47.rész The tears stream down my face

 ~Harry Styles~

Minden ugyanúgy indult azon a reggelen, ahogy hónapok óta mindig. Álmos voltam, fejem le-lebukott még és kilöttyintettem a kávém, korán volt még, Zayn szobájából észleltem mozgolódást, mivel az övé az enyém mellett volt és hallhattam, hogyan ütötte be a könyökét vagy valamelyik más végtagját a falba, s vert le valamit a szekrényről. A ház csendes volt, ilyenkor tudtam kicsit elmélkedni. Kifelé néztem az ablakon majd úgy döntöttem, kiülök a teraszra és megvárom ott, míg felmelegszik kicsit az idő. Lustán húztam magam után a pokrócot és a kávé elfogyasztása után egy bögre forró kakaóval merészkedtem az ajtóhoz, s léptem ki alsónadrágban a csípős hidegbe. Hamar bebugyoláltam magam, s ujjaim közt a forró itallal már nem volt olyan kellemetlen az idő. A fű harmatos volt, a nap gyéren sütött és úgy tűnt, kicsit jobb idő várható mára, mint eddig. Úgy döntöttem, talán később megpróbálom ezúttal én rábírni Niallt a megmozdulásra, hogy kicsit visszatereljem abba az életbe, amit éltünk Faith előtt. Most a napjai abból álltak, hogy kiment a temetőbe, egyedül vagy valamelyikünkkel, pityergett kicsit, majd elment és legközelebb csak este láttuk. Kylee vitt valami újat az életébe, de ettől még nem tűnt vidámabbnak, csak jobban tűrte a veszteséget. Elkortyolgattam a kakaóm és elgondolkoztam azon, hogy ilyenkor már a hűtőben szokott kutatni valami után, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget annak, hogy még nem jelent meg. Talán már nem csak átszenvedte az éjszakákat, hanem tudott aludni is.

- Jó reggelt! - felpillantottam, Louis lépett ki fintorogva az ajtón és lehuppant mellém. Fáradtan dörzsölgette az arcát, felkínáltam a pléd felét de nemet intett a fejével, helyette felállt és becsoszogott, hogy aztán a köntösében másszon ki újra. 

- Neked is - köszörültem meg a torkom, beljebb húzódtam, hogy ne terüljek ki az egész lépcsőfokon. Pár napja nem tudtunk rendesen beszélni, Hayley itt volt, majd elment, s ő nagyrészt Alexxel volt, voltak kérdéseim amiket még nem volt alkalmam feltenni. - Hogy van Alex? 

Lenyelte a kortyot kávét, s kissé elmosolyodva bólintott.

- Jól, panaszkodik kicsit, mert reggelente rosszul van, de ezen kívül minden rendben - mosolygott, s újból a kávéba kortyolt. - Jó lenne vele lenni ilyenkor, de nem igazán hagyja, hogy hazamenjek.

Bólintottam, Alexis pszichológushallgatóként nem nagyon támogatta, hogy Lou elmozduljon innen. Igazából kissé bizarr volt a helyzetünk minden szempontból, de Louis elfelejtette a múltban történteket és én is, Alexis nem volt több számomra, mint Perrie vagy Rebeca, vagy... mint Faith. 

- Tegnap már kicsit jobb volt, nem? - tettem fel a következő kérdésem, kissé vonakodva bólogatott, majd beletúrt a hajába.

- Nem így akartam elmondani neki, nem tudom, mennyit mutatott tegnap abból, amit ezzel kapcsolatban érzett - magyarázta, majd lábait kissé terpeszbe tette és előrehajolt. Hallottam, ahogy roppant a gerince és elfintorodtam. - Bocs - röhögött ki, irtóztam ettől a hangtól, mármint a ropogástól. - Alex valamiért meg van győződve arról, hogy kislányunk lesz, gondolkozom azon, hogy talán a Faith nevet kellene kapnia, ha így lesz.

- Ne nehezítsd meg neki - ráztam a fejem, ellenkező esetben talán én is eltűnődtem volna ezen, kívülállóként viszont tudtam, hogy ez nem volt a legjobb ötlet több szempontból sem. Niallt mindig rá emlékeztette volna, valamint mennyire lenne szép történet, ha a gyerek megkérdezné miért pont ez a neve, Louis meg elmesélné, hogy Niall bácsi halott menyasszonya miatt?

Kiengedtem az ajtónál kaparászó macskát és figyeltem, ahogy kirohant a nyirkos fűre és lábait szinte undorodva emelgetve indult felfedezni a kertet ma reggel is.

- Sejtettem, hogy rossz ötlet - húzta el a száját, majd feltápászkodott. - Bejössz?

Követtem, s egy ideig még folytattuk bent a beszélgetést, majd felbukkantak a többiek is és ez valahogy abbamaradt, csak Niall nem jelent meg. Liammel reggelit készítettem, hogy ha felkel akkor kicsit jobban induljon a napja, amikor Zayn üvöltése visszhangozta be a házat. A tányér a földre esett de egyikünk se foglalkozott vele abban a pillanatban, fejvesztve rohantuk fel a lépcsőn. A látvány beleégett a tudatomba és sosem tudtam tőle szabadulni többé. ahogy Zayn zaklatottan rázta a vállát, arcán patakzottak a könnyek.
- A rohadt életbe Niall! - harsogta, majd elengedte és szinte lezuhant a padlóra. Életem legborzalmasabb napja volt az, s már felfogtam, mit érezhetett ő. Egyszerűen minden felborult, mindennek vége lett, minden megszűnt és nem értettem hogyan. Hogyan volt képes ezt tenni, hogy tehette meg és miért. Annyi kérdésem lett volna és már sosem tudtam feltenni. Dühös voltam és elképesztően tehetetlen, elkeseredett. Nem értettem semmit és nem is akartam megérteni ezeket.
Niall Horan saját akaratából ment el nem gondolva arra, mit hagyott hátra. Nem a banda számított, hanem a barátságunk, hogy elvesztettük az egyik darabunkat, a testvérünket, rövid idő alatt a második nagyon fontos embert az életünkben. Az élet egy kicseszett kegyetlen játékot játszott velünk. Fuldokolva kapkodtam levegő után, minden lélekjelenlétem elhagyott, az ágy mellett üres gyógyszeres dobozok feküdtek és a vak is láthatta, hogy a válla, mellkasa nem mozgott. Nem lélegzett.
Liam hívta a mentőket, vadul telefonáltak és zokogtak, én meg csak néztem a legjobb barátomra és mérhetetlenül dühös voltam rá. Nekünk szükségünk volt rá, mi szerettük és ez mégsem volt elég neki.
Már késő volt, még a mentőben elkezdték újraéleszteni de nem történt semmi. Liam gubbasztott mellette és nézte végig a műveletet, ahogy a mellkasa felemelkedett, majd visszazuhant a hordágyra. Nem történt semmi.
Zokogásom bezengte Louis kocsiját, ő vezetett, kezei remegtek és könnyek folytak végig az arcán, de a száját összeszorította és csak nézett előre, míg én bömböltem, Zayn pedig halkan zokogva ölelte át magát. Magamat okoltam, mert úgy éreztem nem figyeltem rá eléggé, s valószínűleg ez játszódott le mindannyiunkban, holott nagyon mélyen tudtuk is, hogy mi próbálkoztunk, ez Niall döntése volt. Csakhogy abba nem gondolt bele, mit hagyott hátra, hány embernek okozott szenvedést és fájdalmat.
Ismét ott ültünk a kórház folyosóján tehetetlenül, összeroskadva.
- Nem - rázta a fejét Liam - nem, nem igaz!
Ott ült Niall mellett a mentőben, látta, hogy nem reagált semmire, s most, hogy az orvosok szavakban közölték, egyszerűen nem jutott el a tudatunkig.
- Csináljanak valamit! Csináljanak vele valamit! - a hajamba markoltam, mellettem Zayn lefordult a székről és összehúzta magát a fal mellett.
Liam tombolt, Louis a falnak döntötte a homlokát, majd ellökte magát tőle és zokogva ütötte bele az öklét. Rövid időn belül az idegosztályon kötöttünk ki, s meg sem fordult a fejemben, hogy tiltakozzak a nyugtató ellen. A világ a feje tetejére fordult néhány pillanat alatt, s szinte beleszakadtam a fájdalomba.
Gondolataim és a testem is zsibbadt volt, kinyitottam a szemeim és egy ideig csak bámultam a fehér plafonra, lassan eljutott az agyamig minden, hogy miért voltam kórházban és miért nem voltak mellettem a többiek. Feltápászkodtam, nem voltam infúzióra kötve, képes voltam elhagyni a szobát. Mezítláb csattogtam ki a szobából, ami először feltűnt, hogy a családom a folyosón volt, ott volt még a többiek anyukáik is, Liam egyik nővére és Gemma. Mindannyian összeroskadva ültek, a nővérem fedezett fel először engem.

- Jajj, Haz! - dünnyögte, s néhány pillanaton belül már magához szorított. Nehezen, zihálva lélegeztem, belefúrtam az arcom a hajába és csak sírtam, mert képtelen voltam beszélni. Tudta mi történt és nem volt szükség szavakra, éreztem, hogy anya is átkarolt minket, s Gemma rázkódott a karjaimban. Hallottam, hogy ajtók nyíltak, majd amikor felpillantottam láttam, hogy szorította magához Zayn az anyukáját. Jobban sírt, mint én, hangosabban, s összefolyó szavakban kezdte elmondani, hogy ő talált rá Niallre, sosem láttam még így őt, de korábban Niallről sem feltételeztük volna, hogy képes ilyesmire.

Előbukkantak a többiek, egy ideig olyan volt minden, mintha a saját családunkon kívül nem létezett volna semmi, mindenki a saját rokonai körében volt, majd egy kéz érintette meg a vállam. Szembenéztem Louis kipirult arcával, görcsösen szorítottuk egymást, szinte kapaszkodtunk, mert csak most jöttünk rá igazán, mennyi mindent jelentettünk mi egymásnak, mi öten. Görcsös kapaszkodásunk bővült a többiekkel, homlokom Liam vállának támasztottam, patakzottak az arcunkon a könnyek de abban a pillanatban semmiért nem engedtem volna el őket. Tudtuk, hogy vége volt, mi öten voltunk a One Direction, Niall nélkül nem folytattuk, ez egyértelmű volt. Nem fájt, hogy elengedtük ezt a korszakot, mert ennek a fájdalmát elnyomta a minket ért veszteség.

Felsorakoztunk a menedzsment előtt, összeszorított szájjal hallgattuk végig az érveket amellett, hogy miért kellett volna együtt maradnunk, olyan hülyeségeket mondtak, hogy Niall emlékére és mert Niall is ezt akarná, de ha én tettem volna ezt vagy bármelyikünk, akkor ő is itt ült volna, hogy aláírja a feloszlási szerződést. Az elhatározásunkat csak abban az esetben lehetett volna megváltoztatni, ha valahogy visszahozták volna őt az életbe, de ez már lehetetlen volt, 2 nappal ezelőtt eltemettük a legjobb barátunkat, s már értettem, miért mondta mindig, hogy az ő fájdalmát mi nem tudtuk átérezni. Most már tudtuk, mit érzett ő, mert a szertartáson képtelen voltunk megszólalni, csak ültünk egymásra borulva és vártuk, hogy vége legyen. Az élet kegyetlenül követelte a kamatot az elmúlt évekért, olyan volt, mintha alkut kötöttünk volna az ördöggel azért, hogy a bandánk eljusson addig, ameddig, s most így kellett fizetnünk érte. Terápiákra és pszichológushoz jártunk, ott voltunk egymásnak de még fel sem fogtuk a történteket, képtelenek voltunk segíteni egymáson. Felváltva ültünk Niall szobájában, majd gubbasztottunk a kanapén és néztük újra napról napra a közös interjúkat, fellépéseinket, s próbáltuk feldolgozni a történteket, a hiányát. Elment és csak most döbbentem rá, mennyi mindent nem tudtam megosztani vele, hány kérdésem maradt még hozzá, nem tanított meg rendesen gitározni és már nem lehetett az egyik tanú az esküvőmön. Niall Horan úgy ment el, hogy fogalma sem volt róla, mekkora szerepet játszott az életünkben, a bandán kívüli életünkben.

- Biztosak vagytok benne? - ránéztem a férfira, akit tulajdonképpen még csak nem is ismertem igazán. Simon valamelyik bunkó alkalmazottja volt, a nagyfőnök, aki mindenkinek osztotta az észt és mindenbe beleszólt. Bólintásunk egyöntetű volt, nem bizonytalanodunk el, nevünket sorra véstük rá a papírra, melyet utoljára Zayn írt alá, s tette le az asztalra. Ilyen egyszerűen lett vége, ennyi drámával és fájdalommal a neveink mögött, de még így is összetartozva. Voltunk mi négyen és valahol ott volt még Niall is. Valahol, ahol bizonyára boldogabb lehetett. Habár vallásosnak vallottam magam a mennyország létezése sokszor okozott fejtörést számomra. Habár mindig azt tanították, hogy ne keressek észbeli magyarázatot ezekre, mégis próbáltam, viszont már nem volt szükségem ezekre. Akartam, hogy létezzem valamit, kellett, hogy létezzen valami az olyan emberek számára, mint amilyen Niall és Faith is volt. Szerettem volna belátni, hogy neki jobb így, de önző módon csak arra tudtam gondolni, hogy nekünk viszont nem. Nekünk örökké hiányozni fog, nekünk együtt kell élni ezzel. S ahogy ezen tűnődtem már tudtam az okát annak, miért döntött így. Ők ketten a lehető legtisztább módon szerették egymást, Niall nekünk a testvérünk volt, viszont ő a szerelmét vesztette el. Hiába okoltam magam, hiába kerestem volna lehetőségeket, amikkel segíthettem volna neki, ő nem akart túllépni rajta. Ott volt Kylee, akitől mindannyian sokat reméltünk, aki tényleg tudott volna segíteni neki túllépni, de hiába, ha Niall nem akarta ezt. Reméltem, hogy létezik valami a halál után, mert akkor a barátom ebben a pillanatban nagyon boldog volt, s nem számított, hogy ebben a pillanatban is forró könnyek folytak le az arcunkon, mert leszünk mi még együtt öten, ha nem is most, valamikor biztosan.

Sziasztok! 
Az előző résznél többnyire sokkoltam mindenkit, s talán ez most is így volt. Sokan írtátok, hogy Kylee miatt történt, lesz még neki valami fontos szerepe, de... nincs. Neki egyetlen szerepe volt, amit teljesített, az egész megjelenésével azt akartam hangsúlyozni, hogy Niall életébe jöhetnének még lányok, próbálkozhatnak, de ő nem akar senki mást. Talán néhányan rájöttetek erre, én reménykedem benne. 
Nem akarok most túl sokat írni, pedig annyi gondolat kavarog a fejemben, viszont majd ezeket leírom talán később, a kis búcsúmnál. Az a rész sokkal rövidebb volt a többinél, de így is nagyon nehéz volt megfogalmazni, emellett úgy gondolom, ennyiben sikerült összefoglalnom mindent, amit még akartam. A következő rész az Epilógus lesz.

Nessa. xx