31.rész I just want to see your smile again

Sziasztok! :)
Mit is mondhatnék... mindjárt 2 óra,egészen pontosan hajnali 1:56 van, és egyszerűen nem bírom ki, hogy várjak holnap délelőttig. Mióta kész van ez a fejezet (hétfő) azt várom, hogy kitehessem, viszont még most írtam hozzá egy részt, így érzem teljesnek, lezártnak. Talán sosem mondtam még ilyet ezen az oldalon, de ennek a fejezetnek szeretem minden sorát, végre csináltam itt is valami olyat, amit méltónak érzek arra, hogy elolvassátok. Ez határozottan jó érzés. :)

2:00 

Nessa. xx

U.i: A dal, amit az előző részben Niall énekelt, a Strong.

"-Te vagy Niall Horan rákos barátnője?"
A nekem szegezett ilyen és ehhez hasonló kérdések ártalmatlanok voltak, mégis rengeteget kaptam belőlük. Igen, én voltam.
Valaki olyannak, akinél egyszer előjön ez a betegség, szinte örökké vizsgálatokra kell járnia, nem-e újult ki vagy terjedt át egy másik szervre. Én azok közé tartoztam, akiknél kiújult. Minden kezdődött elölről. 
Niall megereszkedett vállakkal, potyogó könnyekkel ült mellettem, míg én csak meredtem bámultam a szemben lévő szürke falat és a szemem előtt apró darabokra tört az 'egészség' szó. 
Nem sírtam, az ajkaim összeszorítottam és újra a kezemben tartott képeket kezdtem vizsgálni, a fejemben újra kijöttek azok az izék, amik mindent képesek voltak tönkretenni. Nem sírhattam, azzal csak rontottam volna az amúgy is rossz helyzeten.
Apa felállt és minden szó nélkül kiment, láttam az arcán végigcsorgó kövér könnycseppeket, apa sosem sírt, de én az utóbbi hónapokban mindenkit képes voltam szomorúvá tenni. 
Ketten maradtunk. A levegő nyomasztó volt és úgy éreztem, a szoba egyre szűkebb lesz. Nem sírhattam. Nem sírtam, mélyen belül mindig is tudtam, úgysem sokáig fog tartani az az állapot, ami végigkísérte az elmúlt néhány hónapot. Félig-meddig összeraktuk egymást, képes voltam újra botladozás nélkül járni és a hajam is megszerettem, de mindez most újra összetört.
Tétován megérintettem Niall vállát, fejét felemelte a tenyeréből és felém nyúlt, a karjaiba férkőztem és az arcom a vastag pulcsijának kapucnijába fúrtam. Röhejes, hogy az egészben azt tartottam a legrosszabbnak, hogy megint fájdalmat okoztam neki. 
- Sajnálom - suttogtam, nem tudtam mást mondani. Ujjaimmal a tarkóját simogatva esedeztem valamiért, hogy a szoros ölelésen kívül kapjak valami mást. 
- Nem sírsz - szipogott, miközben beletúrt a hajamba és ajkait megpihentette a homlokomon. Gyűlöltem magam, gyűlöltem a testem és mindent, de ezt nem mutattam ki, mert bár legszívesebben a hajamat tépve üvöltöttem volna, csak felhúztam a lábaim és elrejtőztem a karjai közt. A burokban, amit mi ketten alkottunk.
- Én... - próbáltam valamit mondani, de amint kinyitottam a szám az ajkaim lefelé biggyedtek és elhomályosult a látásom. Nagyot nyeltem, egy ideig nem szólaltam meg, össze kellett szednem magam, nem sírhattam. - Úgysem érek el vele semmit.
Felemeltem a fejem, bágyadtan elmosolyodtam és az arcomat a kezére téve hüvelykujjammal letöröltem a könnyeit, majd lágy csókot nyomtam puha bőrére.
- 1 perces néma csönddel búcsúzzunk el Faith hajától - próbáltam vicces lenni, próbáltam egy mosolyt előcsalni, de nem sikerült. Fuldoklásszerű hisztérikus nevetés tört elő belőlem, a kezem magától emelkedett és belemarkoltam saját tincseimbe. Megragadta a kezem, szorítása határozott volt, de nem erőszakos. Karjaimat a nyaka köré fonta, miközben a nevetésem elhalt a pulcsijában és sírni kezdtem. Nem sírhattam, mégis megtettem, bömböltem, ujjaimmal a puha, kék pulcsit markolásztam miközben felemelt és elindult velem kifelé. Otthon akartam lenni a puha ágyunkban, mellette, hogy elbújhassak a világ, és saját magam ellen. 
A plafont bámultam, kétséges volt, hogy Niall alszik-e vagy nem, mert bár halkan szuszogott a fülembe, tenyere a csípőmre simult és gyengéden mozgatta a hüvelykujját. Úgy feküdtem, mint egy darab fa, kék szemeim a plafonra szegeztem és arra gondoltam, az lenne a legjobb döntés, ha most összepakolnék és elmennék innen, hogy ne okozzak neki még hosszú ideig fájdalmat, de Niall Horan agydaganatos barátnője nem tudott csak úgy elrejtőzni. 
A menetrend a következő volt: itthon maradhattam péntekig, a hétvégét a kórházban kellett töltenem a sugárzásos kezelés miatt, majd talán hazajöhettem, ez így ment volna egészen addig, míg az az izé annyira kicsire nem zsugorodott volna, hogy ismét kiszedjék a fejemből. 
Egy ideje Niall újra tudott aludni, párszor még volt, hogy arra ébredtem, levegőért kapkodva szorít magához, de ez már nem minden éjszaka történt meg, az esetek aránya elenyésző volt, most viszont ismét megrándult mellettem. Úgy véltem, talán csak egy olyan mozdulat volt, amit álmában tett, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget egészen addig, mígnem ezúttal a keze meg nem mozdult rajtam. Testével hozzám simult, a merevségem feloldódott és levegőt vettem, hogy tudja, nem valami élettelen dolgot szorít magához. Felé fordultam, hallucináltam, szinte érezni véltem, hogy valami nyomja a koponyám, de ez lehetetlen volt. Karjaimmal átöleltem őt és a mellkasához simítottam az arcom, kissé megrezzent, arcát rövid hajamba temette és nagyot sóhajtott. Elhamarkodott voltam, ugyanis a nyugodtság csupán néhány percig tartott, majd újra megmozdult mellettem és álmában halkan nyöszörgött.
- Angyal - mormolta, ujjai a csípőmbe mélyedtek és hevesebben lélegzett, megmozdultam, próbáltam felülni, hogy felébresszem, de akkor szempillái megrezzentek és kinyitotta a szemét, visszazuhantam az ágyra, miközben a nevemet mondogatva férkőzött az ölelésembe. Még aludt, azt sem tudta hol van, de az az egy pillanat, amíg látott, talán lenyugtatta.
- Itt vagyok - húzódtam közelebb hozzá, remegő sóhajjal érintettem ajkaim meztelen mellkasához. Most először gondolkoztam el azon, vajon meddig mondhatom még ezt neki. Mintha tudta volna mire gondolok, következő mondatával romba zúzta az összes tervem, akármit csinálhattam, úgyis hosszútávon fájdalmat okoztam volna neki.
- Soha ne hagyj el - motyogta, majd újra teljesen álomba merült, reményeim szerint álmatlan sötétségben pihenhetett tovább.
Nem mondtam semmit, ez már nem rajtam múlott. 
Ujjaim megmarkolták a lépcső korlátját, tettem egy lépést, majd még egyet, a daganat ezúttal nyomta az egyensúlyközpontom. Még egy, majd egy újabb és újabb, meg kell találnom Niallt. Megbillentem, két kézzel markoltam rá a korlátra és szemeimet a lépcsőfokokra szegezve folytattam tovább az utam. Csak lépdeltem előre, apró célokat tűztem ki magam elé, mint az, hogy lejutok a lépcsőn, majd elbotladozok a konyháig, ha ott van, nincs több megoldandó feladat. Lejutottam, hosszú, megkönnyebbült sóhajtással engedtem el a korlátot, csak mentem előre, nem törődtem azzal, hogy szédülni kezdtem, csak mentem, mígnem a testemmel neki nem ütköztem az ajtófélfának. Az arcomat a fának nyomva kapaszkodtam és lehunytam a szemeim, kezek simultak a csípőmre és hamarosan már a testének dőltem, nem nyitottam ki a szemeim, minden összefolyt előttem. 
- Szia - emeltem fel a fejem, a számat mosolyra húztam, miközben lábujjhegyre állva próbáltam puszit nyomni az arcára. Elvesztettem az egyensúlyom, előre estem, de ő megragadta a derekam és ajkait egy pillanatra az enyémhez érintette, mintha észre sem vette volna a bénázásom.
- Szia - suttogta, kezét az arcomon tartotta és újabb csókot hagyott az ajkaimon - megint nem vihetem ágyba a reggelit.
-  Sajnálom - motyogtam, szemei alatt sötét karikák húzódtak, ujjával végigsimított a bőrömön miközben a kezem a tarkóján tartva húztam magamhoz. Homlokát az enyémnek döntötte, orrommal megérintettem az övét és megtettem azt, amit minden reggel csináltunk, pillantásommal azt kérdeztem, rendben vagyunk-e, válaszul mindig ugyanazt kaptam. Puszinak álcázott gyengéd csókokat hagyott az ajkaimon, a karjaiba simultam és kitartóan mosolyogtam rá.
- Hogy vagyunk ma reggel? - kérdezte, miközben a kezembe adott egy forró teával teli bögrét, csókot hagyott a homlokomon, majd egyik kezében a tálcát egyensúlyozva nyúlt a derekam után.
- Elviselhető - motyogtam, lehunytam a szemeim és mély levegőt vettem, a forró gőz simogatta az arcom, fejemet felemeltem és újra elmosolyodtam, miközben elindultunk a nappali felé.
- Használnod kellene azt a botot - tanácsolta, miközben a biztonságosan leültetett a kanapéra. A tálcát óvatosan az ölembe helyezte, miközben felkapta a puha plédünket és lehuppant mellém, addig rendezkedett, mígnem nyakig betakarózva ültünk, a tálca az ölében pihent. - Megkönnyíteni, hogy eljuss hozzám, ha reggel felébredsz és nem akarod hagyni, hogy kényeztesselek - mosolygott, s közben a gitározástól kissé durva ujjával végigsimított az alsó ajkamon.
- Rákos vagyok, nem vak - belekortyoltam a teába, ajkaim halk sóhaj hagyta el miközben mohón fontam ujjaim a bögre köré. Niall teáiban volt valami különleges, vagy talán csak azért szerettem, mert szeretettel készítette őket. Pillantásom nem kerülte el, ahogyan összerezzent, vissza kellett fognom magam. - Sajnálom, használni fogom.
Megpuszilta az arcom, észrevettem az ujjai közt maradt hajszálakat, amikor végigsimított a fejemen, ő is észrevette őket, viszont mindketten úgy tettünk, mintha nem lenne ott semmi. A kezelések fáradttá tettek, a hajam újra hullani kezdett, hamarosan foltok jelentek meg a fejemen, a hétvégéket a kórházban töltöttük, egymástól szokatlanul messze. Ő a folyosón volt, én... én meg próbáltam meggyógyulni, éjszakánként ott ült mellettem, a kórházban sosem tudtam aludni, így hát figyeltem őt. Én nem aludtam, ő egyetlen álommentes éjszakáért esedezett. 
Szerepet cseréltünk, korábban én próbálkoztam főzéssel csakis azért, hogy boldoggá tegyem, most ő tette ugyanezt azért, hogy az utasításoknak megfelelően egészségesen próbáljak étkezni. Elfelejthettem az üzletekben bedobozolt tojássalátákat, szendvicseket és mindent, amit készen lehetett kapni, helyette ő próbálta meg összedobni azokat, amiket megkívántam. Igyekeztem nem éhes lenni, legfőképp pedig nem válogatni, habár ez nehéz lett volna, hiszen mindig a kedvemben próbált járni. Cserébe nem hagytam, hogy a fájdalom maga alá temessen, nem merültem önsajnálatba, mosolyogni próbáltam, boldognak tűnni, de az öröm ritkán kopogtatott be az otthonunkba. Csak éltünk egymás mellett, szerettük egymást és nem hagytuk, hogy szomorúak legyünk, habár mindketten azok voltunk.
Emlékeztem rá, mennyire büszkén készítettem neki vacsorát, amikor a turné kezdete után először találkoztunk, emlékeztem arra, ahogyan ette és sajnáltam, hogy most nem állhattam neki összedobni valamit csak azért, hogy boldoggá tegyem. Az a nap tele volt meglepetésekért, visszasírtam az azt követő kínos reggelt és a zsibbadt fájdalmat a testemben, mert a betegségem újbóli megállapítása óta Niall csupán az első elkeseredett éjszakán ért úgy hozzám, azóta nem. 
Fejemre visszakerült a szürke sapkája, szükségem volt arra, hogy fogja a kezem és ne hagyja, hogy eldőljek, így hát az oldalának támaszkodva a karjai alatt lassan lépdeltem mellette, belélegeztem a hűs levegőt és néztem London híres szépségeit. 
- Nem gondoltad volna, amikor beteg gyerekeket látogattatok meg, hogy néhány év múlva te is egy beteg lány kezét fogod fogni, ugye?
Nem tudtam befogni a szám, az agyam nem engedelmeskedett annak a parancsnak, hogy a kérdéseimet ne mondjam ki, válaszra éhezett.
Lehet, hogy ő még mindig Niall Horan volt, én pedig még mindig Niall Horan beteg barátnője, de abban a pillanatban csak egy rákos lány voltam, akinek a betegségéről túl sokan tudtak. De egy valamire az emberek már rájöttek, talán a szülők magyarázták ezt el, vagy az érettebb rajongók maguktól is megvilágosodtak azzal kapcsolatban, hogy hagyjanak minket normális életet élni addig, amíg én még bármilyen életet élhetek. Az emberek mindig úgy beszélnek a betegekről, mint a hősök, akik soha nem adják fel és az utolsókig képesek mosolyogni. Nem szándékoztam feladni és kényszerből képes voltam átvigyorogni egy olyan napot is, amikor a fejem hasogatott, a sugárkezelések mellékhatásaként a bőröm forró volt és kellemetlenül égett. A kanapén vizes rongyokkal a felsőtestemen is képes voltam mosolyogva nyúlni a felém nyújtott bögréért, melynek tartalmával lenyeltem a különféle hatalmas pirulákat. Nem sírtam, előtte nem, és az ő könnyeit is csak éjjelente láttam, amikor az álmából kilépve ölelt magához.
Na, de nem akartam eltemetni magam, hiszen még ha nehezen is, de sétáltam, fogtam a kezét, és minden rossz ellenére még tudtunk nevetni.
- Faith - sóhajtott, kék szemeit a vízre szegezte, majd felém fordult, miközben az orrán át hosszan kifújta a benntartott levegőt - Ha elölről kezdhetném veled úgy, hogy tudom, mi fog történni, újrakezdeném. Ne nézz így rám Angyal, te is ezt tennéd. 
Nem akartam azt mondani, hogy eléggé elcseszett kapcsolatunk van, nem, mert nem a kapcsolatunk volt elcseszett, hanem én. Nem mutattam ki, de belülről a saját akaratomon kívül undorítóan negatívvá váltam, viszont ezúttal tudtam tartani a szám és nem tettem fel a kérdéseim. Mi lesz, ha nem gyógyulok meg? Mi lesz, ha meghalok? Ja, 18 évesen az ember általában nem gondolkozik el azon, mi lesz, ha a következő napot sem éri már meg.
Fogtam a kezét és igyekeztem nem gondolni a "mi lesz ha" kérdéseimre. Pozitív akartam lenni, így hát csendes sétánk közben a jövőnkön gondolkoztam. Ha meggyógyulok, feleségül megyek hozzá, nászútra megyünk majd egy szigetre, szülök neki egy Hollyt és boldogok leszünk. Hinnem kell abban, hogy meggyógyulok, mert meg fogok gyógyulni, muszáj, kettőnkért, mert egy ilyen betegség nem akadályozhatja meg, hogy az övé legyek. Húzd fel a kesztyűt, 2. stádiumú cucc a fejemben - gondoltam - mert most kinyírlak. 
- Min mosolyogsz? - kérdezte, orrával megérintette az arcom miközben megpuszilt. Az ő szája sarkában is mosoly bujkált, épp ezért igyekeztem mindig mosolyogni, mert azzal őt is mosolyra fakasztottam.
A fejemet ráztam, továbbra is csak mosolyogtam és naivan elhittem, hogy halálra ijesztettem a rákot. Mintha a sovány, segítség nélkül járni nem tudó, kopasz Faith Freelove annyira ijesztő lett volna. De nem tehettem mást azon kívül, hogy elhittem, sikerülni fog. Hát, tesó, nem sikerült.
- Szeretem ezt a helyet - biccentettem fel a fejem, megállt, átfogta a derekam és állát megtámasztotta a fejem búbján, miközben lassan dőlt velem jobbra-balra.
- Néha tudni szeretném, mi jár a fejedben - tűnődött, kissé elhúzódott tőlem és a szürke sapkát a fülemre húzta, nem volt ott a hajam, hogy megvédjen a süvítő széltől. 
- Sok beteg dolog - olyan volt, mintha egy pillanatra megállt volna az élet, az autók nem hajtottak volna tovább, a magasban a repülők leálltak volna, a vitatkozó szülők szólásra nyitott szájjal fagytak volna meg, miközben Niall a szemembe nézett, majd elvette a kezét a sapkától és újra magához húzott. Gyűlöltem magam, a lehető legjobban gyűlöltem magam. Ennyit a pozitivitásról. - Sajnálom, nem úgy gondoltam.
- Tudom, szerelmem, nincs semmi baj.
Mindig csalódást okoztam neki.
Apa vigyázni akart rám, azt szerette volna, ha hozzáköltözök, de Niall hallani sem akart erről, én inkább mentem volna, hogy a barátom ne egész nap velem foglalkozzon, ennek ellenére viszont maradni is akartam. Szükségem volt rá, tehát maradtam, apa pedig gyakran megfordult nálunk.
Nyakig betakarózva feküdtem a kanapén, bámultam valami idióta sorozatot, közben hallgattam, ahogy Niall és a fiúk beszéltek hozzám. Rebeca felhúzott lábakkal ült az egyik fotelben, a többiek szétszóródtak a nappaliban vagy a konyhában, bágyadtan igyekeztem mindenkire mosolyogni, miközben a fejem majd széthasadt, az ajkaim szárazak voltak és hányingerem volt. Aznap kedd volt, körülbelül az 5. vagy 6. kemoterápiás kezelést kaptam vasárnap, vagy talán a 10. volt, már nem számoltam. A kemoterápia és a sugárkezelések összefolytak az agyamban, ki akarta azt számolni, hány hete pumpának bele olyan "gyógyszereket" amik csak legyengítik és semmit sem használnak? Én nem.
Louis mosolyogva huppant le mellém, felhúztam a lábaim, hogy több helyet adjak neki, de csak megérintette a vádlim azt jelezve, maradjak a helyemen. 
- Hagyd csak, elférek - mosolygott rám, miközben belekortyolt a kezében tartott bögrébe. Niall teája volt, és tudtam, nemsokára én is megkapom a saját bögrényi teám, a gyomrom lassan mást már nem nagyon viselt el, most pedig végképp nem tudtam volna enni, viszont a teájára mindig vevő voltam.
Harryt néztem, ő mosolygott a legtöbbet de én annyira láttam rajta, hogy a mosolya nem őszinte volt, hanem olyan, mint az enyém. Kényszerből tette, mert mindenkinek mosolyognia kellett a közelemben, ez volt Niall egyik kikötése, amiről azt hitte, nem tudok. 
A konyhából hallottam Zayn és Niall halk beszédét, habár nem igazán fogtam fel, miről is beszéltek, egy pillanatra behunytam a szemeim és élveztem azt, hogy nem csak ketten voltunk, szükségem volt társaságra, mert annyira bezártnak éreztem magam. Nem akartam elzárkózni tőlük. 
- Hogy megy az egyetem Alexnek, Louis? - Liam kérdésére újra kinyitottam a szemem és a kissé borostás arcú fiúra néztem, ahogy büszkén elmosolyodott, miközben a barátnőjére gondolt. 
- Jól, nagyon jól, decemberben ismét vizsgái lesznek, szóval néha veszekszünk, mert nem nagyon mozdul ki, de minden oké.
- Te hová fogsz jelentkezni, Faith? - fordult felém Liam, miközben Rebeca az ölelésébe simult és bátorítóan pislogott rám.
- Úgy tűnik, halasztok még egy évet - motyogtam, a halkom gyenge volt és nem sok hiányzott, hogy elaludjak, de tartottam magam, nem alhattam el, miközben olyan hosszú idő óta először nálunk voltak. Tudtam, mire ment ki a kérdés, "kérdezzünk Faith jövőjéről, mintha nem tudnánk, hogy meg fog halni". 
- Igen, de utána? Oda jelentkezel, ahová Becky is?
- Nem tudom, Liam, lehet, de már nem vagyok benne biztos, hogy akarok egyetemre menni.
Felesleges volt erről beszélni. 
- Végre belátod.
Mély levegőt vettem, kissé megemeltem magam, hogy megigazítsam a párnát, és bár észrevettem Harry mozdulatát, mégsem segített. "Hagyjuk, hogy Faith megmozduljon, nem kell neki mindig segíteni, ne érezze úgy, hogy nem tud valamit egyedül is megtenni." - 2.13-as Horan szabály. 
A gyomrom kavargott, felültem, lassan markoltam meg a kanapét, miközben egyszerre az összes szem rám szegeződött, csak Niall hadovált valamiről a konyhában és Zayn hümmögését hallottam, ők nem láttak engem.
- Minden rendben? - emelte rám Harry a szemeit. Hatalmas, zöld szemei rám szegeződtek és nem tudtam elbújni a pillantása elől, mindenki engem bámult, miközben Rebeca már mozdult is, hogy felpattanjon, amikor kell. Tudták, hogy a kérdésre nem a válasz, a gyomrom tombolt, mély levegőt vettem. Rendben, akkor most anélkül jutsz el a fürdőszobáig, hogy bárminek is nekimennél, mert akkor a barátaid előtt fogod kidobni a taccsot - vettem mély levegőt. 
Felugrottam, szédültem, de csukott szemmel is eltaláltam volna a földszinti fürdőszobáig, kezeim a szám elé tapasztottam. Hallottam, hogy Rebeca sikoltozni kezdett Niall után, majd felzokogott, egyszerre többen indultak utánam, de becsaptam magam mögött az ajtót miközben lerogytam a wc mellé. Nem kellett felfogni a hajam, mert nem volt hajam, a sapka lecsúszott a fejemről és mellettem pihent a csempén, miközben a kezeimmel megkapaszkodtam és a fejem erőtlenül lógott wc csésze fölött. 
Az ajtó újra becsapódott és egy másodpercen belül Niall már mellettem guggolt, nem volt arra erőm, hogy elküldjem. Kiadtam azt a semmit - illetve teát - ami a gyomromban volt, majd néhány percen át még maradtam abban a pozícióban, miközben a könnyek szüntelenül folytak végig az arcomon. Abban a pillanatban gyűlöltem mindent, az egész világot, az életem, mindent. Kivéve Őt. 
Magam alá húztam a lábaim és lassan felálltam, megragadta a derekam, de egészen addig nem néztem rá, míg meg nem mostam az arcom. A mellkasának támaszkodhattam, míg megmostam a fogam, majd imbolyogva fordultam felé, és az ajkaim felfelé húztam. Untam a mosolygást.
- Faith...
- Ideadnád a sapkát, kérlek? - suttogtam, miközben nekidőltem a csempének. Utáltam, hogy így látott. Aprót bólintva lépett el mellőlem, lehajolt, amint a sapkát a kezembe kaparintottam gyorsan visszahúztam azt a fejemre, miközben az ajkaim összeszorítva, mosolyogva tűrtem a megaláztatást. Megalázva éreztem magam, mert látott sapka nélkül, látta, hogy újra összetörtem, és vele együtt mindenki látta ezt.
- Tudod, úgy érzem, akkor vagy a legszomorúbb, amikor mosolyogsz - nagy szemeivel a tekintetemben kutatott valami után, miközben felemelte az egyik kezét és megérintette az arcom. Mindenkinek eljön egyszer az a pillanat, amikor már nem bírja tovább elviselni azt, amit az élettől kap, nekem akkor jött el. Könnycseppek szánkáztak végig az arcomon, magához húzott, szerettem volna eltűnni a karjai közt, miközben felzokogtam. 
- Semmi baj - suttogta fojtott hangon, miközben felnyalábolt. Nem hagyta, hogy lecsússzak a fal mentén - sírhatsz, Angyal.
Én nem sírtam, zokogtam, ujjaim megmarkolták a pólóját, nem kapaszkodtam belé, nem is volt rá szükség, mert olyan erősen tartott a karjai közt. Kinyitotta az ajtót, egyik kezem átdobtam a vállán és az arcom teljesen elrejtettem a többiek elől, utáltam, hogy sírni láttak. 
Kuporogtam a kanapén, mindkét karommal őt öleltem, csak szerettem volna elbújni és sírni, elmondani valakinek, mennyire nem látok reményt arra, hogy bármikor is lesz jobb ennél. 
- Én ezt nem bírom - Harry hangját hallottam, majd halk szipogást, melyet ajtócsukódás követett. Tudtam, hogy elment, de nem néztem fel.
- Faith...- Rebeca hangja remegős volt, megkockáztattam egy pillantást, előttem térdelt és nagy szemeivel bámult rám, mert sosem sírtam igazán előtte.
- Sajnálom - suttogtam, miközben remegő kezemmel elvettem Louistól a felém nyújtott zsebkendőt, megpróbáltam összeszedni magam, megtöröltem az arcom, de az ajkaim újra remegni kezdtek, miközben a pillantásom megtalálta az övét.
- Srácok... - kezdte Niall, de Zayn félbeszakította, meglepődve néztem fel, amikor megérintette a vállam. Bizalmasan összenéztek, majd Niall aprót bólintott, miközben maga felé fordított és remegő ajkait az enyémekhez érintette - Menj ki vele, Baby, addig csinálok valami vacsorát.
Elfogadtam Zayn felém nyújtott kezét, az oldalának dőlve lépdeltem és máris hallottam Niall halk szipogását, nem néztem vissza rá, túl nehéz lett volna. Zayn felkapott egy plédet majd a kertbe vezető ajtóhoz irányított, segített leülni a lépcsőre miközben nagyokat pislogva igyekeztem azon, hogy ne homályosan lássak. Az az izé nemhogy nem kisebbedett, de úgy éreztem, lassan az egész agyam beteríti, elvesz tőlem majd mindent, az egyensúlyom, az emlékeim, az ép gondolkodásom. Nem marad majd semmi, csak egy üres porhüvely, aki felteszi a negatív kérdéseit és még több fájdalmat okoz neki.
- Jól vagy? - kérdezte halkan, a plédet a hátamra terítette és összehúzta azt rajtam, miközben felhúztam a lábaim és átöleltem magam. Még magam voltam, nem a fentebb említett semmi.
- Nem, - suttogtam, most először mondtam ki az igazságot. A hangom halk volt, elcsuklott, miközben felnéztem rá - nem bírom tovább.
- Kár - motyogta - azt hittem, ennél erősebb vagy.
Nagyokat pislogtam rá, tudtam, mire akart kilyukadni, az összes menthetetlen beteget ilyen hülyeségekkel zaklatták. "Azt hittem, annál erősebb vagy, hogy feladd" "Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek!". Baromságok.
- Sajnálom hogy csalódást kell okoznom, írd a számlámra a többi közé. 
- Fogalmam sincs, hogy hová lett az igazi Faith - nézett a szemembe, én pedig majdnem rávágtam, hogy haldoklik, de az utolsó pillanatban ráharaptam a nyelvemre. Még önmagam voltam, nem az a semmi. - Mármint, tudom, hogy itt vagy, igazából az őszinte mosolyod keressük mindannyian, nem tudod, merre találom? Niallnek igazán szüksége lenne rá.
- Zayn, ne legyünk gyerekesek - haraptam az ajkamba -próbálkozom. 
- Rendben -sóhajtott, vállai megereszkedtek és előre bámultam, követtem a tekintetét a lefedett medencéig és a kis sziklakerteket figyeltem, amikben már nem voltak virágok. Megtöröltem a szemeim és kifújtam az orrom a gyűrött zsebkendőbe, melyet dühösen markoltam az ujjaim közt. - Nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel.
A hajamba akartam túrni, aztán rájöttem, hogy nincs hajam, így hát csak megigazítottam a sapkám és gúnyos mosolyra húztam kicserepesedett ajkaim.
- Faith, tudom, hogy mit gondolsz erről, de nem szabadna magadba rejtened az érzéseidet, főleg nem Niall elől - tanácsolta, miközben kissé összehúzta magán a kabátját. Közeledett a tél, és a november magával hozta a kedvenc könyvtrilógiám 2. részének filmváltozatát. Másfél évvel ezelőtt Niall tett egy olyan ígéretet, hogy elvisz a premierre, de ez már lehetetlen volt, és nem is akartam menni, megfelelt volna egy itthoni eldugott mozi is, ahol senki nem zavar. 
- Nem akarom - néztem rá, miközben kinyújtottam az egyik karom és felé nyújtottam a plédet, de csak megrázta a fejét és betakart - nem tud aludni, egész nap csak velem foglalkozik és azon igyekszik, hogy ne merüljek el az önsajnálatban, nem akarom azzal is terhelni, hogy állandóan sírok.
- Pedig megkönnyebbülnél, és szerintem neki is sokat jelentene, ha nem csak mosolyognál rá, hanem beszélgetnétek is. Tudja, hogy mi zajlik le benned, de mást mutatsz, össze van zavarodva.
- Majd talán később - tűnődtem, a plédet az arcomhoz szorítottam és belélegeztem az otthonunk illatát, mely a mosópor, Niall és az én parfümöm, meg valami megmagyarázhatatlan illat keveréke volt. 
- Rendben, vedd úgy, hogy nem is mondtam semmit, nincs semmi közöm hozzá.
Mégis, miután elmentek egész nap azon gondolkoztam, amit mondott, hogy Niall össze van zavarodva velem és az érzelmeimmel kapcsolatban. 
Tudtam, hogy nem aludt, mutatóujjával gyengéden simogatta a fejem mellett pihentetett felkarom, így hát felé fordultam. Száját mosolyra húzta, miközben megigazítottam a fejemről lecsúszni készülő sapkát, majd kitárt karjai közé férkőztem.
- Ugye tudod, hogy szeretlek? - suttogtam, miközben megérintettem az arcát.
- Én is, Angyal - mosolygott, miközben kissé közelebb húzódott hozzám.
- Nem - kezeim a mellkasára tettem, miközben a szemébe néztem - félreértesz. Kérdezem, tudod, hogy szeretlek?
- Baby...
- Zayn azt mondta, magamba rejtem az érzéseim, és ez így is van, mosolygok, mert nem akarlak azzal terhelni, hogy elmondom neked az önsajnálatom és azt, mennyire fos ez az egész. Hogy mennyire gyűlölöm, amikor péntek délután elbúcsúzol tőlem, hogy hosszú idő óta egyetlen normális napunk sem volt. Nem ehetek amit akarok, mert nem bírja a gyomrom, nem mehetek ahova akarok, nem mehetek el veled bulizni, mert egy helyben állni se vagyok képes, nem lehet kiscicám, mert allergiás vagyok rá. Fáj és ég a bőröm a szar sugárkezeléstől, kihullott a hajam és elképesztően szégyellem azt, ahogy kinézek - hadartam, fel sem fogtam, mit mondtam, de a végére már magamat átölelve ültem és hüppögtem. - Hiányzik, hogy együtt legyünk, de még mindig szeretlek, Niall, jobban, mint bármit vagy bárki mást ebben az elcseszett életemben. 
Kék tekintetét rajtam pihentette, a karján támaszkodott, majd felült és a karjaiba zárt. Nem kellett volna bőgnöm, örülnöm kellett volna, hogy ennyi szar után is még mindig mellettem volt.
- Végre kimondod ezeket - kezét az arcomra tette és felbiccentette a fejem, kézfejemmel megtöröltem a szemeim és fáradtan dőltem a mellkasának, nem volt több mondanivalóm. - Tudom, Faith, és most már azt is tudom, mit fogok másképp csinálni.
A csendbe szinte belehasított a szipogásom, az ölébe húzott, vékony lábaim a teste mellett lógtak, fejemet erőtlenül támasztottam a vállának, miközben kezét a bő póló alá csúsztatta és gyengéden simogatta a hátam. Utáltam a testem minden pontját, a vékony lábaim, hogy nem voltak combjaim, sem melleim, ahogy hajam sem. Olyan voltam, mint egy horrorfilmből szabadult anorexiás zombi. Megfogtam a kezét, ujjait összekulcsolta az enyémekkel, a hátamra fordított és kissé elmosolyodott, miközben szabad kezével megtámaszkodott a fejem mellett.
- Niall...
- Azt mondtad, hiányzom, pedig itt vagyok veled egész nap. Mit szúrtam el? Hogy hiányozhat valaki, aki fizikailag ott van melletted? Miért érzem ezt, amikor most is a karomban tarthatlak? Annyira elcseszett helyzet ez, Angyal, én már nem értek semmit.
- Üdv a klubban - suttogtam, miközben végigsimítottam az arcán, melyen leszaladt egy könnycsepp. Homlokát elkeseredetten támasztotta meg az enyémen.
- Fáj? -nézett a szemembe, keresett valamit, amit egy ideje nem talált.
- Micsoda? - simítottam végig az arcán, a hajába túrtam, élveztem a puha tincsek érintését a bőrömön.
- A fejed - válaszolt halkan, mutatóujját a szemeim közé érintette, egy pillanatra mindkét szemem arra fordítottam, boldoggá tett, ahogy ajkai kissé felfelé húzódtak. - Érzed, hogy van ott valami idegen? Nyom? 
- Nem, Niall - pislogtam nagyokat, sosem kérdezett erről, természetesen érdeklődött arról, hogy érzem magam, de nem volt kíváncsi a betegségem részleteire, így is túl sokat tudott. - Tudod, sokszor azt hiszem, ha nem tudnám, hogy ott van, zavartalanul élhetném az életem. A látás és egyensúlyproblémákról elfelejtkeztem, persze.
- Nem tehetnénk úgy, mintha nem lenne ott semmi? Felejtkezzünk el mindketten ezekről, rendben? Ezek... nem fontosak, a kapcsolatunkban nem. Faith, én...
- A testem nem olyan, mint volt, sokkal rosszabb annál, mintha egy csontváz lenne, amit összetart a vékony bőr, hogy ne hulljon szét. Semmi más.
- Miről beszélsz? - zavartan nézett rám, ujjai megszorították az enyémeket, a szám elkeseredett mosolyra húztam, pillantásommal kértem, hadd ne kelljen kimondanom. - Ez nem igaz, gyönyörű vagy.
- Hát, persze - nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek, szemeit nagyra nyitotta, szinte hallottam a koppanást.
- Ó, a francba Kicsim, hogy én mekkora barom vagyok! - Más esetben nevettem volna, kezeim a mellkasára tettem, de nem gördült le rólam, csak bámult a szemeimbe, miközben a kezeim lassan elernyedtek és lecsúsztak a mellkasán. - Arról panaszkodok, hogy valamiért hiányzol, de nem jövök rá, miért érzem ezt. Angyal én... én csak nem akartam, hogy... nem tudom. Érted, amit mondani akarok? Olyan nehéz, szavakba foglalni ezt. Azt gondolod, hogy... tudom, mire gondolsz, de nem, Faith, Faith én csak... te vagy a világ leggyönyörűbb nője, én még mindig ugyanazt érzem, amikor rád nézek, semmi se változott.
- Niall...
- Még mindig szeretem, ahogy a nevemet mondod, még mindig szeretek mindent, aminek köze van hozzád, és mindent, amitől mi ketten igazán "mi" vagyunk. - Az éjjeli lámpa fénye megvilágította az arcát, láttam, mennyire küzd a szavakkal. Azt kívántam, bárcsak nem kellenének szavak ahhoz, hogy elmondhassa, mit gondol, szavak nélkül én is sokkal többet tudtam volna mondani neki. - Elfelejtettem... elfelejtettem, mennyire szükségem van rád ahhoz, hogy... hogy ne csak egy üres valami legyek. Faith, én csak nem akartam...
- Elképesztő, hogy valaki, aki olyan beszédes, mint te, most nem találja a szavakat - mosolyogtam, valami őszinte mosolyféleség pihent az arcomon, miközben kétségbeesett tekintetébe mélyedve az arcát simogattam.
- Egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy már nem akarlak - suttogta, ajkai hozzáértek az enyémekhez és csak egy nagyon pici tartott vissza attól, hogy magamhoz húzzam. Kíváncsi voltam arra, amit még mondani akart. - A kapcsolatunk elején idézeteket tanultam meg azért, hogy boldoggá tegyelek, annyira tepertem, annyira akartam, hogy a barátnőm legyél, még most sem hiszem el, hogy az vagy. A világ leggyönyörűbb, legtökéletesebb nője vagy, Faith, mikor hiszed már el?
Sosem, sosem hittem el, de amikor vele voltam egy időre kaptam valamit a tökéletességből, és ketten, abban a reménytelen, akaratos ölelésben összehoztunk valamiféle boldogságot is.