39.rész Without you I'm a lost boy

Sziasztok! :)

Sok kommentet kaptam az előző részhez, s pozitívan érintett, hogy szinte mindannyian megnyugtattatok, nem utáltok, nem haragszotok. Tudom, hogy rengeteg kérdést hagytam magam után, de már nem húzhattam tovább Faith életét. Nagyon régóta tudtam, hogy a 38. részben fog ez megtörténni.

A történet Niall szemszögéből fut tovább, már sokszor mondtam, mégis rendszeresen megkérdezik, hány részes lesz a blog, tehát itt és most megválaszolom: már nem tudom. Eddig 50 részesre terveztem, viszont már belekezdtem a 40 rész írásába, jelen pillanatban pedig úgy érzem, az lesz az utolsó, de még semmi sem biztos.

Nessa. xx

~Zayn Malik~

Egy ideig mindannyian csak döbbenten néztünk rá, Niall látszólag teljesen összezavarodott, hangja visszhangzott a csendes folyosón, ököllel ütötte a szoba ajtaját, majd arcát odanyomta hozzá és hangosan zokogott. Egyszerre mozdultam Louis-val, míg Harry magához ölelte halkan, fojtottan síró barátnőjét. Az ilyesmi után és csak erre vágytam, de nem hagyhattuk magára a barátunkat.

Az ajtó nem nyílt ki egy darabig, Niall arcát a kezeim közé fogtam, dühös kiáltozás és reménytelen vádaskodások helyett a vállamra borult, karjai tehetetlenül lógtak a teste mellett. Sosem láttuk őt még így, vállai rázkódtak, egyre inkább levegő után kapkodott, majd egy idő után szinte utálkozva lökte el magát tőlem és eltántorgott egy távolabbi székhez. Készek voltunk ugrani, ha megbillent volna, végül biztonságban eljutott a legtávolabbihoz és leesett rá. Visszafojtott lélegzettel meredtünk, belülről rágtam az alsó ajkam, Harry arcát könnyek áztatták, legszívesebben én is ugyanúgy sírtam volna, hiszen mindannyian szerettük a bent fekvő lányt, de egyelőre a göndörön kívül mindegyikünk lenyelte az érzéseit.

Jobbnak láttam őt kis időre magára hagyni, végül elvetettem az ötletet, amikor újra dühösen felpattant, kipirult arccal ökölbe szorította a kezét és újra az ajtót kezdte volna ütni, végül lecsúszott a fal mellett és átölelte magát. Már tudtam, mi volt készülőben, az egyik unokaöcsém pánikbeteg, Niall pedig erősen a pánikroham tüneteit produkálta.

Leültem mellé, teste remegett, mintha fázott volna, fejét lehajtotta és ujjai a hajába martak, megérintettem a vállát, csak annyit akartam, hogy tudja, vele vagyunk. nehezen vett levegőt, mellkasa rendszertelenül emelkedett és zihálni kezdett. Tiltakozott, amikor közös erővel húztuk fel a földről, újra kiabálni kezdett és próbált szabadulni, olyan volt, mintha Niall helyett egy ijedt állatot tartanék. 

Az ajtó, melyre annyi ütést mért, kicsapódott, és ő hirtelen felkapta a fejét, mintha csak abban reménykedne, hogy Faith áll ott, de Rebeca volt, arca kipirult és ajkait szorosan préselte össze. Lefejtette magáról Liam karjait és nagy léptekben szelte át a távolságot. Niall egyedül az ő érintésére nem maradt érzéketlen, a szőke lány belefúrta magát a pólójába és hangosan zokogni kezdett. Fejemet elfordítva bámultam ki az ablakon, a szívem összeszorult, könnycseppek folytak végig az arcomon, még közel sem voltunk túl a nehezén, az csak most jött.
- Sajnálom! - zokogott fel újra a lány, Niall hajába túrt és szorosabban ölelte magához. Arcán patakzottak a könnyek, míg a fiú egész testében remegve kapaszkodott belé
- Én ezt nem bírom - suttogta, hangja elfúlt és néhány pillanatig csak zokogott, majd elhúzódott Rebecától és mielőtt megállíthattuk volna bement a szobába.
Állt a szoba közepén és csak bámulta az apró testet. Felsorakoztunk mögötte, pillantásomat a lányon tartottam, nyugodtnak tűnt, de nem olyan volt, mintha aludna. Túl mereven feküdt, elfehéredett arcát megvilágították a mesterséges fények, Harry elfordította a fejét és kiment, míg Louis az ajkát harapdálva állt mellettem. Csak néztem Niallt, ahogy újra lerogyott mellé és fejét a már nem emelkedő mellkasra hajtva ragadta meg az apró kezet és belecsókolt a tenyérbe. Elcsendesedett egy kis időre, csak a szipogása, s nehéz légzésünk törte meg a csendet. A falnak dőltem és csak bámultam az ágyra, akartam mondani valamit, de a sajnálom itt nem segített senkinek. Annyi mindent tudtam volna mondani Faithnek most, hogy már nem volt rá lehetőségem. Nem velünk töltötte a legtöbb idejét, általában egymás nélkül nem tettek egy lépést sem, így nem sokat maradtunk kettesben. Szerettem, Louis is szerette, Liam is, Harry pedig különösen. Szerettem volna elmondani, hogy mennyire szerencsés Niall, amiért ilyen barátnője van, megköszönni, hogy boldoggá teszi. Nem tudtam múltidőben beszélni róla, mert tegnap még mosolygott rám, jelét sem mutatta annak, ami ma történt. Mindannyiunknak illett volna mondania pár szót, de nem szóltunk, csak álltunk idétlenül és néztük szőke barátunkat, aki halkan nyöszörögve szenvedett. Fájt őt, őket így látni, mert még így is jobban szerették egymást, mint bárki, akit ismerek, pedig már nem volt, aki viszontszeresse Niallt. 

~Niall Horan~

Túl fényes volt minden.

A hátamon fekve bámultam a fehér plafont, nem csináltam semmit, csak néztem felfelé és kizártam mindent. Nem sokáig tartott ez az állapot, lassan bírtam működésre az agyam, lassan, de biztosan.

Hirtelen ültem felé, ziháltam, lábaim a földre helyeztem de egy kar ragadott meg és tartott vissza. Lassan, de biztosan eljutott az agyamig minden, fejemet a tenyerembe ejtettem és halkan szenvedve próbáltam lerázni magamról a kezeket. Talán Louis volt, vagy megint Zayn fogott le, semmiképp sem Faith, ahhoz ez az érintés túl kemény és határozott volt, nem tudtam, nem érdekelt, ki az, még mindig túlságosan is éreztem. Menekülni akartam, de nem tudtam hová, kihez és hogyan.

- Niall... - a hang egyik barátomhoz sem tartozott, mégis annyira ismerős volt. Felemeltem a fejem és a férfire néztem, kinek arca elkínzott volt és szemei élettelenül csillogtak. Leült mellém, nem mondott semmit, én pedig képtelen voltam bármit is kinyögni. Tudtam, habár máshogy, de ő az egyetlen, aki annyira szereti Őt, mint ahogy én. 

Vállaim rázkódtak az érintése alatt, a hajamat markolásztam, mert fájt minden, mégsem tudtam megmondani, mi az, ami annyira kínoz, mert nem a testem fájt, hanem a lelkem. Ez elől pedig nem tudtam menekülni.

Részvétet kellett volna nyilvánítanom, neki is, de én nem tudtam megszólalni. Olyan ölelésbe vont, mintha a fia lettem volna, homlokom a vállának támasztottam és zokogtam. Képtelen voltam abbahagyni, képtelen voltam bármit is tenni, a fejemben mindenhol Ő volt, látnom kellett, míg a lelkem tiltakozott az elvesztése ellen, a testemben máris éreztem jelenlétének hiányát.

- Látnom kell - préseltem ki ajkaimon. Szavaim összefolytak, érthetetlenül dünnyögtem, de ő mégis érthette, amit mondtam.

- Most nem lehet, Niall - kezét a tarkómra tette, a testem megfeszült, nem mondhatta nekem senki, hogy nem láthatom őt akkor, amikor akarom. - Faith szervdonor volt, épp megment pár életet.

Megdermedtem, az első kérdésem az lett volna, én miért nem tudok erről, de belegondolva ez teljesen logikus volt, magamtól is tudnom kellett volna, hogy ilyen döntést hozott.

- A szíve... - nyeltem nagyot, azt akartam kérdezni, hogy azt is megkapja-e valaki, viszont nem tudtam befejezni a mondatot. Képtelen voltam rá, ő pedig tudta, mire akarok kilyukadni. Vonakodva bólintott, én pedig csak nyeltem a könnyeim mielőtt újra felzokogtam volna. Önzőség volt, de arra gondoltam, azt nem kéne, hogy valaki más vegye birtokba, hiszen az enyém volt. Hányszor bírtam hevesebb dobbanásra, hányszor dobbant együtt az enyémmel, ő mondta, hogy hozzám tartozik.
Nem igazán értettem, miért kellett bent maradnom, miért nem mehettem el és menekülhettem bele a gondolataimba. Egyedül akartam lenni, de úgy éreztem, nincs hova mennem, nem akartam hazamenni, mert az a ház többé már nem volt az otthonom. Hajléktalanná váltam úgy, hogy millióim lapultak meg bankszámlákon, s London gazdag negyedében várt volna a ház, amiben azóta laktam, hogy szétköltöztünk a fiúkkal. Hajléktalanná váltam, mert az én életemben az otthon nem egy hely volt, hanem egy személy, akit elvesztettem.
Egyedül akartam lenni úgy, hogy rettegtem attól, egyedül maradok. Ültem az ágy szélén és mozdulatlanul bámultam ki az ablakon, mindenhol őt láttam, mindenhol, és nem tudtam szabadulni tőle. Nem is akartam, semmit sem akartam már nélküle.
Az oldalamra dőlve húztam magam össze, könnyek potyogtak a szememből, átöleltem magam és próbáltam lenyugodni. Senki nem mondhatta azt nekem, hogy szándékosan nem vagyok képes kimászni az önsajnálatból, én igazán akartam, de nem ment. Mégis hogy ment volna? Az elmúlt majdnem 2 évben minden más háttérbe szorult mellette, nekem ez így volt jó, most pedig elvették tőlem azt az embert, akit jelen pillanatban is jobban szeretek, mint bárki mást. Elvették a jövőm.
- Szia! - a hang halk volt, s mégis összerezzentem. Úgy pislogtam a belépő barátaimra, mint egy ijedt nyúl. Nem feleltem, visszazuhantam az ágyra és továbbra is bámultam magam előtt a fehér falat és elmerültem a saját belső viharomban. Kezeim remegtek, az egész testem remegett, fáztam, mégis izzadtam, mert már nem volt, aki az ölelésével megmentsen.
Ki akartam zárni a fiúkat, mert már tudtam, mekkora fájdalommal jár szeretni valakit. Már nem akartam semmit, de őket nem rázhattam le, ebben az esetben nem a One Direction voltunk, csak Niall, Liam, Louis, Harry és Zayn. Barátok, átlagosak, összetartóak, mert nem hagytak el akkor sem, amikor én elhagytam önmagam.
- Hoztunk neked kaját - szólalt meg halkan Liam, valamit letett a szekrényre de nem vettem a fáradtságot, hogy megnézzem. Nem voltam éhes.
Egyik lábukról a másikra nehezedtek, zavartan próbáltak szólásra bírni, viszont nem köszöntem nekik, nem reagáltam semmire, csak néztem a falat, melyen Faith arcát láttam. Hosszú, barna haja gyönyörűen ölelte körbe csodás arcát, ajkai egészség, piros színben pompáztak, szemei csillogtak. Olyan gyönyörű volt, ő még betegen is annyira, annyira szép volt.
- Niall, tudjuk, hogy nem akarsz róla beszélni, de tudnod kell, hogy nagyon sajnáljuk, ami történt. Fogadd őszinte részvétünket - Zayn hangja halk volt, szomorú és remegős, a mondat végén nagyot nyelt és tétován megérintette a vállam. Igazság szerint mást sem akartam, csak róla beszélni, róla beszélni Vele, elmondani neki, mennyire csodálatos, mennyire jó hozzám.
Lehunytam a szemeim, újra rázni kezdett a zokogás. Nem sajnálatra volt szükségem, nem akartam elfogadni a helyzetet, erről valóban nem akartam beszélni. Azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék, bárcsak meghalhatnék, hogy ne kelljen nélküle léteznem, mert nem akartam az életet nélküle.
- Jól van, haver, sírj csak - nem emlékeztem, hogyan kerültem Louis vállára. Kapaszkodtam belé, eszeveszettül markoltam mindent, ami a közelemben volt, mert már megint annyira fájt. Nem akartam a közelükben lenni, hiszen ismertem őket és tudtam, fájt nekik, hogy ilyen állapotban láttak. Fordított esetben nekem is fájt volna. Képtelen voltam eltaszítani őket magamtól, mert szükségem volt rájuk, náluk jobban senki nem tudta, mit jelentett nekem Faith. Nem mondták, hogy idővel majd jobb lesz, nem jöttek azzal, hogy a szívemben mindig élni fog, mert ez baromság volt. Hogyan élne örökké a szívemben, ha nem tudom többé megérinteni? Hogyan, ha nem csókolhatom, ölelhetem, nem érezhetem az illatát, nem fúrhatom az arcom a hajába, ha nem válaszol a kérdéseimre és nem pityeredik el a karjaimban, akárhányszor elmondom, mennyire szeretem?
Semmit sem akartam annál jobban, mint a karjaimba véve addig hadarni neki az érzelmeimről, mígnem ágymásba borulva sírtunk volna. Úgy éreztem, sosem fogok felállni, sosem fogok úgy gondolni rá, hogy ne marjon fel belülről a fájdalom. Mindig rá gondoltam, minden pillanatban
Az éjszakát muszáj voltam a kórházba tölteni, nem mehettem haza, állítólag sokkot kaptam és pánikrohamom is volt, többször. Nem igazán bántam, hogy maradnom kellett, mert már nem volt hová mennem. Nem mehettem haza, mert megőrültem volna. Nem akartam abban az ágyban aludni, amelyben többé nem bújhatott hozzám, nem akartam leülni a kanapéra, amin milliószor bújtunk össze. Nem akartam látni a ruháit, apró cipőit, szegecses karkötőit, fura apróságait, az agyonolvasott könyveit.
Csak feküdtem mozdulatlanul, sírtam, majd kissé megnyugodtam és csak bámultam magam elé. Az első olyan éjszakám volt nélküle, aminek tudatában voltam. Vártam valamire, vártam a válaszokra, de legfőképp arra vártam és vágytam, hogy bekopogjon az ajtón, bedugja a fejét, melyen szanaszét állnak barna tincsei, s az ölembe férkőzve azt mondja, itt van. Belemarkoltam a hajamba és rángattam a tincseim, idegbajosan csíptem, martam a bőrömbe, elhittem, hogy ez csak egy túlságosan mély álom, de nem az volt, nem ébredhettem tomboló szívvel, izzadtságban úszva mellette. A legrosszabb rémálmom vált valóra.
Mellkasomhoz szorítottam a zöld pokrócot, a kórházba magával hozott dolgai már nálam voltak, akármennyire is nem akartam látni őket. A szekrényen pihent a bögréje, ruháit egy kicsit dobozban rejtettem el úgy, hogy ne lássam, a pokrócot viszont szorítottam magamhoz és belefojtottam a zokogásom. Rosszullét kerülgetett arra a gondolatra, azért vannak nálam a ruhái, mert valahol az alagsorban ő most élettelenül, meztelenül fekszik, tejfehér bőrén vágások és varratok éktelenkednek, mert elvették a szívét, pedig az csak a miénk volt. Ő használta, nekem szükségem volt rá, megosztoztunk rajta. Arra gondoltam, mennyire zavarban lenne, s legszívesebben tombolva kerestem volna meg az orvosokat, hogy öltöztessék fel őt, mert az a test az enyém, csak én láthattam így, senki más, és mert biztosan fázik. Én is fáztam. Rázott a hideg, szemeim tágra nyíltak, amikor lehúztam a pokrócról egy barna hajszálat. Remegve fogtam az ujjaim közt, egy kis darab volt belőle, egy kicsi, nemrégiben még élő darab. Nagyon betegnek éreztem az elmém, a testem pedig valóban beteg is volt, épségben képtelen voltam elviselni ezt a csapást az élettől.
Néhányszor elbóbiskoltam, olyankor ugyanazt éltem át, amit a jelenben, sehová sem tudtam menekülni. Felébredtem, míg nem tudatosult bennem, mi a helyzet, addig hisztérikus állapotban tapogatóztam és a nevét suttogtam.
- Faith! - szemeimet résnyire nyitva addig forgolódtam, mígnem leestem az ágyról és a fejem találkozott a hideg padlóval.
Feküdtem a földön és bámultam a plafont, arcomon néma könnycseppek csorogtak végig, mert újra és újra tudatosult bennem, már hiába szólítom, hiába kiáltozok érte, nem fog jönni, nem fogja meg a kezem és húz ki magával a kertbe, hogy lehűtsem magam, aztán általa újra forróvá váljak. Soha többé nem fog a hajamba túrva magához vonni, többet nem nevetünk egymásra két kissé vadabb csók közt, nem pislog rám bágyadtan, amikor reggel felemeli a fejét a mellkasomról. Nem nézhetem többé alvás közben, nem szoríthatom magamhoz és súghatom a fülébe, mennyire gyönyörű. Nincs több filmezés, nincs több betanulni való nyálas szöveg, nincs több elmormolt idézet a kedvenc könyvéből, nincs már semmi, nincs már boldogság. Semmi, nincs semmi.
Fájt a fejem, de ez a fájdalom más volt, igazi, mert lüktetett, olyan fájdalmasan fájt. Lehet valamihez hasonlítani a fizikai fájdalmat? Ezen tűnődve zokogtam fel újra, mert annyira akartam őt, annyira szükségem volt rá, jobban, mint neki valaha rám, csak az volt a különbség, hogy én mindig ott voltam mellette, ő pedig már nem dönthetett arról, akar-e segíteni nekem, vagy nem.
Hosszú perceken át mozdulatlan maradtam, majd erőt vettem magamon és kapaszkodókat keresve álltam talpra, hogy aztán bedőljek az ágyba és ott folytassam, amit a padlón tettem. Sosem voltam még ennyire magányos. A keskeny ágy pont akkora volt, hogy kényelmesen befészkelhesse magát a karjaimba. Tudtam, hogy nem voltam egyedül, ott voltak nekem a fiúk, anya, apa, a bátyám, Theo, aki még csak egy kisbaba, mégis nagyon boldoggá tesz, s akinek szüksége volt rám is, de magányos voltam. Egyedül maradtam a gondolataimmal, melyek csak Faith körül forogtak.
Magamban újra tervezgetni kezdtem a már megvalósíthatatlan jövőnket. Elképzeltem az esküvőnket, aznap a gyönyörű, habos, hercegnős ruhájában sétált volna ki elém valamelyik parkban, én pedig csak néztem volna arra gondolva, hogy az enyém a legjobb csaj a világon. Valószínűleg, ezt a feszültségoldás miatt fennhangon közöltem is volna a magamhoz térésem után. Csukott szemeimen át láttam őt kerekedő pocakkal, csinos anyuka lett volna, hiszen csípője annyira vékony volt, ami miatt valószínűleg nehezen hozta volna világra a kislányunkat.
Rázott a zokogás, a pokrócot az arcomhoz emeltem, éreztem az illatát.
Elképzeltem, hogyan ölelem majd magamhoz, miközben a boldogságtól sírva nézem kettejüket, majd bekattanva rohanom körbe Londont, hogy mindenki megtudja, mekkora mázlista vagyok. Elképzeltem egy kislányt, aki pont olyan lett volna, mint amilyen ő volt, persze rejtve az én vonásaimmal. Mennyire szerettem volna azt a kislányt. Holly, aki képes lett volna az ujja köré csavarni mindenkit, aki miatt elvesztettem volna a "szigorú apa" képesítést, mert valószínűleg képtelen lettem volna nemet mondani bármire is. Igazán boldog életet tudtam volna teremteni a gyerekeim és Faith számára, ha kapok rá esélyt. Talán úgy könnyebb lett volna elviselni az elvesztését, ha van valaki kettőnkből, aki már csak rám számíthat, akinek szüksége van rám, aki csak a miénk. De nem volt.
Elképzeltem a közös, boldog életünket, melyben folyamatos szerepet játszottak a fiúk, s jövendőbeli családjaik. Két-három gyereket akartam, vagy bármennyit, de mindent tőle. Kislányokat, kisfiúkat, akikért rajonghatok, s elnyerhetem a szeretetüket valami egész más módon, mint ahogy most elnyertem a 1D-s pólóban feszítő kicsik szeretetét. Igazi apa lettem volna nem épp átlagos életstílusom ellenére is. Sosem hagytam volna, hogy a családom úgy végezze, ahogy az az enyém és az övé. Nem hagytam volna, hogy a gyerekeim ingázzanak köztem és Faith között, valószínűleg sosem hagytam volna addig sodródni a kapcsolatunkat, hogy ez bekövetkezzen, hiszen mindig őt helyeztem előtérbe.
Neki nem most kellett volna elmennie, nem így, hanem öregen, fáradtan, nyakig beburkolózva egy puha ágyba, amikor én már nem lehetek mellette. Ő sokkal könnyebben túllépett volna a halálomon, főleg idősen, hiszen ő amúgy is sokkal erősebb volt, mint én. Én csak profin értettem ahhoz, hogy a közelében mosolyogjak, mert ez nem volt nehéz, hittem abban, hogy meggyógyul, mert egyszer már megtette. Nem az ő hibája volt, hogy másodjára ez nem történt meg.
Egy pillanatra felötlött bennem egy gondolat, mégpedig, hogy ezek után többet nem hiszek Istenben, mert elvette őt tőlem. Kegyetlenül elszakította tőlem, miután odaadta és elhitette, hogy teljes mértékben az enyém lehet. Hibáztatnom kellett valakit, muszáj volt keresnem valakit, talán egy nem is létező személyt, akire ráháríthattam a haragom, végül saját magamnak magyaráztam ki. Istennek csak szüksége volt a legszebb, legtisztább angyalára, ezért vette el tőlem.