43.rész Can't let her go

~Niall Horan~

Sosem éreztem magam igazán idevalónak, túlságosan közönséges és egyszerű voltam ahhoz a világhoz, amiben éltem. Korábban sokat tűnődtem azon, hogyan képesek mások elrejteni magukban az érzéseiket, a legjobban Lea Michelle és Cory Monteith esete gondolkodtatott el. A férfi meghalt, a felesége néhány hét múlva pedig fellépett az X Factorban és lemezt adott ki. Hiába tűnődtem, választ nem kaptam, a saját példám pedig nem épp így alakult. Nem tudtam azt mutatni, hogy minden rendben, új dalok, CD és egyéb hülyeségekkel való foglalkozáshoz pedig egyáltalán semmi kedvem sem volt. Korábban említettem, hogy az életemet már nem én irányítottam, ez most is így volt, azt kellett tennem, ami a fiúknak tetszett, ezért álltam meglehetősen szánalmas látványt nyújtva az emelvényen, ami a színpadra készült repíteni. Kezeim közt most idegennek tűnt az általam olyan nagyon szeretett hangszer, a nadrágomat tartó övbe plusz lyukakat kellett fúrni, hogy rajtam maradjanak, s egy új póló lógott rajtam. Szinte kétségbeesetten néztem körbe, szemeimmel kiáltoztam a segítségért és mégsem kaptam meg senkitől, elmentek mellettem a stáb tagjai, akik pontosan tudták, mi a helyzet velem. Elmentek mellettem, megigazították a ruhám, a hajam, megpaskolták az arcom és a képembe vigyorogva mondtak valamit, amire nem válaszoltam. Szinte sztrájkoltam, nem magamat akartam menteni, mert nekem mindegy volt, hányan látják majd az égésem, a fiúkat akartam megóvni az általam okozott szégyentől, ők viszont makacsak voltak. 

- Csináld meg, Faith miatt! - biztatott Zayn, s mélyen belül tudtam, az egészet csak azért csinálták, mert nekem akartak jót, de számomra ez akkor nem így tűnt.

- Hagyj elmenni - motyogtam, addigra viszont hátat fordított nekem és elfoglalta a saját helyét. 

Menekülhettem volna, megtehettem volna, mert ha az utolsó pillanatban leléptem volna erről az emelvényről már senki nem cipelhetett vissza, én viszont maradtam. Ajkaim összeszorítva néztem fel, hallottam, hogy a rajongóink a nevünket kántálták, annyira szerettem volna elhinni, hogy ő is ott állt valahol. Valahol a legelső sorban passzírozódott hozzá a kordonhoz és várta, hogy láthassa ezt az oldalam. Túl sokáig gondolkoztam, emelkedni kezdtem, fejemet vadul forgattam, kétségbeesetten néztem a fiúkra, akik mindannyian engem bámultak. Pillantásukkal azt sugározták, nyugodjak meg, minden rendben lesz. Ez a koncertezés valamiféle terápiás módszer lehetett, hogy visszazökkenjek a korábban megszokott életembe, abba az életbe, amelyben Faith nem volt jelen. Zihálni kezdtem, megfordultam, s így háttal a közönségnek értem fel a színpadra. Harry hangja és a visítás egyszerre töltötte be a fejem, ez túl sok volt. Megpördültem, ügyetlenül szorongattam a gitárt és tekintetem vadul jártattam a sorok közt. Kerestem őt, még mindig mindenhol őt kerestem, holott végignéztem, ahogy a családtagjai, barátjai 1-1 maréknyi földet dobtak rá. Előttem ment el, előttem vették el tőlem a testét is, és én mégis mindig őt kerestem mindenhol. Nem volt ott, újra és újra sokkhatásként ért, hogy akárhol kerestem, egyszerűen nem találtam.

A szólómnál csendben maradtam, ekkor már valószínűleg tudták, hogy ez nekem nem fog menni. Tettem egy lépést előre, bejártam a színpad elejét és vadul pásztáztam az embereket, mígnem eljutott újra a tudatomig, hogy akárhogy is keresem, akárhogy kiáltozok érte, nem fogom megtalálni. Meghalt. Meg-halt.

Kezeimmel eltakartam az arcom, nem akartam látni az elkeseredett, döbbent, talán kissé dühös arckifejezéseket. Tudtam, mire gondoltak, olyan volt, mintha egyszerre hallottam volna a stadionban lévő összes ember gondolatát.. Több, mint 2 hónap telt el Faith halálra óta, nekem pedig még mindig nem sikerült megtalálni az utat a gyógyulás felé. Mindenkinek csalódást okoztam.

A fejemre erősített mikrofont leszedtem magamról, leejtettem, s az hangos sípolással jelezte nemtetszését, heves léptekkel közeledtem a színpad hátulja felé, kirángattam a kezem Liam szorításából és lerohantam. Senki sem volt képes felfogni, hogy az egyetlen amire vágytam az a csend volt és magány. 

- Niall! - az öltözők közti folyosón vágtattam végig, minél messzebbre akartam menni onnan. Kezeim a füleimre szorítva menekültem az emberek elől, mert ők annyira nem értettek meg. - Niall, ha most kimész azon az ajtón véget vetsz mindennek! - hallottam Zayn hangját, felfogtam a szavait, de nem érdekelt. - Niall Horan, a rohadt életbe, állj már meg és térj magadhoz! 

Lábdobogásokat hallottam, már a többiek is lent voltak, a koncert abbamaradt, tönkretettem. 

Könnyáztatta arccal fordultam meg, nem láttam semmit, csupán elmosódott foltokként jelentek meg előttem a barátaim.

- Mondtam, hogy kilépek - szavaim összefolytak, hangom csupán hüppögés és nyöszörgés volt. 

- Zayn - Liam hangja figyelmeztető volt, az eddig legmegértőbbnek tartott barátom arca kipirult. Beletúrt a hajába és elfordult, szemeiből zavartság tükröződött, úgy bámult rám, mint egy veszett állatra. Az agyam vészesen pörgött, levegő után kapkodtam, mire Harry tett felém egy tétova lépést. Nekidőltem a falnak és lecsúsztam mellette, átöleltem magam és csak bámultam előre. Ha van igazi fájdalom, akkor ez az, ebben élek hosszú hetek óta.

- Niall, gyere, menjünk haza! - Louis hangja nyugodt volt, felém lépdelt és kinyújtotta a kezét, hogy felhúzzon.

- Hagyd, nem fog jönni - Zayn hangja hideg volt, barna szemeivel csalódottan és dühösen méregetett. Beletúrtam a hajamba, eljött az a pont, amikor már nem bírtam tovább, elpattant a húr.

- Mégis a mi a francot vártok tőlem?! - hangom bezengte a hosszú folyosót, elhallgattak, Harry lehajtott fejjel kezdte bámulni a cipőjét, a többiek meredten bámultak rám. Ritkán, nagyon ritkán fordult elő, hogy üvöltöztem, talán velük szemben ez még nem is fordult elő sosem, de már nem bírtam tovább. Terheltek, nem fogták fel, hogy csak egy kis magányt akartam nyaggatások nélkül, amikor nem figyeltek a nap 24 órájából 25-ben. - Mit akartok?! Ugráljak a színpadon, mintha semmi sem történt volna és minden rendben lenne?! Nem fogok, mert nem megy! Nem. Megy! Nem tudom, mit vártok, de nem tudok megfelelni az elvárásaitoknak és NEM AKAROK KONCERTEZNI! Azt akarom, hogy hagyjatok békén, a rohadt életbe, annyira nehéz ezt megtenni?!

- De Niall, lassan már önveszélyes vagy... - bökte ki halkan Liam. Nem kellett volna megszólalnia, homlokomon kiütközött a veríték, az arcom kipirult és félszemmel láttam az ajtókban álló embereket.

- A kibaszott szemeitek előtt is simán kinyírnám magam, nem ti fogtok megakadályozni!

- Igen? - Harry felvont szemöldökkel pillantott rám, vállai meggörnyedtek, az ő arca is kipirult, fejéről letépte a sötét bandanát és az ujjai közt szorongatta. - Majd ha leütlek a picsába nem lesz alkalmad rá! Nem tudom, hogy ki vagy, Niall! Megértelek, mondhatod, hogy nem, de megértelek! Sajnállak, sajnálom ami történt veletek, de akármit csinálsz nem fogod tudni visszahozni Őt! Próbálunk segíteni, de így nem megy!

- Nem akarom, hogy segítsetek! Egyikőtök sem fogja fel ezt! Nem voltatok velünk, nem tudjátok, hogy mennyire szeretem! Feleségül akartam venni, néhány hónap után már kisbabáról beszélgettünk és azt mondta, ha meggyógyul akkor belevágunk! Fontosabb volt bárminél és bárkinél, az egyetlen ember, aki soha nem akarta, hogy megváltozzak, még ti is akartátok ezt, mindenért, ami most van változnom kellett, nekem ne mondja egyikőtök se, hogy nem! Tökéletesek vagytok, titeket mindenki szeret, viszont én mindig kívülálló voltam, de neki nem te kellettél, Harry, nem Zayn, hanem Én! És elvették tőlem, érted?! Annyira keveset kaptam belőle! - hátamat a falnak vetettem, ujjbegyeimet a tarkómra szorítottam és masszírozni kezdtem. Élesen vettem levegőt, ellöktem magam a faltól és tovább bukdácsoltam a folyosón. Haza akartam menni, haza, az otthonunkba.

Pillantások kereszttüzében kerestem a kijáratot, mígnem összekucorodtam az egyik sarokban és átöleltem magam. Tisztában voltam vele, hogy amit tettem az nagyon rossz volt, mert cserbenhagytam a rajongóinkat, a fiúkat, a stábot, menedzsmentet, mindenkit, de már nem akartam ezt az egészet. A tökéletes nap lett volna arra, hogy valóban ellenszegüljek nekik és kevésbé látványos módszerrel "zuhanjak a mélybe" de ekkor eszembe jutott a lány, Kylee. 

Feltápászkodtam, homlokom a hideg falnak döntöttem és előhalásztam egy zsebkendőt a nadrágomból. 

- Elvigyelek? - Louis hangja csendes volt, tétován állt meg mellettem és nem érintett meg, valószínűleg már feltűnt neki, mennyire nem akartam ezt. 

- Nem megyek...

- Oda viszlek, ahová menni akarsz - szakított félbe, pillantását az enyémbe fúrta nyomatékosítása jeléül. Vonakodva bólintottam, kézfejemmel megtöröltem a szemem és követtem őt végig a folyosón, kifelé az épületből.

- Vigyél haza - motyogtam, s valószínűleg értette is mit akartam. Kihajtott London belvárosából, s a közös házunkhoz vezető út helyett a régi, nem túl hosszú utca felé indult. Könnyek csordogáltak végig az arcomon, nem szólt hozzám, amiért hálás voltam neki. Csak bámultam kifelé a megvilágított utcákra és próbáltam lenyugodni. A szívem hevesen kalapált, amikor megállt a feljárón, s a sötétségben elém táruló a nagy, kihaltnak és réginek tűnő házat. Tatyómból előkotortam a kulcsokat és kikászálódtam a kocsiból. Louis követett, míg a kapuhoz sétáltam és ügyetlenkedve nyitottam azt ki. Meglepődtem, a kertünk ugyanis normálisan nézett ki. Nem voltak gazok a virágok közt, nem nőtt méteresre a fű, valaki gondozta.

- Bemenjek veled? - tétován megérintette a vállam, körülbelül 2 másodpercig tartotta rajtam a kezét, majd elvette és úgy várta a válaszom.

- Nem - motyogtam. - Csak hagyjatok egyedül.

- Holnap délben itt leszek érted - mondta, majd a válaszom meg sem várva beült az autójába. 

Becsuktam magam mögött a kaput és apró lépteket tettem végig az ajtóhoz vezető úton. A falnak dőltem, össze kellett szednem magam ahhoz, hogy bemenjek és nem utolsó sorban muszáj voltam legyűrni magamban azt a düht, amit Faith okozott. Az utóbbi hónapokban annyira dühös voltam erre az ártatlan lányra. Nem érdemelte, nem tehetett semmiről, s talán sokkal inkább a tehetetlenség miatt voltam dühös.
A kulcsot a zárba helyeztem, lassan fordítottam el, mígnem kattant egyet és az ajtó résnyire nyílt. Amikor legutóbb itt jártam ismét előjöttek a rémálmaim, s elmenekültem innen. Ez a hely mindkettőnk számára nagyon kedves volt, hiszen itt éltük a mindennapjainkat, ebben a házban forrtunk össze igazán és lettünk elválaszthatatlanok. Ahogy beléptem elragadott az érzés, de hiába álltam magam mögött a hangosan becsukott ajtóval, Faith nem száguldott le a lépcsőn, nem kaptam meg a belépésemhez járó ügyetlen, lendülettel túltöltött csókot, mely után igazán magamhoz ölelhettem. Tudtam, hogy egyedül voltam a házban, tudtam, hogy az egész életemben egyedül voltam, s valamiért mégsem fogtam fel ezt igazán. Képtelen voltam elengedni őt, mindig és mindig azt vártam, hogy a legváratlanabb pillanatokban felbukkan mögöttem, átölel, puszit nyom a hátamra, beletúr a hajamba és rám nevet. Az agyamban hihetetlen zavartság uralkodott, s ezért fájt annyira a létezés.
A könyvünk már nem volt itt, néhány fontosabb dolgát magamnál tartottam, mint például a mentazöld plédet és a cicáját, viszont az emlékeink itt voltak. A csend körülölelt, s most ez egyszerre volt ijesztő és megnyugtató. Ijesztő volt, mert bár ezt akartam, egyedül maradtam a gondolataimmal, itt volt az esély, hogy saját magam hozzak döntéseket, s ugyanakkor ez megnyugtató is volt, mert senki nem figyelt, senki miatt nem kellett erősnek mutatnom magam. Addig és úgy sírhattam, amíg akartam, szétverhettem a házunkat, azt tehettem, amit csak akartam, nem figyeltek. S itt volt az alkalom az újabb mámorító részegségre.
A hűtőhöz sétáltam, üres volt. Persze, hogy az volt, be sem volt kapcsolva, s itthon egy üveg vörösboron és néhány doboz sörön kívül sosem tartottunk más alkoholt, most viszont ezek is eltűntek. Céltalanul bolyongtam a házban, míg végül a cipőmet lerúgva elfoglaltam a kanapét. Nem merültem önsajnálatba, csak ültem, megkerestem a távirányítót és bekapcsoltam a tévét. Magamra húztam az egyik plédet és üres tekintettel bámultam, el-vissza ugráltam a csatornák közt, majd a tekintetem megakadt az egyiken és nem nyomtam tovább. Engem mutattak, a megszokott témát vesézték ki. Elhagytam önmagam, orvosi segítségre szorulok, kezdek megőrülni, lényegében ennyi. Nem hallgattam végig, ez mind baromság volt egy bizonyos szempontból. Úgy beszéltek rólam, a helyzetemről, mintha nem tudnák, milyen érzés elveszíteni valakit, akit szeretsz, mintha vele valami szokatlan történt volna. Talán abban a körben, ahová tartoztam szokatlan volt, hogy nem vigyorogtam néhány nap után mindenkire, nem játszottam meg magam. Mindig is képtelen voltam megjátszásra, szarul hazudtam, mert nevetni kezdtem, ebben az esetben pedig biztos vagyok benne, hogy két vigyorgás közepette zokogásban törtem volna ki.
Élesen szívtam be a levegőt, megremegtem, az ajkamba haraptam, még most is visszafojtottam volna a sírást, aztán végül rájöttem, hogy itt nem kellett. Nem látott senki, s ha látott volna sem érdekelt, hiszen a szeretet nem szégyen, én pedig mindennél jobban szerettem Faithet.

~Liam Payne~

A koncert el sem kezdődött, máris véget ért. Néha megszólaltunk, összességében viszont csendben ültünk az öltözőben és meredtünk egymásra. Niall eltűnt, ahogy Louis is, arra következtettünk, hogy hazamentek, viszont mi nem indultunk még utánuk. Karjaim a szőke lány dereka köré fontam, fejét fáradtan döntötte a mellkasomnak és halkan sóhajtott. Ő a legjobb barátnőjét vesztette el, de már elindult afelé, hogy túllépjen ezen. Ha volt pozitív ember, akkor az ő volt, mert bár sokszor volt szomorú és sírt, de már képes volt mosolyogva visszagondolni a barátnőjére. Ujjaink összekulcsolódtak a hasánál és homlokom a lapockájának döntöttem, mélyen szívtam magamba az illatát. majd puszit nyomtam fedetlen vállára.

- Nem kellett volna így viselkednetek vele - mondtam halkan, mire Zayn és Harry is egyszerre bólintottak. Tudtam, hogy tudták ezt és már bánták is, látszott rajtuk, ugyanakkor megértettem őket és azt is tudtam, igazuk volt. Mindannyiunkat kikészített, amit Niall művelt, ugyanakkor azt nem szabadott volna hagynunk, hogy kiboruljunk. Most nekünk kellett erősnek lennünk helyette is.

- Ez nem normális már - rázta a fejét Zayn, idegesen túrt bele sötét hajába és körbenézett. Bólintottunk, mindannyian tudtuk, hogy Niallnek komolyabb segítségre is szüksége volt. Az első hetek rendben voltak, de már úgy tűnt, az állapota nem javult, hanem rosszabbodott. - Szólnunk kell valami szakembernek.

- Nem - motyogta halkan Becky. Előrehajoltam, barátnőm nagyon sok mindenben megváltozott, már nem beszélt hangosan, nem ugrándozott közben, halkan mondta és kissé elkeseredetten. - Tényleg nem értitek meg őt. Meghalt a barátnője, a másik fele, az az ember, akivel elképzelte a jövőjét. Faith gyakran elmondta, Niall miket tervezgetett. Venni akartak egy másik házat, összeházasodni, gyereket vállalni, normális életet élni, olyat, amit ő nem kapott meg. Lehet, hogy Faith nekem is a másik felem volt, de neki másképp. Láttátok, hogy néztek egymásra az utolsó pillanatig, egy kicsit nagyon remélem, ti is tudjátok, milyen ennyire szeretni valakit - megszorította a kezem, arcán kövér könnycseppek folytak végig de többnyire még érthetően beszélt. - Niall igazán becsülte őt, tudta, mennyire különleges lányt kapott, ha Faith itt lenne és nekem kellene egy társat választanom neki, őt választanám. Szüksége van rátok, de nem így, nem kell, hogy azonnal rendben legyen minden, nem várhatjátok tőle, hogy koncertezzen, interjúkat adjon, hagyjátok a saját világában és csak beszélgessetek vele, időre van szüksége.

A mondatai mindannyiunkat elgondolkoztattak, csukott szemekkel pihentem a hátának döntve a fejem, s lassan rájöttem, hogy valóban így lesz a legjobb. Rosszul éreztem magam mindazért, amit vártunk Nialltől, nem is csoda, hogy ma kiborult ránk.

Az ajtó kinyílt, meghökkenve néztük mindannyian a belép Louisra, aki kissé haragos tekintetét végigjártatta rajtunk.

- Hol van Niall? - tette fel a gyanakvó kérdést Harry.

- Hazavittem a saját házába - jelentette ki egyszerűen, majd a hajába túrt és elvett egy ásványvizes palackot a hűtőszekrényből. - Seggfej vagy.

- Hova vitted? - kerekedtek el Zayn szemei, én is felkaptam a fejem, de Rebeca megszorította a kezem, ezért befogtam a szám. - Normális vagy?! 

- Azt mondta, oda akar menni, ezért odavittem. Megmondta, hogy hagyjuk egyedül és meg is értem, hogy ezt akarta, mert idegesítő, amit csinálunk vele. Nem fogja felvágni az ereit, sem semmi ilyet, nincs elég bátorsága hozzá. Csak had legyen egyedül, holnap délben érte megyek és majd meglátjátok, hogy semmi baja sem lesz a megszokottakon kívül - mondta, majd lecsavarta a kupakot és meghúzta a vizet, ám Zayn felpattant és meglökte azt, így az összes Lou pólóján landolt.

- Nem igaz, hogy ennyire felelőtlen vagy! A rohadt életbe Louis! 

Óvatosan kiemeltem az ölemből a barátnőm, erősen szorította a kezem és arcát a mellkasomhoz préselte, Harry is felemelkedett és az egymásra ellenségesen bámuló fiúk közé lépett, nem mintha ezzel megakadályozhatta volna a kitörni készülő üvöltözést.

- Ha akarna valamit tenni, akkor megtehetné velünk egy házban is - sziszegte, a kupakot az üres üvegre tekerte és a szoba egyik sarkába dobta. - Lehet, hogy nagyon sok szarságot csináltam már, de azt képes vagyok eldönteni, hogy egyedül hagyhatom-e Niallt vagy nem. Nem fog semmit sem tenni, mert tudja a lány nevét, aki megkapta Faith szívét. 

- Érte megyek - Zayn idegesen túrt mindkét kezével a hajába, felpattantam, amikor Louis taszított egyet a köztük álló döbbent fiún és vészesen közel állt meg Zayn előtt. 

- Nem, rohadtul nem mész érte. Igaza van, mert egyikünk sem tudja, milyen elveszíteni egy ilyen fontos embert, csak ő. Tudja, mi a jó neki, szóval rohadtul itt fogsz maradni te is a seggeden és kivárod, hogy holnap hazahozzam! 

Más módon, de ekkor nálam is betelt a pohár. Nem kezdtem üvöltözni, nem szálltam be a vitába, megértettem Louis-t és kivettem a saját részem Zayn aggodalmából, de nem mondtam semmit, inkább a karjaim közt halkan hüppögő lányt választottam, mert Niall is pont így tett volna. Felnyaláboltam, arcát belefúrta a nyakamba, miközben kinyitottam az ajtót és magukra hagytam őket. Nem biztos, hogy helyes döntés volt, de nem akartam, hogy Rebeca hallja ezt.

- Menj vissza - arcomat a kezei közé fogta, már a kocsiban ült, s kezdett megnyugodni. Végigsimítottam kipirult arcán és gyengéd puszit hagytam a száján.

- Megoldják - bekapcsoltam az övet, megigazítottam a vállánál, majd készültem becsapni az ajtót, de újból megfogta a kezem.

- Menj be, Liam. Csak várd meg, míg lenyugodnak - kicsi kezével fáradtan dörzsölte meg az arcát. Aprót bólintottam, neki nem mondtam volna nemet, s bár nem szívesen hagytam egyedül a kocsiban, mégis megfordultam és visszamentem. 

A szobában szétszóródva ültek, Zayn álla megfeszült az idegességtől, miközben hevesen pötyögött a telefonján, Louis elgondolkozva könyökölt a térdein, míg Harry csendben meghúzódott köztük.

- Nem alszok otthon - jelentettem be, válaszul egyszerre bólintottak. - Holnap vegyél fel, mikor mész Niallért - pillantottam Louisra. Újra csak bólintott, idegesen álltam köztük, törtem az agyam azon, mit kellene mondanom nekik. - Remélem, ezt nem akarjátok előtte csinálni, nem hiányzik egyikünknek sem, hogy még mi is gyilkoljuk egymást. Legfőképp nem neki. 

Ez volt a végszavam, nem voltam már kíváncsi a birkamód bólogatásaikra, megfordultam és kisétáltam, ha valaki megszólított csak intettem, hogy hagyjon. A kocsi felé kocogtam, nem szerettem egyedül hagyni Rebecát. Nagyot fújtam, amikor beültem mellé és száját halvány kis mosolyra húzta.

- Rendben vannak - mondtam, elhelyezkedtem az ülésben, ám mielőtt még elindultam volna hátradőltem és lehunytam egy pillanatra a szemeim.

- Nyugodtabb lennék, ha hazamennél velük, szólok apának, hogy jöjjön értem - már húzta elő a telefonját, de megfogtam mindkét hűvös kezét és a számhoz emeltem őket.

- Veled akarok lenni - motyogtam, ujjai a hajamba túrtak és végigsimítottak az arcomon. Ha nem is teljesen, de Rebeca mellett kizökkentem a nyomottságból, képes voltam megnevettetni őt, ez pedig boldoggá tett. Úgy éreztem, én félig-meddig már eleget tettem Faith kérésének, lassan, de biztosan a barátnőm haladt a gyógyulás felé. - Szerinted helyes döntést hozott Louis?

- Nem lesz semmi baj - kikapcsolta az övet és átölelt, arcom belefúrtam a szőke hajzuhatagba és nagyot sóhajtottam. - Szüksége van egy kis magányra.

- Félek - motyogtam, nem akartam őt ezzel terhelni, de másnak nem tudtam elmondani ezeket. - Nem tudom, mit kellene még tennem.

- Ne gondolj erre, te mindent megpróbálsz Liam. Niall tudja, hogy később még minden rendbe jöhet, talán ezért ilyen, mert fél attól, hogy lesz majd valaki más, akit szerethet - hangja elfúlt, szorítottam a derekát és lenyeltem a magamban felgyülemlett érzelmeket és kérdéseket. - Jobban, mint őt.

- Menjünk innen - megtöröltem a szemem a kézfejemmel, majd ujjaimmal lesimítottam az arcáról a könnycseppeket, s puszit nyomtam a homlokára.

A hazafelé úton azon gondolkoztam, vajon igaza van-e, s Niall valójában tényleg ettől fél-e. Korai lett volna bevetni őt a nők közé és azt mondani, ismerkedjen, mert Faith is váratlanul, kérés nélkül esett be közénk, ezért csak abban reménykedtem, jön majd valaki, aki segíteni fog rajta.