46.rész I know now, that I'm so down

Vannak rossz napok az életben, vannak nagyon rossz napok, különösen rossz napok, de az én napjaim mostanság mindennél rosszabbak voltak. Hálátlan voltam, mert ültem a meleg házban, a márkás ruháimban, a rengeteg pénzemmel a hátsóm alatt úgy, hogy a hűtő dugig volt étellel, míg más az utcán fagyoskodott, éhezett, viszont míg ők talán láttak kiutat a helyzetükből, addig én nem. Nem kellett volna panaszkodnom, megvolt mindenem, csak az nem, amiért mindent odaadtam volna.
Belenéztem a tükörbe és már szikráját sem láttam Niall Horannak, egyetlen kicsi részét sem. Perceken át néztem magam, tűnődtem azon, képes vagyok-e arra, hogy szeressem őt, Kylee-t, hogy úgy csókoljam, öleljem, ahogy Faithet csókoltam és öleltem, a válasz pedig nem volt. Minden esetben.
Levonszoltam magamat a lépcsőn, mert még mindig rendelkeztem testi szükségletekkel, ez alól az evés sem volt kivétel. Már a lépcső tetejéről hallottam Alexis hangját, nagyot sóhajtva lépdeltem lefelé, hangtalanul osontam, nem volt kedvem hosszas bájolgáshoz vele is. Ahogy néztem őt és Louis-t azon kezdtem tűnődni, vajon mi is ilyenek voltunk-e. Szorosan összebújtak, Alex lábai Louis ölében voltak, éppen elcsíptem a pillanatot, amikor a lány halkan nevetve fültövön vágta a barátját.
- Remélem, hogy a jövőben a hasfalamat szétrúgó kölök lány lesz, nincs szüksége a világnak még egy olyan átokra, mint te! - mondta halkan, nevetve, de nem elég halkan ahhoz, hogy ne halljam. Megálltam, továbbra sem vettek észre. Nagyot nyelve figyeltem őket, s reméltem, ez csak egy "csak úgy" elhangzott mondat volt, de nem úgy tűnt. Abból legalábbis nem azt vontam le, ahogy Louis az ujjait szétnyitva simította tenyerét a lány lapos hasára, s érzelgős mosolyt villantottak egymásra. Lehajtottam a fejem, vissza akartam fordulni, hogy ne tudják meg, hogy hallottam, amit Alex mondott. Bizonyára mindenki tudta már ezt rajtam kívül, legalábbis erre következtettem. Megbotlottam az egyik lépcsőfokban, tenyereimmel védtem magam attól, hogy lefejeljek egy felsőbb lépcsőfokot, de a puffanásom nem volt hangtalan, s Louis már talpon is volt. Nem tudom, mennyi idő telt el az esésem és aközött, hogy Louis felhúzott, de amikor a szemébe néztem tudtam, hogy tudja.
- Hallottad? - kérdezte halkan, bólintottam és az ajkaimat összepréselve erőltetett mosolyra húztam a szám.
- Gratulálok - veregettem meg a vállát, Alex felé biccentettem és megfordultam, hogy ezúttal tényleg a szobámba mehessek.
- Niall - fogta meg a vállam, s visszahúzott. - Nem volt tervezett.
- Az mindegy - ráztam a fejem, s zoknis lábaimat kezdtem bámulni. - De akkor is vigyázz rájuk mindennél jobban! - fejemet felbiccentettem és igyekeztem nem szabadjára engedni a könnyeimet. Bólintott, majd átfogta a vállaim és átölelt. Tudta, hogy nem szerettem ezt, de megtette, s ezzel együtt hüppögő, fuldokló zokogás tört fel a torkomból. Örülnöm kellett volna, de nem tudtam másra gondolni csak a saját szerencsétlenségemre, és még csak nem is csendben sajnáltam magam, mert másodperceken belül már mindenki lent volt.
- Mi történt? - hallottam Harry hangját, válasz helyett Zayn egy újabb kérdést tett fel.
- Megmondtad neki?
- Nem... Alex mondott valamit, látott minket és gondolom tudott következtetni arra, hogy mi a helyzet - magyarázta, fejemet a vállához fogta úgy, ahogy apa is tette néhány héttel ezelőtt.
Szükségem volt arra, hogy elvonuljak és összeszedjem magam, az arcomat dörzsölgetve bontakoztam ki a karjai közül, Alexis barna, aggódó tekintetével nézhettem szembe.
- Gyere, beszélgessünk kicsit! - csúsztatta kezét az enyémbe, s elindult felfelé a lépcsőn. Követtem, mert úgy gondoltam, hamarabb elbújhatok a szobámban, ha hagyom magam és nem ellenkezek.
Lehajtottam a fejem, a fiúk arcán meglepettség látszott. Mióta Kylee beturakodott a napjaimba nem sok időmet töltöttem itthon, s ha itt is voltam, talán annyira nem látszódott rajtam amit belül éreztem, azt hihették, kezdtem rendbe jönni, de igazság szerint csak egyre rosszabb lett minden, ezt pedig most éreztem csak igazán. Elég volt, nem tudtam, mire számíthattam még, hogy mi lehetett volna még ennél is rosszabb, de nem akartam megvárni.
Letelepedett az ágyamra, arcomat eltakartam a tenyereimmel és mély levegőt vettem. Hirtelen láttam Alexisben a pszichológushallgató egyetemistát, ahogy szemeivel aprólékosan vizsgált szinte hallottam, ahogy kattogott az agya. Más volt már, mint az a lány, aki régebben rengeteg galibát okozott számunkra, legfőképp Louis és Harry számára. Egy kicsit megkomolyodott, kicsit megváltozott külsőleg, elengedte a múltját és egy igazán új életet kezdett Lou mellett. Ő megcsinálta.
- Nézd, Niall...
- Ugye nem akarjátok... bántani? - nyeltem nagyot, várakozva néztem rá, arcára döbbenet ült ki.
- Nem, nem! - ölelte át magát. - Ez meg sem fordult a fejünkben.
- Oké - nyeltem nagyot, ölembe ejtett kezeim vizsgáltam és próbáltam összeszedni a gondolataim. - Örülök nektek, tényleg, csak...
- Tudom, nem kell megmagyaráznod - simított végig a vállamon. - Szerettük volna elmondani neked, de nem tudtuk, hogyan tegyük. Figyelj, nem terveztük a babát, még mindig nem tudom felfogni ezt az egészet, a többiek tudták és neked is csak azért nem mondtuk el, mert... tudtuk, hogy ti akartátok. Nem akartuk, hogy még rosszabb legyen neked, Niall.
Bólintottam, nem igazán tudtam már, mit mondhattam volna, majd néhány másodperc elteltével önszántamból öleltem át. Ő is meglepődött, én is meglepődtem, s talán emiatt kapaszkodott olyan igazán belém.
- Minden a helyére fog kerülni, majd meglátod - nyomott puszit az arcomra, majd felállt. Tudta, ha más nem, akkor ő tudta, hogy most egyedül kellett maradnom, mert megtanulta az egyetemen.
Eldőltem az ágyon és magamra húztam a takaróm, ha volt igazán rettenetes nap, ez valóban az volt, alig vártam, hogy vége legyen, de a holnap már nem jelentett új kezdetet, ez volt a legnagyobb baj. Tudtam, hogy Kylee-nak igaza volt, ha akartam volna össze tudtam volna szedni magam, de nem akartam, mert egyszerűen már nem akartam Faith nélkül élni. Beismertem magamnak, hogy kezdtem habár nagyon ingadozó, bizonytalan érzéseket táplálni Kylee iránt, egyszerűen nem akartam szeretni őt, mert az egyetlen ember akit szeretni akartam az Faith volt.
Feltápászkodtam az ágyról, nem sírtam, talán már elfogytak a könnyeim. Louisnak összejött, nekem nem. Eltűnődtem azon, hogy többnyire mennyire tragikus szerelmi történetek alakultak ki a bandában, hogy ők is milyen nehezen és nyűglődve jöttek össze, Hayley és Harry közt is voltak gondok, de ezt a versenyt ezúttal én nyertem, a mi szerelmi történetünk olyan volt, ami könyv formájában valószínűleg vezette volna a megkeseredett, elvált háziasszonyok bestsellerlistáját. Röhejes, szánalmas és rendkívül fájdalmas. Leballagtam a lépcsőn, mert még mindig éhes voltam. A nappaliban csend volt, a fiúk egy kis körben ültek ki a kanapén, ki a fotelban. Elhaladtam mellettük, a konyhába mentem és elmartam egy hatalmas bagettet, kettévágtam, megvajaztam, s egy olyan szendvicset készítettem magamnak, amelyet néhány hónappal ezelőtt néhány másodperc alatt tömtem volna meg. Megvajaztam, majonézt is kentem rá, beledobáltam néhány szelet felvágottat, salátát, paradicsomot, mindent, ami a kezem ügyébe akadt, majd rácsaptam a tetejét és nagyot haraptam belőle. Lassan ballagtam a nappaliba, s lehuppant a kanapéra. A hasamra morzsáltam és csámcsogtam, nem szólt rám senki, mert most megtehettem. Nagy szemekkel bámultak egy ideig, de senki nem mondott semmit, pedig korábban Lou-t és Zaynt is rettenetesen idegesítette, ha csámcsogtam. Elmajszoltam a szendvicset, a jól ismert telített érzés árasztott el.
- Jól vagy, Niall? - kérdezte óvatosan Liam, megvontam a vállam és nagyot haraptam. Igazság szerint nagyon nem voltam jól.
- Mit szólnátok hozzá, ha hazavinném Alexet és aztán megnéznénk a tegnapi meccs ismétlését? - tette fel a következő kérdést Louis. Tulajdonképpen a kérdés csupán nekem szólt, a többiek nem mondtak volna nemet. - Vagy szeretnél maradni te is? - fordult a barátnője felé, kinyújtotta a kezét és a haját a füle mögé tűrte. A szendvicset szinte lenyomtam a torkomon.
- Nem, nézzétek csak nyugodtan együtt - mosolygott, pillantását egy ideig rajtam tartotta, majd felállt és egyenként elköszönt mindenkitől, utoljára hagyott engem. - Szia Niall - nyomott puszit az arcomra. Ez nem volt rá jellemző, de az emberek változnak, erre én voltam a legjobb példa. Halkan búcsúztam el tőle, miután megfordult egy ideig néztem utána, irigység marta a torkom, mert Louis talán fel sem fogta, mennyire szerencsés. Lehetett egy tökéletes családja, tökéletes gyerekei, tökéletes élete, nekem már soha nem adatott meg ez a tökéletesség.

~Louis Tomlinson~

- Min gondolkozol? - csúsztattam egyik kezem a combjára, kissé összerezzent, majd összekulcsolta a kezünket és felém fordult.
- Niallön, túl könnyen fogadta a hírt - a hangja komolyan csengett, ha nem a barátomról beszélt volna valószínűleg vadítóan szexinek tartottam volna, ahogy előmászott belőle a pszichológushallgató, így viszont aggódásra adott okot.
- Mostanában már másabb kicsit, mintha összeszedte volna magát - válaszoltam néhány perc elteltével. Magamban végiggondoltam azt az időszakot, amióta Kylee belépett Niall életébe, a fejembe szöget ütött a gondolat, hogy talán lehetett volna köztük valami, ha nem is most, kicsit később. Niall nem lett sokkal vidámabb, de már nem csak otthon ült, képes volt rendesen felöltözni és rendbe hozni magát. Sírt még, sokszor megijesztett minket, ha csak ült valahol és nézett maga elé, de látható változásokat produkált.
- Nem tudhatod, mi játszódik a lelkében - szorította meg a kezem, s felsóhajtott. - Nagyon nehezen dolgozza fel a történteket, Lou, talán most csak elfojtja magában az érzéseit, ez pedig nem biztos, hogy jó.
- Nem tudom már, hogyan tudnánk segíteni neki - egy pillanatra eleresztettem a kezét, beletúrtam a hajamba és elsimítottam az arcomból pár kósza tincseit. - Mindig azt mondja, hogy nem értjük meg, nem hagyja, hogy segítsünk.
- Talán nem arra van szüksége, hogy az élet értelméről magyarázzatok neki, hanem arra, hogy segítsetek megtalálni. Csak egy utat kell találni neki, azt majd egyedül végigjárja.
Behajtottam a kapun, s az autót leállítottam. Értettem ezeket a kissé burkolt mondatokat, tudtam, hogy igaza volt, de azon még gondolkodnom kellett, hogyan fogok segíteni Niallnek.
Hátradőltem az ülésben, kikapcsoltam az övem és kissé felé fordultam.
- Milyen jó, hogy ilyen okos barátnőm van - mosolyodtam el, s gyengéden megérintettem az arcát. - Sajnálom, hogy így alakult ez a délután.
- Legalább már eggyel kevesebb teher van a válladon - simított végig az említett testrészemen. Sóhajtva biccentettem és mély levegőt vettem. - Majd bepótoljuk, Lou, most menj haza.
- Nekem is hiányzik - motyogtam, karjaim óvatosan fontam köré és az ölembe húztam. Nem ellenkezett, a komolyabb Alexis legyűrte a benne tomboló kis vadmacskát.
- Tudom - vizsgálta az arcom, ujjaival végigsimított az államon és egy kis csókot pihentetett a számon. - Mostanában sokat gondolkozok rajta, rajtuk.
- Ne stresszeld magad - simítottam végig a karján, tekintetem a farmerkabáttal fedett hasán legeltettem. Talán csak beképzeltem, talán nem, de ha megérintettem már másabb volt a hasa, az egyik felem pedig szárnyalt a boldogságtól.
- Nem stresszelem, mert...  Csak akármennyire is idegesítő és idétlen vagy néha, ép ésszel azt nem tudnám elviselni, amin ők átmentek - vallotta be egészen halkan, vékony karjait a nyakam köré fonta és úgy ölelt. Ez már bennem is sokszor megfogalmazódott, sajnálatos módon ez az egész döbbentett rá arra, hogy igazán becsüljem meg őt és a néha bosszantó kapcsolatunkat.
Ajkaink találkoztak és már egyáltalán nem volt kedvem hazamenni, ugyanakkor tudtam, hogy nem lenne szép tőlem, ha az ötlet megalkotójaként nem vennék részt a programon.
- Menj haza, Louis - húzódott el, pisze orra az enyémhez simult. Azt várta, hogy én vegyek erőt magamon, de ez nehéz volt. Egyik karomra csúsztattam a táskáját, majd a fészkelődését figyelmen kívül hagyva elvittem az ajtóig. Miután újra a saját lábán állt az első dolga az volt, hogy tenyerével rásózott a mellkasomra.
- Sose tagadd meg a nők parancsait! - nézett rám morcosan, ezzel arra célzott, hogy amikor arra utasított, engedjem el, nem engedtem és vele a karomban jártam le azt a 7 méter távolságot az autó és a ház között. - Ezt jó, ha megjegyzed, főleg ha lányos apa leszel!
Elmosolyodtam, s ő is képtelen volt elrejteni a mosolyát. Magamhoz húztam, arcom néhány másodpercig a hajába temettem, s úgy motyogtam:
- Parancsold meg, hogy elmenjek, mert másképp nem fog menni.
- Nagyon befolyásolható és engedékeny leszel - rázta rosszallóan a fejét. - Van körülbelül 7 és fél hónapom arra, hogy rendes apajelöltet csináljak belőled.
- Majd megnézem, milyen leszel gyakorlatban, te tökéletes anyajelölt - cukkoltam, s széles vigyorral az arcomon csókoltam meg újra és újra. - Talán maradhatnék még egy kicsit, úgy 20 percet, vagy egy órácskát.
Egy pillanatra meglágyulni látszott, majd fejét felbiccentette, szigorú parancs helyet viszont csak aggodalmasan nézett rám.
- Tudod, hogy inkább veled lennék én is, de menned kell. Rossz előérzetem van valami miatt - csinos kis ujjaival hátracsapta a haját, s puszit nyomott az arcomra.
- Tartsd szemmel Niallt, rendben?
Talán nem szándékosan, de bogarat ültetett a fülembe. Elbúcsúztunk, majd visszaültem a kocsiba és hazahajtottam, a történtek után meg sem fordult többé a fejemben, hogy kételkedjek Alexben.

~Niall Horan~

Meg sem próbáltam visszaemlékezni arra, mikor ültünk utoljára így. Öten préselődtünk egymás mellé, félig szinte egymás ölében ültünk, talán emiatt sikerült Harrynek az első gólnál Zayn ölébe borítania a sörét. Nevettem, méghozzá úgy, hogy nem is voltam részeg. Rádöbbentem, hogy mennyire hiányzott az ötösünk, amikor csak röhögtünk és fárasztottuk egymást.
- Haz, dobd ide a chipset! - kortyolt bele Liam a sörébe, s elsőként röhögtem fel hangosan, amikor a göndör a felbontott csomag chipset rezzenéstelen arccal Liam ölébe dobta. - Idióta - nevetett, s visszadobta.
Elcsipegettem az ölembe hullott krumpliszirmokat, kortyolgattam az italt és csak szívtam magamba a jelenlétüket. Kibírhatatlan bandát alkottunk, de szerettük egymást, a barátságunk igazabb volt, mint az olyan emberek közt, akik nem adtak minden este koncerteket.
- Láttad, láttad ezt?! - pattant fel Louis. - Miért adott neki büntetőt? Az rúgta fel! - hadonászott a tévé felé, lábával dühösen dobbantott, majd hisztisen levágta magát félig Zayn ölébe.
- Góól! - üvöltött fel Harry, karjait oldalra dobta és velem együtt Louis-t is orrba törölte, ám akkor ez nem számított. Nevettem, mert talán kicsit szándékosan idétlenkedtek, azért csinálták, mert velük voltam. Egy kis részem visszatért néhány órára.
Néztem Zayn után, ahogy hülyén táncolgatva indult a konyha felé, Louis a hátára vetődött és berohantak az ajtón.
Kissé elnyúltam és elrágcsáltam a maradékokat, az újabb doboz sört viszont nem bontottam fel. A meccset megnyertük, s miután vége lett még maradtunk a nappaliban.
- Hát, ez jó volt! - csapott a combjaira Liam és mosolyt villantott rám. - Jövőhéten ugyanitt?
Bólintottak, én nem, de talán észre sem vették. Ültem köztük és a tekintetem lassan végigjártattam rajtuk, össze-összeröhögtek, elhullott morzsákat dobtak egymás arcába. Ez elmúlt években ők jelentették a biztos pontot számomra, ők voltak a családom, s még mindig ők voltak egy része, csak már nem voltak igazán elég, mert a családom nem teljesen így képzeltem el.
Órák teltek el, beszélgettünk, fel-felnevettem, ezekre az órákra mindent az agyam leghátsó zugába söpörtem, aminek köze volt hozzá, s az arcukon szétáradó mosoly azt mutatta, megérte ezt tennem.
Nagyot nyelve néztem rájuk, nem akartam felmenni, nem akartam egyedül maradni, de Zayn már félig aludt és a többiek is nagyokat pislogtak. Előre-hátra hintáztam a lábamon, mondani akartam valamit, de a szavak cserbenhagytak már megint
- Izé... Kösz ezt az estét, srácok - böktem ki alig hallhatóan. Nem mondtam el nekik, mi történt Kylee-val, pedig megtehettem volna. Nem mutattam ki az érzelmeim Louis és Alex miatt, pedig számítottak a tombolásomra, ezek helyett itt vihogtam velük
- Hiányoztál - mosolyodott el Liam, megveregette a vállam és egy pillanatra a szemembe nézett. Összepréselt szájjal biccentettem kicsit, s visszamosolyogtam rájuk.
- Niall - szólt utánam Harry, megtorpantam az ajtóban és azt reméltem, talán áthív majd magához beszélni kicsit, vagy valami. Nem akartam egyedül maradni. - Faith igazán büszke lenne most rád - tekintete elhomályosult egy pillanatra, majd nyelt egy nagyot és elmosolyodott. Lesütött szemekkel bólintottam, s eltűntem az ajtó mögött, vele beszéltem utoljára.
Hideg verejtékben úszva ültem fel, mellkasom szaporán emelkedett le-fel, arcomon forró könnyek szánkáztak végig. A pohár végleg betelt. Hisztérikusan túrtam a hajamba, majd ráharaptam a párnámra és úgy fojtottam el a hangom. Az életem felismerhetetlen darabokra hullott szét, s a megmaradt emlékeimbe is belerondított valami. Ajkának érintését, ízét elvette Kylee, nem maradtak terveim a jövőre, nem volt otthonom, nem volt kit szeretnem, nem volt semmim. A világ leggyávább döntését hoztam meg, s tudtam, hogy ő gyűlölt volna a legjobban, de már nem volt itt, hogy megmentsen.
Átlapoztam a könyvünket, a sötétben ülve firkálgattam az oldalakra és néztem a képeket. A boldog képeket. Felálltam, halkan lépdeltem a folyosókon, bementem minden szobába, ami üres volt. Játszottam egy meccset Fifán, végignéztem a díjakat, a képeinket, majd a kanapén gubbasztva kezdtem visszanézni az életem. A meghallgatásom, a fellépéseink, a videónaplók, interjúk, rajongók által összevágott videók. Nem panaszkodhattam, életemből körülbelül 20 évet igazán boldogan éltem meg, az a fajta ember voltam, aki mindig tudta, hogy a világ nem dől össze egy rossz naptól, aki tudta, hogy a holnap hozhat valami mást, valami jobbat, csakhogy az utóbbi másfél évben a holnap nemhogy jobbat, még rosszabbat hozott, s azt kívántam, bárcsak még mindig ezeket a napokat élnénk. Valahogy, de ő is élne. Életem legrosszabb és legjobb időszaka volt egyszerre a vele töltött idő, vele egyszerűen csak nem számított, hogy ki voltam, az sem, hogy ő ki volt. Voltunk mi ketten és nem számított más, beteg volt, de ez sem számított a szerelmünkben, mert az első perctől az utolsóig igaz volt minden kimondott szó, minden érintés, minden gondolat. Hol volt az a Niall, aki egy rossz nap után is mosolyogva várta a holnapot? Sehol, abban a pillanatban meghalt, amikor ő elment. A videókkal magamat akartam rávenni arra, hogy lássak még valami szépet a pokolban, ne tegyem, amit tenni akarok, csakhogy már nem hittem a szebb holnapban.
Hajnalodott, amikor a konyhába mentem. Elmajszoltam egy doboz hagymás Pringlest, megettem egy tejszeletet, s a szekrényben fellelhető összes gyógyszerrel, meg egy doboz kólával hagytam el a helyiséget.
Megálltam a folyosón és az ajkamat rágva néztem végig, s azon kívül, hogy akartam volna még egyszer beszélni a fiúkkal már semmi nem jutott eszembe. Ha Harry most kilépett volna az ajtón, s meglátta volna a kezemben a zsákmányom, talán az életem is máshogy alakulhatott volna, de senki nem indult útnak a házban hajnalok hajnalán. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót és az ágyra szórtam a cuccokat, majd az asztalomhoz mentem, s a dalszöveges füzetemből egy lapot kitéve kezdtem körmölni. Eszembe jutott Theo, hogy majd bizonyára valami szégyenfoltként tekint rám, ha idősebb lesz, s megtudja, hogy ez csak rajtam múlt. A kisfiúra gondoltam és a könnyeim ismét útnak indultak, a bátyám szinte mesébe illő életet élt, az enyém a csodásból egy drámává változott. Egy röpke pillanatig a világ összes boldog emberét gyűlöltem.
A sorok csak gyűltek, egyre zavarosabbak lettek, a szavaim összefolytak és hibákat ejtettem, majd eldobtam a tollat és felálltam. Nem akartam elolvasni.
A telefonom a kezembe vettem és egy rövid, egyszavas körüzenetet küldtem szét a családom, közeli barátaim közt, mert talán nem mondtam elégszer anyának, apának, a bátyámnak, a srácoknak, hogy szeretem őket. Akármi is történt szerettem őket, csak ez nem olyan volt, mint amire vágytam.
04:37-kor szórtam a kezembe az első marék lázcsillapítót, s nem hezitáltam. Még mindig az élet értelmét kerestem, s közben a levelekből a tenyerembe szórtam a pirulákat. Nem féltem, mert annál, ami itt volt velem nem várhatott rám rosszabb.
Nem történt semmi, habár az utolsó szemeket nehézkesebben nyeltem le. Fészkelődtem egy darabig, majd becsavartam magam a puha almazöld pokrócba és végigdőltem az ágyon. Lettek volna gyorsabb módszerek, de talán akkor nem mertem volna megtenni, s úgy gondoltam, reggel épp elég lesz nekik, ha így találnak meg, nem pedig vérbe fagyva a fürdőszoba padlóján.
Szemhéjaim elnehezültek, az álom kótyagos érzése vett rajtam erőt. Még hányhattam volna, de nem találtam választ a kérdéseimre. Még volt esélyem arra, hogy meggondoljam magam, ahogy nyitott szemmel feküdtem úgy hittem, fel sem fogtam mit tettem, mert nem fájt, nem véreztem, nem történt semmi, a halál gondolata messze elkerült engem, nem tűnt valóságosnak, hogy több doboz gyógyszer olvadozott a gyomromban. Felhúztam a lábaim, s lehunytam a szemeim, gondolataim újra ő foglalta el, az Angyal, aki egyszerre tette boldoggá és pokollá az életem, aki azzal, hogy elhagyott felrúgott mindent. Nem az ő hibája volt, s ezért nem voltam képes feldolgozni ezt, mert ő nem akart menni, én pedig nem akartam élni nélküle. Csukott szemekkel felidéztem még néhány boldog percünket, a mosolyát, szoros öleléseinket, ahogy végigsimított az arcomon és a tekintete imádattal csillogott, az egyetlen ember volt, aki minden feltétel nélkül szeretett. Eszembe jutottak a fiúk, a családom, s a szívem egy pillanatra hevesebben kezdett dobogni, az elhatározásom megingott, az egyik felem maradni akart velük, a másik viszont már elment. Csak elaludtam, s reméltem, ha felébredek minden szebb lesz, hogy talán majd ott lesz ő és minden megváltozik, a fiúkkal is egyszer összehoz majd a végzet, látom majd még a családomat is, őt pedig talán hamarosan végleg visszakapom, soha többé nem kell elengednem.

Sziasztok! 
Tökéletesen tudom, mit érezhettek most, nekem is potyognak a könnyeim és utálom magam, gondolom ti is utáltok engem. Nem tudom mit mondjak, sokan sejthettétek már, hogy Kylee megjelenésével még nem lesz boldog a befejezés, remélem értitek páran, miért volt fontos a felbukkanás, s azt is, mi a célom azzal, hogy megírtam ezt a történetet. 

Nessa. xx