40.rész I wish that I could wake up with amnesia

Sziasztok! :)
Nem igazán szándékoztam túl hosszú szöveget írni most, mert nem jutott eszembe semmi, de rájöttem, ez egy különleges nap, hiszen ma van az én példaképemnek a születésnapja. Liam Payne számomra az egyik legerősebb ember a Földön. Többnyire mindannyian tudhatjátok, miken ment keresztül, nem is igazán részletezném ezt, a lényeg, hogy nekem ezek miatt ő a példaképem. Ez a csodálatos fiú megtanította nekem, hogy érdemes küzdenem az álmaimért, céljaimért, hogy a rossz dolgok után mindig jön valami nagyon jó. Emlékszem arra a mosolygós, JB frizurás fiúra, aki 2010-ben ment, s újra megpróbálta megvalósítani az álmát. Én kicsit később csatlakoztam ahhoz, hogy végignézzem a felcseperedésüket, ezzel együtt azt, ahogy Liam kinyílt. Azt hiszem, a mostani, grimaszolós, vicces, zakkant férfit is legalább annyira szeretem, mint azt csendes, kissé esetlen, visszahúzódó tinédzserfiút, ha nem jobban. Ezek a sorok nem számítanak, hiszen ő nem olvassa őket, de azért mégis nagyon jó, hogy leírhatom a gondolataim. Boldog Születésnapot, Liam! 

A részt küldeném az én drága, csodás barátnőmnek, Lauren Freese-nek, aki szinte minden nap elmondta nekem, mennyire várja már a pénteket. Imádlak, köszönök szépen mindent! <3 El ne bőgd magad! :D

Mivel ez az utolsó bejegyzés itt az iskola előtt, kívánok mindenkinek sikeres tanévet! :)

Nessa. xx

U.i: Nem ez az utolsó rész, lesz még néhány. :)

Megcsókoltam az arcát, birtokba vettem az ajkait, majd arcom beletemettem a hajzuhatagba és csak öleltem őt magamhoz. Ez volt minden, amire valaha is szükségem volt, ami után vágyódtam. Az álmaim eléréséért küzdhettem, s elérhettem őket, de az önzetlen szerelem más tésztának számított, ahhoz szerencse kellett én pedig a világ legszerencsésebb emberének tartottam magam. Csak öleltem út magamhoz, mélyen szívtam magamba az illatát, nem beszéltünk. Faith sokkal ritkábban mondta ki a varázsszót, mint én, mégis nagyon jól tudtam, ő is ugyanúgy szeretett engem, ahogyan én őt. Én csak mondtam, mondtam, hogy mennyire szeretem, mert tudtam, szereti hallani, ahogy az iránta érzett érzéseimről beszéltem, én pedig élveztem az öleléseit, apró érintéseit, ahogy kereste a társaságom és a teste reagált a közelségemre. 
Faith apró pontokban kezdett felolvadni a karjaim közt, ahogy szépen, lassan eltűnt engem elöntött a pánik. Az egyik pillanatban még a karjaimban tartottam, a másikban pedig eltűnt, mintha sosem érezhettem volna törékeny testének melegét, bőrének selymes tapintását.
Zihálva ültem fel, hátamra csatakosan tapadt a pólóm, hajamat megnedvesítette a homlokomról csorgó veríték. Már sehol sem lehettem boldog. Eddig csak álmaimban kísértett az, hogy egyszer elveszítem őt, de olyankor mindig mellette ébredtem, kék szemeivel aggódva figyelte az arcom. Az ölébe bújhattam, magamba szívhattam az illatát és élvezhettem tétova érintéseit, ahogy érintette a hajam és ujjaival megnyugtatóan simogatta az arcom, miközben úgy fogott a karjaiban, ahogy későbbiekben a kettőnkből fakadó kis boldogságot ringatta volna. Ez teljesen más volt, álmomban vele voltam, majd elveszítettem, kizökkenve ebből pedig valóban tudatosulnia kellett bennem, hogy Faith már nincs itt. Nincs, aki vigyázzon az álmaimra, nincs, aki vigyázzon rám.
Nem tudom, mit csinálok, a mozdulat ösztönösen jött, ahogy lábaim felrántva markoltam a hajamba és belső kínomtól kezdtem rángatni a tincseim, martam az arcom, a bőröm, még mindig a kiutat kerestem a rémálmaimból. Ujjak ragadták meg az enyémeket, semmi erőszakos nem volt abban, ahogy Louis lefeszegette rólam a saját ujjaim. Azt hitték, képesek megérteni engem, de erre senki nem volt képes, senkinek nem lehetett még akkora fájdalma, amekkora nekem volt.
Egyik láb, másik láb, húzd fel magad, Niall, most pedig állj fel és mozdítsd újra a lábaid, jobb, bal, jobb, bal. Ülj le, nem, ne fejeld le az asztalt, tartsd meg magad és tegyél azért, amit már nem akarsz.
- Jó reggelt! - rekedtes hang zavart meg, kizökkentett abból, ahogy parancsokat osztottam magamnak annak érdekében, hogy magamba préseljek néhány falat ételt.
Nem válaszoltam, mit mondhattam volna? Nem volt jó, semmi sem volt jó. Nagyot nyelve nyújtottam magam elé a kezeim és elvettem egy banánt. Gépiesen bontottam ki, haraptam bele, majd szinte kiköptem. Nem volt szükségem ételre, nem volt szükségem alvásra, semmire sem, őt akartam.
A szürke macska benyargalt a konyhába, nyávogva dörgölte magát Harry vádlijának, én pedig szinte utálattal néztem a kis teremtményre, aki néhány napja még fontos volt nekem. Neki fontosabb. 
Ő már elfelejtette a lányt, aki ragaszkodóan ölelte magához az első velünk töltött éjszakáján, neki csak a lány volt, aki mindig nagy gonddal ült le a tálka mellé és kiskanállal mérte ki az aktuális adagot. Mindig többet adott neki, pedig előírt adagok szerint kellett volna etetni, de szerinte egy fejlődő kis szervezetnek több ételre volt szüksége mint az előírt adagok. Utálattal néztem a szürke macskára, mert ugyanúgy dörgölőzött Harryhez, mint korábban hozzá. Elfelejtette, és ezt utáltam benne a legjobban, mert egy olyan állatnak is, mint egy macska, emlékeznie kellene rá és nem lecserélni valaki másra.
Nem értem hozzá, nem foglalkoztam vele, pedig legszívesebben felkaptam volna, hogy meggondolatlan dolgokat tegyek, amiért képes volt elfelejteni egy olyan embert, mint Faith. Átnéztem rajta, de ő nem így tett, egy ideig lábatlankodott Harry körül, majd felém kocogott.
- Menj innen - szólaltam meg aznap először. Süti nem hallgatott rám, Faith úgy gondolta volna a lázadó korszakát éli, tinédzser. Valóban olyan volt, fülei abnormálisan megnyúltak, lábai hosszúak voltak a méretéhez képest, pocakja szinte ellentétes irányba mozgott lépdelés közben. Fejét dorombolva simította a vádlimhoz, majd egész testével dörgölőzött hozzám. Megremegtem, próbáltam elutasítani, felemeltem az egyik lábam és elhajtotta volna, de akkor a másikhoz simult hozzá és hatalmas szemeivel kitartóan bámult. Faith megharagudott volna, ha azt látja, elutasítom a macskánkat.
Leguggoltam, tulajdonképpen inkább összecsuklottam és tenyereimbe vettem a doromboló állatot, aki az érintésre hangosabban fejezte ki tetszését. Hangosan, panaszosan nyávogott, hátam a hideg csempének döntöttem és felhúztam a lábaim, a szőrmókot a mellkasomhoz fogtam és simogattam, már nem akartam bántani. Soha nem is akartam, csak egy áldozat volt, akire ráirányítottam a haragom néhány percig.
- Niall, tedd le ezt a macskát - arcomat csak akkor emeltem fel a puha szőrből, amikor éles karmok vájtak újra és újra a bőrömbe. Fel sem tűnt, hogy az állat hangosan nyávogva vergődött a kezeim közt, szabadulásért kiáltozott, én pedig fogva tartottam, mint Őt a betegsége. Remegő ajkakkal, szipogva eresztettem el, Süti elmenekült előlem és behúzódott a kanapé alá, onnan hallottam haragos fújását, majd egy hang szólítgatni kezdte.
Felnéztem Harryre, aki kinyúlt értem és felhúzott a kőröl.
Jobb, bal, jobb, bal.
Csak feküdni akartam, aludni és elzárkózni minden elől. Hirtelen nem tudtam, mit kerestem a régi, közös lakásunkban, amit idővel kinőttünk, hiszen mindenkinek lett valakije.
Lassan tudatosult bennem, milyen nap van ma, hogy Zayn miért talpig feketében vonszolta le magát a lépcsőn. Alsónadrágban gubbasztottam a kanapén, ami nem a miénk volt, miközben az egyik párnát markolva nyeldestem a könnyeim többnyire feleslegesen. A napok összefolytak számomra. Kiengedtek a kórházból, halványan emlékeztem, hogy Liam autójában ültem, ujjaim közt a dobozt markoltam, amiben az ő apróságai, ruhái voltak. A ház elé értünk, üvöltve tiltakoztam az ellen, hogy bemenjek, ők pedig nem erőltették. Nem én hoztam a döntéseket az életem felett, ők döntöttek három lehetőség közül, a negyedikről csak én tudtam, számomra az lett volna a legjobb. Az egyik az volt, hogy hazamegyek Írországba, de ezt állítólag az idegi állapotom miatt vetették el, Mr. Freelove, keresztnevén Troy felajánlotta, hogy éljek egy darabig vele. Emlékeztem a lakásra a viszonylag csinos panelházban, tisztán emlékeztem Faith átmeneti szobájára is, a lila ágytakarójára és a fényképre az ágya mellett, amin csak ketten voltak az édesapjával, valamint a másikra, amin Rebecával nevetett, s arra is, amin arcán széles mosollyal kapaszkodott bennem. Faith szerette képekben őrizni az emlékeit.
Mint már mondtam, a fiúk döntöttek az életemről, ők pedig úgy döntöttek akkor ott, a ház udvarában, hogy a legjobb az lesz, ha mindannyian engem figyelnek a nap 24 órájában. Még itt is minden rá emlékeztetett, ezért nem léptem be a régi szobámba, még az ajtó előtt való elhaladás is fájdalmat okozott, mert megannyi emlék rohanta meg a fejem. Egy vendégszobát vettem birtokba, vagy inkább vett birtokba számomra Harry, ami tiszta volt, üres, s az ágyon sosem bújtam össze vele. Nem arról volt szó, hogy szerettem volna őt elfelejteni, mert az egyik énem fájdalmasan húzott volna vissza a házunkba, hogy egyedül merüljek el az önsajnálatban, míg a kezeimmel megérinthetem a ruháit, megszagolhatom őket, ujjaim közt forgathatom a karpereceit, apró dolgait. Viszont ezt a felem elnyomta az, amelyik kétségbeesetten akart elmenekülni a világ elől, s ez a felem volt a domináns. Nem léptem a doboz közelébe, mert képtelen voltam megnézni a dolgait, ez a felem egy olyan világot akart teremteni, amelyben soha nem létezett semmi és senki rajtam és a negatív érzelmeimen kívül.
Bámultam magam elé, de nem láttam, a gondolataimba merültem, míg Zayn megkötötte a nyakkendőm. 21 évesen az ember nem tervezi eltemetni a még nem 19 éves menyasszonyát. Én nem is terveztem temetést, azt sem tudtam, hol vagyok, hanyadika van, melyik év, csak hirtelen a családom karjaiban találtam magam, s kivétel nélkül mindenki zokogva ölelt magához. Én a nap 24 órájában hullajtottam könnyeket, ez nem változott, ahogy az sem, hogy nem tudtam megölelni többé az embereket. A saját anyám érintésére sem reagáltam, csak álltam, mint egy fadarab, amit nem elég erősen vertek bele a földbe, s most vihar tépi. Csak akkor tudatosult bennem, mi van most, amikor a fehér virágokkal díszített templom közepén megpillantottam a fehér, nyitott koporsót, benne a lánnyal, aki a világot jelentette számomra. Futásnak eredtem, mindenki utánam indult, mintha közveszélyes lettem volna. Perceken át meredtem rá, fehér arcát néztem, résnyire nyílt, halvány rózsaszínre festett ajkait, csukott szemeit. Rövid ruhát viselt, melynek vállánál apró szegecsek voltak, felismertem, viselte ezt a jelenlétemben. Nem nézhettem meg, vannak-e vágások a kicsi, törékeny testén, de anélkül is tudtam, hogy a szíve nincs ott, ahol lennie kellene. Megérintettem a haját, az emberek elhallgattak, mindenki engem nézett, s egy pillanatra még el is tűnődtem azon, mennyien vannak itt, mennyien szeretik Őt.
- Angyal - bukott ki belőlem, kezemet levezettem az arcán és megérintettem a nyakában lógó kicsi, angyalt formáló medált. - Angyal, kértelek, hogy ne aludj. Miért csinálod ezt velem?
Az elmém beteg volt, ezzel én magam is tisztában voltam. Beszéltem hozzá, csak mondtam, ami eszembe jutott nem törődve azzal, hogy mindenki bámult és mindenki szánalmas bőgésbe kezdett. Szerették őt, de nem annyira, mint én. Senki sem szerette őt annyira, mint én.
Fogtam az ujjaim közt a kezét, s tágra nyílt szemekkel vettem észre, nem volt rajta az ujján a gyűrűje. Kapkodva fordultam körbe, Liam úgy sietett felém, mintha csak tudná, mi járt a fejemben. Kezembe nyomta az apró dobozkát és vállon veregetett, a figyelmem többé már nem kötötte le ő, szinte dühösen martam el a dobozt és az apró karikát felhúztam a vékony ujjacskára. Ő még mindig az én menyasszonyom volt. Ajkaim a kihűlt, fehér kezekre szorítottam, megcsókoltam csuklójának belső felét és a tenyereket az arcomhoz fogtam. Nem áradt hő a testéből, érintése hideg volt és valóságtalan, hiszen nem mozdult a keze, hogy beletúrjon a hajamba vagy megérintse az arcom többi pontját. Elengedtem, s leesett.
Ez az egész nem volt helyénvaló. Nem mondtam beszédet, nem mondtam én semmit, mert nem voltam rá képes. Az első sorban ülve bámultam rá és csak zokogtam, mert képtelen voltam mást csinálni. Vele együtt engem is eltemettek azon a délutánon. Hirtelenében megértettem azokat az embereket, akikről néha napján hallottam a tévében, hogy a halott családtagjaikkal éltek együtt, úgy kezelték őket, mintha élnének, mert én sem akartam elveszíteni őt. Ezen gondolkozva végül rájöttem, őt már így is-úgy is elveszítettem, már nincs itt csak a teste. Eltemetni őt egy lépés volt előre, mert nem csináltam nagy felfordulást, bámultam az idegenekké vált emberekre, amikor odajöttek hozzám, hogy részvétet nyilvánítsanak. Rebeca, Mr. Freelove és a fiúk is beszéltek a nevemben, én ezekből a beszédekből nem sokat fogtam fel. Ott volt a testem, a lelkem egy nagyon pici, megtépázott darabja hallotta is, amiket mondtak és zokogott, de Niall Horan meghalt akkor, amikor az az átkozott gép sípolni kezdett a kórházba.
Én voltam a barátnőm temetésének fő atrakciója, mert mindenki engem bámult. Éreztem a sajnálkozó pillantásokat, a tarkóm bizsergett, néhányan elhaladva mellettem, átnyúlva egymás felett megérintették a vállam, de nem is éreztem ezeket a gesztusokat. Képtelen voltam többé reagálni az engem ért érintésekre, gesztusokra, képtelen voltam felfogni a hozzám intézett sajnálkozó szavakat, legyen az részvétet kifejező vagy kedvesség. Elmerültem a saját világomban, mely jelenleg üres volt, törött, szenvedett Faith hiányától.
Én nem dobtam földet a koporsóra, nem is néztem oda, amikor a mélybe helyezték, ujjak fonódtak a csuklóm köré és mellkasokhoz nyomódva, zihálva vészeltem át a hosszú perceket. Fogva tartottak, mert ha nem tették volna, nem hagytam volna, hogy elvegyék őt tőlem. Valahol mélyen nagyon hálás voltam a fiúknak azért, hogy elintézték ezt helyettem, s Faithnek méltó búcsúztatást szerveztek. Nem kaptam egy maréknyi fehér hamut a kezembe azzal a címmel, hogy ő itt a barátnőm, hálás voltam azért, mert tisztességes temetést szerveztek neki, mert valahogy nem tűnt helyénvalónak a hamvasztás. Az angyalokat nem szokás elégetni, ahogy elborzadtam annak a gondolatától is, hogy így pedig idővel gusztustalan élőlények fogják birtokba venni a testét. Szorítottam mindent, ami a kezem ügyébe akadt, de még így sem bírtam csendben átvészelni a hosszú perceket, míg föld került rá. Gondolatok ostromolták az agyam, nem volt helyénvaló, amit vele tettek, semmi nem lett volna az, neki nem kellett volna ott feküdnie, nekem nem kellett volna ott állnom és hagyni, hogy ezt tegyék a kis testével. Nem voltam képes belenyugodni az elvesztésébe, ahogy már semmi másra sem voltam alkalmas.
Pillantásom ráemeltem a nőre, aki megzavart csendes magányomban Faith mellett gubbasztva. Attól a naptól fogva kőtömbök jelentették őt. Csak egyedül akartam maradni, hogy beszélhessek hozzá, kiönthessem magamból a nyomasztó gondolatokat és feltegyem megválaszolatlanul maradó kérdéseim. Térdeltem a tömbön, ami alatt mélyen ott volt ő, tenyereim megtámasztottam magam előtt és próbáltam összeszedni a gondolataim. Lassan mindenki elment, már senki nem jött oda hozzám, hogy elmondja, mennyire sajnál, megért és mennyire szerette Faithet, valamint számíthatok bárkire, bármiben. Elegem volt az emberekből, mindenről azt hitték tudják, ők azt hitték, tudják, mennyire fáj nekem az elvesztése, azt hitték, nekik is annyira fáj, mint nekem. Érdekes módon mégsem térdelt mellettem senki, s kaparászta kétségbeesetten a tömböket, Mr. Freelove is meghúzódott a háttérben és könnyeit nyelve nézett, ahogy a fiúk is felsorakoztak mellette. Nem mentek el, napok óta nem maradtam igazán egyedül, mindig ott lebzseltek körülöttem és figyelték a mozdulataim. Hallottam Rebeca hüppögését, Louis halk magyarázását Alexnek, Hayley szipogását, ha felemeltem láttam őket, láttam, ahogy Perrie beletemette az arcát Zayn mellkasába. Oda akart jönni hozzám, mégsem tette, Zayn tartotta vissza.
Csodálkozva néztem a nőre és egyszeriben csak elöntött az iránta érzett harag. Nem tudtam, hogyan került oda és miért, ahogy a távolban meghúzódó barátaim és Faith egyetlen, igazi családtagja sem. Néztem a nőt, aki oly' kedvesen fogadott, akárhányszor betettem a lábam a házába és kirángattam a lányát a csigaházából. Emlékeztem az üzenetekre, amiket Angyal próbált elrejteni előlem olyankor, amikor mellettem fekve felvillant telefonjának kijelzője rajta az "Anya" névvel, ami rendszerint rövid felvilágosító üzenetet tartalmazott. Emlékeztem arra, hogy valamikor kedveltem ezt a nőt, mert nem tekintett rám máshogyan kissé felfordult életem miatt, mint egy átlagos fiúra. A szemében csak a fiú voltam, aki mindig a lánya körül legyeskedett. Aztán emlékeztem arra a nőre, aki miatt Faith sírt, aki miatt tombolt, kiabált és vádasodott, arra a nőre, aki nem volt vele, amikor szüksége lett volna rá.
Bámultam rá, ahogy zokogva érintette a kőtömböt, megzavart engem abban, hogy egyedül maradjak Faith közelében, mert ennél közelebb már soha nem kerülhetett volna hozzám.
Mondogatta a nevét, rázta a fejét és próbált magához ölelni, napok óta először reagáltam igazán érintésre és eltaszítottam magamtól. Felálltam, nadrágszáram piszkos volt a földtől, térdeim fájdalmasan lüktettek, de ez a fájdalom a nyomába se ért annak, ami belülről tépett szét. Számat szólásra nyitottam, végül nem mondtam semmit, vészesen billegtem, mert már nem voltam képes egyedül megtartani saját testsúlyom , nem mondtam semmit, mert megint eszembe jutott ő. Ismertem, nem akarta volna, hogy mindent az anyjára zúdítsak helyette. Faith gyűlölte a vitákat és a hangos szavakat, ebben nőtt fel, én pedig nem voltam hajlandó arra, hogy most, Faith kőtömbjei mellett állva hagyjam, hogy mindez folytatódjon, ráadásul az én kezdeményezésemmel.
Megérintettem a tömböt, melyen a neve volt, rövid, megélt 18 életévének dátumai és valami felirat, amit nem voltam képes elolvasni, megfogadtam, hogy holnap visszajövök és akkor elmondom, amit mondanom kell. Hozok majd neki virágot és talán még dünnyögök is valamit, ami egykor éneklés volt. Fejemmel kérlelve intettem a nő felé caplató férfi irányába, kinyújtottam a kezem, ezzel akadályoztam volna abban, hogy továbbmenjen, ehelyett azzal állítottam meg, hogy szinte nekiestem a mellkasának és újra fuldokló zokogásban törtem ki.
- Nem akarja, ne veszekedjenek, nem akarja! - a hangom nem volt több, mint érthetetlen dünnyögés és suttogás, mégis elértem, amit akartam. A férfi átpillantott a válla felett, majd apai mozdulattal karolta át a vállam és a segítségével eltántorogtam az ösvényre, ami elvezetett Tőle. Lehajtott fejjel tettem meg az utat a kocsiig, nem tudtam felemelni a fejem, csak adtam az utasításokat magamnak.
Jobb, bal, jobb, bal.
Visszazökkentem abba az állapotba, amiben eddig is voltam. Kizártam mindent és mindenkit, maradtam én és a nyomasztó, idegölő gondolataim, csak a kényszeres túlélés vezényelt. Amikor szükségem volt rá, juttattam táplálékot a szervezetembe, ami azt jelentette, hogy lenyomtam Harry állandóan behordott banánjai közül egyet-kettőt, elfogadtam a reggelire készített kakaóját és turkáltam a közeli étteremből hozatott tésztákat, összemarcangoltam a húsféléket és néhány falatot letoltam a torkomon. Nem szólaltam meg, ha nem volt szükséges, elfogytak a szavak, senkinek nem volt semmi mondanivalóm, elzártam magam a külvilágtól és ezzel fájdalmat okoztam az embereknek, de nekik sosem fog annyira fájni, ahogy nekem fájt most.
A nap minden percében Rá gondoltam, Ránk. Behunyt szemmel feküdtem egész álló nap az ágyamon és felidéztem az együtt töltött napjainkat, a szép emlékeket, a csókjainkat, mindent, amihez neki köze volt. Saját magam kínoztam, de nem érdekelt, egyszerűen már csak nem akartam nélküle létezni és ezt senki nem értette meg. Azt kívántam, bárcsak valaki elverne, vagy balesetet szenvednék és amnéziám lenne, elfelejteném az elmúlt éveket, újrakezdhetném az életem egy olyan világban, ahol soha nem ismertem meg egy Faith Freelove nevű csodálatos lányt, egy angyalt, emiatt pedig az elvesztésének fájdalma sem szerepelne az emlékeim közt. Belemarkoltam a hajamba, de már képes voltam elrántani a kezem és lenőtt tincseim helyett a takarót markolni, ütni, marni.
Nem akartam elfelejteni őt.
Nem akartam elfelejteni, milyen volt a mosolya, a nevetése, szemének bősz csillogása, kócos, hosszú, majd később rövid tincsei, hogy milyen volt az illata, milyen puha és selymes volt a bőre, mennyire szerettem az ölelését, a lényét, őt magát.
Nem akartam elfelejteni a teljes, tökéletes boldogság érzését, mert most nem éreztem semmilyen boldogságot, egy picikét sem.
Ha látott fentről, akkor legalább már tudta, hogy egyetlen hozzá intézett szavam sem volt hazugság, nem tudtam és nem is akartam nélküle élni. Úgy éltem az életem, mint egy zombi, néha, ha rászántam magam fel-alá járkáltam, hangom csak dünnyögés és fojtott hüppögés, nyöszörgés volt, élőhalottként tengettem a napjaim. Nekem sem felelt ez meg, de nem tudtam változtatni, nem tudtam túllépni rajta, a szerelmünkön, az elvesztésén, nem tudtam elengedni őt és nem is akartam.
Megint ott gubbasztottam mellette, a szél tépte a hajam és csípte az arcom. Nem voltam egyedül, ez alkalommal Liam várt rám a távolban, valaki mindig ott koslatott a nyomomban, hogy "szemmel tartson" nem-e készülök ledobni magam a Temzébe.
Csak egyedül akartam lenni úgy igazán, elbújni a világ elől és lassan összeszedni saját magam. Nem volt szükségem arra, hogy ellássanak kajával és körülöttem lebzseljenek a nap 24 órájában, csak azt akartam, hogy mindenki békén hagyjon.
A családom Londonban volt, minden nap megpróbáltak szólásra bírni, de csak rövid válaszokat adtam, dünnyögtem nekik valamit, majd elvonultam.
Kezeim a hideg kövekre simítottam, ujjaim közt szorongatott kék virágokból álló csokrot az egyik vázába helyeztem és kivettem belőle az előzőt, ami hervadásnak indult. Minden nap itt kuporogtam, el sem mozdultam volna, ha nem rángatott volna fel az aktuálisan mellettem állomásozó barátom.
Leültem a puha, nedves fűre és hátam a kőtömbnek döntöttem, ujjam végighúztam a nevén és az évszámokon, újra és újra fejbe vágott, hogy már nincs semmi másom, csak ezek a márványkövek. Engem senki nem kérdezett akkor, amikor döntöttek a sorsunkról...
- Hoztam neked virágot - szólaltam meg, halkan megköszörültem a torkom, de ennek ellenére nem esett nehezemre a beszéd. - Valami maradandót kellett volna adnom neked mindig, mert a virágok elhervadnak - tűnődtem, lábaim felhúztam és átöleltem magam. - Pont te mondtad, hogy a virágok mennyire törékenyek, és csak most tudtam meg, hogy tényleg mennyire igazad volt.
Hallgattam, vártam valami választ, de hiába. Már tudtam, hogy nem csinálhatok vissza semmit, hogy akármit csinálok, nem fogok választ kapni tőle, soha nem fogom már a karjaimban tartani törékeny kis testét.
- Amikor azt mondtam, nem tudom, hogyan tudsz hiányozni úgy, hogy ölellek, még nem tudtam, milyen is a valódi hiányod. Ez kegyetlen, Faith, nem tudom, képes vagyok-e nélküled létezni, mert nem is akarom ezt a világot nélküled.