38.rész Close your eyes, sometimes it helps

Életed utolsó pillanatiban elgondolkozol azon, vajon mindig helyesen cselekedtél-e, vajon Isten tárt karokkal vár-e majd, vagy a pokolban fogsz megbűnhődni minden rosszért, amit elkövettél. Az én lelkem tiszta volt, hiszen soha nem bántottam senkit, s mindig, mindenkit csak védeni próbáltam. Nem aggódtam amiatt, hogy talán hatalmas büntetések várnak majd fent, hiszen csak a szokásos, viszonylag apró bűnöket követtem el a magam kárára, mások életét sosem keserítettem meg.

Az utcánkba nem rég költözött 2 idősebb fiú, 10-11 évesek voltak, míg én csupán 6. Az udvarunkról is hallottam a hangjukat, a hintaágyban ülve próbáltam inkább erre figyelni, mintsem egymással kiabáló szüleim hangára összpontosítani. A kapuhoz kocogtam, amikor egy kutya csaholását hallottam, majd olyan kongást, amely a bádogkukához csapódó kő hangjára emlékeztetett. Kinyitottam a kaput és félve néztem ki rajta, vártam, hogy Rebeca felbukkanjon a sarkon, hosszú szőke haját húzva maga után, ahogy minden délután tette szeptember óta. 
Pillantásom megakadt a koszos, fekete-fehér kiskutyán, mely behúzott farokkal próbált menekülni. Összehúzott szemekkel néztem a fiúk irányába, a szomszédos házzal szembeni telekre költöztek, az egyikük kezében csúzli figyelt, újabb követ helyezett bele és az állat felé emelte a karját. Láttam, hogy lehunyta az egyik szemét, és én abban a pillanatban, ahogy feljebb emelte a csúzlit futva indultam a kutyus felé.
- Nem bánthatod a kiskutyát! - sikoltottam, s a földre vetődve megragadtam az apróságot. A kő a csípőmbe mart, könnyek lepték el az arcom, remegve szorítottam magamhoz az ijedt állatott, mely szinte az ölembe pisilt az ijedtségtől. Csak szorítottam a mellkasomhoz, sántítva indultam vissza a házunk felé, mert sántítani mindig kellett, akkor is, ha a karod fájt, vagy a fogad. A két fiú elrohant, becsapták maguk mögött a kertkaput és eltűntek a házukban, míg én nem törődtem a kutyapisi szagot árasztó nadrágommal, kinyitottam az ajtót és besurrantam a kutyával, mely a szüleim hangjára felkapta a fejét, fülei égnek meredtek, végül még kisebbre húzta magát a karjaim közt. Óvtam őt, s próbáltam eldugni anyáék elől, mert nem engedték volna, hogy megtartsam, de csupán néhány órán át titkolhattam, hogy a furcsa szagok nem kintről jönnek, hanem a szekrényemből, melyben elbújtattam az apróságot, akárhányszor rájött egyikük, hogy gyerekük is van. Végül a Daisy névre keresztelt apróság - aki nem mellesleg fiú volt - és én lebuktunk, s újabb vitát generáltunk a szüleim közt, míg végül az egyik állatmenhelyre vittük, s fürdésnél apa megpillantotta belilult oldalam.
- Mi történt? - kérdezte, leguggolva elém szemügyre vette a foltot, én pedig csak halkan motyogva húztam rá a pólóm.
- Semmi, csak beütöttem - hazudtam. Ez volt életem első hazugsága, melyet nem lehetett rossznak mondani, hiszen csak nem árultam be a szomszéd fiúkat, akik amúgy megérdemelték volna, hogy apa szóba elegyedjen velük.

Többé-kevésbé teljes életet éltem, többnyire mindig igyekeztem túllépni a rosszon és a jóra gondolni, hiszen az életemben a rossz dolgok után mindig jött valami jó, amivel egyenlőségbe kerültek. A szüleim utálták egymást, de legalább volt egy csodálatos barátnőm. Anya megcsalta apát, de az enyém volt Niall. Az enyém volt Niall és ez volt a legfontosabb, ez túl sok boldogságot jelentett, ki kellett egyenlíteni, de azt már nem értettem, a halálomat mivel lehet majd egyensúlyba hozni.

Niall szorosan tartott a derekamnál fogva, ujjaim közt szorongattam a mozijegyeket míg ő szabad kezébe vette a hatalmas doboz popcornt. Kaptam egy hatalmas csomag gumicukrot, amiket mi válogattunk össze, s evés helyett inkább abba a kezembe helyeztem, mellyel átöleltem, másikkal levettem az üdítőm és azon tűnődtem, hogyan szedjem le a nachost és Niall üdítőjét.
- Elnézést - kicsit felemelte a popcornt, amikor újra felénk fordult a pultos lány - itt hagyhatnám ezeket addig, míg bemegyek a barátnőmmel?
A lány végigmért, bár talán anélkül is pontosan tudta, kik vagyunk és mi a helyzet velünk. Irigykedve néztem hosszú, hullámos tincseit, melyek bólogatása alatt fel-le táncoltak. Szemeimet kissé felfelé fordítva néztem az én saját tincseimre, a frufrumra, mely oldalra fésülve egészen elviselhető volt.
- Hogyne - mosolygott kitartóan, én pedig úgy éreztem, mintha Niall máris újra a szinglik táborát erősítené. Egyelőre még ott voltam, viszont féltékenységre semmi okom nem volt. Szöszke barátom köszönömöt mormolt, letette a popcornt a pultra és kivette a kezemből az üdítőt. Egy kissé kevésbé látogatott moziban jártunk, Niall elintézte, hogy a rég letelt vetítési idő ellenére ma nekünk - és még pár elszánt Éhezők Viadala rajongónak, akik hajlandóak drágábban venni jegyet - újra lejátsszák.
Akármennyire is szerettem volna visszautasítani ezt azzal a mondattal, hogy bemegyek egyedül, nem tehettem. A helyzet az volt, hogy jobb napjaimon Niallel leléphettünk kis időre, olyankor otthon aludtam, a srácokkal töltöttem az időm és mély beszélgetéseket folytattam Rebecával, de ez már egyre kevésbé fordult elő, mivel az orvosok csak kutattak megfelelő kemoterápia után, míg én egyre rosszabbul lettem. Niall nem adta fel, és én miatta nem engedtem el magam. Nem vallotta be magának, de mindketten tudtuk, talán csak hónapjaim vannak hátra.
- Egy pillanat és jövök - ígérte, miközben az ölembe adta a nachost és az italtartókba elhelyezte az üdítőinket. Mosolyogtam rá, mire lehajolva gyengéd csókot pihentetett ajkaimon, majd megfordult és kirohant, hogy néhány másodpercen belül beloholjon, kezében a kimaradt rágcsálnivalókkal.
Lehuppant mellém, kissé bénázva nyomta le a mellette lévő szék alját és lerakta rá kukoricát, amint elengedte volna az visszaugrott a helyére, ám még időben nyúlt utána, s így megmentette a popcorn felét. - Hozok még egyet - sóhajtott, kuncogva nyúltam a keze után és húztam vissza.
- Én úgy sem kérek, elleszek a cukorral, nyugodtan edd csak meg mindet - mutattam az ölembe, a krémes sajtba mártottam egy háromszög alakú chipset és felé nyújtottam.
- Te edd meg - fogta meg a kezem, s finoman felém fordította. Puszit nyomott az arcomra, szinte már büszke volt rám, amikor hümmögve haraptam le a chips felét. Talán illetlenség volt, de ma senki nem szólt le azért, mert felhúztam a lábaim és a karfa ellenére is a lehető legjobban simultam Niallhöz. Úgy véltem, vele talán nem volt jó ötlet eljönni ide, hiszen elvonná a figyelmem a filmről, de ragaszkodott hozzá, hogy nézzük meg. Még el sem kezdődött, amikor már javában tele volt a hajunk pattogatott kukoricával és kissé megcsappant a gumicukrunk is.
- Tényleg hozok még - nevetett, de abban a pillanatban elsötétült a terem. Az emberek még sutyorogtak egy darabig, kuncogtam a reklámokon és csillogó szemekkel néztem a hatalmas kivetítőn futó új filmek trailer videójára. Lélekben már a következő ilyen alkalmat terveztem.
- Ne menj el! -motyogtam, s csupán ennyi kellett ahhoz, hogy visszahuppanjon a fenekére és egyik karjával átölelve húzzon magához. 
A szívem izgatottan dobogott, ahogy megjelentek az első képkockák. Többé nem foglalkoztam étellel, Niall jelenléte kellemes volt, de meg sem próbálta elterelni a figyelmem, melyet a filmnek szenteltem. Több, mint 2 órán át teljesen normális párnak éreztem magunkat, imádattal csillogó szemeim le sem vettem a vászonról, Niall nyomta a kezembe a kólám és nyújtott felém néha egy cukrot, melyet lassan szopogattam el. A látvány letaglózott, sokszor csak elnyílt ajkakkal bámultam magam elé, az agyam nem pörgött a történéseken, habár olvastam a könyvet a vége mégis sokkolt. Túl hirtelen történt, majd a lámpákat lassan felkapcsolták és én még mindig csak meredtem magam elé. Körülöttem kukoricák hevertek, Niall ölében üresen hevert a nachos műanyagdoboza, néhány gumicukor maradt a zacskóban, de minden elfogyott, csupán a mellkasomhoz szorított papírpohárban lötyögött még némi kóla.
- Faith - bökte meg finoman az arcom, halkan nevetett rajtam és néhány rövid tincsem elsimította a homlokomból. Kicsit megráztam a fejem, amit megjegyzem, rosszul tettem, viszont a tompa nyilallás ellenére is észrevettem, hogy már csak ketten ültünk az üres teremben.
- Hol a folytatás? - böktem ki, elérve ezzel egy hangos kiröhögést. Puszit nyomott az arcomra és közben a fejét rázta.
- Sajnos azt még én sem tudom megszerezni neked, Angyalom - ölelt magához, kuncogva csókolta meg a bőröm és néhány percig halkan nevetve ölelt, én csak értetlen arccal fúrtam arcomat a pólójába. - Mehetünk? Jól vagy?
Bólogattam, az utolsó cukrot tolta számba, majd lesöpörte magáról a kukoricákat és néhány zacskót összegyűrt. Felhúzott, belebújtatott vékony kis dzsekimbe és magához ölelve baktattunk le a lépcsőkön.
Vaku villant az arcunkba, éreztem, hogy izmai megfeszültek körülöttem, testével védett a kamera elől és a kukába hajítva a gombócot biccentett a moziban dolgozók felé, ezzel megköszönve azt, hogy a kedvünkért lejátszották újra a filmet. A fotós egy növény mögött bujkált, Niall nekem szentelte a figyelmét és a filmről beszélt, hogy mennyire tetszett neki és hozzám hasonlóan néhány percig ő is csak bámult, amikor vége lett. Kuncogtam rajta, kiléptünk a hűvös tavaszi időbe, jobban simultam a mellkasához, kabátom zsebéből előhúztam a szürke sapkát és felé nyújtottam. Ezúttal nem mondta, hogy ne vegyem fel, hiszen a szél igencsak fújt, nem terveztem beszerezni egy középfülgyulladást. Szó nélkül - vagyis még mindig a filmről hadarva - húzta a fejemre a sapkát és néhány tincsem a homlokomba fésülte. Kissé elnyílt ajkakkal nézett rám, a mondatot nem fejezte be, csak magához húzott és ott, a járda közepén csókolt meg. Nem tudtam és nem akartam tiltakozni, a szívem felforrósodott arra a gondolatra, hogy ezt emberek előtt teszi, egészséges, szép emberek közt, akik nem olyanok, mint én. Kezét az arcomra helyezte és végigsimított rajta, beletúrt a hajamba és finoman ízlelgette az ajkaim. Nem löktek meg minket, senki nem szólt be, szerintem Niall ebben a helyzetben képes lett volna nekiugrani annak, aki meglökött volna engem, szinte a testőrömmé vált, a testével védelmezett minden elől. 
- Szóval amikor Peeta... - húzódott el, én pedig csak néztem a szemét, kezem kissé kipirult arcán pihent, végül ezt a mondatot sem fejezte be, mosolyogva fogta meg a kezem és belecsókolt a tenyerembe. - A fenét beszélek itt, szinte csak hallgattam a filmet - nevette el magát, majd átölelt és a fülemhez motyogta el az óránként elmondott szavakat. Gyönyörű vagy.
- YOU KNOW I TAKE INTO ANOTHER WORD! - énekelte kissé hamisan, a nappali közepén léggitározott és rázta a fejét. Teljesen hülyét csinált magából a kedvemért, na nem mintha ez olyan nagy kihívás lett volna számára. Ugrált, dobálta magát és csapkodott a karjaival, a kanapéról néztem az előadását, hátradőlve nevettem rajta, mígnem kissé izzadtan levágódott mellém. 
Nevetve simítottam el a homlokára tapadt tincseit, neki ez meg sem kottyant, az arca pirosodott ki a folyamatos fejrázástól.
- Ha vége a bandának és nem jön be a rapszakma, rocker leszek - jelentette be, én pedig csak hangosabban nevettem fel. Hallottam már rappelni, Rebeca mindig Liam képei és videó közt kutakodott, előszeretettel küldte el nekem a videókat, melyekben Niall alsónadrágba parádézott. Volt itt minden, rappelés a főszereplésével, míg Liam a háttérben hadonászott és nyögdécselt. Ez csak egy finomság, köztük még rengeteg olyan van, amin Niall egyedül idétlenkedik szintén csupán egy alsóban, vagy épp Louis mögött furikáznak az üres stadion állóterében. 
- Maradj csak a bandánál - simítottam végig az arcán, ajkait kissé összeszorítva bólogatott, majd az ölébe húzta a lábaim és úgy nevetett rám. - Nagyon idétlen rocker lennél.
- Most megsértődtem - húzta fel az orrát, rákoppintott az enyémre és mindketten elnevettük magunkat. - Igazad van, a rock inkább Harrynek való, ő már most olyan, mint az öreg Mick Jagger.
Hangosan felnevettem, karját a fejem mögé tette és kissé fölém hajolva csak nézte az arcom és közben mosolygott. Beletúrtam a hajába, annyira közel volt, hogy az orra az enyémhez ért, ő pedig csak mosolygott és pillantása le-fel ugrált az ajkam és szemeim közt. Nem sokáig bírtam ezt, a szorításom erősödött, a bicepszét markolva próbáltam meg elérni a száját, de minduntalan nevetve elhúzta a fejét egészen addig, míg a vállánál fogva megragadtam és az ölébe huppanva nyomtam számat az övére. Nevetve ölelt át, beletúrt a hajamba és szorosan tartott az ölelésében.
- Azt hiszem, maradok rapper - tűnődött, homlokom az övének döntöttem és azon voltam, hogy újra kisajátítsam az ajkait.
- Maradj csak a bandában - mosolyodtam el, halkan hümmögve motyogott még valamit, majd ledobott magáról és fölém kerekedett.
- Táncolj velem! - suttogta a számba. Csillogó szemekkel húzódott el, mosolyogva néztem rá és kissé értetlenül vontam össze a szemöldököm.
- Szeretnéd, hogy elmenjünk valahová? - végigsimítottam az arcán, habár máskor nem utasítottam volna vissza egy ilyen ajánlatot, akkor inkább maradtam volna otthon.
- Nem, nem, vagyis ha akarod, elmehetünk, de én itt szeretnék. Most.
Lemászott rólam, ujjainkat összekulcsolva húzott fel és a mellkasára vont. Lassan leesett, hogy mit szeretne, a távirányítóval addig ügyeskedett, míg behozta rajta a youtube csatornáját és keresett egy számomra ismeretlen, lassú dalt. Ahogy felcsendült mosolyogva támasztottam meg állam a mellkasán, míg átölelt és homlokát az enyémnek döntötte.
- Nem is igazán lassúztam még veled - tűnődött, kezét a tarkómra tette és szoros ölelésbe vont, csak ringatóztunk jobbra-balra, de olyan jó volt. Szórakozóhelyeken nem igazán lehetett csak így összebújni, itt viszont nem látott minket senki, homlokát az enyémnek döntve nézett mélyen a szemembe és hüvelykujjával az arcom simogatta. Gyengéd csókokat hagyott az ajkaimon, végül arcát beletemette a hajamba és csak tartott a karjai közt.
Ha szeretsz valakit, elfogadod mindennel együtt, s nincs olyan, amit ne szeretnél benne. Szerettem, ahogy Niall bánt velem, hiszen a tenyerén hordozott, mégsem halmozott el ajándékokkal, mert nem azokra volt szükségem. Ajándékok helyett ő minden nap bebizonyította, hogy igazán szeret. Szerettem, hogy vicces volt, nem vette túl komolyan a dolgokat és nem törte magát az élet nagy problémáin. Szerettem, hogy mindig nevetett, az arcán mindig ott figyelt egy kis mosoly, vagy ha éppen nem, akkor elrévedő tekintettel állt százezrek előtt, s a gitárját, mikrofonját szorongatta. Igazán szerencsésnek mondhattam magam abból a szempontból, hogy engem választott, mégis azt kívánom, bár ne tette volna, mert én tehettem arról, hogy elvesztette önmagát. Az a fiú, aki potyogó könnyekkel szorította a kezem, beszélt hozzám a jövőnkről és kérlelt, hogy ne aludjak, már nem ő volt. Egy valamit akartam még, látni a mosolyát, de Niall már túl sok mindent adott nekem a kapcsolatunk alatt, ezt most nem kaptam meg. 
- Hé - suttogta, háttal feküdtem neki, kezeink összefonódtak a hasamnál és erős mellkasa a hátamhoz feszült. Felemelte a fejét, nagy valószínűséggel kissé összeveszett hosszú fürtjeimmel, fújt néhányat, majd feltornázta magát és előrehajolt, míg én résnyire nyitott szemekkel kissé felé fordultam és mosolyra húztam a szám - szeretlek - mondta, miközben a szemembe nézve szeretettel simított el néhány hajszálat az arcomból.
- Én is szeretlek, Niall - húztam magamhoz, s ajkaink gyengéden találkoztak egy rövid pillanatra.
- Jó éjt, Angyalom! - búcsúzott. Még néhány másodpercen át figyelt, ittam magamba a látványát, vonzó ajkait, kisfiús és mégis férfias vonásait, haját, mely hol lelapulva, hol kócosan borította a fejét, és a szemeit. A szemeit, melyek elől sosem tudtam volna elbújni, mindig megtaláltak, mindig szinte itták a látványom, mintha valami egészen különleges és ritka lennék, de nem voltam az, csak én voltam, Faith.
Karjai szorosan vontak magához, éreztem a szuszogását, az illata beterített, s hagytam, hogy elsüllyedjek a sötétségben. Még hallottam az egyenletes sípolást, Niall karjaiban kipattantak a szemeim, a valóságban viszont már nagyon régóta késő volt, ezt mindketten tudtuk. 
Rá gondoltam, hirtelen minden újra lepörgött előttem, elvágódtam előtte a homokban, a megismerkedésünk, a randijaink, az első csók, az első tétova érintések kettőnk közt, majd szoros öleléseink. Nevetés, sírás, ölelések, kisebb viták és békülések, csak jó, mert vele minden csakis jó volt. Lehunytam a szemem és arra gondoltam, szeretem, nagyon szeretem.

~Niall Horan~

Külső szemlélője voltam saját magamnak, az életemnek, ami attól a perctől már nem volt az én életem. Könnyek áztatták az arcom, próbáltam odajutni hozzá,de Zayn a vállamnál fogva nyomott a falhoz és Louis-val egyetemben beszéltek hozzám, mégsem hallottam a hangjukat. Tekintetem az ágyra szegeztem, melyen a lány mellkasa felemelkedett, majd visszazuhant az ágyra és a gépen húzódó hosszú csík meg sem moccant. Újból emelkedett, újból visszaesett, megint, megint, az orvos a fejét rázta és én újra szabadulni próbáltam Zayn szorításából. 

Ziháltam, a nevét ismételgettem, kiabálni, üvölteni akartam, üvölteni vele, hogy ne hagyjon itt, nem teheti, hiszen megígérte. Nem jött ki hang a torkomon, csupán hörgés és valami, ami fuldoklásra hasonlított. 

- Engedj el, engedj el! - zokogtam, megmarad erőmmel Zayn karját püföltem, Louis átfogta a fejem és az arcomhoz hajolt.

- Ne nézz oda, Niall! - parancsolta, viszont a hangja most nem olyan volt, mint amikor megparancsolt valamit viccből. Nem kiabált, nem akaratoskodott, csak fogta a fejem és megakadályozta, hogy lássam őt. - Ő már nem Faith - suttogta, arcán leszaladt egy kövér könnycsepp, megpaskolta az arcom, mely kivörösödött és könnycseppek csordogáltak végig rajta.

Hirtelen felerősödött az a hang, az egyenletes sípolás. Szinte már cinikus volt, a képembe röhögött, kéjesen élvezte a szenvedésem. Többet nem próbálkoztak, lökdöstem Louis-t, akkorát taszítottam rajta, hogy megtántorodott és rálátást kaptam arra, ahogy az orvos becsukta Faith résnyire nyílt szemeit, örökre elrejtette előlem azt a szempárt.

- Nem, nem, nem! - zokogtam, ütöttem Zaynt ahol csak értem, a hangom egyre erősödött, mígnem elengedett és megőrülve nyargalhattam az ágyhoz.

Nem ráztam őt, sosem bántam volna vele durván. Térdembe belenyilallt a fájdalom, amikor lerogytam az ágy mellé, a tekintetek szinte lyukat égettek a hátamba, de annyira nem érdekelt már sem a fizikai fájdalom, sem az, hogy láttak összetörni. Azt kívántam, bárcsak valaki kitépné a szívemet, kitépne belőlem minden érzést, hogy ne kelljen átélnem az elvesztését, mert ennél jobban soha nem fájt még semmi.

Az ajtó túloldaláról hangok szűrődtek be, ám a saját hüppögésem, zihálásom elnyomta Rebeca sikoltozását. Csak fogtam a kihűlt aprócska kezeket és belezokogtam a pokrócba, amit annyira szeretett, amivel annyiszor takaróztunk. Ismételgettem a nevét, szólíthattam akárhogy, ujjai nem mozdultak a kezemben, nem emelte fel a karját és simított végig a hajamon. Felemeltem a fejem, magam alá húztam a lábaim és remegve simítottam végig az arcán, mely nedves volt, s vékony, könny húzta csíkok voltak a szemei alatt. Simogattam a puha haját, arcát, vállaim folyamatosan rázkódtak, mert nem nyitotta ki a szemét, nem hagyta, hogy elvesszek benne. 

Arcomat a mellkasára helyeztem, azt vártam, hogy a hátamat simogatva megpróbáljon felülni és azt mondja, minden rendben lesz, de semmi sem jött már rendbe. 

- Angyal, Angyalom! - ismét felültem, képtelen voltam mozdulatlan maradni. Arcát a kezeim közé véve folyamatosan érintettem, csókolni akartam, de az ajkai már elfehéredtek, ahogy bőre is sápadtabb lett. - Ne hagyj itt, nem hagyhatsz itt - suttogtam, a hangom alig volt valami, remegett és minden másodpercben belecsuklottam a szavakba - Faith, könyörgöm! Nem hagyhatsz itt, nem bírom nélküled!

Nem emlékeztem tisztán, hogyan kerültem a folyosóra, ahogy arra sem, hogyan mozdítottak el mellőle. A falnak támaszkodva ültem a mocskos kövön és bámultam magam elé, vállaim még mindig rázkódtak, még mindig sírtam, bámultam a szemközti üres falat és azt hallgattam, ahogy Rebeca hozzám hasonlóan könyörgött neki. Faith most először nem hallgatott sem rám, sem Rebecára, senkire sem. A vicces az, hogy az egyetlen ember, aki miatt túlélnék egy ilyen veszteséget, az Faith, de ki lesz az az ember, akinek a segítségével túlélem majd az ő elvesztését?

Harry leguggolt mellém, az arca vörös volt és megviselt, haja csapzott, szája megduzzadt, vizet nyújtott felém de ellenségesen fordítottam el a fejem. Senkire nem volt szükségem, nem volt szükségem rájuk, csak Őt akartam.

Villámcsapásként ért újra az, hogy őt már nem kaphatom meg, soha nem csókolhatom, érinthetem többé, soha nem hallom már a hangját, többé már nem bújhatok vele össze és tervezgethetem a közös jövőnket. Képtelen voltam elengedni őt, eltűnődtem azon, mi a frászt keresek én itt a padlón, amikor mellette kellene lennem. Tévhitekbe ringattam magam, mert a képzelet, hogy Faith csak alszik bent, és be kell mennem, hogy éjszaka vele legyek, kellemesebb volt, mint elfogadni a valóságot. Feltápászkodtam, minden szempár rám szegeződött, készen arra, hogy bármikor elkapjanak, én meg csak az ajtóhoz mentem.

- Niall, egy kicsit hagyd őket, hagyd, had búcsúzzon el Rebeca is - szólalt meg halkan Zayn, kezét a vállamra tette, míg Harry szipogása felerősödött és az ölelésébe vonta a barátnőjét. Nekem is szükségem volt a saját barátnőmre, a menyasszonyomra. Az agyam szórakozott velem, az egyik percben úgy gondoltam, azért kell bemennem, mert bármikor felébredhet és kereshet, szüksége lehet egy kis vízre, egy sütire, rám, most viszont fájdalmasan vert fejbe újra és újra a felismerés. Neki már sosem lesz szüksége ilyenekre. 

Ököllel püföltem az ajtót, kiabáltam, saját magammal üvöltöttem és talán még vele is, amiért csak úgy itt hagyott, itt, ahol már nincs semmim.

Sziasztok!
Szándékosan a végére hagytam a szokásos kis monológomat. Talán most utáltok, számítok leiratkozókra és nem tetszés kinyilvánítására, ha ez kulturáltan történik, nem pedig az askemen névtelenül, csúnya szavakkal. Csak annyit kérek, mielőtt azt mondjátok, ez így nem jó, rosszul tettem, hogy "megöltem" Őt, gondoljatok bele, az élet sem tündérmese.

Nessa. xx