32.rész We're taking the long way home

Sziasztok! :)
Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, nem is tudom, utoljára mikor kaptam ennyit ennél a blognál. Nagyon örülök, hogy tetszett nektek az előző rész, remélem, hogy a továbbiakban is sikerül elnyernem a tetszéseteket!

Nessa. xx

Halkan lépdeltem, lehajtott fejjel támaszkodott a tűzhely fölött, egyik kezében a bögréjét szorongatta, tudtam, hogy fáradt, éjjel csak forgolódott, elaludt néhány percre, de felijedt. Összerázkódott, amikor karjaimmal hátulról átöleltem, majd vállait leeresztette és halkan felsóhajtott.
- Szia - súgtam, ajkaim meztelen hátához érintettem és hozzásimultam, szemeim becsuktam egy pillanatra, míg elmúlt a szédülés. Megfordult, csípőjét a pultnak vetve mosolygott rám, kezét az állam alá csúsztatta és felbiccentette a fejem.
- Szia, kérsz teát? Mindjárt főzök, mert csak...
- Niall - kezeim az arcára tettem és magamhoz húztam, homlokát az enyémnek döntötte, míg mély levegőt vett - nem kérek, köszönöm.
- Én... csinálok, tényleg.
A vállaiba kapaszkodva kissé lábujjhegyre álltam, ajkaim a szájához érintettem, mélyet sóhajtva fogta át a derekam, éreztem, hogy ellazultak az izmai.
- Ma ne csinálj semmit - simítottam végig a tarkóján, arcát a nyakam és vállam közt pihentette, ilyenkor tudtam, ő is mennyire hiányolta a hajam. - Kérlek, Niall, csak feküdjünk a kanapén.
- Délután, rendben? Harry hozott egy kis epret, arra gondoltam, hogy összedobok belőle valami sütit, meg csinálok ebédre... - annyira furcsa volt a szájából azt hallani, mit tervezett ebédre, ha nem a saját szememmel láttam volna, ahogy ki-be nyitogata a hűtőt, azt hittem volna, csak viccel. De nem viccelt, minden nap valami újat csinált, próbált a kedvemben járni és a konyhában serénykedett. 
- Megehetnénk csak simán azt az epret, vagy nutellával. Kérlek, Niall, ne csinálj semmit, csak rendeljünk csirkét a Nando's-ból.
- Nem, akkor majd csinálok én csirkét...
- Niall - sóhajtottam, kissé elhúzódtam tőle és átöleltem magam, a saját pólóim is lógtak rajtam, nemhogy az övéi, de nem voltam hajlandó megválni a szürke ruhadarabtól. Csak álltam előtte és azon igyekeztem, nem boruljak el, miközben az arcát fürkésztem - kérlek!
- Rendben - sóhajtott, miközben a hajába túrt. Számat mosolyra húztam és belekapaszkodtam felém nyújtott kezébe, elnyúltunk a kanapén, élveztem a helyzetet, ahogy félig ülve, félig fekve simultam hozzá, miközben a tarkóm simogatta. Ha behunytam a szemeim elhittem, hogy minden olyan volt, mint régen, aztán persze mindig jött valami olyan, ami kétszer rosszabbá tette a következő napot, de akkor csak élveztem, hogy majdnem minden olyan volt, mint régen. 
Szerettem, ahogy felém fordult és a karjaiba zárt, a tévé közben ment és ha akartam volna, a válla fölött átnézve nézhettem volna, de nem érdekelt, főleg nem akkor, amikor átölelt.
- Holnap péntek - suttogta, száját a homlokomon pihentette néhány másodpercig.
- Itthon maradhatsz, minden oké lesz.
- Ez nem az otthonom, ha nem vagy itt - mormolta, miközben egyik lábam az övéi közé csúsztattam és a fejem a karján pihentettem. - Csak egy hely, ahol élünk, de sosem éreztem igazán az otthonomnak, túl nagy és üres, főleg, ha nem vagy itt, hogy betöltsd a jelenléteddel.
- Itt ismerkedtünk meg - pislogtam, a kezem végighúztam a kanapé puha kárpitján, szerettem a házát, sok emlék kötött oda, habár valóban túl nagy volt kettőnknek. Nem kezdtem a jövőről fantáziálni, nem terveztem túlzottan előre, már nem. A szekrényünkben pihent az esküvői ruhám, csak szerettem volna annyira jól lenni egyszer, hogy felvehessem és a felesége legyek, csak ezt akartam, ez volt a kitűzött cél, ha megtörtént, jöhetett a következő.
- Egyszer szeretnék egy kisebb házat, olyan... átlagosat, tudod, max 2 fürdőszoba, hogy a gyerekeinknek legyen min vitatkozni, amikor már elég nagyok lesznek. Mondjuk 3 hálószoba az emeleten, a földszint pedig a miénk. Egy nagy nappali, kandallóval és puha párnákkal, ezzel a kanapéval és fotelekkel, hogy majd összegyűlhessünk a srácokkal és mesélhessünk a gyerekeinknek ezekről az időkről. Ezt várom a legjobban, meg hogy valami fegyverrel fenyegethessem Holly udvarlóját, simogathassam a nagy pocakod és neveken gondolkozzunk. 
Kissé elnyílt ajkakkal figyeltem őt, ahogy elmerült a gondolataiban, gyűrűsujjamon jobbra-balra forgatta jegygyűrűt, majd ujjainkat egymásba fonta.
- Hiányozni fog neked a banda - motyogtam, ujjaimmal egy a csípőjén lógó melegítőjéből kilógó szürke cérnaszálat piszkáltam, csak beszéltetni akartam őt, hogy elmondjon mindent, amit szeretne velem.
- Örökké egy banda leszünk - kicsit megvonta a vállát, kezét a csípőmre simította és megpuszilta az arcom. - Biztos, hogy fogunk adni koncerteket, tudod, majd 70 évesen is ott ugrálunk a színpadon, tologatjuk magunk előtt a gurulós járókereteinket, mondjuk én addigra a térdem miatt tolószékes leszek - nevetett fel halkan - Harrynek meg majd ilyen nagy, bodros ősz haja lesz. Kicsit szenilis leszek és körbe-körbe forgok majd a színpad közepén - szerettem, ahogy belefelejtkezett a gondolataiba és halkan felnevetett. A nevetése jelentett mindent, melengette a szívem és boldogságot hozott.
- Aranyos kis bácsik, akik a What Makes You Beautiful-t éneklik - kuncogtam, ujjaimmal elsimítottam a homlokába lógó tincset, a haja kissé lenőtt, de aranyosan nézett ki.
- Viccen kívül, szerintem mi tényleg örökké barátok maradunk, ez már nem csak a bandáról szól. 
- Örülök, hogy ilyen barátaid vannak, Niall - suttogtam, nem fejeztem be a mondatot. Szerintem tudjátok, mire gondolok, saját maga vallotta be, hogy számíthat majd rájuk, ha meghalok, én legalábbis így értelmeztem a mondatot.
- A te barátaid is - mormolta, egyik kezével tapogatózni kezdett, mígnem megtalálta a keresett plédet, amivel mindketten a nyakunkig betakaróztunk. Kissé felemelkedve belekortyolt a kávéba, orrát felhúzva grimaszolt és nyelvét egy pillanatra kinyújtotta, majd visszazuhant mellém.
- Nem szeretnél valamit reggelizni? - kissé feljebb húzta magát, hátamat a kanapénak vetettem és felkönyököltem a karfára, ujjaimmal a haját piszkálgattam.
- Nem vagyok éhes, de egy kávé nekem is jó lenne - figyeltem, ahogy újra belekortyolt, majd leeresztette a bögrét.
- Ebből jobb ha nem iszol, teljesen fekete. Elmehetnénk a Starbucksba, vagy ahová akarod, hozhatunk kaját is.
- Kicsit később - mosolyogtam, miközben kivettem a kezéből a bögrét és belekóstoltam a kávéba, az arcom grimaszba torzult és megnevettette őt, ujjaim lehajtogatta a bögréről és az asztalra helyezte. - Ezt nem ihatod meg - a nyelvem kinyújtva grimaszoltam, majd nagyot nyeltem, mígnem az íz távozott a számból - rettenetes!
- De még ez sem igazán tart ébren - húzta el a száját, megpuszilt, az alsó ajkamba harapva egy hosszú pillanatra lehunytam a szemeim, ismét nevetett, megborzongva bújtam közelebb hozzá.
- Aludj - simítottam végig az arcán - talán most jobban fog menni, mint éjjel. Ma csak pihenjünk, Niall.
- Majd meglátom - nyomott el egy ásítást, megdörzsölte az arcát és belekortyolt az ihatatlan löttybe, amit legszívesebben a ház legtávolabbi sarkába vittem volna. Egy kiló cukor sem lett volna elég ahhoz, hogy elég édes legyen.
- Eljönnél velem a Starbucksba? - döntöttem oldalra a fejem, miközben az agyam ismét kilökött egy olyan kérdést, amit nem kellett volna. Zavartan vonta össze a szemöldökét és gyanakodva méregetett.
- Persze, miért ne mennék? 
Hallgass el, Faith, csak hallgass el - hiába figyelmeztettem magam, a szám nem maradt csukva.
- Hát, tudod... nem lenne kínos? Mert én... nem olyan vagyok, aki mellett büszkén feszíthetsz.
- Az istenbe, Faith! - fejét kissé hátradöntötte, hallottam a koppanást, ami a karfa lefejelésének következménye volt, de nem kezdtünk nevetni. - Felejtsd el ezeket a badarságokat! 
Lehajtottam a fejem, ujjával felhúzta a szemembe lógó sapkát, miközben kissé fölém kerekedett, egyik kezét a combomra tette, míg másik lábammal átöleltem a derekát, nem értettem, miért tette ezt.
- Nem érdekel, mit gondolnak rólunk mások, soha nem érdekelt, mert az én döntésem, hogy kivel vagyok. Nem tudom, mikor érted meg, hogy nem számít az, ami most van, mert számomra ugyanaz vagy, aki voltál, még mindig ugyanolyan gyönyörűnek tartalak és büszkén feszítek melletted akárhová megyünk, mert te vagy a világ legerősebb, leggyönyörűbb, legokosabb nője. 
- Arra akarsz kilyukadni, hogy nem szégyellsz? - halvány mosolyra húztam a szám, kezeimben fogtam az arcát és álltam a kék tekintetét, amivel szinte belém látott.
- Egyáltalán hogy juthat eszedbe az, hogy valaha is bármiért szégyellnélek? - értetlenül rázta a fejét, néztem őt és arra gondoltam, miért kaptam ezt a tökéletes srácot az élettől, ha mégis szétszakítani akar minket. Az élet szívás, egyetlen jó dologért háromszor akkora árat kell később megfizetned. - Sokszor nem értelek, Angyal. Azon gondolkodom, talán én vagyok egy seggfej, azért gondolod ezeket...
- Nem, nem - tiltakoztam, közelebb húztam magamhoz és a homlokom kétségbeesetten támasztottam az övének - én csak... csak nem tudom, hogy lehetsz ennyire tökéletes. Nem értem, miért tartasz ki mellettem, amikor ilyen szerencsétlen vagyok...vagy, vagy talán csak azért vagy velem, mert nem akarsz a rákos barátnőddel szakítani? - szemeim tágra nyíltak, éreztem, hogy elszorul a torkom, saját magam sodortam a pánik szélére.
- Mi a francról beszélsz?! - hangját kissé felemelte, de nem kiabált, egyetlen egyszer kiabált velem, többé nem tette, soha. - Faith, Faith állj már le! Az előbb mondtam, hogy mit akarok a jövőben, azt, hogy babát akarok, akkor miért gondolod, hogy csak azért nem szakítok veled, mert beteg vagy? Inkább zárjuk le ezt a beszélgetést, Angyal, mert nem tudok erre mit mondani. Az életemnél is jobban szeretlek, mindent, mindent odaadnék azért, hogy eltűnjön az a szar a fejedből, nem tudom már máshogy kifejezni azt, hogy szeretlek! 
Egy ideig hallgattunk, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, tekintetem az arcán tartottam, nagyot sóhajtva túrt a hajába, majd tekintetét rám emelte, a következő pillanatban már egymásba gabalyodva simultunk össze. Csókunk egy ideig kapkodó és mohó volt, az ölelésünk szoros volt, majd fokozatosan lazultunk el és az ajkaink szinte már csak simogatták egymást. A vállába kapaszkodtam, homlokát néhány pillanatra az enyémnek döntötte, majd visszazuhant mellém.
- 1 évvel ezelőtt ilyenkor vettük meg azt az angyal jelmezt - tűnődött, s beszéd közben ajkai megérintették a fülem.
- Idén nem tudok cukorkát gyűjteni - az alsó ajkam biggyesztettem, valóban sajnáltam, nehezen hittem el, hogy csak 1 év telt el azóta, olyan volt, mintha legalább 10 évet öregedtem volna.
- Nem baj, Angyal, majd jövőre - gyengéden simogatta a derekam, figyeltem az ujjait, ahogy feltolta a felsőm és elgondolkozva rajzolt mintákat fehér bőrömre. - Felhívtam egy amerikai kórházat, egy ideje már kutattam jó orvosok után, akik többet tudnának tenni érted, mint az itteniek - megtámaszkodtam a kezeimen, miközben felültem, fekve maradt, lehúzta a felsőm és kezébe vette az enyém. Megkapta minden figyelmem, reményt láttam arra, hogy hamarabb vége legyen ennek, és úgy legyen vége, ahogy én akarom. - Ha eleget fizetek elutaznak Londonba és megműtenek itt, de ha elég erős vagy elmehetünk repülővel, a műtét után pedig nyugodtan pihenhetnél ott, maradhatnánk néhány hetet, hogy rendbe tegyünk mindent magunk közt is. Mármint... minden rendben van velünk, csak... tudod, hogy értem.
Lelkesen bólogattam, hát, igen, akkor már azon a szinten voltam, hogy örültem egy agyműtétnek, de akkor az jelentett mindent. Sem a kemoterápia, sem a sugárkezelés nem tette kisebbé azt az izét, az angol orvosok szerint még nem lehetett műteni, mert ugyanakkora volt, mint a kezelések kezdetekor. 
- Mikor? - kérdeztem, a nyakában csimpaszkodtam, a kezeim remegni kezdtek, miközben a tenyerem a tarkójára simítottam és csak öleltem magamhoz.
- Nem mondtam időpontot, ezt együtt kell eldöntenünk.
Legszívesebben a holnapot mondtam volna, remegtem a karjai közt és hálásan bújtam hozzá, de jobban átgondoltam a dolgokat, a fene se tudta, hogyan alakul majd az a műtét, vele akartam tölteni a Karácsonyt.
- Karácsony után, kérlek - nem akartam suttogni, mégis csak annyi jött ki a számon, kissé elhúzódtam tőle és végigsimítottam az arcán.
- Ha minden rendben lesz, oké, akkor utazhatunk január 2.-án - bólintott, s közben belecsókolt a tenyerembe.
- Köszönöm, köszönöm - egyfolytában csak ezt hajtogattam, kissé eleredtek a könnyeim, előre-hátra hintázott velem és az arcom csókolgatta. Habár elhamarkodottan, de láttam, végre láttam az alagút végét.
- Menjünk el ebédelni! - emelt ki az öléből, a karjába kapaszkodtam és az arcom a mellkasához préseltem, nem akartam elengedni. - Faith - nevetett rajtam, végigsimított az arcomon és gyengéd csókot hagyott a számon.
- Szeretlek nagyon - motyogtam, a fejemet felbiccentve bámultam a tekintetébe, hüvelykujjával végigsimított az alsó ajkamon, másik kezével átfogta a derekam. - Nélküled egyszer sem tudtam volna végigcsinálni ezt, nemhogy kétszer, Niall.
- Dehogynem - mosolygott, ezúttal a szemében nem gyúlt fény, hiszen utált a betegségemről beszélni - sokkal erősebb vagy, mint hiszed. Egyszer már megcsináltad, másodjára is menni fog, aztán összeházasodunk, nászútra megyünk - boldogan mosolyogva öleltem át a nyakát, erősen tartott és nem hagyta, hogy megbillenjek, orrával megérintette az enyém, mielőtt megcsókolt volna - és lesz egy kisbabánk. Boldoggá foglak tenni, Angyal, ígérem!
- Komolyan gondolod? - kérdeztem, az ajkaim kissé száraznak éreztem, ujjaimmal a haját piszkáltam. - A kisbabát.
- Amióta először beszéltem róla ezen gondolkozok - vallotta be halkan, tenyere rövid pillanatra kissé határozottabban simult a csípőmre és megérintette a területet, ami egykor a hasam volt. - A lehető legkomolyabban.
- Ha meggyógyultam - leheltem, annyira kapaszkodtam belé, mint egy fuldokló az elé dobott kötélbe, hiszen ő volt az én mentőkötelem, a karjaiban kaptam újra levegőt.
Egymásra mosolyogtunk, a mosolyom ezúttal teljesen őszinte volt, engedtem, hogy a karjaiba vegyen és felvigyen a lépcsőn, az arcom a nyakába temettem és belélegeztem az illatát. Nem kezdett ellenkezni és nem mondott olyanokat, hogy nem várja el tőlem, hiszen mindketten tudtuk, hogy értettem, ha meggyógyultam én is minél hamarabb szerettem volna megvalósítani a terveinket, hogy a rosszakat már csak jó követhesse. 
- Hé, Faith - nevetett rajtam, miközben megfogta a poharat, köhögni kezdtem és könnyek gyűltek a szemembe, ahogy a meleg kávé a mohóságomtól valahová az orrom felé indult. - Ne olyan mohón - nyomott puszit az arcomra miután már nem készültem megfulladni, a pohár visszakerült a kezembe és szinte szeretetteljesen fogtam a mellkasomhoz. Véleményem szerint a világ legjobb dolgai közt szerepelt a Starbucks és a csodás kávécsodái.
Egészen átlagosnak éreztem magam velem szemben ülve az egyik asztalnál, habár a tevebarna szövetkabátom kissé lógott rajtam, de mindenki hasonlót viselt és mindenki fején sapka volt, én csak annyival lógtam ki a sorból, hogy az én sapkám alól nem lógtak ki hosszú tincsek.
A gyomrom nem kavargott, bár amikor először kúszott az orromba a kávé illata nem voltam biztos benne, hogy képes leszek meginni, most mégis nagyokat kortyoltam és azon gondolkoztam, mi legyen a következő. Hiányoztak a nyári jeges finomságok, viszont a téli ízeket is szerettem, a kávé belülről melegített.
Figyeltem őt, a fulladozásom után néhány percig rajtam tartotta a tekintetét, most viszont felállt és a süteményeknél ólálkodott, iszogattam a kávémat és akaratlanul is azon tűnődtem, rajtam kívül vajon hány lánynak vonzotta még a tekintetét, ahogy Niall fekete nadrágja a formás ír popójára feszült. Összehúzott tekintettel néztem körbe, úgy tűnt, rajtam kívül nagyon senki nem bámulta őt, viszont szükségét éreztem annak, hogy azért megmutassam, beteg vagyok, de ő még mindig az enyém. Talán nem én voltam a legszebb lány a kávézóban, irigykedve néztem azokat, akik azon küzdöttek, hogy az elektromossággal telt hajszálaik ne repkedjenek az arcuk körül, a nadrág feszült a formás lábakon és úgymond volt rajtuk mit fogni. Rajtam nem volt, de az enyém volt a legjobb pasi egész Londonban, sőt, az egész Földön. Bizonytalan léptekkel közelítettem meg őt és elégedetten mosolyogtam, amikor karjával magához húzott és rezzenéstelen arccal hagyott egy pillangócsókot a számon.
- Kérsz egy sütit? - érdeklődött kedvesen, kék tekintete mögött szinte éreztem azt a kérlelést, amit felém küldött arról, hogy válasszam ki a legcukrosabb, kalóriadúsabb sütit. Megtettem. A még meleg muffint hideg ujjaim közt szorongattam és nagyot haraptam belőle, a szemeiben olyan élvezet csillant, mintha ő kóstolta volna. Ezúttal figyeltem a gyomromra, tudtam, ha túl mohó vagyok csak idő kérdése, hogy elhányjam magam, az pedig nem lett volna túl szép, így hát aprókat haraptam és kortyolgattam a kávém, s azt figyeltem, ahogy a harmadik sütit tolta a szájába. Nevettem rajta, a szája fölött morzsácskák voltak, a kávé után pedig fehér bajusz húzódott a felső ajka fölött. Nem törölte le, helyette kacsaszájat imitált és tett azért, hogy az egész kávézót betöltse a nevetésem. Magamhoz húztam és megcsókoltam, kuncogtam az elégedett hümmögése miatt, melyet azután hallatott, hogy lecsókoltam a tetszetős bajuszát. 
- Nagyon szeretlek - motyogta, szemei csukva voltak és csak én láttam a mellettünk elhaladó lánycsapatot. Hallották amit mondott és kivétel nélkül mindannyian mosolyogni kezdtek, az arcán végigsimítva engedtem még egy rövid csókot, majd elhúzódtam tőle és néhány másodpercig csak néztem Őt. A világ leggyönyörűbb férfijának tartottam, kitűnt a tömegből, szinte sugárzott, ő olyan kedves volt mindenkivel, rendszerint mindig pozitív volt és ezt átragasztotta másokra is. Büszkén pislogtam rá, eltüntettem az utolsó falat süteményt és elfogadtam a felém nyújtott kezét, kifelé andalogtunk és akkor én voltam a világ legbüszkébb barátnője.
- Semmi baj, Angyal - suttogta, ujjai a hátam simogatták, homlokom pityeregve támasztottam meg, majd újra felemeltem a fejem és a karjaim kissé befeszítve csúsztam előre, hogy ne a padlóra hányjak. Hát, ezért nem híztam. A Nando's-os csirkétől a csokis muffinon át a reggel lenyelt 1 korty kávéig minden egyszerre jött ki belőlem, borzalmas ízt hagyva a számban és meglehetősen magas mértékkel csökkentve azt az érzésem, hogy átlagos vagyok, nem pedig beteg. Túl jó nap volt ez ahhoz, hogy ne szúrja el valami.
Lesütött szemekkel húztam le a WC-t, némi papírt téptem le és megtöröltem a szám, a falhoz kúszva hátam a csempének vetettem és homlokom felhúzott lábaimnak támasztottam. Mellém ült, fejét hátravetette és csak ült mellettem, míg összeszedtem magam. Derengeni kezdett egy éjszaka, amikor bulizni voltunk és túl sokat ittam, aztán hajnalban ott guggolt mellettem és akkor még hosszú tincseim fogta hátra, aznap éjszaka után vallotta be, rájött arra, hogy örökké velem akar lenni. Nem tettem fel hülye kérdéseket, tartottam a szám már csak azért is, hogy ne menjen el a kedve a csókolózástól örökké, és mert nem akartam ezzel elrontani a napunkat. A mozdulatomat észrevéve rögtön felpattant és felhúzott a földről, kezét hálásan szorítottam meg és a segítségével eltámolyogtam a mosdóig. Arcomra egy ideig hideg vizet folyattam, majd az undorító ízzel szembeszállva hosszú perceken át sikáltam a fogaim. Egyetlen egy mondata volt hozzám, mielőtt kiléptünk volna a fürdőszobából, és én nem fűztem hozzá semmi negatívat.
- Minden rendben lesz, Faith - suttogta, majd olyan csókot kaptam tőle, mintha 5 perccel ezelőtt nem öklendeztem volna a szeme előtt.
Álltunk egymással szembe, a hálóingem alját húzogattam, akárhogy is igyekeztem, nehéz volt a szemébe nézni. Utáltam búcsúzkodni, de szombat reggel volt, az átvirrasztott éjszaka után jöhetett a gyógyulásnak nem nevezhető sugárkezelés. Gyűlöltem. 
Egyik karommal átöleltem magam és felpillantottam rá, súlyát minduntalan egyik lábáról a másikra helyezte át, majd egy sóhajtás hagyta el a száját, mikor egymásra néztünk. A karjaiba furakodtam, még viseltem a sapkáját, habár már többször látott anélkül, mint amennyire azt akartam. Rendszerint pityeregtem egy kicsit a karjaiban, most viszont lenyeltem a könnyeim és arra gondoltam, ezt már azért csinálom végig, hogy ne történjen semmi rossz, és Karácsony után elutazhassunk, hogy visszakapjam az egészségem. Egyedül ezért nem szóltam aznap, hogy szeretnék leállni a kemoterápiával, csak ezért nyeltem továbbra is az erős gyógyszereket, majd engedtem el a kezét, miután elbúcsúzott tőlem.
- Itt várlak - ajkait néhány pillanatig a homlokomon pihentette, majd elengedtük egymást. Nem néztem rá vissza, miközben követtem az orvost a "kedvenc" helyiségem felé. Csupán néhány percre kellett megválnunk egymástól, de ez mindig is sokkal többnek tűnt. 
Mozdulatlanul feküdtem, a besugárzás nem fájt, nem is éreztem semmit, csak azt követően égett és viszketett a bőröm. Magamban visszafelé számoltam a perceket, nem mozoghattam, így hát egy pillanatra a gondolataimba merültem és elképzeltem magunkat úgy, ahogy mondta, összekucorodva a kanapénkon, miközben a kerekedő pocakom simogatja, amire rálóg hosszú, barna hajam. Megkönnyebbülten lélegeztem föl, amikor kihúztak a gép alól. Magamban csak tepsiként emlegettem azt, amin feküdtem, néhány percen át még ültem és hallgattam, ahogy az orvos valamiről beszélt hozzám, de csak azon kattogott az agyam, hogy már csak néhány másodperc és újra láthatom, néhány perc és együtt nézhetjük a testembe csöpögő kemoterápiát.