30.rész We're going in circles again and again

Sziasztok! :)
2 hét kimaradás után most végre itt vagyok. Furcsa, mert pontosan 1 héttel ezelőtt még London látványosságait jártam be, most meg egyedül, bocsánat, a macskámmal kiegészülve a szobám csöndjéből írok.
Gondolom, nem kerülte el a figyelmeteket az új kinézet. Képzeljétek, a fejlécet ajándékba kaptam Lauren Freese-től, szerette volna megköszönni az eddigi "munkáim". Innen is nagyon szépen köszönöm, Drága!

Nessa. xx 

Sosem szerettem nélküle ébredni. Félálomban forgolódtam az ágyban és kerestem őt, a kezeim kinyújtva tapogatóztam utána, s végül elkeseredetten vettem észre, hogy hűlt helye volt. A takarót magamra tekerve másztam ki az ágyból és indultam le a lépcsőn, a nappaliba érve már tudtam hol van, a hátsó teraszról hallottam, ahogy pengette a gitárját. Amikor kiléptem megcsapott a hűvös szél és elborzadtam, amikor észreveszem, hogy csupán pólóban és melegítőben üldögélt a hintában és hangolta az egyik gitárját. Meglehetősen vonzó volt, ahogy lábait hanyagul szétvetve előrehajolt, kócos tincsei a homlokába estek, melyekbe beletúrt, amikor észrevette, hogy kijöttem. 
- Szia Angyal! - mosolygott vidáman, mintha éjjel nem történt volna semmi, mintha nem gyötörték volna rémálmok. A hangszert félretette és kitárt karokkal lépett felém, széthúztam magamon a takarót és azzal együtt öleltem át, lábujjhegyre állva vetettem át a vállán és úgy bújtam a mellkasához. Nevetett, miközben orrát az arcomhoz érintette és finom puszit nyomott a számra.
- Miért ülsz itt, amikor ilyen hideg van?
- Annyira nincs hideg - döntötte oldalra a fejét és végigsimított az arcomon.-Nem akartalak felébreszteni, de ma reggel eléggé korán ébredtem és mocorogni kezdtél, amikor egy ideje már néztelek.
Orromat kissé rosszallón húztam fel, kezeim a mellkasára tettem és hátrálni kezdett a hinta felé, majd lehuppant rá én pedig leültem mellé, miközben szorosan a mellkasához simultam és betakargattam.
- Utálok nélküled ébredni.
- Visszamehetünk, ha szeretnéd - ajánlotta fel, miközben a hajamba túrva elrendezte a tincseim.
- Jó itt - szemeim lustán dörgöltem és elnyomtam egy ásítást, nagyokat pislogva hajtottam a fejem a vállára és élveztem, ahogy kissé oldalra fordulva átölelt és arcát elrejtette a nyakam és vállam közt.
Kis híján elszundítottam, a fejemet végül nagyokat pislogva emeltem fel és puszit nyomtam az arcára.
Kezem a gitár felé nyújtottam és az ölembe húztam, habár imádtam, ha gitározott, mégsem tette túl gyakran.
- Játssz rajta valamit, kérlek!
Fejét nagyokat pislogva emelte fel és elvette tőlem a gitárt, kissé feljebb húzta magát és kibontakozott a takaróból, mellyel aztán betakart engem.
- Van valami kívánságod? - mosolygott rám, miközben elhelyezte az ölében a hangszert és kissé lehajtott fejjel ujjait végighúzta a húrokon. Izgatottan tornáztam feljebb magam, miközben a fejemet ráztam. Mindegy volt, mit játszott. Ajkait kissé biggyesztve gondolkodott, majd szemei felcsillantak és pengetni kezdte a gitárt. A dallam nem volt ismerős, sosem hallottam még, viszont azonnal tudtam, hogy ez a saját daluk. Nem nézett rám, tekintetét lesütötte miközben énekelni kezdett. Igazából, valami bohóckodást vártam tőle, hogy előadja az egyik Beatles dalt miközben ugrándozik előttem, ehelyett messziről kerülte a pillantásom. Az ajkamba kellett harapnom, lábaim felhúztam és átöleltem a térdem, már tudtam, ez a dal az enyém volt és elég nagy valószínűséggel ő írta. Körülbelül a felénél pillantott először rám, miután felébredtem a döbbenetből a szemembe könnyek gyűltek, kis híján félretette a gitárt de intettem a fejemmel, hogy ne tegye, így hát végigjátszotta, majd néhány percen át hallgattunk, a csendet kissé hevesebb légzése törte meg.
- Faith...
Az ölébe másztam, arcom a pólójába rejtettem miközben magunkra húztam a takarót és lábaim felhúztam az oldala mellett. Rövid tincseimbe túrt és a mellkasához húzta a fejem, miközben puszit nyomott a homlokomra.
- Ne mondj semmit! - kértem, s közben ujjaim végigsimítottak a tarkóján.
- Annyira borzalmas - nevetett fel halkan, válaszul gyengéden meghúztam a haját.
- Nem. Gyönyörű, csodálatos, ahogy te is az vagy. Több, mint 1 éve vagyunk együtt és még mindig képes vagy meglepetéseket okozni.
- Nekem olyan, mintha legalább 20 éve házasok lennénk - döntötte oldalra a fejét, mutató és hüvelykujja közt egy kósza, szőke tincsem kezdte piszkálni.-Pedig még feleségül sem vettelek.
- Zsémbes negyvenesnek tartasz? - cukkoltam, élveztem a látványt, ahogy a szemébe visszatért a boldogság és huncutság.
- Nem így értettem - motyogta kissé rekedten, miközben puszit nyomott az arcomra és feljebb húzta rajtam a takarót. Hátradőlt a hintában, tenyerével gyengéden nógatott mígnem a mellkasára hajtottam a fejem. - Csak olyan sok minden történt, nehéz elhinni, hogy kicsivel több, mint 1 év telt el csak.
- Túl hamar történt minden.
- Megbántál bármit is? - kérdezte komolyan, ujjai megálltak a mozgásban miközben megkereste a tekintetem.
- Semmit, amit önszántunkból tettünk.
- Minden rendben lesz - talán mélyen mindketten tudtuk, hogy ez nem lesz így, talán ezért ismételgette ezt magának, nekem vagy mindkettőnknek. Legmélyebben mindketten éreztük, hogy a rossz dolgoknak még nem volt vége számunkra, csupán az egymás iránt táplált érzelmeink elnyomták ezt.
- Nem szabadna látnod! - szóltam a függöny takarásában, sugárzó arccal szemeztem a tükörképemmel és tudtam, megvan a tökéletes ruha. 
- Kérlek, Faith, ezt már megbeszéltük! - nyafogott, a hangja bánatosan csengett és a mondat végén dünnyögni kezdett, akárcsak egy kiskutya. Nevetve dugtam ki a fejem, Rebeca megragadta a nyavalygó barátom és kitessékelte az ajtón.
- Mutasd magad! - ugrott elém, és elrántotta a függönyt. Az arckifejezéséből már tudtam, ő is pont azt gondolta, amit én. Szemeit könnyek öntötték el és átölelt, Rebeca még mindig óvatos volt velem, vártam a pillanatra, amikor majd úgy ugrik a nyakamba, ahogyan régebben tette. - Faith...
- Megvan - bólogattam, és végigsimítottam a ruha felső részén - ez tökéletes.
- Gyönyörű vagy!-szakadt ki belőle, szikrázó tekintettel nézett rám és az arcára széles mosoly ült ki.
- Hívd be Niallt - kértem, és újra a tükör felé fordultam.
- De Faith, tudod, hogy nem láthatná a ruhát az esküvő előtt - figyelmeztető pillantást küldött felém a tükrön keresztül, én pedig csak elmosolyodtam.
- Szakítunk a hagyományokkal. Megérdemli, hogy lásson így, csak most az egyszer, az esküvőn ugyanígy fog reagálni.
- A te döntésed - vonta meg a vállát, majd mosolyogva nyomott egy puszit az arcomra és kiment. Elhúztam a függönyt és visszatartott lélegzettel vártam, hogy belépjen a vőlegényem.
- Angyal? Figyelj, ha nem akarod, hogy lássalak kimegyek, tudok várni az esküvőig.
Kuncogni kezdtem, ujjaim a függönybe akasztottam és óvatosan kinéztem, szemei felcsillantak és elmosolyodott, amikor találkozott a pillantásunk.
- Kételkedsz bennem? - kérdeztem kihívóan, ajkaim huncut mosolyra húztam és hátráltam egy lépést, amikor közelebb lépett.
-Tudok várni - ismételte halkan, s közben mégis apró lépéseket tett felém.
- Tudom, Niall, de már eleget vártál miattam. 
Homlokát az enyémnek támasztotta, kissé szégyenlősen néztem a szemébe és az arcom elöntötte a pír, amikor puszit nyomott a számra, majd megfogta a függönyt és elkezdte elhúzni. Hátrébb léptem, figyeltem, ahogy lassan eltűnt az anyag, ami takart engem, aztán csak álltunk ott egymással szemben. Éreztem a hosszú hajam hiányát, nem tudtam mivel eltakarni pírban úszó orcáim, muszáj voltam állni a tekintetét. Kezét az arcomra helyezte, s amikor felemeltem a fejem, pillantásom összekapaszkodott az ő sugárzó tekintetével, mely újra és újra végigmért, majd a kék szemek elhomályosulva villantak az arcomra. Az ölelésünk ragaszkodó volt, szavak nélkül is tudtam, mi járt a fejében, mert bennem is ezek a gondolatok vertek sátrat. Megcsináltuk. Túl voltunk a rosszon, az övé lehettem, és én mást sem akartam. Fejben ezerszer végigjátszottam, mi lesz majd, ha megtalálom a ruhát, amiben elég szépnek érzem majd magam ahhoz, hogy mellette feszítsek, viszont ez nem fordult meg a fejemben. Ahogy a kezemet fogva néhány centire állt tőlem, az arcán könnycseppek csorogtak végig, én pedig hiába törölgettem őket, újra és újra megjelentek.
- Az enyém vagy - suttogta, miközben karjaival ragaszkodóan ölelt magához, az arcom a mellkasához préselődött, de én nem bántam ezt. Arcát a nyakamhoz érintette, miközben a hátát simogattam, mindkettőnket gyötörtek az elmúlt hónapok, de míg én nem vettem tudomást a rossz álmokról, ő éjjelente csak dobálta magát mellettem, sokszor arra keltem, hogy zihálva ült fel és a takarót az arcához szorította. Reméltem, ezután majd mindketten képesek leszünk teljesen visszazökkenni a rendes életbe, s képesek leszünk elfelejteni az eltelt hónapokat. Egészséges vagy. Ezzel biztattam magam, az orvos szavait újra és újra fejben lejátszottam, egészen addig, míg elhittem. Hülye.
A testem beszorult közé, és a fülke vékony műanyagfala közé, de ez a szorult helyzet kellemes volt számomra, még mindig óvatos volt velem. Elfelejtkeztünk a külvilágról, a ruha meggyűrődött az ujjaitól, de már úgyis az enyém volt, az én problémám volt eltüntetni ezeket. A felsőtestem az övéhez simult és a hajába túrtam, csókunk után kissé bizonytalanul nézett a szemembe, ujjait hitetlenkedve fonta össze az enyémekkel, ajkát a gyűrűsujjamhoz érintette, miközben másik kezével zavartan igazgatta a ruhám, ő is észrevette a gyűrődéseket. Bocsánatkérő tekintete megtalálta az enyém, én pedig képtelen voltam elrejteni a mosolyom, a gyűrődéseknek jelentése volt számomra.
Hangosan felnevettem, miközben az autó rántott egyet fékezés közben, egy elhagyatott mellékutcán valahol London és az egyik kisváros közt "hajtottunk". Elfehéredő ujjakkal szorítottam a kormányt, lábammal nyomtam a gázt, majd a gyorsulást észrevéve elrántottam azt és a fékre tapostam, melynek következtében a testem újra és újra előrebukott. Utáltam az autókat, főleg azóta.
Kezeit megnyugtatóan simította a csípőmre, miközben édesen nevetett rajtam, ahogy bosszankodva nyúltam újra a kulcshoz, s a segítségével indítottam be az fekete Audit, a beindítás gond nélkül ment.
- Aha - hümmögött a fülembe, miközben egyik kezem a váltóra helyeztem és magabiztosan mozdítottam meg azt, aprót bólintottam, miközben puszit nyomott a nyakamra. A testemen önkéntelen borzongás futott végig, a pedálra tapostam, majd le is vettem róla a lábam, s az autó ismét leállt. Ez az egész vezetés az ő ötlete volt, az volt a célja, hogy képes legyek újra autóban ülni anélkül, hogy újra meg újra lejátszódnának előttem a történtek. Véget akartunk vetni a  rémálmoknak, ehhez pedig csak és kizárólag egymásra volt szükségünk. 
- Nem megy - engedtem el a kormányt, karjaim durcásan fontam össze a melleim előtt, miközben hátradőltem. Kissé túl heves voltam, emiatt pedig ő is az ülésbe préselődött, ajkain a korábban alig hallott hangos nevetés szökött ki, fejét hátrabillentette, miközben karjait szorosan fonta a derekam köré és arcát a nyakamhoz dörgölte. Akaratlanul is elmosolyodtam, lélegzete és puha tincsei csiklandozták a nyakam. - Nem vicces - kuncogtam, de eszemben se volt elrontani a jókedvét. 
- Lemondok arról, hogy veszek neked egy autót - nevetett, s ajkait néhány másodperc erejéig a bőrömön pihentette - pedig már kinéztem neked egy fehér Porsche cabriot.
A szemöldököm összevonva hümmögtem, míg ő állát a vállamon pihentette meg és cuppanós puszit nyomott az arcomra.
- Meglepődtem volna, ha esetleg mutatsz valamiféle izgatottságot. 
- Már csak ezért sem akarok megtanulni vezetni - nevettem, és a hajába túrva húztam közelebb magamhoz.
- Pedig tényleg nem megy rosszul, segítek - ajánlkozott, és egyik kezét a csípőmön pihentetve kissé előrehajolt, és elfordította a kulcsot. - Tedd a lábad az enyémre - engedelmeskedtem, ujjaim a kormányon doboltak, a legkevésbé sem az autóra koncentráltam, ilyen közelségben vele ez lehetetlen volt. Lábát lassan nyomta egyre jobban a gázra, ijedten szorítottam a kormányt, amikor az autó egyre gyorsult. Kihúztam magam és a tekintetem az útra szegeztem, a lábaim megfeszültek, amikor Niall helyett már én nyomtam a gázt, elképzeltem magam egy olyan autóban, amiről beszélt, a vezetés kétség kívül kellemes volt, mert én irányítottam az autót. Jogosítvány nélkül, de igenis vezettem, habár csak előre mentem és nem kellett semmit se csinálnom.
- Lassíts - leheletét közvetlenül a fülem mellett éreztem, borzongás futott végig a gerincemen, a lábamat hirtelen vettem le a pedálról, de ő a helyembe lépett és megállt. - A megállást még gyakoroljuk - nevetett, az arcomat maga felé fordítva nyomott puszit a számra, a szemeiben büszkeség csillogott, úgy éreztem, valami nagyon különlegeset kellett művelnem ahhoz, hogy így nézzen rám. - Ügyes vagy, tényleg nagyon jól megy, csak lazítanod kellene egy picit.
Mosolyogtam rá, elengedtem a kormányt és a karjai közé fészkeltem magam, nem mondom, hogy elmúltak a félelmeim az autót és a vezetést illetően, de jobban éreztem magam. Azt eddig is tudtam, hogy a balesetünk nem Niall hibája volt, pont ezért nem voltam benne biztos, hogy egy forgalmas autópályán ugyanígy tudnék-e hajtani. Viszont nem nyavalyogtam, mert őt boldoggá tette az, hogy egyedül vezettem 20 métert.
- Köszönöm! - sóhajtottam, miközben karjaival újra átölelte a derekam és kissé hátradőlt az ülésben.
- Még mindig nem akarsz megtanulni vezetni - nem kérdezte, kijelentette, és teljesen igaza volt. Benne voltam, hogy máskor is eljöjjünk ide és olyankor és tanítson, de egyedül sosem ültem volna autóba. Bizonytalanul intettem a fejemmel, válaszul pedig csak csókot nyomott a fejem búbjára, kissé elidőzött, míg a hajam szagolgatta, majd éreztem, hogy elmosolyodott.
- Kár, mert tényleg ügyes vagy, és talán később hasznát vennéd egy saját autónak. Tudod, majd ha gyerekeink lesznek... - a szívem megdobogtatta, hogy némely időközönként felhozta ezt a témát, hiszen ő annyira biztos volt benne, hogy majd tőlem lesznek gyerekei. Naív. - és esetleg nem tudok majd értük menni az iskolába, vagy bárhová.
Feléledt bennem a védelmező ösztön, miközben a még nem is tervezett gyerekeinkről beszéltünk. Rémképek ezre rohanta meg a fejem arról, hogy a szememet csak egy pillanatra veszem le az útról, és máris bekövetkezik a legrosszabb. Sosem veszélyeztettem volna a gyerekeink életét, nem tudtam volna együtt élni azzal, hogy miattam sérültek meg.
- Nem, nem akarom - ráztam hevesen a fejem, azt reméltem, ezzel majd elűzöm a rosszat. - Majd... majd sétálunk - böktem ki halkan, a hangom megremegett, ő pedig ezt észrevéve megragadta az arcom és ajkait az enyémekre tapasztotta, ennyire volt szükségem ahhoz, hogy minden szar eltűnjön a fejemből. Ő volt az angyalom, harcolt, s elűzte a démonaim, melyek a legváratlanabb pillanatokban csaptak le rám.
Zihálása betöltötte a szobát, szemeim felpattantak, az álom egy pillanat alatt eltűnt még a közelemből is. Anélkül mozdultam, hogy tudtam volna mit teszek, kezei megtalálták a csípőm és az ölébe húzott, gyengéd volt velem, az érintése mégis sürgetett. A hajába túrtam, miközben fejét a mellkasomnak döntötte és az arcát belefúrta a pólómba, vagyis az ő pólójába, amit én viseltem. A háta izzadt volt, a homlokán is cseppekben ütközött ki az izzadtság, benedvesítve ezzel a haját, keveredve a szeméből csordogáló könnyekkel. Titkolni sem próbálta, mi történt. Mindkét karjával szorosan ölelt magához, vállai rázkódtak, miközben beletúrt a hajamba és arcát a mellkasomhoz passzírozta. Éreztem, mennyire hevesen vert a szíve, kezemmel az arcát törölgettem, szüntelenül simítottam el a könnycseppeket, miközben lassan megnyugodott. A légzése csillapodott, ezzel együtt már én sem kapkodtam levegő után, csak ültünk, lábaim a dereka köré fontam és a homlokom fáradtan támasztottam meg a vállán, miközben ő fel sem nézve rám csak ölelt.
- Jól vagyok - bizonygatta néhány perc után, habár az arca és remegő hangja nem erről árulkodott. Tenyerével megdörzsölte kipirult orcáit, majd a hajába túrt, könnyed mozdulattal tett ki az öléből, és feltápászkodott. - Aludj csak tovább, sajnálom, hogy felkeltettelek.
- Hová mész? - a szemöldököm értetlenül vontam össze, miközben félretoltam a végtelenségig összegabalyodott takarót és lábaim a puha szőnyegre helyeztem.
- Csak a konyhába - válasza tömör volt, hogy tudassa, nem haragszik rám. Végigsimított az arcomon és lehajolva hozzám kissé zaklatott csókot hagyott a számon.
- Az éjszaka további részét a kanapén akarod tölteni, valami idétlen mesét bámulva, hogy el ne aludj?
- A teraszra gondoltam - adta be a derekát, ajkai elkeseredett mosolyra húzódtak. Tudta, hogy nem hagyom egyedül, épp ezért meg sem próbált ellenkezni, amikor felálltam, és a köntösöm magamra húzva megfogtam a kezét. - Angyal...
- Ha már ennek hiszel, legalább hagyd, hogy teljesítsem a feladatom. Vegyél fel valamit, ha ki akarsz menni - megdörzsöltem a karját, mely még most is kissé libabőrös volt. Engedelmesen bólintott egyet és a szekrényhez lépve kivett egy zöld pulcsit, melyen az ír focicsapat logója díszelgett. Figyeltem, ahogy felvett egy melegítőt, majd hozzám lépett és kézen fogott.
- Jobb lenne, ha itt maradnál. Kiszellőztetem a fejem és aztán visszajövök, nem kell kiülnöd velem a hidegbe.
Nemlegesen ráztam a fejem, ő pedig többször nem próbált meg ellenem szegülni, a kanapéról felkaptam a kedvenc plédem és követtem őt, miközben kilépett a hátsó teraszra és elindult a hintaágy felé.
- Niall - szóltam utána. Csendes, a távolból halkan hallottam a tücsköket, melyeknek hangja keveredett London éjszakai zajaival. Nem szerettem nagyvárosban élni, mert habár London gyönyörű volt, engem jobban vonzottak a viszonylag nyugodt kisvároskák. Ezt sosem mondtam neki, hiszen semmi pénzért nem szakítottam volna el őt a srácoktól, mert képes lett volna arra, hogy csapot-papot itt hagyva vásároljon egy házat vidéken. Papucsban caplattam egészen a kert közepéig, kissé meglepett pillantását éreztem magamon, miközben leterítettem a fűbe a plédet, és azzal együtt lehuppantam rá. 
- Baby, igazán nem kell ezt - elterültem a pléden, vágyakozva fordultam az oldalamra és megtapogattam magam mellett a kemény földet, kissé vonakodva, de végül lehuppant mellém és a karjait körém fonta. Csendben öleltük egymást, arcát a nyakamba fúrta, szempillái végigsimítottak egy apró részt az arcomon, amikor lecsukta a szemeit. A haját simogattam, remegő sóhaj hagyta el a szám, mikor végtagjai végre elernyedtek körülöttem. - Fáradt vagyok, Faith - vallotta be halkan, hangja elkeseredett volt és vészesen remegett. Soha nem beszélt az álmairól, viszont ahogy minden éjjel utánam kapott, amikor felébredt, és aztán csak ölelt, tudtam, hogy közöm van a rémálmaihoz, melyek az utóbbi időben gyötörték őt. Napközben sosem mutatta ki, hogy bármi baj van, a gondok, melyeket magába rejtett éjszakai ütköztek ki rajta.
- Tudom, Niall - suttogtam, miközben ajkaim az arcához érintettem - csak pihenj.
- Nem tudok - emelte fel a fejét, már épp felült volna, de a kezénél fogva húztam vissza magamhoz, jobb lábam átvetettem rajta és az ölelésembe burkoltam.
- Nem azt mondtam, hogy aludj, hanem csak pihenj - halkan beszéltem hozzá, ujjaimmal megnyugtatóan piszkáltam szerteszét álló haját, miközben az ajkaim minden hangnál a bőrét simogatták. Nem törődtem, az észrevétlenül előfurakszó tompa hasogatással a fejemben, a fáradtságra fogtam.  Válaszul halkan hümmögött, a hátára fordult és húzott engem magával. A mellkasán feküdtem, egyik lábam az övéi közt pihent, miközben tevékenységet váltottunk, most ő piszkálta az én hajam. Félretettem azt, hogy a hűvös széltől libabőrös lettem, bámultam a csillagokat, és úgy éreztem, mi ketten túl picik vagyunk ehhez a hatalmas világhoz. A világot hirtelen túl sötétnek láttam valaki olyanhoz, mint Niall, mert hirtelen ezer olyan problémát cipelt a vállán, ami nem is az övé volt. Tulajdonképpen nem is voltak problémáink, akkor még nem, a múlt kísértett mindkettőnket.
Egyik kezem az ég felé nyújtottam és gondolatban összekötöttem a csillagokat. Ujjai végigsimítottak a kezemen, melyeket aztán összefont az enyémekkel, a tenyerében eltűnt az én kézfejem, emiatt pedig mosoly szökött az arcomra. 
- Olyan törékeny vagy - mormolta a hajamba, miközben hüvelykujjával simogatni kezdte a kezem. - Attól félek, csak egy pillanatra kell levennem rólad a szemem ahhoz, hogy valami történjen veled. 
- Emiatt nem kell aggódnod - szorítottam meg az ujjait, miközben a kézfejem az ajkaihoz emelte.
- Valóban, mert egy pillanatra sem vagyok hajlandó egyedül hagyni téged.
- Niall? - suttogtam, mozgolódtam a karjai közt, mígnem lecsúsztam a teste mellett és az oldalához bújva mormoltam el a kérdésem. 
- Igen? - fejét kissé felbiccentette, kék szemei szinte vakítóan mélyedtek a tekintetembe, mintha belelátott volna a lelkembe, talán már azelőtt tudta, mit fogok kérdezni, mielőtt kimondtam volna, elvégre sokszor már a mozdulataimból képes volt kiolvasni, mi járt a fejemben. Haboztam, hiszen még túl friss volt neki az élmény ahhoz, hogy felidézze, mégis kiböktem a kérdést:
- Mit álmodtál?
Tekintete egy pillanatra elhomályosult, szorítása ismét erősödött, de a közelébe sem ért annak, ahogy az ébredése után ölelt. Néhány másodpercig hallgatott, talán azon gondolkozott, elég megbízható vagyok-e, végül alig hallhatóan megszólalt.
- Mindig ugyanazt - motyogta - más helyzetben, de a lényeg mindig ugyanaz, hogy elveszítelek. Elvesznek tőlem, elhagysz, valamit elcseszek, de valamilyen formában nélküled kell tovább élnem, ez pedig rosszabb bármi másnál, ami történhet velem. 
- Niall....
- Nem kell semmit sem mondanod, ez... hülyeség, csak hülye álmok - motyogta, s közben kissé feltornázta magát. Kapaszkodtam belé, de nem akartam, hogy felálljon, így hát a szavába vágtam, habár a hangom halk volt, szinte elveszett a kertünk csöndjében.
- Még nem raktál teljesen össze.
- Tudom, Angyal, de azon vagyok, hidd el - sóhajtott, fáradtan húzott magához, én pedig csak ültem, nehéz végtagjaim átdobtam a vállán és a bőrébe motyogtam.
- Csak akkor leszek igazán egész, ha te is az leszel, te vagy az utolsó darab a kirakóban.
- Azon vagyok - bizonygatta, fáradt sóhajtással dőlt ismét hátra, lábaim kinyújtottam és csak feküdtem rajta, még mindig aprónak éreztem magam, ugyanakkor koszosnak, a lelkem volt koszos, mert nem engedtem őt el, nem időben. - Én csak nehezen felejtem el azokat a heteket, amikor nélküled kellett itt lennem. Tudod, eddig is mindennél jobban próbáltam vigyázni rád, de mióta megtapasztaltam, milyen lenne nélküled, úgy érzem, egyre őrültebb leszek. A nyakadon lógok a nap 24 órájában, nem hagyom, hogy éld a normális életed.
- Niall én...
- Tudom, Faith - nézett a szemembe - és te is tudod, én mire gondolok. Talán később képes leszek arra, hogy...
- Befogd a szád, amikor nem kell, hogy beszélj! - a hangom halk volt, de figyelmeztető, egyszerűen csak azt akartam, hogy fogja be és ne terelje el ezt egy teljesen más irányba. Az álmainak semmi köze nem volt ahhoz, hogy el sem mozdultunk egymás mellől. - Niall...
- Sajnálom - szólt újra közbe, nem láttam az arcát, mert a fejét belefúrta a köntösöm puha, plüss kapucnijába. Lenyeltem az érzelmeim, a kezem gyengéden simítottam a fejére és behunytam a szemeim.
- Önszántamból sosem hagynálak el - suttogtam, gyengéden megpusziltam az arcát, és habár a hidegtől a lábaim libabőrösek lettek, még mindig nem akartam bemenni. Fogtam a kezét, és csókot nyomtam a szájára, küzdöttünk az elválással, ahogy a karjaiban tartott egy zavaros nyári éjszakáról ugrottak be emlékképek, de azóta rengeteg minden megváltozott. A hajam rövid volt, hideg lett, több ezer kilométerrel arrébb voltunk Miami partjaitól, és már nem ugyanazok voltunk, akik akkor. 
Az alsó ajkamba harapva álltam két lábra, a kezemet nyújtottam felé, és habár megfogta, a segítségem nélkül tápászkodott fel, majd lehajolt, hogy felvegye a plédet. Szemei elkerekedtek, félredobta a takarót és helyette engem kapott a karjaiba, tenyerével vadul dörzsölgetni kezdte a vádlim, miközben befelé igyekezett velem.
- A francba, nem láttam, hogy nincs rajtad nadrág!
- De van - nevettem, a köntösöm felhúzva mutattam neki az apró, rózsaszín rövidnadrágot. Fejét rosszallóan rázta, miközben letett a kanapéra, és visszament a kertbe. A támlára támaszkodva figyeltem, ahogy ügyetlenkedve rázta le a plédre ragadt fűszálakat, majd gondosan becsukta maga mögött a kertbe vezető ajtót.
- Főzök neked egy teát, hogy felmelegedj - lépett hozzám, szeretetteljesen simított végig a lábamon, de nem teára volt szükségem.
- Nem kérek - suttogtam, és a nyakába csimpaszkodtam - csak gyere ide.
Húztam magamhoz, mígnem kissé elvesztette az egyensúlyát, a tenyerén támaszkodott meg, hogy ne essen rám, majd ajkai közül halk nevetéshez hasonló hang szökött ki. Ujjaimmal a pulcsijába markoltam, a fejemet felbiccentettem és elmosolyodtam, amikor az orrom játékosan az övéhez érintettem. Bal kezem a vastag anyag alá csúsztattam és megérintettem a csípőjét, éreztem, hogy izmai megfeszültek egy pillanatra, kuncogtam, miközben jobb kezemmel addig húztam a pulcsiját, mígnem elvesztette az egyensúlyát és rám zuhant. Combjaim mellett térdelt, miközben kissé felhúztam magam és ajkaim a szájára nyomtam, egy huncut mosolyt akartam, egyetlen egyet, nem volt nagy kérés. 
Hátradőltem, befészkelte magát mellém és a takaró után nyúlt. A mellkasához bújtam, egy darabig fészkelődött, majd kissé felült és lekapta magáról a pulcsiját, elégedett hümmögéssel simítottam a tenyerem a hasára, miközben a nyakamig húzta a plédet.
- Miért nem megyünk fel a szobába? - motyogta, s közben mégis jobban húzódott hozzám. Az oldalára fordult, miközben a szemébe néztem és az ujjaimmal apró mintákat kezdtem rajzolni a bicepszére. Sosem rajongtam a nagyon kigyúrt srácokért, Niall nem is volt olyan, megfelelő volt, és én bolondultam azért, amikor megtapogathattam az izmait. 
- Nem tudom, de itt jó - motyogtam - ne kérj arra, hogy felálljak.
- Felvinnélek - mély kuncogásától mellkasa zümmögött a fejem alatt, szükségem volt a közelségére.
- Ne! - kértem halkan, szempilláim nehézzé váltak, miközben a testével és illatával beburkolt. Mi ketten egy burokban éltünk, ahová senki más nem tudott behatolni. - Szeretem ezt a kanapét - mormoltam.
Mennyi mindent szerettem még, ami az övé volt. 
Arra gondoltam, mennyire szeretnék egy örökkévalóságig így feküdni vele. Hát ja, az én örökkévalóságom hamarosan bevégeztetett.

Így a végére lenne egy kérdésem, szerintetek melyik dalt játszotta Niall? Várom a tippeket! :)