fel, én pedig nem voltam hajlandó arra, hogy most, Faith kőtömbjei mellett állva hagyjam, hogy mindez folytatódjon, ráadásul az én kezdeményezésemmel.
Megérintettem a tömböt, melyen a neve volt, rövid, megélt 18 életévének dátumai és valami felirat, amit nem voltam képes elolvasni, megfogadtam, hogy holnap visszajövök és akkor elmondom, amit mondanom kell. Hozok majd neki virágot és talán még dünnyögök is valamit, ami egykor éneklés volt. Fejemmel kérlelve intettem a nő felé caplató férfi irányába, kinyújtottam a kezem, ezzel akadályoztam volna abban, hogy továbbmenjen, ehelyett azzal állítottam meg, hogy szinte nekiestem a mellkasának és újra fuldokló zokogásban törtem ki.
- Nem akarja, ne veszekedjenek, nem akarja! - a hangom nem volt több, mint érthetetlen dünnyögés és suttogás, mégis elértem, amit akartam. A férfi átpillantott a válla felett, majd apai mozdulattal karolta át a vállam és a segítségével eltántorogtam az ösvényre, ami elvezetett Tőle. Lehajtott fejjel tettem meg az utat a kocsiig, nem tudtam felemelni a fejem, csak adtam az utasításokat magamnak.
Jobb, bal, jobb, bal.
Visszazökkentem abba az állapotba, amiben eddig is voltam. Kizártam mindent és mindenkit, maradtam én és a nyomasztó, idegölő gondolataim, csak a kényszeres túlélés vezényelt. Amikor szükségem volt rá, juttattam táplálékot a szervezetembe, ami azt jelentette, hogy lenyomtam Harry állandóan behordott banánjai közül egyet-kettőt, elfogadtam a reggelire készített kakaóját és turkáltam a közeli étteremből hozatott tésztákat, összemarcangoltam a húsféléket és néhány falatot letoltam a torkomon. Nem szólaltam meg, ha nem volt szükséges, elfogytak a szavak, senkinek nem volt semmi mondanivalóm, elzártam magam a külvilágtól és ezzel fájdalmat okoztam az embereknek, de nekik sosem fog annyira fájni, ahogy nekem fájt most.
A nap minden percében Rá gondoltam, Ránk. Behunyt szemmel feküdtem egész álló nap az ágyamon és felidéztem az együtt töltött napjainkat, a szép emlékeket, a csókjainkat, mindent, amihez neki köze volt. Saját magam kínoztam, de nem érdekelt, egyszerűen már csak nem akartam nélküle létezni és ezt senki nem értette meg. Azt kívántam, bárcsak valaki elverne, vagy balesetet szenvednék és amnéziám lenne, elfelejteném az elmúlt éveket, újrakezdhetném az életem egy olyan világban, ahol soha nem ismertem meg egy Faith Freelove nevű csodálatos lányt, egy angyalt, emiatt pedig az elvesztésének fájdalma sem szerepelne az emlékeim közt. Belemarkoltam a hajamba, de már képes voltam elrántani a kezem és lenőtt tincseim helyett a takarót markolni, ütni, marni.
Nem akartam elfelejteni őt.
Nem akartam elfelejteni, milyen volt a mosolya, a nevetése, szemének bősz csillogása, kócos, hosszú, majd később rövid tincsei, hogy milyen volt az illata, milyen puha és selymes volt a bőre, mennyire szerettem az ölelését, a lényét, őt magát.
Nem akartam elfelejteni a teljes, tökéletes boldogság érzését, mert most nem éreztem semmilyen boldogságot, egy picikét sem.
Ha látott fentről, akkor legalább már tudta, hogy egyetlen hozzá intézett szavam sem volt hazugság, nem tudtam és nem is akartam nélküle élni. Úgy éltem az életem, mint egy zombi, néha, ha rászántam magam fel-alá járkáltam, hangom csak dünnyögés és fojtott hüppögés, nyöszörgés volt, élőhalottként tengettem a napjaim. Nekem sem felelt ez meg, de nem tudtam változtatni, nem tudtam túllépni rajta, a szerelmünkön, az elvesztésén, nem tudtam elengedni őt és nem is akartam.
Megint ott gubbasztottam mellette, a szél tépte a hajam és csípte az arcom. Nem voltam egyedül, ez alkalommal Liam várt rám a távolban, valaki mindig ott koslatott a nyomomban, hogy "szemmel tartson" nem-e készülök ledobni magam a Temzébe.
Csak egyedül akartam lenni úgy igazán, elbújni a világ elől és lassan összeszedni saját magam. Nem volt szükségem arra, hogy ellássanak kajával és körülöttem lebzseljenek a nap 24 órájában, csak azt akartam, hogy mindenki békén hagyjon.
A családom Londonban volt, minden nap megpróbáltak szólásra bírni, de csak rövid válaszokat adtam, dünnyögtem nekik valamit, majd elvonultam.
Kezeim a hideg kövekre simítottam, ujjaim közt szorongatott kék virágokból álló csokrot az egyik vázába helyeztem és kivettem belőle az előzőt, ami hervadásnak indult. Minden nap itt kuporogtam, el sem mozdultam volna, ha nem rángatott volna fel az aktuálisan mellettem állomásozó barátom.
Leültem a puha, nedves fűre és hátam a kőtömbnek döntöttem, ujjam végighúztam a nevén és az évszámokon, újra és újra fejbe vágott, hogy már nincs semmi másom, csak ezek a márványkövek. Engem senki nem kérdezett akkor, amikor döntöttek a sorsunkról...
- Hoztam neked virágot - szólaltam meg, halkan megköszörültem a torkom, de ennek ellenére nem esett nehezemre a beszéd. - Valami maradandót kellett volna adnom neked mindig, mert a virágok elhervadnak - tűnődtem, lábaim felhúztam és átöleltem magam. - Pont te mondtad, hogy a virágok mennyire törékenyek, és csak most tudtam meg, hogy tényleg mennyire igazad volt.
Hallgattam, vártam valami választ, de hiába. Már tudtam, hogy nem csinálhatok vissza semmit, hogy akármit csinálok, nem fogok választ kapni tőle, soha nem fogom már a karjaimban tartani törékeny kis testét.
- Amikor azt mondtam, nem tudom, hogyan tudsz hiányozni úgy, hogy ölellek, még nem tudtam, milyen is a valódi hiányod. Ez kegyetlen, Faith, nem tudom, képes vagyok-e nélküled létezni, mert nem is akarom ezt a világot nélküled.

39.rész Without you I'm a lost boy

Sziasztok! :)

Sok kommentet kaptam az előző részhez, s pozitívan érintett, hogy szinte mindannyian megnyugtattatok, nem utáltok, nem haragszotok. Tudom, hogy rengeteg kérdést hagytam magam után, de már nem húzhattam tovább Faith életét. Nagyon régóta tudtam, hogy a 38. részben fog ez megtörténni.

A történet Niall szemszögéből fut tovább, már sokszor mondtam, mégis rendszeresen megkérdezik, hány részes lesz a blog, tehát itt és most megválaszolom: már nem tudom. Eddig 50 részesre terveztem, viszont már belekezdtem a 40 rész írásába, jelen pillanatban pedig úgy érzem, az lesz az utolsó, de még semmi sem biztos.

Nessa. xx

~Zayn Malik~

Egy ideig mindannyian csak döbbenten néztünk rá, Niall látszólag teljesen összezavarodott, hangja visszhangzott a csendes folyosón, ököllel ütötte a szoba ajtaját, majd arcát odanyomta hozzá és hangosan zokogott. Egyszerre mozdultam Louis-val, míg Harry magához ölelte halkan, fojtottan síró barátnőjét. Az ilyesmi után és csak erre vágytam, de nem hagyhattuk magára a barátunkat.

Az ajtó nem nyílt ki egy darabig, Niall arcát a kezeim közé fogtam, dühös kiáltozás és reménytelen vádaskodások helyett a vállamra borult, karjai tehetetlenül lógtak a teste mellett. Sosem láttuk őt még így, vállai rázkódtak, egyre inkább levegő után kapkodott, majd egy idő után szinte utálkozva lökte el magát tőlem és eltántorgott egy távolabbi székhez. Készek voltunk ugrani, ha megbillent volna, végül biztonságban eljutott a legtávolabbihoz és leesett rá. Visszafojtott lélegzettel meredtünk, belülről rágtam az alsó ajkam, Harry arcát könnyek áztatták, legszívesebben én is ugyanúgy sírtam volna, hiszen mindannyian szerettük a bent fekvő lányt, de egyelőre a göndörön kívül mindegyikünk lenyelte az érzéseit.

Jobbnak láttam őt kis időre magára hagyni, végül elvetettem az ötletet, amikor újra dühösen felpattant, kipirult arccal ökölbe szorította a kezét és újra az ajtót kezdte volna ütni, végül lecsúszott a fal mellett és átölelte magát. Már tudtam, mi volt készülőben, az egyik unokaöcsém pánikbeteg, Niall pedig erősen a pánikroham tüneteit produkálta.

Leültem mellé, teste remegett, mintha fázott volna, fejét lehajtotta és ujjai a hajába martak, megérintettem a vállát, csak annyit akartam, hogy tudja, vele vagyunk. nehezen vett levegőt, mellkasa rendszertelenül emelkedett és zihálni kezdett. Tiltakozott, amikor közös erővel húztuk fel a földről, újra kiabálni kezdett és próbált szabadulni, olyan volt, mintha Niall helyett egy ijedt állatot tartanék. 

Az ajtó, melyre annyi ütést mért, kicsapódott, és ő hirtelen felkapta a fejét, mintha csak abban reménykedne, hogy Faith áll ott, de Rebeca volt, arca kipirult és ajkait szorosan préselte össze. Lefejtette magáról Liam karjait és nagy léptekben szelte át a távolságot. Niall egyedül az ő érintésére nem maradt érzéketlen, a szőke lány belefúrta magát a pólójába és hangosan zokogni kezdett. Fejemet elfordítva bámultam ki az ablakon, a szívem összeszorult, könnycseppek folytak végig az arcomon, még közel sem voltunk túl a nehezén, az csak most jött.
- Sajnálom! - zokogott fel újra a lány, Niall hajába túrt és szorosabban ölelte magához. Arcán patakzottak a könnyek, míg a fiú egész testében remegve kapaszkodott belé
- Én ezt nem bírom - suttogta, hangja elfúlt és néhány pillanatig csak zokogott, majd elhúzódott Rebecától és mielőtt megállíthattuk volna bement a szobába.
Állt a szoba közepén és csak bámulta az apró testet. Felsorakoztunk mögötte, pillantásomat a lányon tartottam, nyugodtnak tűnt, de nem olyan volt, mintha aludna. Túl mereven feküdt, elfehéredett arcát megvilágították a mesterséges fények, Harry elfordította a fejét és kiment, míg Louis az ajkát harapdálva állt mellettem. Csak néztem Niallt, ahogy újra lerogyott mellé és fejét a már nem emelkedő mellkasra hajtva ragadta meg az apró kezet és belecsókolt a tenyérbe. Elcsendesedett egy kis időre, csak a szipogása, s nehéz légzésünk törte meg a csendet. A falnak dőltem és csak bámultam az ágyra, akartam mondani valamit, de a sajnálom itt nem segített senkinek. Annyi mindent tudtam volna mondani Faithnek most, hogy már nem volt rá lehetőségem. Nem velünk töltötte a legtöbb idejét, általában egymás nélkül nem tettek egy lépést sem, így nem sokat maradtunk kettesben. Szerettem, Louis is szerette, Liam is, Harry pedig különösen. Szerettem volna elmondani, hogy mennyire szerencsés Niall, amiért ilyen barátnője van, megköszönni, hogy boldoggá teszi. Nem tudtam múltidőben beszélni róla, mert tegnap még mosolygott rám, jelét sem mutatta annak, ami ma történt. Mindannyiunknak illett volna mondania pár szót, de nem szóltunk, csak álltunk idétlenül és néztük szőke barátunkat, aki halkan nyöszörögve szenvedett. Fájt őt, őket így látni, mert még így is jobban szerették egymást, mint bárki, akit ismerek, pedig már nem volt, aki viszontszeresse Niallt. 

~Niall Horan~

Túl fényes volt minden.

A hátamon fekve bámultam a fehér plafont, nem csináltam semmit, csak néztem felfelé és kizártam mindent. Nem sokáig tartott ez az állapot, lassan bírtam működésre az agyam, lassan, de biztosan.

Hirtelen ültem felé, ziháltam, lábaim a földre helyeztem de egy kar ragadott meg és tartott vissza. Lassan, de biztosan eljutott az agyamig minden, fejemet a tenyerembe ejtettem és halkan szenvedve próbáltam lerázni magamról a kezeket. Talán Louis volt, vagy megint Zayn fogott le, semmiképp sem Faith, ahhoz ez az érintés túl kemény és határozott volt, nem tudtam, nem érdekelt, ki az, még mindig túlságosan is éreztem. Menekülni akartam, de nem tudtam hová, kihez és hogyan.

- Niall... - a hang egyik barátomhoz sem tartozott, mégis annyira ismerős volt. Felemeltem a fejem és a férfire néztem, kinek arca elkínzott volt és szemei élettelenül csillogtak. Leült mellém, nem mondott semmit, én pedig képtelen voltam bármit is kinyögni. Tudtam, habár máshogy, de ő az egyetlen, aki annyira szereti Őt, mint ahogy én. 

Vállaim rázkódtak az érintése alatt, a hajamat markolásztam, mert fájt minden, mégsem tudtam megmondani, mi az, ami annyira kínoz, mert nem a testem fájt, hanem a lelkem. Ez elől pedig nem tudtam menekülni.

Részvétet kellett volna nyilvánítanom, neki is, de én nem tudtam megszólalni. Olyan ölelésbe vont, mintha a fia lettem volna, homlokom a vállának támasztottam és zokogtam. Képtelen voltam abbahagyni, képtelen voltam bármit is tenni, a fejemben mindenhol Ő volt, látnom kellett, míg a lelkem tiltakozott az elvesztése ellen, a testemben máris éreztem jelenlétének hiányát.

- Látnom kell - préseltem ki ajkaimon. Szavaim összefolytak, érthetetlenül dünnyögtem, de ő mégis érthette, amit mondtam.

- Most nem lehet, Niall - kezét a tarkómra tette, a testem megfeszült, nem mondhatta nekem senki, hogy nem láthatom őt akkor, amikor akarom. - Faith szervdonor volt, épp megment pár életet.

Megdermedtem, az első kérdésem az lett volna, én miért nem tudok erről, de belegondolva ez teljesen logikus volt, magamtól is tudnom kellett volna, hogy ilyen döntést hozott.

- A szíve... - nyeltem nagyot, azt akartam kérdezni, hogy azt is megkapja-e valaki, viszont nem tudtam befejezni a mondatot. Képtelen voltam rá, ő pedig tudta, mire akarok kilyukadni. Vonakodva bólintott, én pedig csak nyeltem a könnyeim mielőtt újra felzokogtam volna. Önzőség volt, de arra gondoltam, azt nem kéne, hogy valaki más vegye birtokba, hiszen az enyém volt. Hányszor bírtam hevesebb dobbanásra, hányszor dobbant együtt az enyémmel, ő mondta, hogy hozzám tartozik.
Nem igazán értettem, miért kellett bent maradnom, miért nem mehettem el és menekülhettem bele a gondolataimba. Egyedül akartam lenni, de úgy éreztem, nincs hova mennem, nem akartam hazamenni, mert az a ház többé már nem volt az otthonom. Hajléktalanná váltam úgy, hogy millióim lapultak meg bankszámlákon, s London gazdag negyedében várt volna a ház, amiben azóta laktam, hogy szétköltöztünk a fiúkkal. Hajléktalanná váltam, mert az én életemben az otthon nem egy hely volt, hanem egy személy, akit elvesztettem.
Egyedül akartam lenni úgy, hogy rettegtem attól, egyedül maradok. Ültem az ágy szélén és mozdulatlanul bámultam ki az ablakon, mindenhol őt láttam, mindenhol, és nem tudtam szabadulni tőle. Nem is akartam, semmit sem akartam már nélküle.
Az oldalamra dőlve húztam magam össze, könnyek potyogtak a szememből, átöleltem magam és próbáltam lenyugodni. Senki nem mondhatta azt nekem, hogy szándékosan nem vagyok képes kimászni az önsajnálatból, én igazán akartam, de nem ment. Mégis hogy ment volna? Az elmúlt majdnem 2 évben minden más háttérbe szorult mellette, nekem ez így volt jó, most pedig elvették tőlem azt az embert, akit jelen pillanatban is jobban szeretek, mint bárki mást. Elvették a jövőm.
- Szia! - a hang halk volt, s mégis összerezzentem. Úgy pislogtam a belépő barátaimra, mint egy ijedt nyúl. Nem feleltem, visszazuhantam az ágyra és továbbra is bámultam magam előtt a fehér falat és elmerültem a saját belső viharomban. Kezeim remegtek, az egész testem remegett, fáztam, mégis izzadtam, mert már nem volt, aki az ölelésével megmentsen.
Ki akartam zárni a fiúkat, mert már tudtam, mekkora fájdalommal jár szeretni valakit. Már nem akartam semmit, de őket nem rázhattam le, ebben az esetben nem a One Direction voltunk, csak Niall, Liam, Louis, Harry és Zayn. Barátok, átlagosak, összetartóak, mert nem hagytak el akkor sem, amikor én elhagytam önmagam.
- Hoztunk neked kaját - szólalt meg halkan Liam, valamit letett a szekrényre de nem vettem a fáradtságot, hogy megnézzem. Nem voltam éhes.
Egyik lábukról a másikra nehezedtek, zavartan próbáltak szólásra bírni, viszont nem köszöntem nekik, nem reagáltam semmire, csak néztem a falat, melyen Faith arcát láttam. Hosszú, barna haja gyönyörűen ölelte körbe csodás arcát, ajkai egészség, piros színben pompáztak, szemei csillogtak. Olyan gyönyörű volt, ő még betegen is annyira, annyira szép volt.
- Niall, tudjuk, hogy nem akarsz róla beszélni, de tudnod kell, hogy nagyon sajnáljuk, ami történt. Fogadd őszinte részvétünket - Zayn hangja halk volt, szomorú és remegős, a mondat végén nagyot nyelt és tétován megérintette a vállam. Igazság szerint mást sem akartam, csak róla beszélni, róla beszélni Vele, elmondani neki, mennyire csodálatos, mennyire jó hozzám.
Lehunytam a szemeim, újra rázni kezdett a zokogás. Nem sajnálatra volt szükségem, nem akartam elfogadni a helyzetet, erről valóban nem akartam beszélni. Azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék, bárcsak meghalhatnék, hogy ne kelljen nélküle léteznem, mert nem akartam az életet nélküle.
- Jól van, haver, sírj csak - nem emlékeztem, hogyan kerültem Louis vállára. Kapaszkodtam belé, eszeveszettül markoltam mindent, ami a közelemben volt, mert már megint annyira fájt. Nem akartam a közelükben lenni, hiszen ismertem őket és tudtam, fájt nekik, hogy ilyen állapotban láttak. Fordított esetben nekem is fájt volna. Képtelen voltam eltaszítani őket magamtól, mert szükségem volt rájuk, náluk jobban senki nem tudta, mit jelentett nekem Faith. Nem mondták, hogy idővel majd jobb lesz, nem jöttek azzal, hogy a szívemben mindig élni fog, mert ez baromság volt. Hogyan élne örökké a szívemben, ha nem tudom többé megérinteni? Hogyan, ha nem csókolhatom, ölelhetem, nem érezhetem az illatát, nem fúrhatom az arcom a hajába, ha nem válaszol a kérdéseimre és nem pityeredik el a karjaimban, akárhányszor elmondom, mennyire szeretem?
Semmit sem akartam annál jobban, mint a karjaimba véve addig hadarni neki az érzelmeimről, mígnem ágymásba borulva sírtunk volna. Úgy éreztem, sosem fogok felállni, sosem fogok úgy gondolni rá, hogy ne marjon fel belülről a fájdalom. Mindig rá gondoltam, minden pillanatban
Az éjszakát muszáj voltam a kórházba tölteni, nem mehettem haza, állítólag sokkot kaptam és pánikrohamom is volt, többször. Nem igazán bántam, hogy maradnom kellett, mert már nem volt hová mennem. Nem mehettem haza, mert megőrültem volna. Nem akartam abban az ágyban aludni, amelyben többé nem bújhatott hozzám, nem akartam leülni a kanapéra, amin milliószor bújtunk össze. Nem akartam látni a ruháit, apró cipőit, szegecses karkötőit, fura apróságait, az agyonolvasott könyveit.
Csak feküdtem mozdulatlanul, sírtam, majd kissé megnyugodtam és csak bámultam magam elé. Az első olyan éjszakám volt nélküle, aminek tudatában voltam. Vártam valamire, vártam a válaszokra, de legfőképp arra vártam és vágytam, hogy bekopogjon az ajtón, bedugja a fejét, melyen szanaszét állnak barna tincsei, s az ölembe férkőzve azt mondja, itt van. Belemarkoltam a hajamba és rángattam a tincseim, idegbajosan csíptem, martam a bőrömbe, elhittem, hogy ez csak egy túlságosan mély álom, de nem az volt, nem ébredhettem tomboló szívvel, izzadtságban úszva mellette. A legrosszabb rémálmom vált valóra.
Mellkasomhoz szorítottam a zöld pokrócot, a kórházba magával hozott dolgai már nálam voltak, akármennyire is nem akartam látni őket. A szekrényen pihent a bögréje, ruháit egy kicsit dobozban rejtettem el úgy, hogy ne lássam, a pokrócot viszont szorítottam magamhoz és belefojtottam a zokogásom. Rosszullét kerülgetett arra a gondolatra, azért vannak nálam a ruhái, mert valahol az alagsorban ő most élettelenül, meztelenül fekszik, tejfehér bőrén vágások és varratok éktelenkednek, mert elvették a szívét, pedig az csak a miénk volt. Ő használta, nekem szükségem volt rá, megosztoztunk rajta. Arra gondoltam, mennyire zavarban lenne, s legszívesebben tombolva kerestem volna meg az orvosokat, hogy öltöztessék fel őt, mert az a test az enyém, csak én láthattam így, senki más, és mert biztosan fázik. Én is fáztam. Rázott a hideg, szemeim tágra nyíltak, amikor lehúztam a pokrócról egy barna hajszálat. Remegve fogtam az ujjaim közt, egy kis darab volt belőle, egy kicsi, nemrégiben még élő darab. Nagyon betegnek éreztem az elmém, a testem pedig valóban beteg is volt, épségben képtelen voltam elviselni ezt a csapást az élettől.
Néhányszor elbóbiskoltam, olyankor ugyanazt éltem át, amit a jelenben, sehová sem tudtam menekülni. Felébredtem, míg nem tudatosult bennem, mi a helyzet, addig hisztérikus állapotban tapogatóztam és a nevét suttogtam.
- Faith! - szemeimet résnyire nyitva addig forgolódtam, mígnem leestem az ágyról és a fejem találkozott a hideg padlóval.
Feküdtem a földön és bámultam a plafont, arcomon néma könnycseppek csorogtak végig, mert újra és újra tudatosult bennem, már hiába szólítom, hiába kiáltozok érte, nem fog jönni, nem fogja meg a kezem és húz ki magával a kertbe, hogy lehűtsem magam, aztán általa újra forróvá váljak. Soha többé nem fog a hajamba túrva magához vonni, többet nem nevetünk egymásra két kissé vadabb csók közt, nem pislog rám bágyadtan, amikor reggel felemeli a fejét a mellkasomról. Nem nézhetem többé alvás közben, nem szoríthatom magamhoz és súghatom a fülébe, mennyire gyönyörű. Nincs több filmezés, nincs több betanulni való nyálas szöveg, nincs több elmormolt idézet a kedvenc könyvéből, nincs már semmi, nincs már boldogság. Semmi, nincs semmi.
Fájt a fejem, de ez a fájdalom más volt, igazi, mert lüktetett, olyan fájdalmasan fájt. Lehet valamihez hasonlítani a fizikai fájdalmat? Ezen tűnődve zokogtam fel újra, mert annyira akartam őt, annyira szükségem volt rá, jobban, mint neki valaha rám, csak az volt a különbség, hogy én mindig ott voltam mellette, ő pedig már nem dönthetett arról, akar-e segíteni nekem, vagy nem.
Hosszú perceken át mozdulatlan maradtam, majd erőt vettem magamon és kapaszkodókat keresve álltam talpra, hogy aztán bedőljek az ágyba és ott folytassam, amit a padlón tettem. Sosem voltam még ennyire magányos. A keskeny ágy pont akkora volt, hogy kényelmesen befészkelhesse magát a karjaimba. Tudtam, hogy nem voltam egyedül, ott voltak nekem a fiúk, anya, apa, a bátyám, Theo, aki még csak egy kisbaba, mégis nagyon boldoggá tesz, s akinek szüksége volt rám is, de magányos voltam. Egyedül maradtam a gondolataimmal, melyek csak Faith körül forogtak.
Magamban újra tervezgetni kezdtem a már megvalósíthatatlan jövőnket. Elképzeltem az esküvőnket, aznap a gyönyörű, habos, hercegnős ruhájában sétált volna ki elém valamelyik parkban, én pedig csak néztem volna arra gondolva, hogy az enyém a legjobb csaj a világon. Valószínűleg, ezt a feszültségoldás miatt fennhangon közöltem is volna a magamhoz térésem után. Csukott szemeimen át láttam őt kerekedő pocakkal, csinos anyuka lett volna, hiszen csípője annyira vékony volt, ami miatt valószínűleg nehezen hozta volna világra a kislányunkat.
Rázott a zokogás, a pokrócot az arcomhoz emeltem, éreztem az illatát.
Elképzeltem, hogyan ölelem majd magamhoz, miközben a boldogságtól sírva nézem kettejüket, majd bekattanva rohanom körbe Londont, hogy mindenki megtudja, mekkora mázlista vagyok. Elképzeltem egy kislányt, aki pont olyan lett volna, mint amilyen ő volt, persze rejtve az én vonásaimmal. Mennyire szerettem volna azt a kislányt. Holly, aki képes lett volna az ujja köré csavarni mindenkit, aki miatt elvesztettem volna a "szigorú apa" képesítést, mert valószínűleg képtelen lettem volna nemet mondani bármire is. Igazán boldog életet tudtam volna teremteni a gyerekeim és Faith számára, ha kapok rá esélyt. Talán úgy könnyebb lett volna elviselni az elvesztését, ha van valaki kettőnkből, aki már csak rám számíthat, akinek szüksége van rám, aki csak a miénk. De nem volt.
Elképzeltem a közös, boldog életünket, melyben folyamatos szerepet játszottak a fiúk, s jövendőbeli családjaik. Két-három gyereket akartam, vagy bármennyit, de mindent tőle. Kislányokat, kisfiúkat, akikért rajonghatok, s elnyerhetem a szeretetüket valami egész más módon, mint ahogy most elnyertem a 1D-s pólóban feszítő kicsik szeretetét. Igazi apa lettem volna nem épp átlagos életstílusom ellenére is. Sosem hagytam volna, hogy a családom úgy végezze, ahogy az az enyém és az övé. Nem hagytam volna, hogy a gyerekeim ingázzanak köztem és Faith között, valószínűleg sosem hagytam volna addig sodródni a kapcsolatunkat, hogy ez bekövetkezzen, hiszen mindig őt helyeztem előtérbe.
Neki nem most kellett volna elmennie, nem így, hanem öregen, fáradtan, nyakig beburkolózva egy puha ágyba, amikor én már nem lehetek mellette. Ő sokkal könnyebben túllépett volna a halálomon, főleg idősen, hiszen ő amúgy is sokkal erősebb volt, mint én. Én csak profin értettem ahhoz, hogy a közelében mosolyogjak, mert ez nem volt nehéz, hittem abban, hogy meggyógyul, mert egyszer már megtette. Nem az ő hibája volt, hogy másodjára ez nem történt meg.
Egy pillanatra felötlött bennem egy gondolat, mégpedig, hogy ezek után többet nem hiszek Istenben, mert elvette őt tőlem. Kegyetlenül elszakította tőlem, miután odaadta és elhitette, hogy teljes mértékben az enyém lehet. Hibáztatnom kellett valakit, muszáj volt keresnem valakit, talán egy nem is létező személyt, akire ráháríthattam a haragom, végül saját magamnak magyaráztam ki. Istennek csak szüksége volt a legszebb, legtisztább angyalára, ezért vette el tőlem.

Jelölés

Sziasztok! :)
Hű, már ez a 4. bejegyzés, amit ilyesmi miatt írok. A többi blogomon már olvashattatok egy bizonyos versenyről, most ugyanazon az oldalon jelöltek egy másik kategóriában, ami nem más, mint a "Legkedveltebb író". Nem tudom, mennyire kedveltek engem, de többnyire pozitív visszajelzéseket kapok, ezért kérlek meg titeket, hogy ha egy picit is kedveltek, netán még szerettek is engem, vagy csak a blogjaim, akkor szavazzatok rám ITT. A szavazatokat természetesen meghálálom majd, mégpedig azzal, hogy teszek majd ki egy szavazást, melyben eldönthetitek, melyik befejezett blogomra szeretnétek +1 részt. 
Köszönöm szépen, ha ezt megteszitek! <3 

Nessa. xx

38.rész Close your eyes, sometimes it helps

Életed utolsó pillanatiban elgondolkozol azon, vajon mindig helyesen cselekedtél-e, vajon Isten tárt karokkal vár-e majd, vagy a pokolban fogsz megbűnhődni minden rosszért, amit elkövettél. Az én lelkem tiszta volt, hiszen soha nem bántottam senkit, s mindig, mindenkit csak védeni próbáltam. Nem aggódtam amiatt, hogy talán hatalmas büntetések várnak majd fent, hiszen csak a szokásos, viszonylag apró bűnöket követtem el a magam kárára, mások életét sosem keserítettem meg.

Az utcánkba nem rég költözött 2 idősebb fiú, 10-11 évesek voltak, míg én csupán 6. Az udvarunkról is hallottam a hangjukat, a hintaágyban ülve próbáltam inkább erre figyelni, mintsem egymással kiabáló szüleim hangára összpontosítani. A kapuhoz kocogtam, amikor egy kutya csaholását hallottam, majd olyan kongást, amely a bádogkukához csapódó kő hangjára emlékeztetett. Kinyitottam a kaput és félve néztem ki rajta, vártam, hogy Rebeca felbukkanjon a sarkon, hosszú szőke haját húzva maga után, ahogy minden délután tette szeptember óta. 
Pillantásom megakadt a koszos, fekete-fehér kiskutyán, mely behúzott farokkal próbált menekülni. Összehúzott szemekkel néztem a fiúk irányába, a szomszédos házzal szembeni telekre költöztek, az egyikük kezében csúzli figyelt, újabb követ helyezett bele és az állat felé emelte a karját. Láttam, hogy lehunyta az egyik szemét, és én abban a pillanatban, ahogy feljebb emelte a csúzlit futva indultam a kutyus felé.
- Nem bánthatod a kiskutyát! - sikoltottam, s a földre vetődve megragadtam az apróságot. A kő a csípőmbe mart, könnyek lepték el az arcom, remegve szorítottam magamhoz az ijedt állatott, mely szinte az ölembe pisilt az ijedtségtől. Csak szorítottam a mellkasomhoz, sántítva indultam vissza a házunk felé, mert sántítani mindig kellett, akkor is, ha a karod fájt, vagy a fogad. A két fiú elrohant, becsapták maguk mögött a kertkaput és eltűntek a házukban, míg én nem törődtem a kutyapisi szagot árasztó nadrágommal, kinyitottam az ajtót és besurrantam a kutyával, mely a szüleim hangjára felkapta a fejét, fülei égnek meredtek, végül még kisebbre húzta magát a karjaim közt. Óvtam őt, s próbáltam eldugni anyáék elől, mert nem engedték volna, hogy megtartsam, de csupán néhány órán át titkolhattam, hogy a furcsa szagok nem kintről jönnek, hanem a szekrényemből, melyben elbújtattam az apróságot, akárhányszor rájött egyikük, hogy gyerekük is van. Végül a Daisy névre keresztelt apróság - aki nem mellesleg fiú volt - és én lebuktunk, s újabb vitát generáltunk a szüleim közt, míg végül az egyik állatmenhelyre vittük, s fürdésnél apa megpillantotta belilult oldalam.
- Mi történt? - kérdezte, leguggolva elém szemügyre vette a foltot, én pedig csak halkan motyogva húztam rá a pólóm.
- Semmi, csak beütöttem - hazudtam. Ez volt életem első hazugsága, melyet nem lehetett rossznak mondani, hiszen csak nem árultam be a szomszéd fiúkat, akik amúgy megérdemelték volna, hogy apa szóba elegyedjen velük.

Többé-kevésbé teljes életet éltem, többnyire mindig igyekeztem túllépni a rosszon és a jóra gondolni, hiszen az életemben a rossz dolgok után mindig jött valami jó, amivel egyenlőségbe kerültek. A szüleim utálták egymást, de legalább volt egy csodálatos barátnőm. Anya megcsalta apát, de az enyém volt Niall. Az enyém volt Niall és ez volt a legfontosabb, ez túl sok boldogságot jelentett, ki kellett egyenlíteni, de azt már nem értettem, a halálomat mivel lehet majd egyensúlyba hozni.

Niall szorosan tartott a derekamnál fogva, ujjaim közt szorongattam a mozijegyeket míg ő szabad kezébe vette a hatalmas doboz popcornt. Kaptam egy hatalmas csomag gumicukrot, amiket mi válogattunk össze, s evés helyett inkább abba a kezembe helyeztem, mellyel átöleltem, másikkal levettem az üdítőm és azon tűnődtem, hogyan szedjem le a nachost és Niall üdítőjét.
- Elnézést - kicsit felemelte a popcornt, amikor újra felénk fordult a pultos lány - itt hagyhatnám ezeket addig, míg bemegyek a barátnőmmel?
A lány végigmért, bár talán anélkül is pontosan tudta, kik vagyunk és mi a helyzet velünk. Irigykedve néztem hosszú, hullámos tincseit, melyek bólogatása alatt fel-le táncoltak. Szemeimet kissé felfelé fordítva néztem az én saját tincseimre, a frufrumra, mely oldalra fésülve egészen elviselhető volt.
- Hogyne - mosolygott kitartóan, én pedig úgy éreztem, mintha Niall máris újra a szinglik táborát erősítené. Egyelőre még ott voltam, viszont féltékenységre semmi okom nem volt. Szöszke barátom köszönömöt mormolt, letette a popcornt a pultra és kivette a kezemből az üdítőt. Egy kissé kevésbé látogatott moziban jártunk, Niall elintézte, hogy a rég letelt vetítési idő ellenére ma nekünk - és még pár elszánt Éhezők Viadala rajongónak, akik hajlandóak drágábban venni jegyet - újra lejátsszák.
Akármennyire is szerettem volna visszautasítani ezt azzal a mondattal, hogy bemegyek egyedül, nem tehettem. A helyzet az volt, hogy jobb napjaimon Niallel leléphettünk kis időre, olyankor otthon aludtam, a srácokkal töltöttem az időm és mély beszélgetéseket folytattam Rebecával, de ez már egyre kevésbé fordult elő, mivel az orvosok csak kutattak megfelelő kemoterápia után, míg én egyre rosszabbul lettem. Niall nem adta fel, és én miatta nem engedtem el magam. Nem vallotta be magának, de mindketten tudtuk, talán csak hónapjaim vannak hátra.
- Egy pillanat és jövök - ígérte, miközben az ölembe adta a nachost és az italtartókba elhelyezte az üdítőinket. Mosolyogtam rá, mire lehajolva gyengéd csókot pihentetett ajkaimon, majd megfordult és kirohant, hogy néhány másodpercen belül beloholjon, kezében a kimaradt rágcsálnivalókkal.
Lehuppant mellém, kissé bénázva nyomta le a mellette lévő szék alját és lerakta rá kukoricát, amint elengedte volna az visszaugrott a helyére, ám még időben nyúlt utána, s így megmentette a popcorn felét. - Hozok még egyet - sóhajtott, kuncogva nyúltam a keze után és húztam vissza.
- Én úgy sem kérek, elleszek a cukorral, nyugodtan edd csak meg mindet - mutattam az ölembe, a krémes sajtba mártottam egy háromszög alakú chipset és felé nyújtottam.
- Te edd meg - fogta meg a kezem, s finoman felém fordította. Puszit nyomott az arcomra, szinte már büszke volt rám, amikor hümmögve haraptam le a chips felét. Talán illetlenség volt, de ma senki nem szólt le azért, mert felhúztam a lábaim és a karfa ellenére is a lehető legjobban simultam Niallhöz. Úgy véltem, vele talán nem volt jó ötlet eljönni ide, hiszen elvonná a figyelmem a filmről, de ragaszkodott hozzá, hogy nézzük meg. Még el sem kezdődött, amikor már javában tele volt a hajunk pattogatott kukoricával és kissé megcsappant a gumicukrunk is.
- Tényleg hozok még - nevetett, de abban a pillanatban elsötétült a terem. Az emberek még sutyorogtak egy darabig, kuncogtam a reklámokon és csillogó szemekkel néztem a hatalmas kivetítőn futó új filmek trailer videójára. Lélekben már a következő ilyen alkalmat terveztem.
- Ne menj el! -motyogtam, s csupán ennyi kellett ahhoz, hogy visszahuppanjon a fenekére és egyik karjával átölelve húzzon magához. 
A szívem izgatottan dobogott, ahogy megjelentek az első képkockák. Többé nem foglalkoztam étellel, Niall jelenléte kellemes volt, de meg sem próbálta elterelni a figyelmem, melyet a filmnek szenteltem. Több, mint 2 órán át teljesen normális párnak éreztem magunkat, imádattal csillogó szemeim le sem vettem a vászonról, Niall nyomta a kezembe a kólám és nyújtott felém néha egy cukrot, melyet lassan szopogattam el. A látvány letaglózott, sokszor csak elnyílt ajkakkal bámultam magam elé, az agyam nem pörgött a történéseken, habár olvastam a könyvet a vége mégis sokkolt. Túl hirtelen történt, majd a lámpákat lassan felkapcsolták és én még mindig csak meredtem magam elé. Körülöttem kukoricák hevertek, Niall ölében üresen hevert a nachos műanyagdoboza, néhány gumicukor maradt a zacskóban, de minden elfogyott, csupán a mellkasomhoz szorított papírpohárban lötyögött még némi kóla.
- Faith - bökte meg finoman az arcom, halkan nevetett rajtam és néhány rövid tincsem elsimította a homlokomból. Kicsit megráztam a fejem, amit megjegyzem, rosszul tettem, viszont a tompa nyilallás ellenére is észrevettem, hogy már csak ketten ültünk az üres teremben.
- Hol a folytatás? - böktem ki, elérve ezzel egy hangos kiröhögést. Puszit nyomott az arcomra és közben a fejét rázta.
- Sajnos azt még én sem tudom megszerezni neked, Angyalom - ölelt magához, kuncogva csókolta meg a bőröm és néhány percig halkan nevetve ölelt, én csak értetlen arccal fúrtam arcomat a pólójába. - Mehetünk? Jól vagy?
Bólogattam, az utolsó cukrot tolta számba, majd lesöpörte magáról a kukoricákat és néhány zacskót összegyűrt. Felhúzott, belebújtatott vékony kis dzsekimbe és magához ölelve baktattunk le a lépcsőkön.
Vaku villant az arcunkba, éreztem, hogy izmai megfeszültek körülöttem, testével védett a kamera elől és a kukába hajítva a gombócot biccentett a moziban dolgozók felé, ezzel megköszönve azt, hogy a kedvünkért lejátszották újra a filmet. A fotós egy növény mögött bujkált, Niall nekem szentelte a figyelmét és a filmről beszélt, hogy mennyire tetszett neki és hozzám hasonlóan néhány percig ő is csak bámult, amikor vége lett. Kuncogtam rajta, kiléptünk a hűvös tavaszi időbe, jobban simultam a mellkasához, kabátom zsebéből előhúztam a szürke sapkát és felé nyújtottam. Ezúttal nem mondta, hogy ne vegyem fel, hiszen a szél igencsak fújt, nem terveztem beszerezni egy középfülgyulladást. Szó nélkül - vagyis még mindig a filmről hadarva - húzta a fejemre a sapkát és néhány tincsem a homlokomba fésülte. Kissé elnyílt ajkakkal nézett rám, a mondatot nem fejezte be, csak magához húzott és ott, a járda közepén csókolt meg. Nem tudtam és nem akartam tiltakozni, a szívem felforrósodott arra a gondolatra, hogy ezt emberek előtt teszi, egészséges, szép emberek közt, akik nem olyanok, mint én. Kezét az arcomra helyezte és végigsimított rajta, beletúrt a hajamba és finoman ízlelgette az ajkaim. Nem löktek meg minket, senki nem szólt be, szerintem Niall ebben a helyzetben képes lett volna nekiugrani annak, aki meglökött volna engem, szinte a testőrömmé vált, a testével védelmezett minden elől. 
- Szóval amikor Peeta... - húzódott el, én pedig csak néztem a szemét, kezem kissé kipirult arcán pihent, végül ezt a mondatot sem fejezte be, mosolyogva fogta meg a kezem és belecsókolt a tenyerembe. - A fenét beszélek itt, szinte csak hallgattam a filmet - nevette el magát, majd átölelt és a fülemhez motyogta el az óránként elmondott szavakat. Gyönyörű vagy.
- YOU KNOW I TAKE INTO ANOTHER WORD! - énekelte kissé hamisan, a nappali közepén léggitározott és rázta a fejét. Teljesen hülyét csinált magából a kedvemért, na nem mintha ez olyan nagy kihívás lett volna számára. Ugrált, dobálta magát és csapkodott a karjaival, a kanapéról néztem az előadását, hátradőlve nevettem rajta, mígnem kissé izzadtan levágódott mellém. 
Nevetve simítottam el a homlokára tapadt tincseit, neki ez meg sem kottyant, az arca pirosodott ki a folyamatos fejrázástól.
- Ha vége a bandának és nem jön be a rapszakma, rocker leszek - jelentette be, én pedig csak hangosabban nevettem fel. Hallottam már rappelni, Rebeca mindig Liam képei és videó közt kutakodott, előszeretettel küldte el nekem a videókat, melyekben Niall alsónadrágba parádézott. Volt itt minden, rappelés a főszereplésével, míg Liam a háttérben hadonászott és nyögdécselt. Ez csak egy finomság, köztük még rengeteg olyan van, amin Niall egyedül idétlenkedik szintén csupán egy alsóban, vagy épp Louis mögött furikáznak az üres stadion állóterében. 
- Maradj csak a bandánál - simítottam végig az arcán, ajkait kissé összeszorítva bólogatott, majd az ölébe húzta a lábaim és úgy nevetett rám. - Nagyon idétlen rocker lennél.
- Most megsértődtem - húzta fel az orrát, rákoppintott az enyémre és mindketten elnevettük magunkat. - Igazad van, a rock inkább Harrynek való, ő már most olyan, mint az öreg Mick Jagger.
Hangosan felnevettem, karját a fejem mögé tette és kissé fölém hajolva csak nézte az arcom és közben mosolygott. Beletúrtam a hajába, annyira közel volt, hogy az orra az enyémhez ért, ő pedig csak mosolygott és pillantása le-fel ugrált az ajkam és szemeim közt. Nem sokáig bírtam ezt, a szorításom erősödött, a bicepszét markolva próbáltam meg elérni a száját, de minduntalan nevetve elhúzta a fejét egészen addig, míg a vállánál fogva megragadtam és az ölébe huppanva nyomtam számat az övére. Nevetve ölelt át, beletúrt a hajamba és szorosan tartott az ölelésében.
- Azt hiszem, maradok rapper - tűnődött, homlokom az övének döntöttem és azon voltam, hogy újra kisajátítsam az ajkait.
- Maradj csak a bandában - mosolyodtam el, halkan hümmögve motyogott még valamit, majd ledobott magáról és fölém kerekedett.
- Táncolj velem! - suttogta a számba. Csillogó szemekkel húzódott el, mosolyogva néztem rá és kissé értetlenül vontam össze a szemöldököm.
- Szeretnéd, hogy elmenjünk valahová? - végigsimítottam az arcán, habár máskor nem utasítottam volna vissza egy ilyen ajánlatot, akkor inkább maradtam volna otthon.
- Nem, nem, vagyis ha akarod, elmehetünk, de én itt szeretnék. Most.
Lemászott rólam, ujjainkat összekulcsolva húzott fel és a mellkasára vont. Lassan leesett, hogy mit szeretne, a távirányítóval addig ügyeskedett, míg behozta rajta a youtube csatornáját és keresett egy számomra ismeretlen, lassú dalt. Ahogy felcsendült mosolyogva támasztottam meg állam a mellkasán, míg átölelt és homlokát az enyémnek döntötte.
- Nem is igazán lassúztam még veled - tűnődött, kezét a tarkómra tette és szoros ölelésbe vont, csak ringatóztunk jobbra-balra, de olyan jó volt. Szórakozóhelyeken nem igazán lehetett csak így összebújni, itt viszont nem látott minket senki, homlokát az enyémnek döntve nézett mélyen a szemembe és hüvelykujjával az arcom simogatta. Gyengéd csókokat hagyott az ajkaimon, végül arcát beletemette a hajamba és csak tartott a karjai közt.
Ha szeretsz valakit, elfogadod mindennel együtt, s nincs olyan, amit ne szeretnél benne. Szerettem, ahogy Niall bánt velem, hiszen a tenyerén hordozott, mégsem halmozott el ajándékokkal, mert nem azokra volt szükségem. Ajándékok helyett ő minden nap bebizonyította, hogy igazán szeret. Szerettem, hogy vicces volt, nem vette túl komolyan a dolgokat és nem törte magát az élet nagy problémáin. Szerettem, hogy mindig nevetett, az arcán mindig ott figyelt egy kis mosoly, vagy ha éppen nem, akkor elrévedő tekintettel állt százezrek előtt, s a gitárját, mikrofonját szorongatta. Igazán szerencsésnek mondhattam magam abból a szempontból, hogy engem választott, mégis azt kívánom, bár ne tette volna, mert én tehettem arról, hogy elvesztette önmagát. Az a fiú, aki potyogó könnyekkel szorította a kezem, beszélt hozzám a jövőnkről és kérlelt, hogy ne aludjak, már nem ő volt. Egy valamit akartam még, látni a mosolyát, de Niall már túl sok mindent adott nekem a kapcsolatunk alatt, ezt most nem kaptam meg. 
- Hé - suttogta, háttal feküdtem neki, kezeink összefonódtak a hasamnál és erős mellkasa a hátamhoz feszült. Felemelte a fejét, nagy valószínűséggel kissé összeveszett hosszú fürtjeimmel, fújt néhányat, majd feltornázta magát és előrehajolt, míg én résnyire nyitott szemekkel kissé felé fordultam és mosolyra húztam a szám - szeretlek - mondta, miközben a szemembe nézve szeretettel simított el néhány hajszálat az arcomból.
- Én is szeretlek, Niall - húztam magamhoz, s ajkaink gyengéden találkoztak egy rövid pillanatra.
- Jó éjt, Angyalom! - búcsúzott. Még néhány másodpercen át figyelt, ittam magamba a látványát, vonzó ajkait, kisfiús és mégis férfias vonásait, haját, mely hol lelapulva, hol kócosan borította a fejét, és a szemeit. A szemeit, melyek elől sosem tudtam volna elbújni, mindig megtaláltak, mindig szinte itták a látványom, mintha valami egészen különleges és ritka lennék, de nem voltam az, csak én voltam, Faith.
Karjai szorosan vontak magához, éreztem a szuszogását, az illata beterített, s hagytam, hogy elsüllyedjek a sötétségben. Még hallottam az egyenletes sípolást, Niall karjaiban kipattantak a szemeim, a valóságban viszont már nagyon régóta késő volt, ezt mindketten tudtuk. 
Rá gondoltam, hirtelen minden újra lepörgött előttem, elvágódtam előtte a homokban, a megismerkedésünk, a randijaink, az első csók, az első tétova érintések kettőnk közt, majd szoros öleléseink. Nevetés, sírás, ölelések, kisebb viták és békülések, csak jó, mert vele minden csakis jó volt. Lehunytam a szemem és arra gondoltam, szeretem, nagyon szeretem.

~Niall Horan~

Külső szemlélője voltam saját magamnak, az életemnek, ami attól a perctől már nem volt az én életem. Könnyek áztatták az arcom, próbáltam odajutni hozzá,de Zayn a vállamnál fogva nyomott a falhoz és Louis-val egyetemben beszéltek hozzám, mégsem hallottam a hangjukat. Tekintetem az ágyra szegeztem, melyen a lány mellkasa felemelkedett, majd visszazuhant az ágyra és a gépen húzódó hosszú csík meg sem moccant. Újból emelkedett, újból visszaesett, megint, megint, az orvos a fejét rázta és én újra szabadulni próbáltam Zayn szorításából. 

Ziháltam, a nevét ismételgettem, kiabálni, üvölteni akartam, üvölteni vele, hogy ne hagyjon itt, nem teheti, hiszen megígérte. Nem jött ki hang a torkomon, csupán hörgés és valami, ami fuldoklásra hasonlított. 

- Engedj el, engedj el! - zokogtam, megmarad erőmmel Zayn karját püföltem, Louis átfogta a fejem és az arcomhoz hajolt.

- Ne nézz oda, Niall! - parancsolta, viszont a hangja most nem olyan volt, mint amikor megparancsolt valamit viccből. Nem kiabált, nem akaratoskodott, csak fogta a fejem és megakadályozta, hogy lássam őt. - Ő már nem Faith - suttogta, arcán leszaladt egy kövér könnycsepp, megpaskolta az arcom, mely kivörösödött és könnycseppek csordogáltak végig rajta.

Hirtelen felerősödött az a hang, az egyenletes sípolás. Szinte már cinikus volt, a képembe röhögött, kéjesen élvezte a szenvedésem. Többet nem próbálkoztak, lökdöstem Louis-t, akkorát taszítottam rajta, hogy megtántorodott és rálátást kaptam arra, ahogy az orvos becsukta Faith résnyire nyílt szemeit, örökre elrejtette előlem azt a szempárt.

- Nem, nem, nem! - zokogtam, ütöttem Zaynt ahol csak értem, a hangom egyre erősödött, mígnem elengedett és megőrülve nyargalhattam az ágyhoz.

Nem ráztam őt, sosem bántam volna vele durván. Térdembe belenyilallt a fájdalom, amikor lerogytam az ágy mellé, a tekintetek szinte lyukat égettek a hátamba, de annyira nem érdekelt már sem a fizikai fájdalom, sem az, hogy láttak összetörni. Azt kívántam, bárcsak valaki kitépné a szívemet, kitépne belőlem minden érzést, hogy ne kelljen átélnem az elvesztését, mert ennél jobban soha nem fájt még semmi.

Az ajtó túloldaláról hangok szűrődtek be, ám a saját hüppögésem, zihálásom elnyomta Rebeca sikoltozását. Csak fogtam a kihűlt aprócska kezeket és belezokogtam a pokrócba, amit annyira szeretett, amivel annyiszor takaróztunk. Ismételgettem a nevét, szólíthattam akárhogy, ujjai nem mozdultak a kezemben, nem emelte fel a karját és simított végig a hajamon. Felemeltem a fejem, magam alá húztam a lábaim és remegve simítottam végig az arcán, mely nedves volt, s vékony, könny húzta csíkok voltak a szemei alatt. Simogattam a puha haját, arcát, vállaim folyamatosan rázkódtak, mert nem nyitotta ki a szemét, nem hagyta, hogy elvesszek benne. 

Arcomat a mellkasára helyeztem, azt vártam, hogy a hátamat simogatva megpróbáljon felülni és azt mondja, minden rendben lesz, de semmi sem jött már rendbe. 

- Angyal, Angyalom! - ismét felültem, képtelen voltam mozdulatlan maradni. Arcát a kezeim közé véve folyamatosan érintettem, csókolni akartam, de az ajkai már elfehéredtek, ahogy bőre is sápadtabb lett. - Ne hagyj itt, nem hagyhatsz itt - suttogtam, a hangom alig volt valami, remegett és minden másodpercben belecsuklottam a szavakba - Faith, könyörgöm! Nem hagyhatsz itt, nem bírom nélküled!

Nem emlékeztem tisztán, hogyan kerültem a folyosóra, ahogy arra sem, hogyan mozdítottak el mellőle. A falnak támaszkodva ültem a mocskos kövön és bámultam magam elé, vállaim még mindig rázkódtak, még mindig sírtam, bámultam a szemközti üres falat és azt hallgattam, ahogy Rebeca hozzám hasonlóan könyörgött neki. Faith most először nem hallgatott sem rám, sem Rebecára, senkire sem. A vicces az, hogy az egyetlen ember, aki miatt túlélnék egy ilyen veszteséget, az Faith, de ki lesz az az ember, akinek a segítségével túlélem majd az ő elvesztését?

Harry leguggolt mellém, az arca vörös volt és megviselt, haja csapzott, szája megduzzadt, vizet nyújtott felém de ellenségesen fordítottam el a fejem. Senkire nem volt szükségem, nem volt szükségem rájuk, csak Őt akartam.

Villámcsapásként ért újra az, hogy őt már nem kaphatom meg, soha nem csókolhatom, érinthetem többé, soha nem hallom már a hangját, többé már nem bújhatok vele össze és tervezgethetem a közös jövőnket. Képtelen voltam elengedni őt, eltűnődtem azon, mi a frászt keresek én itt a padlón, amikor mellette kellene lennem. Tévhitekbe ringattam magam, mert a képzelet, hogy Faith csak alszik bent, és be kell mennem, hogy éjszaka vele legyek, kellemesebb volt, mint elfogadni a valóságot. Feltápászkodtam, minden szempár rám szegeződött, készen arra, hogy bármikor elkapjanak, én meg csak az ajtóhoz mentem.

- Niall, egy kicsit hagyd őket, hagyd, had búcsúzzon el Rebeca is - szólalt meg halkan Zayn, kezét a vállamra tette, míg Harry szipogása felerősödött és az ölelésébe vonta a barátnőjét. Nekem is szükségem volt a saját barátnőmre, a menyasszonyomra. Az agyam szórakozott velem, az egyik percben úgy gondoltam, azért kell bemennem, mert bármikor felébredhet és kereshet, szüksége lehet egy kis vízre, egy sütire, rám, most viszont fájdalmasan vert fejbe újra és újra a felismerés. Neki már sosem lesz szüksége ilyenekre. 

Ököllel püföltem az ajtót, kiabáltam, saját magammal üvöltöttem és talán még vele is, amiért csak úgy itt hagyott, itt, ahol már nincs semmim.

Sziasztok!
Szándékosan a végére hagytam a szokásos kis monológomat. Talán most utáltok, számítok leiratkozókra és nem tetszés kinyilvánítására, ha ez kulturáltan történik, nem pedig az askemen névtelenül, csúnya szavakkal. Csak annyit kérek, mielőtt azt mondjátok, ez így nem jó, rosszul tettem, hogy "megöltem" Őt, gondoljatok bele, az élet sem tündérmese.

Nessa. xx

37.rész Better than words

Sziasztok! :)
Mielőtt belekezdenétek az olvasásba, ezt mindenki olvassa el!
Elég szomorú történt ma velem, az ask oldalamon a délután folyamán eluralkodott a pánik, mert valaki feltörte a profilom, megváltoztatta a jelszavam, s a blogger blokkolta az oldalakat. 2 óra hosszán át való pánikolás, kapkodás, sírás után végül megoldódott a probléma, hívást kaptam a bloggertől és egy kóddal beléphettem, megváltoztathattam a jelszavam és minden visszaállt a rendes kerékvágásba.
Megérzéseim szerint az a személy, aki ezt tette, talán olvassa majd ezt a bejegyzést. Remélem, elégedett vagy magaddal, 2 órán át éltem azzal a tudattal, hogy elvették tőlem azt, amit 2 év alatt felépítettem. Nem mondok semmi csúnyát, nem hordalak el mindennek, pedig kedvem lenne hozzá. De nem teszem, mert az olvasóim is megmondták, az ilyen tetteket kétszeresen kapod majd vissza az élettől.
Köszönöm mindenkinek, aki a mai napon mellettem állt, köszönöm, hogy biztattatok, segítettetek, kerestétek a blogjaim részeit, hogy legalább magamnak elmenthessem őket. Fantasztikusak vagytok, nem is kívánhatnék nálatok jobb olvasókat!

Szeretlek titeket!

Nessa. xx

A hajam kócosan terült el a párnán, nem volt túl hosszú, egyáltalán nem volt hosszú, éppen csak annyira, hogy képes volt összekócolódni. Volt hajam, mégis a kórházi ágyon feküdtem. A helyzet az volt, hogy már nem igazán mehettem haza, az orvosok egyszerűen csak nem tudtak mit kezdeni velem, egy új agyra lett volna szükségem, új fejre. Az étel nem maradt meg bennem, kemoterápiát már nem kaphattam, a sugárkezelés nem hatott, maradtak a gyógyszerek és az infúzió, csak amiatt nem haltam éhen. Vártuk a csodát, ami nem jött.
- Szia! - boldogan mosolyogtam a belépő Niallre, néha hajlandó volt hazamenni és otthon aludni, elment megnézni Sütit és az állapotomtól eltekintve mindig hozott valami finomságot. Egy muffint, egy pohár kávét a Starbucksból, egy nyalókát, azt még bírta is a gyomrom.
- Szia, Gyönyörű! - húzta mosolyra a száját, tatyóját ledobta a székre és arcomat a kezei közé véve csókolt meg. Annyira hiányzott. Perceken keresztül nem engedtük el egymást, majd homlokát az enyémnek döntötte és ujjaival elsimította a homlokomból rendezetlen tincseim. - Faith, ma este hazavihetlek - jelentette be halkan, szinte a számba mormolta a szavakat.
- Tessék? - kérdeztem halkan, mintha nem jól hallottam volna, holott hallottam, csupán nem hittem el. 
- Igen - bólogatott, megkereste a kezem és összefonta az ujjainkat, ülőhelyzetbe tornáztam magam ő pedig helyet foglalt az ágy szélén. - Tudod, hogy sosem sodornálak veszélybe, de szerintem jót tenne neked, ha kicsit hazamennénk. Addig beszéltem az orvosoddal, mígnem megengedte, hogy az estét otthon töltsd velem, holnap délután pedig visszahozlak. Ha minden rendben lesz többször is hazamehetsz, amint elég erős leszel viszlek Amerikába és megint megműtenek, remélhetőleg utoljára.
Én is nagyon reméltem, hogy így lesz. 
Arcomat a gyéren sütő nap felé fordítottam, élveztem, ahogy a szél belekapott kusza tincseimbe és a tavaszi, kora esti napfény simogatta fehér bőröm. Talán 1 hónap is eltelt azóta, hogy utoljára otthon voltam.
Mellkasának támaszkodva lépdeltem, lassan mentünk, magamba szívtam az összes koszt és szmogot, mert hihetetlen, de a kórház túlságosan tiszta levegője után még ez is jólesett. A kocsinak támasztott, egy ideig csak bámultunk egymás szemébe, szórakozottan beletúrt a hajamba és nézte, ahogy a barna tincsek kibújtak az ujjai közül. 
- Annyira szép vagy - ejtette ki halkan, szavai szinte elvesztek a szélben. Szemeiben őszinte csodálat és rajongás csillant, simogatta a hajam, a fülem mögé tűrte és csak nézte az arcom.
- Szükségem lenne egy fodrászra - kuncogtam, miközben beletúrtam a frufrumba és hátrasimítottam, néhány pillanat múlva a szél újra a homlokomba fújta a tincseket. Niall halkan nevetve nyomott rá puszit.
- Nem, így jó a hajad, nekem tetszik - ölelt magához, dzsekije szétnyílt és én boldogan fúrtam bele magam a pulcsijába.
Egy ideig csak mozdulatlanul álltunk és öleltük egymást, jólesett, hogy végre szabadban voltam, ráadásul a karjaiban. Az autóban már biztonságosan éreztem magam mellette, bár úgy hittem, a csattanás hangja és az arcomba maró szilánkok, az érzés, ahogy lefejeltem a műszerfalat örökre bennem fog élni, de mellette jó volt. Hátradőltem az ülésben és csak figyeltem az arcát, elég lassan hajtott pont miattam, majd hirtelen letért a megszokott útvonalról.
- Hová megyünk? - kérdeztem, kissé feltornáztam magam az ülésben és kifelé néztem az ablakon.
- Csak teszünk egy kis kerülőt, valamit szeretnék elintézni, néhány perc az egész - mosolygott rám, a kezem után nyúlt és összekulcsolta az ujjainkat.
Niall az egyik sarkon állt meg, azt mondta, néhány perc és jön, én pedig egyedül maradtam az autóban míg ő elrohant. Néztem az embereket, tekintetem megakadt egy pároson, a srác után szinte loholt a lány míg az nem is figyelt rá. Arra gondoltam, velünk ez egyszer sem fordult elő, Niall sosem csinált ilyet, annak a lánynak hagynia kellene menni azt a fiút. De ki vagyok én, hogy mások helyett gondolkozzak?
Megpillantottam őt, ahogy kocogott az autó felé kezében egy kicsi, rózsaszín virágcsokorral. Kezeimet a szám elé kaptam és elhomályosult tekintettel figyeltem, ahogy kinyitotta az oldalamon az ajtót és leguggolt elém. Nem érdekelte, hogy egyszerre mindenki minket kezdett bámulni, végigsimított az arcomon és félénk mosollyal az arcán nyújtotta felém.
- A kórházi már elhervadt, szóval...
A csokrot a mellkasomhoz szorítottam, majd magamhoz húztam az arcát és ajkaimat a szájára nyomtam. Hiányzott, minden porcikájában annyira hiányzott, hiszen a kórházon belül annyira máshogy viselkedett, mint akkor, amikor állítólag minden rendben volt. 
Tudtam, hogy a minket néző emberek szinte mindegyike tudja a történetünket, a média pénzt csinált ebből, cikkeztek rólunk, arról, hogy Niall milyen kitartó, amiért mellettem van. Nem jöttem zavarba, jogom volt ahhoz, hogy halálos betegen akkor csókoljam meg őt, amikor csak akarom, így hát nem terveztem túl hamar elengedni.
- Menjünk haza - mormolta az ajkaim közé, majd adott még egy puszit és kissé elhúzódott. Úgy kerülte meg a kocsit, mintha semmi nem történt volna, bepattant mellém és angyali mosolyt villantott rám. - Tetszik? 
- Gyönyörű - mosolyogtam, simogattam a rózsaszirmokat és a többi virágot, ezek az apró dolgok nagyon sokat jelentettek számomra. Magához húzott és megpuszilta a homlokom.
- Már tudják a nevem, belépek és csak annyit kérdeznek: "Milyen színű legyen, Niall?" - nevetgélt, pillantását a csokron tartotta és halkan felsóhajtott. - Fogalmam sincs, mennyi csokrot vettem itt neked.
- Várj, megnézem! - nevettem halkan, s miután lefényképeztem a csokrot beléptem a galériába, ahol a külön ezekről készült fényképeket tároltam. - Ez az 58. és a 6. rózsaszín.
Nevetett rajtam, a telefont a zsebembe csúsztattam és a vállának dőltem, nem tudtam, hány csokrot kaphatok még tőle.
A kanapén ülve egyszerűen csak élveztem, ahogy Rebeca a hajamat próbálta befonni, kis csatokkal díszítette és sokszor ölelt át, mintha egy kisgyerek lennék, nem pedig a 18 éves barátnője. 
- Baby, nem akarod kicsit békén hagyni Faithet?- kérdezte Liam, s a barátnője mögé lépve összeborzolta a dús, szőke hajkoronáját. 
- Nem - motyogta az orra alatt, majd vidáman elmosolyodott. Jó volt köztük, habár kezdtem fáradt lenni. Nem panaszkodtam, csak ültem Sütit simogatva, néha beleszóltam a beszélgetésbe és fel-felnevettem rajtuk, elkomorodott házunkat újra belepte a nevetés és az erőltetett jókedv. Egy pohár vízzel a kezemben szórakozottan néztem, ahogy Harry ügyetlenül próbálta kibontani az üveg alkoholmentes sörét.
- Add már ide, mielőtt kilövöd a saját szemed! - próbálta meg elvenni tőle Louis, ám Harry szinte letépte róla a kupakot és elégedett arccal emelte a szájához, míg Hayley nevetve simított végig a haján. Figyeltem őket és még mindig nem fogtam fel, hogyan képes ez a 2 srác kalandos párkapcsolataik ellenére egymás mellett ülni és hülyéskedni. 
- Óvatosabban azzal a sörnyitóval, Styles! - figyelmeztette halkan Niall, lehuppant mellém és puszit nyomott az arcomra, közel a fülemhez. Halkan kuncogtam rajta és beletúrtam a hajába, fejét kissé felfelé biccentetté és rám mosolygott, a szobát egyszerre ellepte a csend, míg én végigsimítottam az arcán és elmerengtem a tekintetében. Szinte észre sem vettük, hogy a többiek már nem vágtak egymás szavába, nem érzékeltem, hogy Rebeca ujjai már nem piszkálták a hajam, csak néztem őt és azon járt a fejem, hogyan lehet egy férfi ennyire gyönyörű, s egy ilyen gyönyörű férfinek hogyan kellhetek én. - Jól vagy? - kérdezte halkan, én pedig csak bólintottam és az ölembe húztam Sütit, hogy Niall közelebb tudjon ülni. - Hagyd, ezúttal hajlandó vagyok osztozni vele, hadd élvezze ki a társaságod.
- Nagylelkű vagy - kuncogtam, végigsimítottam Süti apró fejecskéjén, Niall homlokát az enyémnek döntötte és mindketten a doromboló cicát néztük egészen addig, míg egyik tenyerével átfogta az arcom és a fülemhez hajolt. 
- Nem tudom elmondani, mennyire jó, hogy itthon vagy - mormolta, majd homlokát a vállamnak döntve ölelt magához néhány pillanatig. Ujjaim közt morzsolgattam a haját és puszit nyomtam a fejére, majd óvatosan felpillantottam. Az arcomat elöntötte a pír, Niall összekulcsolta a kezeinket és kihúzta magát, a tekintetem összeakadt Zayn barna szemeivel és ő halvány mosolyra húzta a száját. 
- Mi az? - kérdeztem halkan, a hangom vékony volt és bizonytalan.
- Semmi - szólalt meg a fejét rázva Liam, értetlen tekintettel figyeltem, ahogy Hayley lábait felhúzva simult jobban a barátjához, Louis átölelte Alex derekát és a lány ezúttal nem tiltakozott a ragaszkodó ölelés ellen. - Kezd késő lenni, srácok, nem kellene lassan indulnunk?
- De, de igen, Pezz hamarosan hazaér! - tápászkodott fel Zayn, mindketten értetlenül néztük ahogy feltápászkodtak és egyik pillanatról a másikra indulni akartak.
- De hát miért? - pislogtam értetlenül, cuppanós puszit kaptam az arcomra Harrytől, Niall hasonló kérdéseket tett fel a barátainak miközben felállt, hogy utánuk rohanjon az ajtóhoz. 
- Holnap találkozunk - ölelt át Rebeca, perceken át maradtunk úgy, belélegeztem a barátnőm édeskés illatát és némán megköszöntem nagyjából mindent, amit eddig értem tettek. 
- Hova rohantok? - caplatott Niall a kabátjukban toporgó Louis és Alex után, Süti kiugrott az ölemből és Harry után nyargalt. Egy ideig csalódottan néztem a macskámra, aki Haz csizmája köré tekeredett és panaszosan nyávogott egészen addig, míg a fiú fel nem emelte és mosolyogva az ölembe nem helyezte.
- Itt a helyed, haver - paskolta meg a fejét, majd újból egy puszit nyomott a fejem búbjára és Hayley-t az ölelésébe vonva indultak az ajtó felé.
- Mindenki Perrie-t várja haza ennyire? - kérdeztem Zaynt, ő csak megvonta a vállát és mosolyogva nézett rám.
- Vigyázz magadra, Faith! 
Értetlenül figyeltem, hogy kiürült a nappalink, majd Niall karjait széttárva állt meg előttem és megvonta a vállát.
- Fontos dolguk akadt - jelentette ki duzzogva, befészkelte magát mellém és a mellkasára vont. Még mindig azon gondolkoztam, milyen könnyen ugrott ki az ölemből Süti és szaladt Harry után. Úgy éreztem magam, mint akit elárultak, mélyen belül mégis nagyon jól tudtam, ő csak egy szeretetre és figyelemre éhes cica, tőlünk pedig ezt nem épp kapta meg az utóbbi hetekben, Harrytől pedig igen. Nem azért, mert nem akartam törődni vele.
- Szerintem csak le akartak lépni - tűnődtem, s végül leesett az egész helyzet.
- Miért? Egész jó volt a hangulat - motyogott csalódottan, felhúzta a pulcsim és a hasam kezdte simogatni. Ledőltem, ő pedig felém fordulva követte a mozdulatom.
- Nem amiatt, csak szerintem jobbnak látták, ha kettesben hagynak minket - simítottam végig az arcán, majd beférkőztem az ölelésébe és fejem a jobb karján nyugtattam, míg ő a hajammal játszadozott. 
- Igen, ez lehet, hogy nem is olyan hülye ötlet - motyogta, orrát a hajamhoz érintette és mélyen beleszippantott. Amikor hazaértünk ez volt az első dolgom, hosszú percekig támaszkodtam a csempének és csak élveztem a forróvizet, a kókuszos sampon és tusfürdő illatát. - Borzalmas volt az a pár éjjel, amikor nem aludtam bent veled - vallotta be halkan.
Nem mondtam, hogy a kórházban minden éjjel borzalmas volt, mert én többnyire a gyógyszerek miatt átaludtam az éjszakákat, napközben is sokszor elszundítottam, de belegondoltam abba, milyen lehetett neki. Hazajönni az üres házba, az éjszakát egyedül tölteni itt úgy, hogy azon rágódsz, mégis melyik pillanatban történik valami rossz.
- Talán már nem is akarok annyira elköltözni innen - motyogta, s mielőtt kérdezni tudtam volna folytatta is - többnyire minden ebben a házban történt velünk. Milyen szép lenne, ha ide hoznánk majd haza a gyerekeinket, itt tanulnának meg járni, aztán ráhagynánk valamelyikükre és vidékre költöznénk - szerettem hallgatni a terveit, mivel én már megint ott tartottam, hogy nem igazán mertem nagy terveket szövögetni. - Nem gondolod?
- De, az nagyszerű lenne - mosolyogtam rá, orrát az enyémhez érintette és csókot lopott. - De a kanapét visszük magunkkal, ugye?
Felnevetett, kuncogva néztem a szemébe, kissé megkomolyodva aprót bólintott, kezét levezette a nyakamon és ujjai közé vette az apró angyalkát.
- Faith? - ejtette ki halkan a nevem, tekintetét egy ideig a medálon tartotta, halkan hümmögtem és ő ismét a szemembe nézett. - El sem tudom mondani, mennyire szeretlek, ugye tudod ezt?
- Azt hiszem, kezdek rájönni - fúrtam az arcom a pulcsijába, karjait ragaszkodóan fonta szorosabban körém és arcát a hajamba fúrta. - És te tudod? Csak miattad próbálok meg kimászni ebből az egészből, miattunk. 
- Tudom, Angyal - mormolta, jobb lábát az enyéim közé csúsztatta és halkan beszélt hozzám. - Nagy kérés, ha azt mondom, siess? Önző vagyok, de minél hamarabb szeretnélek végre feleségül venni, ami így nem megy. 
- Igyekszem - ígértem, s komolyan is gondoltam. Erre vágytam a legjobban, hogy a saját lábamon, apának csak érintve a karját tegyem meg a rövid utat felé, aztán eltűnjünk kis időre Angliából mondjuk egy szigetre, amit kisajátíthatunk a nászutunk idejére.
Igen, túl fiatalok voltunk ehhez, de a házasság nem volt egyenlő azzal, hogy azonnal gyereket akartunk és valami begyöpösödött életet élni. Az csak egy papír lett volna az egyértelműről, arról, hogy az övé vagyok.
Ültem a vizsgálóasztalon, Niall átölelte a csípőm és én nekidőltem a vállának, míg az erősen akcentussal beszélő orvos előttünk állva mutogatott az agyamat összenyomni próbáló izéről, és arról, hogy az egészet még ők sem tudnák kiszedni a fejemből. Egy műtéttel nem, az pedig nagyon hosszú folyamat, ha Amerikában megműtenek, felgyógyulok, majd esetleg belevágnak egy újabb műtétbe is. Nem akartam ezt, apa, Rebeca és a fiúk Londonban voltak, Niall családja Írországban, mindkettőnk nehezen viselte volna ezt, hiszen akár hónapokig is eltarthatott volna ez a sorozat. 
- Kaphatunk egy kis időt, hogy megbeszéljük? - kérdeztem bizonytalanul. Niall olyan pillantással nézett rám, ami azt sugallta, ezen nincs mit megbeszélni, maradok és megműtenek. De ebbe nekem is volt beleszólásom.
- Hogyne! - bólogatott a köpenyes alak, megkapaszkodtam Niall kezében és lekászálódtam az asztalról, indulásra készen voltam, ám a monológjával még nem végezhetett. - A papírokból kiderült számunkra, hogy a korábbi daganat műtétének alkalmával sérült az egyensúlyközpontod, látszólag pedig most sincs rendben. Ha sikerül a műtét, ám ez továbbra is fennáll, kötelező lenne itt maradni és eljárni a kezelésekre, valamint a műtét kockázattal lehet a szemeidre. A tumor olyan helyen van, hogy nyomja befelé az agyat, ami ezzel zavarja a látásod és bántja az idegeket - behunytam a szemeim és Niall mellkasának dőltem, az utóbbi néhány órában túl sokszor hangzottak el a 'daganat', 'tumor' és 'agy' szavak. Éreztem, hogy bólogatott, kérdéseket tett fel és mondott néhány dolgot, de már nem akartam figyelni erre, túl sokat hallottam egy napra a fejemben vígan terpeszkedő izéről. 
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor beléptünk a kórházhoz közeli hotelszobánkba. A hasam követelt valami ételt, fáradt voltam és nyűgös, aznapra elegem volt magamból és a betolakodóból is. Sokat tűnődtem már azon, elnevezzem-e a lakóm, végül csak "izé"-ként emlegettem és nem épp kedves jelzőkkel írtam körül. Agresszív természetű, nagydarab, rosszindulatú, kötekedő emberként képzeltem el aki a Gustav névre hallgat, de igyekeztem nem megszemélyesíteni. 
Niall elővette a hűtőből az otthoni kórház által ajánlott aloe verás italokat és készítményeket, elmartam egy italt és megszereztem egy csomag mézes puszedlit. Az ágyon ülve egyet szinte egészben nyomtam a számba, majd lassítottam, mert ellentétben Gustavval a pocakomat szerettem, s ő már elég sokat szenvedett minden miatt. 
- Figyelj, Angyal, tudom, hogy fáradt vagy és eleged van már ebből, de meg kellene beszélnünk ezt...
- Kérlek - sóhajtottam, felhúzott lábakkal dőltem a falnak és remegő kezemben egy újabb puszedlit szorongattam - csak néhány percig ne, Niall.
Megértően bólintott, csókot hagyott a homlokomon majd az erkélyhez sétált és kinyitotta az ajtót, kilépett rajta és megállt, néztem az alakját, lassan rágcsáltam el a süteményt és bele-belekortyoltam az italba. Jólesett enni, érezni, hogy a krémes folyadék lecsúszik a torkomon, érezni a mézes piskóta ízét. Egy idő után, amikor csak azért nem halsz éhen, mert infúzióval valamit tolnak beléd ami laktat, elkezded értékelni, hogy van szád és fogaid, amivel megrághatod a szilárd tápanyagot. Elkezded értékelni a nyelőcsöved, a gyomrod, az ízeket, a telített érzést amit egy kiadós ebéd után érzel. Már az boldoggá tett, hogy ettem. 
Nyúltam volna még egy piskótáért, s habár a gyomrom szinte még kongott az ürességtől lemondtam róla. Ismertem magam, vagyis inkább a betegséget, ami terhelte az egész testem, így hát lemondtam arról a bizonyos telített érzésről és a joghurtomat szorongatva lábra álltam. Niall nem látott, egyik kezem a falra helyeztem és lassú lépteket tettem felé, szorítottam az üvegajtót, majd elengedtem és magamtól tettem meg azt a 2 lépést a korlátig. Igazán büszke voltam magamra.
- Faith - rezzent össze, egyik karját rögtön körém fonta és kissé a mellkasához vont - miért nem szóltál, hogy szeretnél kijönni?
- Mert egyedül is sikerült - mosolyogtam rá, ajkát ő is mosolyra húzta ám a szemeiben nem csillant boldogság. - Nem akarom, hogy itt végezzék el a műtétet.
- Már amikor megkérdezted, tudtam - motyogta kedvetlenül, az italt az ajkaimhoz emeltem és belekortyoltam. - Miért? Angyal, jobban bízok az itteni orvosokban, ez egy neves kórház, nem mondom, hogy a londonival van bármi gond, de...
- Nincs semmi gond az otthonival, még mindig itt vagyok, nem haltam meg, otthon is ugyanezt mondták, egyszerre lehetetlen kiszedni az egészet a fejemből. Nézd, Niall, megműtenek itt, ki tudja meddig tart, míg összeszedem magam, aztán újra megműtenek, ismét csak várni kell, aztán rehabilitáció. Hónapokig kellene itt dekkolnunk. Hónapokig akarod fizetni ezt a szobát? Nem mehetünk haza, nincs itt apa, nincsenek itt a fiúk, nincs itt Rebeca, sem a családod, senki. Itt nincs is semmink, akkor? Mi van, ha elrontanak valamit? Mi van akkor, ha megvakulok, megsértenek valamit és fogyatékos leszek, vagy soha többé nem fogok tudni egyedül megtenni ezt a távot? Mi van, ha... ha meghalok?
Csendben hagyta, hogy kiadjam magamból ezeket, az asztalra tettem a joghurtom és két kézzel kapaszkodtam meg, néztem az autókat, a rohanó embereket, mennyire szerettem volna én is közéjük tartozni.
- Ha kell, akkor igen, hónapokig fizetem, és tudod, hogy mindenre van válaszom. Egyetlen telefonhívásomba kerül és akit akarsz, idehozok. Azt mondod, nincs itt semmink, de ez nem igaz, mert amíg itt vagyunk egymásnak nem mondhatod, hogy nincs semmink. Egy kérdésem nekem is van, Angyal, őszintén válaszolj! Neked számítana, ha fordított esetben ez velem lenne így, számítana, ha megvakulnék, valamivel kevesebb lennék, mint amilyen most vagyok, vagy nem tudnék egyedül járni? - csípőjét féloldalasan az erkély kerítésének vetette és karba tett kezekkel várta a válaszom.
- Nem - hajtottam le a fejem, rózsaszínre lakkozott körmeimet nézegettem ahelyett, hogy a szemébe néztem volna - de akkor sem akarok itt maradni. Nem válaszoltál arra, mi van, ha az egész romba dől...
- Nem fog - bökte ki összeszorított ajkai közül. Láttam rajta, hogy legszívesebben megfordult és bement volna, de nem mozdult. Miért nem? Mert egy rossz mozdulat és akár képes voltam levágódni az erkélyről.
Nem feszegettem a témát, bizonytalanul engedtem el a korlátot és tettem egy lépést előre, hallottam a sóhaját, majd a karjai közt találtam magam és bevitt. Tiltakozni akartam, de mielőtt bármit is mondhattam volna már az ágyon feküdtem, fölöttem térdelt és pillantását mélyen az enyémbe fúrta.
- Akármit mondok, nem győzlek meg, ugye? - kérdezte halkan, szeméből eltűnt a bosszúság és gyengéden simított végig az arcomon.
- Nem akarok itt maradni - motyogtam. Arra gondoltam, bezzeg decemberben mennyire vártam, hogy itt legyünk és megszabadítsanak ettől az izétől a fejemben, kerül amibe kerül. Talán belül már éreztem, amit kellett. Nem tartoztam ide, Niall belépéséig az életembe nem hagytam el Angliát, ott születettem, ott is akartam befejezni mindent. - Nem ennyi ideig.
- Megértem - bólintott picit, végigsimítottam a haján és bágyadtan mosolyogva néztem az arcát. - Maradunk pár napot? Nem muszáj sehova se mennünk, nem kell semmit se csinálunk, ha nem akarsz, csak egy kicsit jó eljönni otthonról.
- Mondani is akartam, hogy maradjunk kicsit - villantottam rá egy mosolyt, karjaim a nyaka köré fonva vontam magamhoz. Egészen átlagos volt így feküdni vele, ha csak kevés is, de volt hajam, nem éreztem magam úgy, mint akit kimostak, lehúztak a wc-n és átmentek rajta egy kamionnal, viszonylag éhes sem voltam és nem kavargott a gyomrom, nem beszélve arról, hogy akkor semmilyen fájdalmat nem éreztem a fejemben. Ezt akartam, belefelejtkezni a pillanatba, hagyni, hogy magába szívjon a jelenléte és olyan szorosan ölelkezzünk amennyire az lehetséges.
- Mi az, hogy tovább terjedt?! - Niall hangja zaklatott volt, talán pont ezért sikerült kinyitnom a szemeim. Ismertem ezt a hangszínt, habár összességében egyszer használta ezt velem szemben, egyetlen hajszál választotta el attól, hogy üvöltözni kezdjen.
- Csillapodjon le, Mr. Horan, Faithnek nem tesz jót, ha kiabálni kezd - laposakat pislogtam, háttal állt nekem, testtartása olyan volt, mintha bármelyik pillanatban képes lett volna szétverni a szobát és mindent, ami a kezébe akad. Hallottam, hogy a telefonja rezgett a zsebében de mégis figyelmen kívül hagyta, kinyitottam a szám de az annyira száraz volt, szükségem volt némi vízre.
Megnyomtam a gombot, amivel fájdalomcsillapítót adhattam be magamnak, fejem oldalra döntve bámultam a falat és vártam, mikor tör ki.
- Csillapodjak le - szólalt meg gúnyosan, sosem hallottam még így beszélni, s hangja csak egyre dühösebb lett. - Hónapok óta mondják azt a menyasszonyomnak, hogy nem lehet még megműteni, nem csinálnak semmit, semmit! Most pedig közli velem, hogy terjedt a fejében a daganat?! Nem az lenne a rohadt feladatuk, hogy megakadályozzák ezt?! Mi a f...
- Niall! - összerezzentem, az ajtó kinyílt és Liam lépett be rajta, mögötte a barátnőm lesett be és pillantását rajtam pihentette. - Nyugodj le, haver! - mormolta fülébe, szemeimet immár nem csak résnyire nyitottam, kitépte magát a barátja karjaiból és a hajába markolva indult az ajtó felé.
- Niall - suttogtam, megköszörültem száraz torkom és kezeim az ágyhoz feszítettem, szerettem volna felülni. Hangomra felém kapta a fejét, heves mozdulattal törölte meg az arcát és felém lépett. Fejem a vállának döntöttem, néhány pillanatig szorosan ölelt magához, ujjai megmarkolták a lógó pizsamám anyagát és arcát belefúrta a nyakamba. - Mi a baj? - kérdeztem, kérlelve néztem a barátnőmre és ő értette a célzást, Liam a szobában maradt, míg ő eltűnt az ajtóból.
- Ne haragudj rám, mindjárt visszajövök - mormolta, majd fejét lehajtva fordult el tőlem és az ajtó felé sietett.

Külső szemlélő voltam egy olyan helyzetben, amiről részben tudtam, de látni sosem akartam. Talán Niall akkor jött rá az elkerülhetetlenre. 
Néztem a fiút, aki nem is hasonlított a barátomra. Ökle megállt félúton a fal felé, hátát nekivetve csúszott le a földre és zokogás tört fel a torkából, fejét a térdei közé hajtva reménytelenül markolászta a haját, vállai hevesen rázkódtak. Csupán az öltözködés és szőke hajszín, viseltes Supra cipője bizonyította, hogy ő valóban Niall. Szipogott, egy idő után magába fojtotta a hangokat, kezei leestek a hajáról és csak ült a földön.
- Niall? - Rebeca felé sietett, kezei közt egy üveg vizet szorongatott, leguggolt a remegő fiú mellé és megérintette a haját.
- Jól vagyok - motyogta, hangja mégis elfúlt, felemelte a fejét és megdörzsölte az arcát.
- Menj be hozzá - kérte halkan a barátnőm, felé nyújtotta az üveg vizet de Niall nemet intett és nagyot sóhajtva döntötte hátra a fejét.
- Nem láthat így, biztos megijedt. Képtelen vagyok elmondani ezt neki...
- Tudja - hátradőlt a koszos kövön, hátát Niallhöz hasonlóan vetette a falnak és egy ideig mindketten hallgattak. - Jobb lenne, ha hazamennél kicsit és pihennél, mi itt maradunk éjszakára.
- Nem - nevetett fel gúnyosan, hitetlenkedve - amíg ő itt van én nem megyek el.
Előkotort a zsebéből egy gyűrött zsebkendőt és belefújta az orrát, kezei remegtek, ajkai megduzzadtak, az arca kipirult, megpróbált felállni végül mégis visszaesett a padlóra és halkan nyöszörögve dőlt a barátnőm vállának.
- Nem bírom tovább - ejtette ki halkan, arcán újra kövér könnycseppek folytak végig. Rebeca átölelte és egymást vigasztalva ültek a padlón, most mégis a lánynak kellett erősebbnek lennie.
- Muszáj - simogatta a haját, majd kissé eltolta magától és megpaskolta Niall kipirult arcát. - Nézz ide, Horan! A barátnőmnek szüksége van rád, szedd össze magad és menj be hozzá, mert esküszöm felrúglak, ha nem csinálod amit mondok, világos?!

- Szia! - suttogta, s az arcomon végigsimítva nyomott csókot a homlokomra. Számat mosolyra húztam, haja nedves volt, letekerte az üvegről a kupakot és felhúzott, mohón ittam ki a vizet az üvegből, csak azután szólaltam meg.
- Niall... - ejtettem ki a nevét. Szája sarka kicsit megrándult, mielőtt a szavamba vágott volna.
- Minden oké - mondta, s gyengéden visszanyomott a párnára. Fejét a hasamra fektette, nem szóltam semmit, amikor vállai megremegtek és egy forró könnycsepp esett a takaróra. Hiszen mit mondtam volna? Hazudjak neki én is? Semmi sem volt oké, semmi.