45.rész A bit too much

Sziasztok! :)
Először is elnézést kérek, amiért ilyen viszonylag későn teszem ki a részt, de sajnos hétvégén nem sikerült befejeznem és hétköznap pedig nem volt időm rá. Nem szeretném húzni az időtöket, a lényeg, hogy ne haragudjatok és remélem úgy gondoljátok majd, hogy megérte várni a részre.

Nessa. xx

Újabb marék követ kaptam fel, s lustán dobáltam bele a hömpölygő folyóba. Néztem, ahogy a nehezebbek elsüllyedtek, a könnyebbek tovább úsztak a felszínén, jelenleg magamat egy köztes kategóriába tudtam volna sorolni, de milyen az az ember, aki egyszerre süllyed és úszik? Fuldoklik de mégsem? Ott van mellette a mentőöv, de nem fogja meg?
Egy kéz érintette meg a vállam, majd a lány lehuppant mellém a partra és szótlanul figyelte egy ideig, ahogy eldobáltam a kavicsokat, majd kiürült kezeim leejtettem magam mellé. Kétségtelenül hozott valami mást a napjaimba, valamit megváltoztatott, s ez egyrészt megijesztett, mert saját magam elől próbáltam kizárni ezeket, másrészt egy nagyon picit boldoggá is tett. Túlzás, hogy boldoggá, de néha kirángatott a búskomorságból, ez haladás volt.
- Megint  rá gondolsz? - kérdezte halkan, haját összekócolta a szél, szemüvege mögül nagy szemekkel, kissé talán bosszankodva vizsgálta az arcom. Igazából hiába tett erőfeszítéseket, a gondolataim mindig visszataláltak Faithez. 3 hónapja ment el, nemhogy ennyi idő, de egy egész élet nem volt elég számomra, hogy túllépjek. Nem tudom miért, nem tudom mi volt olyan különleges bennünk mások szerint, de egyszerűen csak nem ment, mert még most is teljes szívemmel szerettem őt.
- Mikor nem? - sóhajtottam fel. - Képtelen vagyok másra gondolni.
Már hozzászokhattam volna a lány egyenes beszédéhez, hogy mindig kimondta amit gondolt, de újra és újra hidegzuhanyként ért a stílusa, néha tapintatlansága.
- Pedig attól még nem fog visszatérni, nem tudod visszahozni - mondta, s annak ellenére, mennyire halkan beszélt, még kegyetlen volt.
- Lehet, de mondj jobb indokot az ellen, hogy miért ne ugorjak bele a Temzébe most rögtön - mormoltam ellenségesen, s feltápászkodtam. Hosszútávon senki sem tudott elviselni, s én se viseltem el senkit. Kylee más volt, más stílusú, más hozzáállású, mint a többiek, ez tetszett benne, ugyanakkor zavart is. Csak egy újabb ember volt, aki nem értett meg.
- Ha meghalnék nem akarnám, hogy a barátom ilyen legyen - követett, s idegesítő módon szajkózta tovább a baromságait. - Niall, belebetegszel ebbe, de nem miatta, hanem magad miatt.
- Köszönd meg akkor neki, hogy senki nem került ilyen helyzetbe miattad! - vágtam hozzá. Nem kiabáltam, de ahhoz lett volna kedvem, újabban a meggondolatlanság és az alacsony tűrőképesség jellemzett, talán ez a gyász egy új fázisa volt.
Nem válaszolt. Gonosz voltam, de már úgy gondoltam, velem minden az volt, az egész kicseszett világ ellenem volt, akkor én miért ne legyek gonosz mindenkivel?
- Miért jó az neked, ha továbblépés helyett azon gondolkozol, amiket már nem hozhatsz vissza? Miért nem próbálod meg elengedni? - buta volt, rosszul ítéltem meg.
- Voltál már szerelmes? - fordultam felé, s ajkaim szorosan összepréselve vártam, hogy mondjon valamit. Bólintott. - És vesztetted már el valakid? Temettél már el valaki olyat, akiért saját magad haltál volna meg, csak hogy ő élhessen?! Nem? Én igen, és tudod mit? Nem akarom elengedni, nem akarom elfelejteni, mert mindenből ami boldoggá tett ennyi maradt! - kiáltottam, s mutatóujjammal dühösen bökdöstem a fejem. - Azt pedig egyedül én döntöm el, hogy kire gondolok!
Ennyit arról, hogy nem üvöltöztem. Továbbra is csak loholt utánam, nem bírta a tempót, de csak jött és beszélt. Tulajdonképpen ő az az ember volt, aki egy kolonc maradt a nyakamon, akitől sokat vártam, de nem teljesítette a vágyaim, viszont levakarni se tudtam már. A legnagyobb baj az volt vele, hogy hiába látogattam, nem változott át, míg ő úgy gondolta, barátok lettünk.
Kezeim a fülemre tapasztva caplattam a legközelebbi metróállomás felé, leszáguldottam a lépcsőn, viszont ő ott volt a sarkamban. Megfogta a kezem és lecövekelt, de gyenge lány volt.
- Most mit csinálsz? Hazamész és sírsz? Hazamész és továbbra is rajta gondolkozol? Attól jobb lesz?!
- Nem gondolod, hogy túlságosan kezdesz belemászni az életembe? - nézten le rá már sokkal higgadtabban. - Semmit nem tudsz rólunk, semmit - tagoltam, s fejemet lassan mozgattam jobbra-balra.
- De nem véletlenül vagyok itt - szorongatta a kezem, utálkozó, zavart, ideges pillantásaim ellenére állta a tekintetem.
- Miért, mi vagy? Az őrangyalom? Kösz, arra nincs szükségem!
A nyakláncára gondoltam, a mosolyára, az összes magyarázatra azért, miért hívtam Angyalnak. Rá, ahogy a jelmezében állt előttem, ahogy a Halloween buliban táncos léptekkel szálldosott körülöttem. Ha léteztek őrangyalok, akkor egytől egyik gyűlöltem őket, mert az ő esetében nem látták el a rohadt feladatukat!
Talán akkor kellett volna rájönnöm arra, ami később nyilvánvaló lett, ehelyett utat törtem magamnak az emberek közt, s felugrottam a befutó szerelvény egyik kocsijára.
Volt ülőhely, mégis az állást választottam. Kifelé bámultam az ablakon, de nem láttam semmit, csak az összegraffitizett téglákat. Szemem egy pillanatra megakadt a Hit, Remény, Szeretet szavakon. Nem hittem, nem reménykedtem, nem szerettem. Nem éltem, csak túléltem.
Csípőmet a kapaszkodásra alkalmas rúdnak támasztottam, ritkán utaztam metróval, az emberek megbámultak, a fülem újra és újra bedugult. Vártam, hogy vége legyen, hogy újra a szobámban legyek és a fejemre húzhassam a takaróm, ott volt a legjobb. Néha tettem egy sétát a városban, bejártam a Westministert, megnéztem egy őrségváltást, de legtöbbször csak ültem a Temze partján hol a központban, hol a Tower hídnál. A víz nézése lenyugtatott, de a legjobb mégiscsak a szobámban volt, ahol nem látott senki, nem bámult senki, nem fenyegetett az a veszély, hogy bárki nem kívánatos megközelít, megölel, sajnál. A One Direction azon tagjává váltam, aki ellökte magától azokat, akiket valamikor imádott.
A metró lassított, majd megállt, én pedig bunkó módon törtem utat magamnak és ugrottam ki. Fekete dzsekimen nem volt kapucni, lehajtott fejjel másztam meg a lépcsőfokokat, majd elindultam végig az ismerős utcákon. Újabban már elhagytam mindent, ami színes volt, sötétebb ruhákban viszont hiányt szenvedtem, ám semmi pénzért sem indultam volna el vásárolgatni. Csak most kezdtem öltözködésben is kifejezni a gyászomat, otthon elvoltam a lógó melegítőmben és kinyúlt pulcsimban, sokszor fel sem öltöztem, de mióta elkezdtem megjelenni az utcákon többnyire csak feketét viseltem. A srácok szerint fejlődést mutattam, szerintem csak felfogtam, hogy meghalt. Felfogtam, de attól még nem fogadtam el, még nem gondoltam rá kevesebbszer.
Benyomtam a kódot, majd belöktem a kaput és hagytam becsapódni magam mögött. Végigmentem az ajtóhoz vezető kis ösvényen, lerúgtam a cipőm és a lépcső felé indultam, ám nevetés csapta meg a fülem. Nevetés, a mi házunkban. Úgy döntöttem, nem foglalkozok vele, ám akkor egy szőke lány szaladt ki a konyhából, illetve szaladt volna, de Harry elkapta a derekát és visszahúzta. Egy ideig figyeltem őket, Harry maga felé fordította, nézték egymást, s ekkor indultam el újra.
- Várj! - hallottam a suttogást, s Harry halk, meglepett 'ó'-t hallatott.
- Szia Niall! - szaladt utánam Hayley. Visszafordulva erőltetetten felhúztam a szám sarkát és intettem, ám ő másképp gondolta az üdvözlést, a nyakamba borult.
Könyörgő pillantást vetettem Harryre, értette a célzást.
- Hay... - mászott fel a lépcsőn, s megérintette a lány hátát. Végigsimítottam a haján, majd óvatosan lefejtettem magamról a karjait és felmentem a szobámba. Nem tudhatta, mennyire nem szerettem már ezt, hiszen többnyire ő az egyetemei kollégiumban töltötte a napjait. Nem sokszor találkoztunk, Harry ingázott London és Manchaster között, Hayley kimaradt az elmúlt hónapok történéseiből. Talán így volt a legjobb.
Azt kívántam, bár ismét Harry ment volna hozzá, vagy legalább ne ide hozta volna.
Becsaptam az ajtót magam mögött, egyszerre voltam rettentően dühös és elkeseredett. Tudtam, hogy Kyleenak igaza volt, de nem akartam beismerni ezt. Letelepedtem az ágyra, a párnám alól kotortam elő a könyvünket, s ismét fellapoztam. A lapok meggyűrődtek, az utolsó közösen összeírt, fényképekkel teleragasztott oldal után a saját zavaros irományaim következtek. Újabban ezt csináltam, kiírtam magamból, hogy fájt, hiányzott, kiírtam a düht, elkeseredettséget, szomorúságot. Leírtam, hogyan gondoltam rá, mert egyszerűen ebben találtam menedéket. Senki nem lapozta fel a könyvet, senki nem nyúlt hozzá rajtam kívül, az igazi, bennem tomboló érzelmekről nem tudott senki. Magamnak írtam, neki, minden sort neki szántam, úgy írtam, hogy ha egyszer elolvasná, tudná, hogy minden sor róla szól. Sosem voltam olyan ember, aki valami ilyen módon keresett volna menedéket, ellenben ő igen. Ő olvasott, kiírta a fájdalmát, vagy csak elfojtotta. Én nyeltem, az érzelmek összegyűltek bennem, majd valamikor kirobbantak. Olyankor üvöltöztem, elvonulva zokogtam, vagy ittam, bár ez mellette nem fordult elő. Általa lettem jobb ember, s most olyan volt, mintha egy darabot cipeltem volna belőle. Az írás mellett ittam is, üvöltöttem és zokogtam is. Hatalmas fejlődés, nemde?
Tollam csak szántotta a sorokat, nem gondolkoztam, ha valaki megkérdezte volna mit írok, nem tudtam volna válaszolni, csak hagytam, hogy az önsajnálat megint beszippantson, mert már megszoktam ezt. Megszoktam, hogy fájt nélküle a létezés.
Nem vettem észre, hogy kopogtak, sem azt, hogy a táncos léptű szőke lány lehuppant az ágyamra, csak arra rezzentem össze, hogy kezét a vállamra helyezte.
- Niall - szólított meg halkan, alig suttogta a nevem.
Becsuktam a könyvet, néhány lap meggyűrődött, s kissé pánikolva kezdtem lesimítani őket. A lány előrehajolt és belenézett a könyvbe. A képeken tipikus, mások számára jelentéktelen pillanatok voltak megörökítve, viszont számomra ezek a pillanatok jelentettek mindent. A ragaszkodóan összekapaszkodó ujjaink, csinos lábai az enyémek közt, a csókjaink, ez volt minden, amit akartam, még egyetlen egyszer átélni vele egy ilyen jelentéktelen napot. Neki fontosak voltak ezek, s csak most döbbentem rá, hogy nekem is mennyit jelentettek ezek a buta képek és foltos szalvéták. Ott volt egy tüske a lábából, falevelek New Yorkból, mindenből volt egy kicsi, amitől mi igazán mi voltunk.
Majd minden megváltozott, a képeken egyre bágyadtabb lett, tekintete egyre fénytelenebbé vált, megjelent a sapkám a fején. Eltűnt, eltűnt ő, eltűnt a bolondsága, grimaszolása, minden eltűnt szemének csillogásával együtt. Tombolni akartam, tombolnom kellett, de csak ültem és üres tekintettel meredtem a könyvre, míg a gondolataim ezerrel száguldottak. A könyv még mindig a szerelmünkről szólt, arról a betegesen ragaszkodó függőségről, ami még most is élt bennem, de nem talált viszonzásra.
Nem tudtam, mások hogyan élték meg ezt az érzést, de nálunk valóban sokszor már beteges volt, s emiatt képtelen voltam elengedni, emiatt nem akartam mást. Mert az eszem már felfogta, de a szívem még nem, hogy sosem kapom vissza őt, s emiatt még mindig ugyanazt éreztem iránta. Őszintén, nem is akartam mást szeretni rajta kívül.
- Ne sírj - fonta körém a karjait, ismét összerázkódtam, becsuktam a könyvet és a párna alá toltam. Pulcsim ujjával megtöröltem az arcom és nagyot nyelve csillapítottam magam. - Aggódok érted, Niall.
- Rendben vagyok - motyogtam rekedten, igazából hazudtam, ezt ő is tudta.
- Nem vagy, ezt még én is tudom. Nagyon szeretnék hinni neked, de csak rád kell néznem és tudom, hogy nagyon rosszul vagy - megsimogatta az arcom. Harry maga is tudta, mennyire szerencsés, én pedig minden szar ellenére örültem kicsit, hogy velük minden rendben.

- Rendben leszek - ígértem, s már el sem öntött a bűntudat, amiért hazudtam. Mindenkinek ezt mondtam, de a napjaimban nem volt változás. Felkeltem, túléltem, lefeküdtem.

Megvontam a vállam, fogaim az alsó ajkamba mélyesztettem.
- Ezt te csináltad? - érdeklődött, száját mosolyra húzva érintette meg a papírt, amelyen Faith apró rajzocskái, rövid, aranyos sorai voltak
- Mi csináltuk - motyogtam, s előre-hátra lapozgattam a könyvben. Benne volt minden, minden emlékünk, minden közösen megélt pillanatból egy kicsi. A lapok közt száradásnak induló virágok voltak, repülőgépeken vagy Starbucksban szerzett szalvéták, apró kis papírok, melyekre felvéstem 1-1 kis üzenetet, mielőtt reggel elmentem volna, s ő még aludt. Neki fontosak voltak ezek, s csak most döbbentem rá, hogy nekem is mennyit jelentettek ezek a buta képek és foltos szalvéták. 

- Harry mesélte, hogy megismerted ezt a Kylee nevű lányt, mit gondolsz róla? - Hayley szinte befészkelte magát az ágyamba, nem úgy tűnt, hogy hamarosan hajlandó lesz elmenni, pedig én egyedül akartam maradni.

- Idegesítő - horkantottam, s fejemet az ablak felé fordítva kezdtem fürkészni a szürkés eget. - Túlságosan is az.

- Ó - hümmögött zavartan, szemeinek mozgásából arra következtettem, nagyon kérdések után kutatgatott az agyában. - Haz azt mondta, jól kijöttök és sokat vagytok együtt.

- Haz nem tud semmit - jelentettem ki halkan. Így volt, Harry valóban semmit sem tudott, összességében ők együtt nem tudtak semmit sem, de emiatt legalább békén hagytak.

- Miért mondod ezt? - biggyesztette le az alsó ajkát. Legszívesebben dühösen vágtam volna a lányhoz, hogy húzzon el és ne kérdezősködjön, ehelyett csak halkan sóhajtottam. - Azt mondta ma is vele vagy, nem így volt?

- De, de azért jöttem el, mert idegesítővé vált már megint - morogtam egykedvűen, s számat összeszorítva fojtottam vissza a kirobbanni készülő szóáradatot minden dühvel együtt. 

- Miért? - túl sok kérdést tett fel, de nekem nagyon nem volt ehhez kedvem. A hangom kissé dühössé és hevessé vált a válaszom közben.

- Mert azt hiszi, tud mindent. Hibáztat, mert nem tudom elengedni őt, azt mondja azért él most, mert nem akart meghalni, de Faith sem akart meghalni! Túl sokat hisz magáról, túlságosan azt képzeli, hogy megtehet mindent, s ezekbe engem is bele akar rángatni. Azt hiszi, annyira nem is nehéz nekem csak én bonyolítom túl, de ez nem így van! - a szavak ömlöttek belőlem, s a lány csak csendesen bólogatott, egy idő után megfogta a kezem, tekintetét végig rajtam tartotta, míg beszéltem.

- Niall, mi mindannyian csak segíteni akarunk neked - ennyi volt a válasza, s már épp lerohantam volna, amikor újabb kérdést tett fel. - Miért nem ismered meg jobban? Adhatnál neki egy esélyt.

- Egy esélyt - köptem, az arcom grimaszba torzult. Nem Kyleeval volt a baj, hanem azzal, hogy Kylee nem Faith volt, emiatt eszembe se jutott volna sosem adni neki egy esélyt.

- Nézd - kék tekintetét az enyémbe fúrta, úgy bámult, hogy szinte féltem máshová nézni. - egy kicsit egyetértek vele, de veled is, viszont van egy saját véleményem. Megismerhetnéd jobban, adhatnál neki egy esélyt, mert talán ő képes lenne kicsit betölteni azt az űrt, ami benned van. Ő nem Faith, soha senki nem is lesz olyan, mint ő volt, de nem gondolod úgy, hogy Faith is ezt akarná? Azt akarná, hogy boldog légy valaki mással. Ő elment, de neked élned kell egy kicsit helyette is, te nem gondolod így?

Tényleg, komolyan eltűnődtem a válaszon, nem böktem ki rögtön, ami az eszembe jutott. Mérlegeltem a helyzetet, az előnyöket és a hátrányokat, majd bevontam a saját véleményem is.

- Nem - mondtam ki egyszerűen, csak néztem rá, mert ez számomra nem volt sem új, sem nagy dolog.  - Ezt akarná, de nem megy - tártam ki a karjaim, s ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést.

- Jól van - hagyta rám, s felállt. - Ha szeretnél beszélgetni valakivel, tudod hol találsz. 

Bólintottam, a mozdulat már rutinos volt és megszokott.

Sáljával félig eltakarta az arcát, sapkája alól néhány rakoncátlan hajtincs lógott ki, szemüvegén át vizsgálta az arcom. Megint ott voltunk, a parton ballagtunk egymás mellett, s a kabátjainkba burkolózva néztük a vizet. Két külön világ voltunk, mert míg az ő szeme vidáman csillogott, addig az enyém komoran, szinte undorodva vizsgálta a londoni látképet, s ezek az ellentétek sok konfliktust okoztak.

- Gyere, üljünk fel a London Eye-ra! - mosolygott rám vidáman, legalábbis ezt feltételeztem, mert a mosolyát nem láttam a sáltól, viszont a szemeinél kis ráncok jelentek meg.

- Nem szeretnék - motyogtam, s elindultam az egyik pad felé.

- De én igen - erőszakoskodott, s kis pincsiként loholt utánam. Annak kellett lennie, amit ő akart, nem érdekelte az én válaszom, véleményem.

- Akkor menj egyedül - böktem állammal a kerék felé, s lehuppantam a padra.

- Olyan vagy, mint egy özvegy öregember! - rivallt rám mérgesen, kezeit csípőre vágva haragosan nézett rám. 

- Úgy is érzem magam, köszönöm - biccentettem sértődötten, s álltam a pillantását. Ez a lány hosszú idő óta először mást is kicsalt belőlem a szomorúságon és haragon kívül, mégpedig a bosszúságot. Jelenleg nem volt még egy olyan ember rajta kívül, aki ennyire bosszantott volna. 

- Nem, egyedül nem! - megragadta a karom és húzni kezdett. Igen, teltebb lány volt, mint amilyen Faith valaha is lehetett volna, de erősebb nem. - Ne csináld ezt, Niall, olyan nehezedre esne feljönni velem erre?! 

- Nem. Akarok. Felmenni - tagoltam, fogaim közt élesen szívtam be a hideg, csípős levegőt.

- Akkor mégis mi a francot akarsz?! - hangja hangosabb volt a megszokottnál, dühösen bámultunk egymás szemébe. Amikor először megláttam nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz, sokkal inkább számítottam egy csendes, kissé talán depressziós lányra, mint egy ilyen harsány, idegesítő teremtésre.

- Idegesítesz - sziszegtem.

- Te is! - húzta össze a szemeit, mély levegőt vett, s a lencsék bepárásodtak egy pillanatra. 

- Jobb lesz, ha hazamegyek - tápászkodtam föl, kezeim mélyen a zsebembe süllyesztve, behúzott nyakkal indultam végig a parton.

- Menekülj csak el megint - morogta durcásan, s utánam szökdécselt. A világ legidegesítőbb, legértetlenebb emberének tartottam, akit képtelen voltam megérteni. Élete során többször is majdnem meghalt, új szívet kapott, s most leszarva a fertőzésveszélyt meg úgy mindent caplatott utánam, mint egy dühös kiskutya. Nem néztem vissza, állkapcsom olyan erővel szorítottam össze, hogy belefájdult, majd kisebb puffanást hallottam, s ujjak markolták meg a kabátom. Megbotlott. A vérnyomásom néhány pillanat alatt szökött a magasba, s megpördülve a karjaimba szorítottam a lányt, ő csak állt kissé döbbenten, míg én levegő után kapkodva tartottam a karjaim közt. 

- Rohadtul felelőtlen vagy! - rivalltam rá, szemeim újra összeszűkültek, s annak ellenére, hogy már biztosan állt a lábain nem engedtem el. - A francba veled, miért nem tudsz egy kicsit, csak egy kicsit vigyázni magadra?!

- Magamra, vagy arra, amiért most egyáltalán beszélsz velem? - biccentette fel a fejét, ajkait már nem takarta el a sál. 

Döbbenten néztem rá, hebegtem-habogtam néhány másodpercig, majd azt tettem, amihez értettem, dühös tekintettel néztem rá.

- Felfogtad, mi történhetett volna, ha most elesel? Felfogod, hogy még mindig mennyire veszélyben vagy?! 

- Érdekel? - vonta fel picit a szemöldökét. - Számítana? Miért nem válaszolsz? - pupillái kitágultak, neki volt a második legtisztább tekintete a világon. - Nem számítana, mert én nem vagyok Faith, és soha nem is leszek ő. Lehet, hogy most miatta élek, de attól még nem kaptam meg a tulajdonságait, nem lettem olyan, mint amilyen ő volt, és ha még mindig őt keresed bennem, akkor sajnálom, de nem én vagyok az az ember, akire szükséged van.

Megrázta a fejét, majd kibontakozott a fojtó ölelésemből és elballagott abba az irányba, amerre én is indultam. Ennyi lett volna, ezzel megszabadulhattam volna tőle, de utána léptem, mert egykor nem az az ember voltam, aki hagyta volna elmenni.

- Kylee - fogtam meg a kezét, s magam felé fordítottam. A hangom más volt, megváltozott. 

- Nem tudom, mivel volt ő több bárkinél, de nem hiszem, hogy más nem tudna téged annyira szeretni, ahogy ő szeretett - rázta meg a fejét, ezzel a mondattal kiütött minden biztosítékot bennem, elfordult volna, majd hirtelen visszafordult és mielőtt bármit tehettem volna megcsókolt. Csak úgy megcsókolt, mert ő volt Kylee, aki mindent csak úgy megtett. 

Megdermedtem, sem a testem, sem az agyam nem reagált egy darabig, majd a gondolataim felébredtek és ezer meg ezer öntötte el az agyam. Visszacsókoltam, mert hónapok óta az egyetlen nő, akit megcsókoltam Faith volt, de ez a csók nem olyan volt, mint amilyet ő adott volna. Neki még a csókjai is különlegesek voltak, de most nem számított más, csak az, hogy valamilyen ajkak voltak az ajkamon. Összezavarodtam, gondolatban vele voltam, a testem szép lassan kezdett úgy reagálni, ahogy vele tettem volna, s a boldogság egy halvány füstje kezdett szétterjedni a lelkemben, majd kinyitottam a szemeim, s visszazökkentem a valóságba.

- Soha többé ne csináld ezt - hunytam le a szemeim, s zsibbadt arccal, zsibbadt testtel, kissé fásultam suttogtam el ezt a rövid mondatot. Az egyetlen és utolsó nő, akit csókolni akartam az Faith volt, Kylee pedig átlépett egy határt, amit megbocsájthatatlannak tartottam.