42.rész Don't judge me

- Azért engedem, hogy ezt csináld, mert tudom, hogy most erre van szükséged, de ez nem azt jelenti, hogy mától mindig ezt művelheted. Ez csak egy ideiglenes állapot, Niall.
Fejem az asztalra bukott és igen, Zaynnek most igaza volt, erre volt szükségem, túl könnyű volt és mégis húzta lefelé a gravitáció. Nem gondoltam rá, Zayn nem hagyta, hogy egy bizonyos mennyiség után tovább igyak, így a dolgok nem fajultak el úgy, mint legutóbb. Amikor elvesztettem az erőm és fogsorom a pohárhoz ütődött, majd szinte belefejeltem, akkor húzta el előlem. Még percekig, talán órákig ültünk az eldugott asztalnál és akadozó beszéddel, le-lebukó fejjel beszéltem neki mindenről, ami eszembe jutott.
Homályos emlékeim közt megjelent egy fekete kocsi, Zayn vállának dőlve botladoztam ki a kocsmából, s a hátsó ülésre dőltem. Szinte rögtön elaludtam, de az autó megdőlt és tudtam, most értünk "haza". Sosem voltam még így részeg, sosem ittam még szomorúságból. Most az öntudatlanság annyira kellemes volt.
Valahogy betántorogtam a házba, feljutottam a lépcsőn és még röhögtem, csapkodtam is, amikor Louis apáskodóan rángatta le a nadrágom, majd húzta rám a takaróm és hagyott némi vizet a szekrényemen. Felüdülés volt elsüllyedni a mély, álomtalan alvásba, az alkohol nyújtotta nyugalomba.
Reggel minden visszatért, a lüktető fejfájás mellett újra ő volt az első gondolatom. Ahogy kinyújtottam a kezeim, forgolódtam és utána tapogatóztam fájdalmasan rúgással férkőzött vissza minden a fejembe. Figyelmen kívül hagytam az egyetlen szem fehér bogyót és az üveg vizet, lassú léptekben, halkan tántorogtam el az ajtóig, egyenesen a konyhába mentem, azt akartam, amit tegnap. Teljesen kiütni magam, megállni ott, ami a normális részegséget jelentette és nem a tomboló düht.
Felcsillanó szemekkel vettem ki a likőrnek kinéző kék cuccot. Női pia volt és rettenetesen édes, de az íz nem számított.
- Tedd vissza, Niall - Harry kivette a kezemből és becsukta a hűtőt. Egyszerre értetlen és bosszús tekintettel néztem rá.
- Nem, add vissza, kérlek! - kinyújtottam felé a kezem, nem próbáltam hatni rá, úgy gondoltam, épp eléggé tudja már, mennyire szükségem van arra a löttyre.
- Nem, mert ha most odaadom holnap is lejössz érte. Nem hagyom, hogy egy alkoholista váljon belőled, érted?
- Csak egy kicsit tapasztalnád meg, amit én érzek! - vágtam a fejéhez. Meggondolatlan voltam, s nem várt reakciót kaptam tőle.
- Miért? - nézett rám, zöld szemeit elfutották a könnyek és lebucskáztak az arcán. - Szerinted nekem nem fáj? Szerinted én nem szerettem őt? Nekem nem kell túltenni magam az elvesztésén? Neked a barátnőd volt, de nekem meg a barátom és tudom, hogy az én fájdalmam semmi a tiédhez képest, de nekem is fáj, ahogy az is, hogy ezt műveled magaddal! - a végére már kiabált, Harryt így látni furcsa volt, nem egyszer láttam már igazán kiborulni, de ez más volt, mégsem csináltam semmit. Ujjai közt úgy markolta az italt, mintha az élete múlna rajta, csak megfordultam és kiléptem a konyhából. Mit mondhattam volna neki? Egy ideje már nem voltam képes szánalmat mutatni más iránt, s valószínűleg nem én voltam az a személy, akitől segítséget várt volna bárki is.
A lépcsőn felé igyekezve nem tudtam sehogy sem elzavarni a lábaim közt rohangáló Sütit. Ajkaim szorosan préseltem össze, újra emlékeztettem magam arra, hogy Faith macskája. Nyávogva kocogott el a kanapé felé és felugrott rá, majd le, s el-vissza rohangált a nappaliban. Figyelmen kívül hagytam a rám bámuló szemeket, ahogy azt is, hogy Zayn halkan szólított.
A tehetetlenséget és az állandó sírást lassan átvette valami más, a düh. A hídon állva valahogy könnyebb lett volna egyszerűen csak leugrani és feladni mindent, mégis szerettem volna azt hinni, van még itt keresnivalóm. Kapucnim árnyékába bújtam és kezeim a zsebekbe rejtettem, csak egy gyors mozdulat lett volna, hogy átmásszak az akadályokon és belezuhanjak a hideg Temzébe. Életem legkönnyebb döntése lett volna, mégis csak álltam és néztem a nyugodtan csordogáló folyót. Emberek mentek el mellettem és hosszú idő óta most először veszhettem el igazán köztük. Ruháim lógtak rajtam, hajam a homlokomba esett és fejem tetején barna foltokban látszott, hogy nem természetes szőke a hajam. Ez a roncs nem is emlékeztetett arra a Niall Horanra, aki alig egy éve még energiabombaként élvezte a koncerteket és nagykanállal falta az életet. Tönkretettem magam és a bandát is, talán befellegzett a karrierünknek, ami engem nem igazán érdekelne, a fiúkat viszont annál inkább. Már nem akartam ezt az életet, az újságok már nem a sikereinkről cikkeztek, hanem rólam, arról, hogy egyre mélyebbre süllyedek. Nem érdekelt, az embereknek fogalmuk sem volt róla, mi az igazság.
Kezdtek felfigyelni rám, túl sokáig álltam egy helyben, már nem nézhettek csak egy álmodozó turistának, épp ezért megmozdultam. Ujjaim szorították a fehérre mázolt vasat, előrehajoltam, néztem a vizet és szemeim becsuktam, csak annyi lett volna a dolgom, hogy áthajoljak a korlátok közt és az egyensúlyom a felsőtestemre helyezzem, hogy előrebillenjek, de ennek nem így kellett véget érnie. Ez az én belső harcom volt, nem tartozott senkire sem, hogyan akarom megoldani a problémáim, nem egy újabb érdekes cím akartam lenni az újságok címlapján.
Eszembe jutott, hogy maradt még egy kicsi nekem Faithből. Lassan fújtam ki a levegőt, kinyitottam a szemeim és a távolba meredtem, néztem a gyönyörű Londont és én mocskosnak láttam a világot, hiszen én ismertem az igazi tisztaságot. Elhátráltam, lehajtott fejjel lépdeltem tovább, le a hídról, tovább az életbe, s a gondolataim pörögtek, miközben a szél csípte könnyáztatta arcom.
Előhúztam a telefonom, nemes egyszerűséggel kinyomtam Louis-t és figyelmen kívül hagytam a rengeteg nem fogadott hívást jelző üzenetet. Remegett a kezem, hosszú idő óta először nem Faith hangpostáját akartam hallani.
- Niall? - összeszorult a torkom, a férfi hangja is más volt. Nehezen szólaltam meg, egészen hozzászoktam már ahhoz, hogy csak a saját magam nyomasztó társaságát élveztem és végső esetben szólaltam meg.
- Én vagyok - motyogtam. Nem tudtam, mit kellene mondanom, már nem ápoltam túl jó barátságot a szavakkal.
- Minden rendben? - hülye kérdés volt, semmi sem volt rendben és ezt rajta kívül senki sem tudta jobban.
- Segítséget szeretnék kérni - suttogtam. Annyira nehéz volt kimondani ezt, nehezebb minden másnál, mert úgy hangzott, mintha megalázkodtam volna a vállamat nyomó súlyok alatt, holott nem erről volt szó.
Tekintetemmel kétségbeesetten kerestem egy padot, valamit, ahová leülhettem, mert a lábaim egyre nehezebben vittek előre.
- Hol vagy? - a hang aggódó volt és kicsit talán ideges is.
- A Temzénél - motyogtam, majd már csak az egyenletes sípolást hallottam.
Összehúztam magam és bámultam a vizet, emlékeztem arra az estére, amikor először csókoltam meg. Megérintettem a padot, csodálkozva vettem észre az 'F' betűt, nevén végighúztam mutatóujjam és átvezettem az 'N'-re. Az ajkamba kellett harapnom, ez volt az a pad, itt kezdődött minden. Fájt azon gondolkozni, mennyi minden telt már el azóta, hogy akkor este először tartottam őt igazán a karjaimban.
Figyeltem az embereket, az andalgó párokat, kocogókat, a kutyát sétáltató idős hölgyet. Voltak ők, és voltam én. Szerettem volna azt gondolni, valahol nagyon messze tőlem mégis itt volt Faith, de igazából ez nem így volt. Azt remélten, valahogy majd segíteni fog rajtam, hogy én nem láthattam őt, de ő látott engem.
Összerezzentem, amikor egy kéz érintette meg a vállam, majd a férfi leült mellém. Nagyokat kellett pislognom ahhoz, hogy ne homályosan lássam Faith édesapjának meggyötört arcát.
- Örülök, hogy felhívtál - köszörülte meg a torkát - annak még jobban, hogy segítséget kérni.
Bólintottam, szükségem volt még néhány percre, hogy összeszedjem magam amennyire tudom.
- Hogy vagy, Niall? - érdeklődött. Lehajtott fejjel tűnődtem azon, mit mondjak.
- Én... - hangom elfúlt, kezeim a tarkómra helyeztem és összeszorított szájjal igyekeztem nem utat engedni a könnyeimnek - nem jól. De nem panaszkodni akarok, szeretném tudni, hogy ki... kit mentett meg Faith.
Nagyon nehéz volt kiejteni ezeket a szavakat, nem tudtam, mit kellene mondanom, hogyan fogalmazhatnám meg ezt.
- Mire gondolsz pontosan? A lányom több emberen is segített - arcomat a kezeim közé fogtam és megdörzsöltem. Szerettem volna már elhallgatni és elmerülni magamban.
- A szívére - nyögtem - szeretnék találkozni azzal, aki megkapta.
- Niall, nem tudom, mennyire jó ötlet ez. Az a lány...
- Lány? - csillantak fel a szemeim. Valahol mélyen remélni mertem, hogy hasonlít rá egy kicsit és olyan jólelkű is, mint ő, habár tudtam, nincs még egy olyan ember, mint Faith.
- Kylee nagyon beteg még most is, otthon van, de pihennie kell - azzal, hogy kimondta a nevét csak még jobban felkeltette az érdeklődésem.
- Kylee a neve? - pislogtam nagyokat, s fejemet felemelve néztem rá. - Mondanál róla pár dolgot? Nem zavarnám, csak szeretném látni, csak szeretnék neki mondani pár dolgot Róla és megkérni, hogy nagyon vigyázzon magára.
Úgy bámultam, mint egy megrugdosott kölyökkutya, holott egy ilyen állat szerencsésnek volt mondható mellettem.
- Rendben - értetlenül néztem rá, nem vártam ezt a választ. Azt hittem, nemet fog mondani, így hát csak pislogtam, s aprót bólintottam.
- Köszönöm - motyogtam, majd felálltam és a kabátom összehúzva magamon újra letekintettem a padra mielőtt indultam volna.
- Mi történt itt? - kérdezte a férfi. Követte a tekintetem a padra és ujját végighúzta a lánya nevén, nagyot nyelve bámultam a víz felé. Annyira nehéz volt másoknak beszélni az érzéseimről, rólunk.
- Semmi komoly - nagyot nyeltem, kapucnim megigazítottam a fejemen és a nyakam behúzva néztem le. - Neki fontos volt, nekem is, de igazán nem nagy dolog.
- Niall, tudom, hogy bizonyára nem én leszek az, akinek kiteregeted a kapcsolatotokat. Faith nagyon félt, hogy oda juttok, ahová én és az édesanyja...
- Tudom - ajkaim összeszorítottam és mély levegőt vettem. Nem akartam róla beszélni, mert fájt. Az édesapja sokkal több időt töltött vele, mint én, én annyira keveset kaptam. Talán örülnöm kellett volna neki, hogy egyáltalán tölthettem időt ezzel a lánnyal, legalább néhány csodálatos hónapra az enyém lehetett, de ezt elnyomta az elvesztése okozta fájdalom.
- Hazaviszlek, rendben? - összerezzentem, amikor a karomnál fogva nógatni kezdett. Én már csak nem akartam, hogy az emberek hozzámérjenek, mert ezekkel taszítottak ki a gondolataim közül.
Bólogattam, pulcsim ujjával megdörzsöltem az arcom és eltüntettem a könnyeim. Egy zsebkendő után kutattam a nadrágzsebemben, kifújtam az orrom és lehajtott fejjel kullogtam a nálam magasabb, testesebb ember után. Már mindegy volt, hogyan jutottam haza, csak otthon akartam lenni, s ez praktikusabb megoldásnak tűnt annál, hogy a gondolataimba süllyedve kóboroltam London kellős közepén.
Az ablak felé fordultam és néztem a várost, eszembe jutott, mennyire nem akarta, hogy Amerikában műtsék meg. Dühös lettem, számat szorosan préseltem össze, saját magam dühítettem azzal az elmélettel, hogy az egész miatta volt. Ő döntött úgy, nem hagyja, hogy segítsek. Ha ott maradtunk volna talán most is épp a kellemes szállodai szobánkban pihennénk. De nem maradtunk.
Lehajtottam a fejem és a hajamba túrtam, nem is vettem észre, hogy mellettem ült valaki, összegörnyedve próbáltam kiszakítani a fejemből mindent, ami hozzá kapcsolódott, ugyanakkor a tudatomba beleégett minden szava, minden gesztusa.
Annyira hiányzott, annyira nagyon, égetően, fájdalmasan hiányzott. Hiányoztak a reggeleink, ahogy tartottam a karjaimban, levittem reggelizni, kuporogtunk a tévé előtt és teát szürcsöltünk, de ezeknél jobban hiányzott, amikor hosszú haja kissé kócosan omlott a hátára, jobba-balra hintázott, amikor kiugrott mellőlem, s a szekrényhez szökdécselve kapkodva rángatott ki néhány ruhadarabot. Gyakran volt késésben, hiszen többnyire elhúzódtak a reggeleink azzal, ahogy nagyokat pislogva ébredezett mellettem. Amikor nem volt turné, neki csak iskolába kellett mennie, nekem pedig a stúdióba, próbára vagy interjúra a srácokkal, amikor még mindkettőnknek volt egy kis saját élete, s öröm volt egymás karjaiba omlani a nap végén. Ha egyetlen napot újra átélhettem volna a kapcsolatunkból, az egy ilyen lett volna, mert úgy éreztem, nem becsültem eléggé azokat a pillanatokat, a reggeleket, melyeken még kissé zavartan öltözködött előttem, amikor az autóban nehezen búcsúztunk el egymástól, s a legnagyobb gondunkat az jelentette, hogy a szobában hűvösebb volt, mint a meleg takaró alatt. Egy eseménydús nap után másra sem vágytam igazán, mint rá, s hatalmas boldogságot jelentett, amikor beléptem az ajtón és ő az utolsó lépcsőfokról leugorva a karjaimba vetette magát. Emlékeimben ez a Faith élt, s nem az a pityergős, szomorú, önbizalomhiányban szenvedő lány. Minden nappal egyre jobban és jobban szerettem, felébredtem mellette és perceken át csak azon tűnődtem, mégis hogyan volt lehetséges ez, hogyan fekhetett az én mellkasomon egy olyan lány, mint ő. Csak egy ilyen napot akartam még, hogy a szokásos esti filmezésünk során ezerszer csókolhassam, ölelhessem újra és mondhassam el neki, mennyire szeretem. Szavakkal kifejezhetetlen módon rajongtam a barátnőmért, már-már betegesen szerettem, szeretem még most is.
- Niall - befelé tartottam a házba, hátam meggörnyedt és botladozva haladtam a kis kerti úton. Már hallottam a trappolást, nem sokkal később pedig Louis feje bukkant fel a jobb karom alatt. Nem is mondott semmit, csak biccentett Mr. Freelove felé és kezét a hátamra fektetve vezetett befelé. Nem láttam a könnyeimtől, ugyanakkor már azon kezdtem gondolkodni, mivel is enyhíthetnék most a fájdalmamon, de már nem tartottak itt semmilyen alkoholtartalmú italt. Maradt a megszokott módszer, azaz a tűrés, hogy magamba zárkózva hagytam pörögni az agyam, s akkor is rá gondoltam, ha nem akartam.
- Niall, Faith arra kért, vigyázzak rád, ha neki már nem lesz alkalma erre. Ígéretet tettem a lányomnak és a te érdekedben mondom, nagyon megijesztesz ezzel mindenkit, de legfőképpen őt, ha most lát téged ebben állapotban.
A szavak elsuhantak volna mellettem, ha nincs benne a mondatokban az ő neve. Már nem hintáztam előre-hátra, csak befelé fordultam az ágyamon és ezzel próbáltam mindenki tudatára adni, hogy hagyjanak békén. Nem kellett társaság, többnyire már lenyugodtam, egyedül akartam lenni.
- Ha látna, valahogy segítene - morogtam, s nem fordultam meg. Sehogy sem értették meg, hogy az egyetlen, amit ebben a helyzetben igazán akartam, az a nyugalom volt. Néhány nap, hét magány anélkül, hogy reggelente nyaggatnának az étellel, napközben pedig hol étellel, hol azzal, hogy menjek ki, csináljunk valamit. Senki nem fogta fel, hogy nem ezt akartam. Ők nem pótolhatták Faithet, senki.
- Niall - kezemből kiesett az üvegpohár és a padlón csattant, Harry rezzenéstelen arccal nézett rám, kikerülte a szilánkokat és előkerítette a seprűt, s miközben lelkesen beszélni kezdett összehúzta a pohár maradványait. - Képzeld, most értesített minket a kiadó, hogy újra elmehetnénk Ghánába vagy egy másik szegény országba, hogy segíthessünk az embereken. Az emberek adományokat gyűjtöttek, amiket mi vihetnénk el. Arra gondoltam, saját zsebből mindannyian tehetnénk még a pénzhez, hogy növeljük az összeget, így egy kórházat és iskolát is tudnánk építtetni. Nem lenne fantasztikus?
Néztem rá, szavainak jelentését kuszán összeraktam a fejemben, de csak néztem rá összezárt szájjal és a figyeltem a csörgő szilánkokat a padlón.
- Mit szólsz hozzá? - kérdezte kissé elbizonytalanodva, ugyanakkor arcán még most is mosoly ült és reménykedve pislogott rám. Nehéz volt nemet mondani neki.
- Tudod, hol a bankkártyám, vedd le róla az összes pénzt - mondtam, s elfordultam, hogy egy új pohárba töltsek magamnak némi vizet. - Nem megyek se Ghánába, se sehova, de a pénzem odaadom, nekem nincs szükségem rá.
- De Niall...
- Nem megyek - közöltem szorosan összepréselt ajkaimon keresztül.
- Nem értem, miért jó ez így neked - bámult rám, hangja sokkal hűvösebb lett - de akkor csináld, ha úgy érzed, ilyen szánalmasan akarod leélni az életed. Nem fogok elmenni, mert nem vagyok az a típusú ember, nem is tudnék megbirkózni azzal, ha magadra hagynálak, de ezzel nem csak magadat teszed tönkre, hanem mindenkit és mindent. Az egész bandát, a karrierünket, mindent, amit felépítettünk.
- Haz... - Liam állt az ajtóban, megütközve nézett a göndör hajkoronájú fiúra, míg én lezárni készültem mindent.
- Téged érdekelne ez, ha Hayley meghalna? Téged érdekelne a rohadt karriered? - olyan hidegen beszéltem, ahogy csak tudtam, s ez már nem esett nehezemre. Egymás szemébe bámultunk, zöld szemeiben már rögtön megbánás tükröződött, nyitotta a száját, hogy visszavonja a mondottakat és bocsánatot kérjen, de igazából teljesen igaza volt. - Mert engem már nem érdekel. Kilépek.

~Louis Tomlinson~

Követtem őt, nagy, gyors léptei miatt hosszú, göndör haja vadul hintázott jobbra-balra. Még mindig teljesen sokkos állapotban voltam, gyorsítottam a lépteimen és beértem őt. Dacos ajkait összeszorította és átölelte magát, lehajtott fejjel közelítette meg a kocsit és nem nézett rám. 

- Alex - szólítottam, kinyújtottam felé a kezem de arrébb lépett és elfordította a fejét. Ez jobban fájt minden szónál, amit a fejemhez vághatott volna. - Alexis...

Egy idő után beleuntam a próbálkozásba, néhány lépésnyire voltunk az autótól, amikor finoman átfogtam a derekát és magamhoz húztam. Ficánkolt a karjaimban, mielőtt megpördült volna és a már-már megszokott gyilkos pillantással mért végig.

- Hagyj békén! - hangja halk volt, figyelmeztető, az utóbbi időben nem hallottam ezt a hangszínt, nem használta velem szemben. Annak ellenére, hogy már meglehetősen hosszú ideje tengettük egymás mellett a napjainkat, néha még mindig vitákba sodortuk magunkat. Küzdött a korábban túl megszokottá vált álarca ellen, melyet néha még most is felöltött, ha szüksége volt rá. 

- Ha most rám akarod hárítani az egészet, baromira nem lesz igazad és ezt te is pontosan tudod. Elküldhetsz Alex, el is menekülhetsz, de nem végleg, szóval ne is nehezítsd meg ezt - arcát a kezeim közé véve a szemébe néztem és halkan, lassan beszéltem hozzá. Szemeiből néhány pillanat alatt eltűnt a harag, kezével már nem eltolni akart magától, hanem átölelt és fejét a mellkasomra hajtotta. Arcom belefúrtam a hajába és behunyt szemekkel öleltem, az egyik felem őrjöngött a boldogságtól, a másik, némileg nagyobbik viszont aggódott egyszerre több dolog miatt is. Felnyaláboltam a lányt, mocorgása ellenére az autóhoz vittem, ügyetlenkedtem a zárral, majd kinyitottam az ajtót és mosolyogva tettem az ülésre. Alexis ritkán engedett igazán betekintést nyerni a belsőjébe, s rendszerint én voltam az a szerencsés, akinek megmutatta magát. Barna szemeiből vegyes érzelmek tükröződtek, többek között azért is alkottunk jó párost, mert a rengeteg különbség ellenére mégis nagyon hasonlítottunk egymásra. Ő némileg enyhébb változatát élte át annak, amit én, s velem együtt a többiek is Niall kivételével. Ő is magán cipelte azt a súlyt, ami ránk szakadt, nem akkorát, mint Niall, nem is akkorát, mint én, de egy kis részét igen, mert aggódott miattunk és tudta, min mentünk keresztül az utóbbi néhány héten.

- Most mi lesz? - lehelte, kezét a hajamban tartotta, míg guggolásba ereszkedtem az autó mellett és fejem a combjának támasztottam. Szabad kezét az enyéim közé fogtam, s miközben csókot helyeztem rá ragyogó tekintettel néztem az arcára. - Lou...

- Annyira rossz lenne szerinted, ha gyerekünk születne? - feltételes módban beszéltem, holott ez felesleges volt. Gyerekünk lesz. Már van, kicsi, de van.

- Nem, nem Louis - kezeit elhúzta és átfogta a fejét, némileg csalódottan fordultam el és gondolkoztam azon, mit mondhatnék. - Csak... nem most, nem hinném, hogy készen állok erre. Lou, én előtted nem is akartam családot, nekem még az is nagyon furcsa, hogy veled élek. Én... örülök, de nem tudom, mi lesz most, mert nekem ez az egész úgy lenne normális, ha legalább 4-5 éve már a feleséged lennék és esetleg még terveztük is volna. De így...

- Legyél a feleségem - kaptam fel a fejem. Fejét a tenyerébe ejtve kezdett halkan nevetni, közelebb másztam hozzá és izgatottan dugtam arcom az övéhez. - Leszel? 

- Lou, ne csináld ezt - nevetett, s karjait a nyakam köré fonva nézett a szemembe. 

- Nem utasíthatsz vissza - motyogtam, s őszinte mosollyal az arcomon néztem rá.

- Nem kérdezheted komolyan.

- Miért nem? Teljesen komolyan gondolom. Nézd, tök béna ez az egész helyzet, nem készültem semmilyen beszéddel, nincs gyűrű és térdelés helyett guggolok, de szeretlek, igazán, nagyon - miközben ezeket mondtam egyetlen dolog jutott eszembe. Az, hogy Niall nem várt ennyit, mégis elvesztett szinte mindent, ami fontos volt neki. Miatta nem tehettem meg, hogy várok.

- Te teljesen bolond vagy - nevetett, kósza tincseim elsimította a homlokomból, majd kezét az arcomra helyezve cirógatta borostás állam. - Ne csináld ezt velem, Louis.

- Nem kell most, várhatunk, de egyszer úgyis megtenném. Megkérdezzem máskor? Rendesen, tudod, puccos helyen, rózsákkal meg egyéb giccses cuccokkal, amiket amúgy utálsz, de szépek, megteszem - felállni készültem, amikor visszahúzott és komolyan nézett a szemembe.

- Fogalmad sincs róla, miről van szó, ne hülyéskedj - rázta a fejét, karomat szorosan fogta és hatalmas szemekkel nézett rám. Azok a kitágult pupillák kísértetiesen emlékeztettek a múltunkra. Akartam ezt a lányt, komolyan gondoltam, hiszen annyi mindenen mentünk már keresztül. 

- Pontosan tudom, miről van szó. 

- De ezt nem ennyire hirtelen kell eldöntened, nem lehetek egy spontán döntés. Tudom, milyen vagy, hogy ami az eszedbe jut, azt megteszed, de nem akarok egy lenni azok közül a spontanitások közül, amiket megbánsz.

- Semmi sem úgy történt köztünk, ahogy kellett volna - motyogtam kissé megbántottan. Ha jobban belegondoltam a helyzetbe megértettem őt, meg amúgy is Alexis Elwoodról volt szó, soha nem volt semmi sem túl könnyű vele. 

- Tudom, nem a helyzettel van a baj, nem is veled, de nem hinném, hogy ennek most van itt az ideje - a hajamat simogatta, úgy tűnt, ő is kissé elkeseredett. Aprót biccentve vontam magamhoz, puha ajkai, melyeket mindig olyan dacosan összeszorítva tartott, most gyengéden érintették az enyém.

- Niall miatt - motyogtam, ő pedig szánakozó pillantással bólintott. Kezem a hasára csúsztattam és mosolyra húztam a szám. A helyzetem kezdett kényelmetlenné válni, kiegyenesedtem és becsuktam az ajtót, majd gyors léptekben kerültem meg a kocsit és a helyemre csúsztam. Ölébe ejtett kezeit figyelte, szédültem a gondolattól, hogy gyerekem lesz ettől a nőtől. Pozitív, megrészegült szédülés volt ez. Hetek óta először kúszott az arcomra igazán őszinte mosoly.

- Ilyen boldoggá tesz, hogy visszautasítottalak? - kezdett halkan nevetni, közben megérintette lapos hasát és puszit nyomott az arcomra.

- Az csak egy papír, papír nélkül is szeretlek - eltűrtem az arcából egy kósza tincset, összekulcsoltam az ujjainkat, míg ő a vállamnak döntötte a fejét és mély levegőt vett.

- Egyszerre utállak és imádlak, Louis - kuncogott, s apró kezeivel finoman, szórakozva ütött hasba. Nevettem rajta, játékosan böktem meg az arcát és húztam magamhoz egy csókra. - Mi a francot tettél velem?

- Már egészen megszoktam ezt - nevettem, s olyan közel húzódtam hozzá, amennyire csak tudtam. - Nagyon boldoggá foglak tenni - ígértem halkan, szinte csak a fülébe leheltem a szavaim - mindkettőtöket.