37.rész Better than words

Sziasztok! :)
Mielőtt belekezdenétek az olvasásba, ezt mindenki olvassa el!
Elég szomorú történt ma velem, az ask oldalamon a délután folyamán eluralkodott a pánik, mert valaki feltörte a profilom, megváltoztatta a jelszavam, s a blogger blokkolta az oldalakat. 2 óra hosszán át való pánikolás, kapkodás, sírás után végül megoldódott a probléma, hívást kaptam a bloggertől és egy kóddal beléphettem, megváltoztathattam a jelszavam és minden visszaállt a rendes kerékvágásba.
Megérzéseim szerint az a személy, aki ezt tette, talán olvassa majd ezt a bejegyzést. Remélem, elégedett vagy magaddal, 2 órán át éltem azzal a tudattal, hogy elvették tőlem azt, amit 2 év alatt felépítettem. Nem mondok semmi csúnyát, nem hordalak el mindennek, pedig kedvem lenne hozzá. De nem teszem, mert az olvasóim is megmondták, az ilyen tetteket kétszeresen kapod majd vissza az élettől.
Köszönöm mindenkinek, aki a mai napon mellettem állt, köszönöm, hogy biztattatok, segítettetek, kerestétek a blogjaim részeit, hogy legalább magamnak elmenthessem őket. Fantasztikusak vagytok, nem is kívánhatnék nálatok jobb olvasókat!

Szeretlek titeket!

Nessa. xx

A hajam kócosan terült el a párnán, nem volt túl hosszú, egyáltalán nem volt hosszú, éppen csak annyira, hogy képes volt összekócolódni. Volt hajam, mégis a kórházi ágyon feküdtem. A helyzet az volt, hogy már nem igazán mehettem haza, az orvosok egyszerűen csak nem tudtak mit kezdeni velem, egy új agyra lett volna szükségem, új fejre. Az étel nem maradt meg bennem, kemoterápiát már nem kaphattam, a sugárkezelés nem hatott, maradtak a gyógyszerek és az infúzió, csak amiatt nem haltam éhen. Vártuk a csodát, ami nem jött.
- Szia! - boldogan mosolyogtam a belépő Niallre, néha hajlandó volt hazamenni és otthon aludni, elment megnézni Sütit és az állapotomtól eltekintve mindig hozott valami finomságot. Egy muffint, egy pohár kávét a Starbucksból, egy nyalókát, azt még bírta is a gyomrom.
- Szia, Gyönyörű! - húzta mosolyra a száját, tatyóját ledobta a székre és arcomat a kezei közé véve csókolt meg. Annyira hiányzott. Perceken keresztül nem engedtük el egymást, majd homlokát az enyémnek döntötte és ujjaival elsimította a homlokomból rendezetlen tincseim. - Faith, ma este hazavihetlek - jelentette be halkan, szinte a számba mormolta a szavakat.
- Tessék? - kérdeztem halkan, mintha nem jól hallottam volna, holott hallottam, csupán nem hittem el. 
- Igen - bólogatott, megkereste a kezem és összefonta az ujjainkat, ülőhelyzetbe tornáztam magam ő pedig helyet foglalt az ágy szélén. - Tudod, hogy sosem sodornálak veszélybe, de szerintem jót tenne neked, ha kicsit hazamennénk. Addig beszéltem az orvosoddal, mígnem megengedte, hogy az estét otthon töltsd velem, holnap délután pedig visszahozlak. Ha minden rendben lesz többször is hazamehetsz, amint elég erős leszel viszlek Amerikába és megint megműtenek, remélhetőleg utoljára.
Én is nagyon reméltem, hogy így lesz. 
Arcomat a gyéren sütő nap felé fordítottam, élveztem, ahogy a szél belekapott kusza tincseimbe és a tavaszi, kora esti napfény simogatta fehér bőröm. Talán 1 hónap is eltelt azóta, hogy utoljára otthon voltam.
Mellkasának támaszkodva lépdeltem, lassan mentünk, magamba szívtam az összes koszt és szmogot, mert hihetetlen, de a kórház túlságosan tiszta levegője után még ez is jólesett. A kocsinak támasztott, egy ideig csak bámultunk egymás szemébe, szórakozottan beletúrt a hajamba és nézte, ahogy a barna tincsek kibújtak az ujjai közül. 
- Annyira szép vagy - ejtette ki halkan, szavai szinte elvesztek a szélben. Szemeiben őszinte csodálat és rajongás csillant, simogatta a hajam, a fülem mögé tűrte és csak nézte az arcom.
- Szükségem lenne egy fodrászra - kuncogtam, miközben beletúrtam a frufrumba és hátrasimítottam, néhány pillanat múlva a szél újra a homlokomba fújta a tincseket. Niall halkan nevetve nyomott rá puszit.
- Nem, így jó a hajad, nekem tetszik - ölelt magához, dzsekije szétnyílt és én boldogan fúrtam bele magam a pulcsijába.
Egy ideig csak mozdulatlanul álltunk és öleltük egymást, jólesett, hogy végre szabadban voltam, ráadásul a karjaiban. Az autóban már biztonságosan éreztem magam mellette, bár úgy hittem, a csattanás hangja és az arcomba maró szilánkok, az érzés, ahogy lefejeltem a műszerfalat örökre bennem fog élni, de mellette jó volt. Hátradőltem az ülésben és csak figyeltem az arcát, elég lassan hajtott pont miattam, majd hirtelen letért a megszokott útvonalról.
- Hová megyünk? - kérdeztem, kissé feltornáztam magam az ülésben és kifelé néztem az ablakon.
- Csak teszünk egy kis kerülőt, valamit szeretnék elintézni, néhány perc az egész - mosolygott rám, a kezem után nyúlt és összekulcsolta az ujjainkat.
Niall az egyik sarkon állt meg, azt mondta, néhány perc és jön, én pedig egyedül maradtam az autóban míg ő elrohant. Néztem az embereket, tekintetem megakadt egy pároson, a srác után szinte loholt a lány míg az nem is figyelt rá. Arra gondoltam, velünk ez egyszer sem fordult elő, Niall sosem csinált ilyet, annak a lánynak hagynia kellene menni azt a fiút. De ki vagyok én, hogy mások helyett gondolkozzak?
Megpillantottam őt, ahogy kocogott az autó felé kezében egy kicsi, rózsaszín virágcsokorral. Kezeimet a szám elé kaptam és elhomályosult tekintettel figyeltem, ahogy kinyitotta az oldalamon az ajtót és leguggolt elém. Nem érdekelte, hogy egyszerre mindenki minket kezdett bámulni, végigsimított az arcomon és félénk mosollyal az arcán nyújtotta felém.
- A kórházi már elhervadt, szóval...
A csokrot a mellkasomhoz szorítottam, majd magamhoz húztam az arcát és ajkaimat a szájára nyomtam. Hiányzott, minden porcikájában annyira hiányzott, hiszen a kórházon belül annyira máshogy viselkedett, mint akkor, amikor állítólag minden rendben volt. 
Tudtam, hogy a minket néző emberek szinte mindegyike tudja a történetünket, a média pénzt csinált ebből, cikkeztek rólunk, arról, hogy Niall milyen kitartó, amiért mellettem van. Nem jöttem zavarba, jogom volt ahhoz, hogy halálos betegen akkor csókoljam meg őt, amikor csak akarom, így hát nem terveztem túl hamar elengedni.
- Menjünk haza - mormolta az ajkaim közé, majd adott még egy puszit és kissé elhúzódott. Úgy kerülte meg a kocsit, mintha semmi nem történt volna, bepattant mellém és angyali mosolyt villantott rám. - Tetszik? 
- Gyönyörű - mosolyogtam, simogattam a rózsaszirmokat és a többi virágot, ezek az apró dolgok nagyon sokat jelentettek számomra. Magához húzott és megpuszilta a homlokom.
- Már tudják a nevem, belépek és csak annyit kérdeznek: "Milyen színű legyen, Niall?" - nevetgélt, pillantását a csokron tartotta és halkan felsóhajtott. - Fogalmam sincs, mennyi csokrot vettem itt neked.
- Várj, megnézem! - nevettem halkan, s miután lefényképeztem a csokrot beléptem a galériába, ahol a külön ezekről készült fényképeket tároltam. - Ez az 58. és a 6. rózsaszín.
Nevetett rajtam, a telefont a zsebembe csúsztattam és a vállának dőltem, nem tudtam, hány csokrot kaphatok még tőle.
A kanapén ülve egyszerűen csak élveztem, ahogy Rebeca a hajamat próbálta befonni, kis csatokkal díszítette és sokszor ölelt át, mintha egy kisgyerek lennék, nem pedig a 18 éves barátnője. 
- Baby, nem akarod kicsit békén hagyni Faithet?- kérdezte Liam, s a barátnője mögé lépve összeborzolta a dús, szőke hajkoronáját. 
- Nem - motyogta az orra alatt, majd vidáman elmosolyodott. Jó volt köztük, habár kezdtem fáradt lenni. Nem panaszkodtam, csak ültem Sütit simogatva, néha beleszóltam a beszélgetésbe és fel-felnevettem rajtuk, elkomorodott házunkat újra belepte a nevetés és az erőltetett jókedv. Egy pohár vízzel a kezemben szórakozottan néztem, ahogy Harry ügyetlenül próbálta kibontani az üveg alkoholmentes sörét.
- Add már ide, mielőtt kilövöd a saját szemed! - próbálta meg elvenni tőle Louis, ám Harry szinte letépte róla a kupakot és elégedett arccal emelte a szájához, míg Hayley nevetve simított végig a haján. Figyeltem őket és még mindig nem fogtam fel, hogyan képes ez a 2 srác kalandos párkapcsolataik ellenére egymás mellett ülni és hülyéskedni. 
- Óvatosabban azzal a sörnyitóval, Styles! - figyelmeztette halkan Niall, lehuppant mellém és puszit nyomott az arcomra, közel a fülemhez. Halkan kuncogtam rajta és beletúrtam a hajába, fejét kissé felfelé biccentetté és rám mosolygott, a szobát egyszerre ellepte a csend, míg én végigsimítottam az arcán és elmerengtem a tekintetében. Szinte észre sem vettük, hogy a többiek már nem vágtak egymás szavába, nem érzékeltem, hogy Rebeca ujjai már nem piszkálták a hajam, csak néztem őt és azon járt a fejem, hogyan lehet egy férfi ennyire gyönyörű, s egy ilyen gyönyörű férfinek hogyan kellhetek én. - Jól vagy? - kérdezte halkan, én pedig csak bólintottam és az ölembe húztam Sütit, hogy Niall közelebb tudjon ülni. - Hagyd, ezúttal hajlandó vagyok osztozni vele, hadd élvezze ki a társaságod.
- Nagylelkű vagy - kuncogtam, végigsimítottam Süti apró fejecskéjén, Niall homlokát az enyémnek döntötte és mindketten a doromboló cicát néztük egészen addig, míg egyik tenyerével átfogta az arcom és a fülemhez hajolt. 
- Nem tudom elmondani, mennyire jó, hogy itthon vagy - mormolta, majd homlokát a vállamnak döntve ölelt magához néhány pillanatig. Ujjaim közt morzsolgattam a haját és puszit nyomtam a fejére, majd óvatosan felpillantottam. Az arcomat elöntötte a pír, Niall összekulcsolta a kezeinket és kihúzta magát, a tekintetem összeakadt Zayn barna szemeivel és ő halvány mosolyra húzta a száját. 
- Mi az? - kérdeztem halkan, a hangom vékony volt és bizonytalan.
- Semmi - szólalt meg a fejét rázva Liam, értetlen tekintettel figyeltem, ahogy Hayley lábait felhúzva simult jobban a barátjához, Louis átölelte Alex derekát és a lány ezúttal nem tiltakozott a ragaszkodó ölelés ellen. - Kezd késő lenni, srácok, nem kellene lassan indulnunk?
- De, de igen, Pezz hamarosan hazaér! - tápászkodott fel Zayn, mindketten értetlenül néztük ahogy feltápászkodtak és egyik pillanatról a másikra indulni akartak.
- De hát miért? - pislogtam értetlenül, cuppanós puszit kaptam az arcomra Harrytől, Niall hasonló kérdéseket tett fel a barátainak miközben felállt, hogy utánuk rohanjon az ajtóhoz. 
- Holnap találkozunk - ölelt át Rebeca, perceken át maradtunk úgy, belélegeztem a barátnőm édeskés illatát és némán megköszöntem nagyjából mindent, amit eddig értem tettek. 
- Hova rohantok? - caplatott Niall a kabátjukban toporgó Louis és Alex után, Süti kiugrott az ölemből és Harry után nyargalt. Egy ideig csalódottan néztem a macskámra, aki Haz csizmája köré tekeredett és panaszosan nyávogott egészen addig, míg a fiú fel nem emelte és mosolyogva az ölembe nem helyezte.
- Itt a helyed, haver - paskolta meg a fejét, majd újból egy puszit nyomott a fejem búbjára és Hayley-t az ölelésébe vonva indultak az ajtó felé.
- Mindenki Perrie-t várja haza ennyire? - kérdeztem Zaynt, ő csak megvonta a vállát és mosolyogva nézett rám.
- Vigyázz magadra, Faith! 
Értetlenül figyeltem, hogy kiürült a nappalink, majd Niall karjait széttárva állt meg előttem és megvonta a vállát.
- Fontos dolguk akadt - jelentette ki duzzogva, befészkelte magát mellém és a mellkasára vont. Még mindig azon gondolkoztam, milyen könnyen ugrott ki az ölemből Süti és szaladt Harry után. Úgy éreztem magam, mint akit elárultak, mélyen belül mégis nagyon jól tudtam, ő csak egy szeretetre és figyelemre éhes cica, tőlünk pedig ezt nem épp kapta meg az utóbbi hetekben, Harrytől pedig igen. Nem azért, mert nem akartam törődni vele.
- Szerintem csak le akartak lépni - tűnődtem, s végül leesett az egész helyzet.
- Miért? Egész jó volt a hangulat - motyogott csalódottan, felhúzta a pulcsim és a hasam kezdte simogatni. Ledőltem, ő pedig felém fordulva követte a mozdulatom.
- Nem amiatt, csak szerintem jobbnak látták, ha kettesben hagynak minket - simítottam végig az arcán, majd beférkőztem az ölelésébe és fejem a jobb karján nyugtattam, míg ő a hajammal játszadozott. 
- Igen, ez lehet, hogy nem is olyan hülye ötlet - motyogta, orrát a hajamhoz érintette és mélyen beleszippantott. Amikor hazaértünk ez volt az első dolgom, hosszú percekig támaszkodtam a csempének és csak élveztem a forróvizet, a kókuszos sampon és tusfürdő illatát. - Borzalmas volt az a pár éjjel, amikor nem aludtam bent veled - vallotta be halkan.
Nem mondtam, hogy a kórházban minden éjjel borzalmas volt, mert én többnyire a gyógyszerek miatt átaludtam az éjszakákat, napközben is sokszor elszundítottam, de belegondoltam abba, milyen lehetett neki. Hazajönni az üres házba, az éjszakát egyedül tölteni itt úgy, hogy azon rágódsz, mégis melyik pillanatban történik valami rossz.
- Talán már nem is akarok annyira elköltözni innen - motyogta, s mielőtt kérdezni tudtam volna folytatta is - többnyire minden ebben a házban történt velünk. Milyen szép lenne, ha ide hoznánk majd haza a gyerekeinket, itt tanulnának meg járni, aztán ráhagynánk valamelyikükre és vidékre költöznénk - szerettem hallgatni a terveit, mivel én már megint ott tartottam, hogy nem igazán mertem nagy terveket szövögetni. - Nem gondolod?
- De, az nagyszerű lenne - mosolyogtam rá, orrát az enyémhez érintette és csókot lopott. - De a kanapét visszük magunkkal, ugye?
Felnevetett, kuncogva néztem a szemébe, kissé megkomolyodva aprót bólintott, kezét levezette a nyakamon és ujjai közé vette az apró angyalkát.
- Faith? - ejtette ki halkan a nevem, tekintetét egy ideig a medálon tartotta, halkan hümmögtem és ő ismét a szemembe nézett. - El sem tudom mondani, mennyire szeretlek, ugye tudod ezt?
- Azt hiszem, kezdek rájönni - fúrtam az arcom a pulcsijába, karjait ragaszkodóan fonta szorosabban körém és arcát a hajamba fúrta. - És te tudod? Csak miattad próbálok meg kimászni ebből az egészből, miattunk. 
- Tudom, Angyal - mormolta, jobb lábát az enyéim közé csúsztatta és halkan beszélt hozzám. - Nagy kérés, ha azt mondom, siess? Önző vagyok, de minél hamarabb szeretnélek végre feleségül venni, ami így nem megy. 
- Igyekszem - ígértem, s komolyan is gondoltam. Erre vágytam a legjobban, hogy a saját lábamon, apának csak érintve a karját tegyem meg a rövid utat felé, aztán eltűnjünk kis időre Angliából mondjuk egy szigetre, amit kisajátíthatunk a nászutunk idejére.
Igen, túl fiatalok voltunk ehhez, de a házasság nem volt egyenlő azzal, hogy azonnal gyereket akartunk és valami begyöpösödött életet élni. Az csak egy papír lett volna az egyértelműről, arról, hogy az övé vagyok.
Ültem a vizsgálóasztalon, Niall átölelte a csípőm és én nekidőltem a vállának, míg az erősen akcentussal beszélő orvos előttünk állva mutogatott az agyamat összenyomni próbáló izéről, és arról, hogy az egészet még ők sem tudnák kiszedni a fejemből. Egy műtéttel nem, az pedig nagyon hosszú folyamat, ha Amerikában megműtenek, felgyógyulok, majd esetleg belevágnak egy újabb műtétbe is. Nem akartam ezt, apa, Rebeca és a fiúk Londonban voltak, Niall családja Írországban, mindkettőnk nehezen viselte volna ezt, hiszen akár hónapokig is eltarthatott volna ez a sorozat. 
- Kaphatunk egy kis időt, hogy megbeszéljük? - kérdeztem bizonytalanul. Niall olyan pillantással nézett rám, ami azt sugallta, ezen nincs mit megbeszélni, maradok és megműtenek. De ebbe nekem is volt beleszólásom.
- Hogyne! - bólogatott a köpenyes alak, megkapaszkodtam Niall kezében és lekászálódtam az asztalról, indulásra készen voltam, ám a monológjával még nem végezhetett. - A papírokból kiderült számunkra, hogy a korábbi daganat műtétének alkalmával sérült az egyensúlyközpontod, látszólag pedig most sincs rendben. Ha sikerül a műtét, ám ez továbbra is fennáll, kötelező lenne itt maradni és eljárni a kezelésekre, valamint a műtét kockázattal lehet a szemeidre. A tumor olyan helyen van, hogy nyomja befelé az agyat, ami ezzel zavarja a látásod és bántja az idegeket - behunytam a szemeim és Niall mellkasának dőltem, az utóbbi néhány órában túl sokszor hangzottak el a 'daganat', 'tumor' és 'agy' szavak. Éreztem, hogy bólogatott, kérdéseket tett fel és mondott néhány dolgot, de már nem akartam figyelni erre, túl sokat hallottam egy napra a fejemben vígan terpeszkedő izéről. 
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor beléptünk a kórházhoz közeli hotelszobánkba. A hasam követelt valami ételt, fáradt voltam és nyűgös, aznapra elegem volt magamból és a betolakodóból is. Sokat tűnődtem már azon, elnevezzem-e a lakóm, végül csak "izé"-ként emlegettem és nem épp kedves jelzőkkel írtam körül. Agresszív természetű, nagydarab, rosszindulatú, kötekedő emberként képzeltem el aki a Gustav névre hallgat, de igyekeztem nem megszemélyesíteni. 
Niall elővette a hűtőből az otthoni kórház által ajánlott aloe verás italokat és készítményeket, elmartam egy italt és megszereztem egy csomag mézes puszedlit. Az ágyon ülve egyet szinte egészben nyomtam a számba, majd lassítottam, mert ellentétben Gustavval a pocakomat szerettem, s ő már elég sokat szenvedett minden miatt. 
- Figyelj, Angyal, tudom, hogy fáradt vagy és eleged van már ebből, de meg kellene beszélnünk ezt...
- Kérlek - sóhajtottam, felhúzott lábakkal dőltem a falnak és remegő kezemben egy újabb puszedlit szorongattam - csak néhány percig ne, Niall.
Megértően bólintott, csókot hagyott a homlokomon majd az erkélyhez sétált és kinyitotta az ajtót, kilépett rajta és megállt, néztem az alakját, lassan rágcsáltam el a süteményt és bele-belekortyoltam az italba. Jólesett enni, érezni, hogy a krémes folyadék lecsúszik a torkomon, érezni a mézes piskóta ízét. Egy idő után, amikor csak azért nem halsz éhen, mert infúzióval valamit tolnak beléd ami laktat, elkezded értékelni, hogy van szád és fogaid, amivel megrághatod a szilárd tápanyagot. Elkezded értékelni a nyelőcsöved, a gyomrod, az ízeket, a telített érzést amit egy kiadós ebéd után érzel. Már az boldoggá tett, hogy ettem. 
Nyúltam volna még egy piskótáért, s habár a gyomrom szinte még kongott az ürességtől lemondtam róla. Ismertem magam, vagyis inkább a betegséget, ami terhelte az egész testem, így hát lemondtam arról a bizonyos telített érzésről és a joghurtomat szorongatva lábra álltam. Niall nem látott, egyik kezem a falra helyeztem és lassú lépteket tettem felé, szorítottam az üvegajtót, majd elengedtem és magamtól tettem meg azt a 2 lépést a korlátig. Igazán büszke voltam magamra.
- Faith - rezzent össze, egyik karját rögtön körém fonta és kissé a mellkasához vont - miért nem szóltál, hogy szeretnél kijönni?
- Mert egyedül is sikerült - mosolyogtam rá, ajkát ő is mosolyra húzta ám a szemeiben nem csillant boldogság. - Nem akarom, hogy itt végezzék el a műtétet.
- Már amikor megkérdezted, tudtam - motyogta kedvetlenül, az italt az ajkaimhoz emeltem és belekortyoltam. - Miért? Angyal, jobban bízok az itteni orvosokban, ez egy neves kórház, nem mondom, hogy a londonival van bármi gond, de...
- Nincs semmi gond az otthonival, még mindig itt vagyok, nem haltam meg, otthon is ugyanezt mondták, egyszerre lehetetlen kiszedni az egészet a fejemből. Nézd, Niall, megműtenek itt, ki tudja meddig tart, míg összeszedem magam, aztán újra megműtenek, ismét csak várni kell, aztán rehabilitáció. Hónapokig kellene itt dekkolnunk. Hónapokig akarod fizetni ezt a szobát? Nem mehetünk haza, nincs itt apa, nincsenek itt a fiúk, nincs itt Rebeca, sem a családod, senki. Itt nincs is semmink, akkor? Mi van, ha elrontanak valamit? Mi van akkor, ha megvakulok, megsértenek valamit és fogyatékos leszek, vagy soha többé nem fogok tudni egyedül megtenni ezt a távot? Mi van, ha... ha meghalok?
Csendben hagyta, hogy kiadjam magamból ezeket, az asztalra tettem a joghurtom és két kézzel kapaszkodtam meg, néztem az autókat, a rohanó embereket, mennyire szerettem volna én is közéjük tartozni.
- Ha kell, akkor igen, hónapokig fizetem, és tudod, hogy mindenre van válaszom. Egyetlen telefonhívásomba kerül és akit akarsz, idehozok. Azt mondod, nincs itt semmink, de ez nem igaz, mert amíg itt vagyunk egymásnak nem mondhatod, hogy nincs semmink. Egy kérdésem nekem is van, Angyal, őszintén válaszolj! Neked számítana, ha fordított esetben ez velem lenne így, számítana, ha megvakulnék, valamivel kevesebb lennék, mint amilyen most vagyok, vagy nem tudnék egyedül járni? - csípőjét féloldalasan az erkély kerítésének vetette és karba tett kezekkel várta a válaszom.
- Nem - hajtottam le a fejem, rózsaszínre lakkozott körmeimet nézegettem ahelyett, hogy a szemébe néztem volna - de akkor sem akarok itt maradni. Nem válaszoltál arra, mi van, ha az egész romba dől...
- Nem fog - bökte ki összeszorított ajkai közül. Láttam rajta, hogy legszívesebben megfordult és bement volna, de nem mozdult. Miért nem? Mert egy rossz mozdulat és akár képes voltam levágódni az erkélyről.
Nem feszegettem a témát, bizonytalanul engedtem el a korlátot és tettem egy lépést előre, hallottam a sóhaját, majd a karjai közt találtam magam és bevitt. Tiltakozni akartam, de mielőtt bármit is mondhattam volna már az ágyon feküdtem, fölöttem térdelt és pillantását mélyen az enyémbe fúrta.
- Akármit mondok, nem győzlek meg, ugye? - kérdezte halkan, szeméből eltűnt a bosszúság és gyengéden simított végig az arcomon.
- Nem akarok itt maradni - motyogtam. Arra gondoltam, bezzeg decemberben mennyire vártam, hogy itt legyünk és megszabadítsanak ettől az izétől a fejemben, kerül amibe kerül. Talán belül már éreztem, amit kellett. Nem tartoztam ide, Niall belépéséig az életembe nem hagytam el Angliát, ott születettem, ott is akartam befejezni mindent. - Nem ennyi ideig.
- Megértem - bólintott picit, végigsimítottam a haján és bágyadtan mosolyogva néztem az arcát. - Maradunk pár napot? Nem muszáj sehova se mennünk, nem kell semmit se csinálunk, ha nem akarsz, csak egy kicsit jó eljönni otthonról.
- Mondani is akartam, hogy maradjunk kicsit - villantottam rá egy mosolyt, karjaim a nyaka köré fonva vontam magamhoz. Egészen átlagos volt így feküdni vele, ha csak kevés is, de volt hajam, nem éreztem magam úgy, mint akit kimostak, lehúztak a wc-n és átmentek rajta egy kamionnal, viszonylag éhes sem voltam és nem kavargott a gyomrom, nem beszélve arról, hogy akkor semmilyen fájdalmat nem éreztem a fejemben. Ezt akartam, belefelejtkezni a pillanatba, hagyni, hogy magába szívjon a jelenléte és olyan szorosan ölelkezzünk amennyire az lehetséges.
- Mi az, hogy tovább terjedt?! - Niall hangja zaklatott volt, talán pont ezért sikerült kinyitnom a szemeim. Ismertem ezt a hangszínt, habár összességében egyszer használta ezt velem szemben, egyetlen hajszál választotta el attól, hogy üvöltözni kezdjen.
- Csillapodjon le, Mr. Horan, Faithnek nem tesz jót, ha kiabálni kezd - laposakat pislogtam, háttal állt nekem, testtartása olyan volt, mintha bármelyik pillanatban képes lett volna szétverni a szobát és mindent, ami a kezébe akad. Hallottam, hogy a telefonja rezgett a zsebében de mégis figyelmen kívül hagyta, kinyitottam a szám de az annyira száraz volt, szükségem volt némi vízre.
Megnyomtam a gombot, amivel fájdalomcsillapítót adhattam be magamnak, fejem oldalra döntve bámultam a falat és vártam, mikor tör ki.
- Csillapodjak le - szólalt meg gúnyosan, sosem hallottam még így beszélni, s hangja csak egyre dühösebb lett. - Hónapok óta mondják azt a menyasszonyomnak, hogy nem lehet még megműteni, nem csinálnak semmit, semmit! Most pedig közli velem, hogy terjedt a fejében a daganat?! Nem az lenne a rohadt feladatuk, hogy megakadályozzák ezt?! Mi a f...
- Niall! - összerezzentem, az ajtó kinyílt és Liam lépett be rajta, mögötte a barátnőm lesett be és pillantását rajtam pihentette. - Nyugodj le, haver! - mormolta fülébe, szemeimet immár nem csak résnyire nyitottam, kitépte magát a barátja karjaiból és a hajába markolva indult az ajtó felé.
- Niall - suttogtam, megköszörültem száraz torkom és kezeim az ágyhoz feszítettem, szerettem volna felülni. Hangomra felém kapta a fejét, heves mozdulattal törölte meg az arcát és felém lépett. Fejem a vállának döntöttem, néhány pillanatig szorosan ölelt magához, ujjai megmarkolták a lógó pizsamám anyagát és arcát belefúrta a nyakamba. - Mi a baj? - kérdeztem, kérlelve néztem a barátnőmre és ő értette a célzást, Liam a szobában maradt, míg ő eltűnt az ajtóból.
- Ne haragudj rám, mindjárt visszajövök - mormolta, majd fejét lehajtva fordult el tőlem és az ajtó felé sietett.

Külső szemlélő voltam egy olyan helyzetben, amiről részben tudtam, de látni sosem akartam. Talán Niall akkor jött rá az elkerülhetetlenre. 
Néztem a fiút, aki nem is hasonlított a barátomra. Ökle megállt félúton a fal felé, hátát nekivetve csúszott le a földre és zokogás tört fel a torkából, fejét a térdei közé hajtva reménytelenül markolászta a haját, vállai hevesen rázkódtak. Csupán az öltözködés és szőke hajszín, viseltes Supra cipője bizonyította, hogy ő valóban Niall. Szipogott, egy idő után magába fojtotta a hangokat, kezei leestek a hajáról és csak ült a földön.
- Niall? - Rebeca felé sietett, kezei közt egy üveg vizet szorongatott, leguggolt a remegő fiú mellé és megérintette a haját.
- Jól vagyok - motyogta, hangja mégis elfúlt, felemelte a fejét és megdörzsölte az arcát.
- Menj be hozzá - kérte halkan a barátnőm, felé nyújtotta az üveg vizet de Niall nemet intett és nagyot sóhajtva döntötte hátra a fejét.
- Nem láthat így, biztos megijedt. Képtelen vagyok elmondani ezt neki...
- Tudja - hátradőlt a koszos kövön, hátát Niallhöz hasonlóan vetette a falnak és egy ideig mindketten hallgattak. - Jobb lenne, ha hazamennél kicsit és pihennél, mi itt maradunk éjszakára.
- Nem - nevetett fel gúnyosan, hitetlenkedve - amíg ő itt van én nem megyek el.
Előkotort a zsebéből egy gyűrött zsebkendőt és belefújta az orrát, kezei remegtek, ajkai megduzzadtak, az arca kipirult, megpróbált felállni végül mégis visszaesett a padlóra és halkan nyöszörögve dőlt a barátnőm vállának.
- Nem bírom tovább - ejtette ki halkan, arcán újra kövér könnycseppek folytak végig. Rebeca átölelte és egymást vigasztalva ültek a padlón, most mégis a lánynak kellett erősebbnek lennie.
- Muszáj - simogatta a haját, majd kissé eltolta magától és megpaskolta Niall kipirult arcát. - Nézz ide, Horan! A barátnőmnek szüksége van rád, szedd össze magad és menj be hozzá, mert esküszöm felrúglak, ha nem csinálod amit mondok, világos?!

- Szia! - suttogta, s az arcomon végigsimítva nyomott csókot a homlokomra. Számat mosolyra húztam, haja nedves volt, letekerte az üvegről a kupakot és felhúzott, mohón ittam ki a vizet az üvegből, csak azután szólaltam meg.
- Niall... - ejtettem ki a nevét. Szája sarka kicsit megrándult, mielőtt a szavamba vágott volna.
- Minden oké - mondta, s gyengéden visszanyomott a párnára. Fejét a hasamra fektette, nem szóltam semmit, amikor vállai megremegtek és egy forró könnycsepp esett a takaróra. Hiszen mit mondtam volna? Hazudjak neki én is? Semmi sem volt oké, semmi.