41.rész I don't want to see a world without you

Sziasztok!
Végre péntek, végre vége ennek a rettenetes hétnek! Sajnos a részt nem tudtam átolvasni és kijavítani az esetleges hibákat, elgépeléseket, szóval ezért elnézést kérek és amint hazaértem javítani fogom ezeket.

Szép hétvégét!

Nessa. xx

Sokat hallottam már egy sorozatról, melyben a zombikat Kóborlóknak nevezik, én is így érzem magam, mint egy kóborló.
Ahogy kezemet a kilincsre tettem elvesztettem minden tartást magamban, nekidőltem az ajtónak és erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy benyissak. Megtettem. Orromat azonnal csavarni kezdte a por, a levegő állott volt és szükség lett volna már egy nagytakarításra. Egész testemben remegni kezdtem, ahogy megpillantottam a kitaposott tornacipőim mellett az ő fehér Converse darabját, egy szegecses bokacsizmát és a fogasra felakasztott kabátkáit. Szinte beestem a ruhák közé, megmarkoltam a kabátokat és hangosan felzokogva kapaszkodtam beléjük. Azt vártam, hogy leszakadjon a fogas és kiüssön, legalább néhány percre szabaduljak meg ettől az érzéstől.
- Niall - hallottam, hogy mögöttem Harry nagyot nyelt és elkezdett lefeszegetni a ruhákról. Legszívesebben ráförmedtem volna, hogy hagyjon békén, hagyjon, had gyászoljak egyedül, mégsem mondtam semmit. Előretántorogtam, könnyeimen át szemléltem a házunkat, melynek minden négyzetméterén volt egy kicsi belőle. A szőnyeg, amit közösen választottunk, a kanapé, amin oly' gyakran bújtunk össze és szerelmeskedtünk, a kis dohányzóasztalon pihenő apróságok. A konyhában már nem voltak gyümölcsök, a hűtő üres volt, valaki járt itt és kidobta a romlott ételeket, bejártam a helyiséget és mindenhol őt láttam. Hűtőben az aloe verás italait, a könnyű kekszeket, ahogy az asztalnál kuporogva falatozott és szürcsölte a joghurtot, szinte láttam magunkat, ahogy ő a pulton ült, én pedig a lábai közé férkőzve csókoltam. Továbbmentem, nyomomban Harryvel, aki most annyira nem volt való a mi kis fészkünkbe. Felmentem a lépcsőn, szorosan fogtam a korlátot és már meg sem próbáltam kizárni a felvillanó emlékképeket róla, ahogy hosszú haját húzva maga után leugrált a lépcsőfokokon, majd a szürke sapkámat viselve óvatosan mászott lefelé. Emlékeztem, hányszor cipeltem fel, hányszor álltunk meg, mert elbotlottam a tetején és nem bírtam abbahagyni a nevetést, most pedig minden lépcsőfokra egy könnycsepp hullt.
Vonszoltam magam a folyosón, kinyitottam az összes szoba ajtaját, mindegyikbe benéztem, de a többséget egyáltalán nem használtuk, így hát magam mögött hagytam azokat a helyiségeket, melyeket gyerekeink vettek volna birtokba. A hálószánk elé érve képtelen voltam azonnal benyitni, nekidőltem a falnak és próbáltam lenyugodni. Mindenhol ő volt, nem tudtam menekülni előle és nem is akartam, szinte éreztem az illatát, azt, ahogy az ő finom tusfürdőjének, tiszta ruháinak és parfümének illata keveredett az én aromáimmal. Kinyitottam az ajtót, nagyot nyeltem és csak néztem befelé, remélve, hogy a kis teste ott pihen az ágyon összegömbölyödve, s hamarosan felém fordul, hogy kitárt karokkal hívjon maga mellé. Eszembe jutott, hányszor visongott alattam, mert eszeveszetten csikiztem a derekát, hányszor nevettünk egymásra és milyen csókok csattantak el kettőnk közt. Eszembe jutott, hogy egyik alkalommal "összekoccantuk" és mindketten nevetésben törtünk ki. Láttam őt, ahogy fintorogva kutatott a ruhái közt, ahogy burritóba csavarva magát bújta a könyveit és izgatottan harapdálta az alsó ajkát. Nem szerettem, ha azt csinálta, de most azt kívántam, bárcsak ezt tenné, bárcsak ezt kellene megakadályoznom.
Ipodja az éjjeliszekrényen hevert, laptopja az asztalon volt az enyém mellett, végignéztem a szobánkon, nem nyitottam ki a szekrényeket, nem kezdtem pakolászni a cuccai között, csak az ágyhoz mentem, lerúgtam a cipőm és felemeltem a takarót. Minden az ő illatát árasztotta, arcom belefúrtam a párnába, majd magamhoz öleltem és eláztattam a könnyeimmel. Egyszerre akartam maradni és elmenni, az ágyunk túl nagy volt egyedül számomra és mégsem mozdultam , összekucorodtam és óvatosan kezembe vettem a zenelejátszóját. A pöcköket a fülembe helyeztem és csak bámultam a falat, a gyűrött függönyön át beszűrődő halvány napsugarakat míg a fülemben az ő zenéi lüktettek.

~Harry Styles~

Csak álltam és figyeltem őt. Aggódtam érte, elkeserített, ahogy mindenkit eltaszított magától és kifordult önmagából. Hiányzott az a Niall, aki mindig nevetett, aki mindenkit megölelt és akivel bármikor tudtam beszélni bármiről. Nem hibáztattam, azt állítottam, megértem őt, de ez nem így volt, Niall saját maga minden nap kifejezte, az ő fájdalmát senki sem tudta felfogni. Homlokom az ajtónak döntöttem, a takaró alatt ellazultak az izmai és légzése egyenletessé vált. Közelebb léptem hozzá és a lehető legóvatosabban húztam feljebb rajta a takarót, a kis pöcköket nem mertem kivenni a füléből, habár eszeveszett hangosan üvöltött belőlük a The Beatles All you need is love című dala. 

Kiléptem a szobából, az ajtót nem csuktam be. Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, csak annyit tudtam kettejükről, amennyit Niall vagy Faith mondott, amennyit egy külső szemlélőnek engedtek látni. Céltalanul bolyongtam a házban, végül leültem az egyik fotelba és csak néztem magam elé. Mindenkinek hiányzott Faith, mindenkinek túl kellett élnie ezt az időszakot, hiszen ő a mi kis családunkba tartozott, s habár Niall előtt tartottunk magunkat, szinte mindannyian hullajtottunk könnyeket a lányért. Házunkban elég vékonyak voltak a falak, így hát fültanúja voltam Zayn szipogásainak és Louis egy telefonbeszélgetésének is, Liam alig volt otthon, neki Rebecával kellett lennie, habár még ennek ellenére is törődött Niallel. Faith halálával összeomlott egy része a bandának, nem stúdióztunk már egy ideje, a turné befejezetlen volt már lassan 1 éve de valahogy az elmúlt hónapokban nem is akartunk ezzel foglalkozni. 

Felhúztam a lábaim, amikor legutóbb itt jártam Faith a kanapén gubbasztott és teát szürcsölgetve nevetett rá mindenkire. Fejemet hátradöntve tűnődtem, de gondolataim csak elkeserítettek, belegondoltam abba, mi mindenen ment át ez a lány az utóbbi 1 év alatt, s mégis képes volt mosolyt erőltetni az arcára. Mindannyian tudtok, hogy közel sem viselte annyira jól a betegségét, mint azt mutatta, de rendben volt, az rendben volt, hogy néha sírt és elkeseredett, viszont fontos volt, hogy tudott nevetni, tudott boldog lenni Niall mellett. Hiába próbáltam arra gondolni, jobb neki így, hogy nem szenved tovább, nagyon jól tudtam, hogy ennek az egésznek nem így kellett volna történnie.

Gyorsan letöröltem a könnyeim, amikor megcsörrent a telefonom. Nem gondolkoztam, a hang a csendbe hasított és én nem akartam, hogy Niall felébredjen. Meg sem néztem, ki hívott, csak felvettem és a fülemhez szorítottam.

- Harry Styles - szóltam bele, inkább bemutatkoztam, mintsem hogy udvariatlannak tűnjek valami hivatalos személy előtt.

- Haz - Louis hangját hallottam a telefon másik végéből, de most valahogy más volt. Valószínűleg a száját harapdálta és hanglejtéséből úgy gondoltam, toporog. Türelmetlen volt és ideges.

- Lou, mi az? - megdörzsöltem az arcom, nem sűrűn telefonáltunk az utóbbi időben, egyszerűen csak nem volt rá szükség mert a nap nagy részében egy házban tartózkodtunk.

- Segítened kell - a pillanatnyi csendből úgy következtettem, nagyot nyelt. Feljebb húztam magam és zavartan vontam össze a szemöldököm. - Niall ott van?

- Nincs, alszik - halkabban beszéltem, nem akartam, hogy ha esetlegesen már nem alszik és hallja a hangom, azt higgye, róla beszélünk. - Louis, idegessé teszel. Történt valami? 

- Ami azt illeti, igen, de ne idegeskedj, nem rossz dolog. Vagy... nem tudom, most nem tudom eldönteni - zavartan, tagoltan beszélt. Hevesen törtem a fejem azon, mi lehet egyszerre jó és rossz is, nem jutottam semmire.

- Talán elmondhatnád, így nem nagyon tudok segíteni - magyaráztam, kezem elvettem a hajamtól és egy cérnaszálat kezdtem piszkálgatni, ami elszabadult az ingemből.

- Ne akadj ki, oké? Nem igazán tudtam, kit kellene hívnom és ki tudna valamit mondani, mert egyszerűen nem értem hogyan... 

- Louis - sóhajtottam türelmetlenül, ajkaim összeszorítottam és próbáltam nem idegesen rákiáltani, hogy nyögje már ki, mit akar. Az utóbbi időben mindannyian türelmetlenebbek és idegesebbek voltunk.

- Oké, oké - sóhajtott. Láttam magam előtt, ahogy a hajába túrt és leejtette maga mellett a kezét. - Alex egy ideje panaszkodik arra, hogy rossz a közérzete, ráfogtuk arra, ami most van. Furcsa volt, mert elkezdett olyan dolgokat enni, amiket eddig nem szeretett... - ezzel a mondattal fájdalmasan csapott tarkón a felismerés. Szemeim összeszorítva döntöttem hátra a fejem, nem mondtam semmit, csupán éles levegővételem hallhatta. - Kissé érzékenyebb és ingerlékenyebb is lett, de én is, te is, mindenki, szóval nem volt ez annyira különös. Ma reggel rosszul lett, reggelire nyers paradicsomot evett, majd fogott egy vödör jégkrémet és rezzenéstelen arccal ette meg. Vettünk egy tesztet és ma megcsinálta, pozitív lett, de Haz... nem értem, szedte a bogyóit, akkor ez most hogy van? Tévedhetett ez a szar? Lehet, hogy a stressz miatt van és feleslegesen idegesítem magam, de muszáj volt valakivel beszélnem erről.

Megállt, hadarásának végére én is összezavarodtam, láttam logikát a magyarázatában de nem voltam nő, s Hayley-vel nem kellett még ilyesmi miatt aggódnunk.

- Haz, te vagy annyira szakértője ennek, mondj valamit! - szinte nyüszített a vonal túlsó végén. Újra a hajamba túrtam és zavartan pillantottam körbe, egy ideig füleltem, kérdéseimet próbáltam úgy megfogalmazni, hogy ha Niall hallja is, ne tudjon következtetni a beszélgetésünk témájára.

- Mi van akkor, ha nem tévedett? - a kérdést csend követte, nem sietettem a válasszal, hagytam, hogy átgondolja.

- Nem tudom, készek vagyunk-e mi erre, de ha nem is, idővel biztos belerázódnánk. Nem tudom, Harry, visszafordítani már nem tudnánk, boldog lennék, ha nem most történt volna. Most annyira zavaros minden, meghalt Faith és Niall... nem tudhatja meg, nem most.

- Nem tudja meg - sóhajtottam, megdörzsöltem a szemeim és kutattam az agyamban valami magyarázat után. - Lou, emlékszel, amikor Alexis beteg lett? 

- Igen, de akkor is szedte a bogyókat.

- Voltatok együtt? - pofátlanul kérdeztem rá, nem mintha alapjában érdekelt volna az ilyesmi, de most gondolkodás nélkül kérdeztem rá. Tudnom kellett, volt egy sejtésem, mi lehet a magyarázat.

- Haz...

- Louis - sóhajtottam, egyre idegesebb lettem és nehezen kontrolláltam magam. - Nem egyszer beszéltünk már ilyesmiről, igen vagy nem? Amikor beteg volt és gyógyszert szedett.

- Igen - sóhajtott, én pedig tenyérrel kezdtem ütni a homlokom. - De mi köze ennek ahhoz, hogy...

- Figyelj ide - hangom fojtott volt, két kézzel szorítottam a készüléket és úgy kezdtem magyarázni, mintha értenék a kémiához, biológiához, vagy tudom is én minek van köze ehhez, Hayley jobban tudta volna. - Lehet, hogy a gyógyszer miatt nem használt a fogamzásgátló, nem tudom, hogy van ez, de hallottam már olyasmiről, hogy a kettő együtt valami reakcióba lép és akkor nincs hatása. A francba Louis, annyira nehéz lenne...

Lépteket hallottam fentről, befogtam a szám és felfelé pislogtam, Niall ledübörgött a lépcsőn, arca nyúzott volt és zavart, szemei még mindig pirosak voltak és látszólag zaklatott volt. Rám sem pillantva nyargalt az ajtó felé, felpattantam és utána siettem, Louis még mindig vonalban volt és hatalmasakat sóhajtott.

- Most le kell tennem - mondtam, majd ki is nyomtam és még épp időben kaptam el a szőke srác karját.

- Haza kell mennem, haza akarok menni - rázta a fejét, arcán kövér könnycseppek peregtek le és a karját rángatta, szabad kezével elkapta a kilincset. Kulcsra zártam az ajtót és futottam utána egészen addig mígnem az utcából kiérve leomlott az egyik magas téglakerítés tövébe. 

Nem tudtam már, nála mit jelentetett a "haza" szó, csak feltételezni mertem, hogy ha így kirohant a házból a Direction rezidenciára gondolt. Előhúztam a telefonom és Zaynt hívtam, valószínűleg egyedül tartózkodott otthon. Megígérte, hogy néhány perc múlva itt lesz, így leültem én is a fal tövébe. Emberek mentek el az utca másik felén de már hozzászoktunk ahhoz, hogy mindenki bámul, csakhogy ez most más volt.
Nem tudtam, mit mondhatnék neki vagy mit kérdezhetnék, csak ültem mellette és vártam, hogy kissé megnyugodjon.
- Én ezt nem tudom elviselni - nyöszörögte, arcát tenyereibe temette, remegett és ismét az a keserves sírás kerítette hatalmába, amikor senki nem tudott neki segíteni. Akkor sem tudtunk segíteni neki, amikor épp nem sírt, mert nem engedte, bezárkózott, és ez megrémisztett.
- Gyere - feltápászkodtam a földről és felé nyújtottam a kezem, amikor nem nyúlt utána én magam húztam fel. A vállamnak támasztottam és türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen Zayn - nem lesz semmi baj.
Motyogott valami érthetetlent arról, hogy ennél már semmi sem lehet rosszabb. Az ajkamat harapdálva tűnődtem azon, mit mondhatnék, csak annyit akartam, hogy egy kicsit megnyugodjon. Nem jutott eszembe semmi, így hát az ő módszerét alkalmaztam. Megöleltem, nem kifejezetten zavart, hogy nem ölelt vissza, csak azt akartam, tudja, hogy számíthat rám és a többiekre is. Egyre szorosabban öleltem, mígnem leomlott a fal, amit maga köré épített és a vállamnak dőlve kapaszkodott meg bennem.
- Semmi baj - lenyeltem a könnyeim és szorosan tartottam, próbáltam valahogy csillapítani a remegését és nem elsírni magam. Suta ölelése megkönnyebbülés volt számomra, hiszen már túl hosszú ideje volt érzéketlen az ilyesmire, most pedig nagyon kicsit felolvadt.
Amikor Zayn autója felbukkant az arcát törölgetve lépett hátrébb, csak most vettem észre a könyvet, amit kezében szorongatott. Nem kérdeztem, mi az, csak kinyitottam az ajtót és betereltem a hátsóülésre és leültem mellé.
Zayn nem kérdezett, haladt tovább, bár ujjai erősen szorították a váltót. Nem tudtam, ő mit tudott, s nem is kérdeztem, véletlenül sem akartam elárulni Louis titkát. Lehetségesnek tartottam, hogy az egész elméletem hülyeség a reakcióba lépő bogyókról, valójában pedig csak a stressz miatt viselkedik furcsán Alexis, a tesztek pedig hazudhatnak. Csak azt nem tudom, mi lesz még itt, ha igazam lesz.

~Niall Horan~

Azzal az érzéssel nyitottam ki a könyvecskénket, hogy talán kapok egy pici megnyugvást azzal, ha láthatom, mennyire boldogok voltunk mi ketten. Minden oldalnál megálltam, végigsimítottam a képeken és elolvastam az aktuális mondatokat, melyeket vagy én írtam, vagy ő. Naplószerűen vezettük a kapcsolatunkat képek, vicces kis rajzok és számunkra fontos mondatok formájában.

Megálltam, amikor egy olyan képhez írtam, melyen csak az alsótestünk látszott, s a kezem, ahogy csípőjére simult. Annyira vágytam rá, annyira szerettem volna magamhoz vonni és a végtelenségig ölelni tudva, hogy soha nem kell elengednem. Továbblapoztam, emlékek ezrei rohamoztak meg. Képek voltak róla, rólam, rólunk. Grimaszoltunk, nevettünk, ölelkeztünk, csókolóztunk, képek voltak összefonódó ujjainkról, lábainkról, s még egyéb apróságok. Könnyeim mögül halvány mosolyra húzva a szám lapoztam előre-hátra, szívemben üresség tátongott, mert nem ült mellettem. Vidám, bohóckodós képeinket felváltották Faith szomorú gondolatai, képek, s egyiken sem látszott az arca. Megakadtam annál, amin az én szürke sapkámban volt, de gyönyörű arcát eltakarta kezeivel. Remegni kezdtem, arra gondoltam, sosem tudtam neki igazán bebizonyítani, mennyire gyönyörű. Nem mondtam neki elégszer, nem mutattam ki eléggé, mennyire imádtam minden apró porcikáját. Mindig tudtam, nem érdemeltem őt, s talán pont ezért becsültem annyira. Az angyaloknak egy földi teremtmény sem lehet elég jó, ezzel nyugtattam magam, mert úgy gondoltam, senki nem lehetett elég jó egy olyan lánynak, mint ő. De az enyém volt, szerinte fordítva volt ez az egész. 

Azt akartam, hogy elfogyjanak a könnyeim, belefáradtam abba, hogy mindig azoktól volt nedves az arcom. Fejem tompán lüktetett a nap 24 órájában, spontán törtek rám az emlékek és még mindig, mindenhol őt láttam, őt kerestem, őt akartam. A hiánya felemésztett, milliószor nyúltam a telefonomért és hívtam fel, addig csörgettem, míg be nem jelentkezett a hangpostája. ,,Hallo, itt Faith Freelove, most épp nem tudom felvenni, hagyj üzenetet és később visszahívlak. Legyen szép napod!" 

Videók és hangfelvételek voltak a telefonomban, bármikor megnézhettem volna őket, de én mindig csak ezt hallgattam. Jó volt elhinni, hogy csak nem ér rá, azért nem veszi fel. Ebben az elképzelésben viszont több probléma is akadt, például, hogy akárhol is volt, ha én hívtam mindig felvette, a másik, hogy sosem telefonáltunk, nem volt szükségünk rá, mert mindig együtt voltunk.
Az ablaknál ültem és kifelé bámultam, házunk előtt lassan húzott el néhány autó. Ez egy csendes környék volt, hozzánk hasonlóak laktak a házakban, s korábban gyakran hívtak minket a rendezett házibulikba. Készülhetett egy, mert az autók leparkoltak a járda mellett és mindenki ugyanabba az irányba indult. Ha kaptunk is meghívót, a srácok nem szóltak róla.
Talán épp az utcában készülő házibuli miatt jutott eszembe az ötlet, mellyel legalább kevés időre enyhíthettem a fájdalmam. Leballagtam a konyhába és elmartam két üveg tömény italt, csak remélni mertem, hogy most is lapulnak itt ilyenek, de ha nem lettek volna, elindultam volna keresni a környéken egy kocsmát.
- Mit akarsz azokkal? - összerezzentem Liam hangjára, majdnem elejtettem az üvegeket, végül valahogy sikerült megtartani őket. Megvontam a vállam és próbáltam elslisszolni mellette, a nappaliból hallottam, ahogy a lenn tartózkodók mozgolódni kezdtek. - Mindet megiszod? - kérdezte, nem hagyta, hogy elmeneküljek, a vállamnál fogva tartott vissza nem túl erősen, de nem volt kedvem ellenkezni vele.
- Nem tudom - böktem ki, megvontam a vállam és lehajtottam a fejem. Csak szerettem volna elbújni, meginni az üvegek tartalmát és néhány órán át kiütve lenni a rengeteg piától.
- Nem hagyom, hogy egyedül rúgj be - rázta a fejét, száját halvány, biztató mosolyra húzta.
- Hol van Rebeca? - dünnyögtem. Nem volt ínyemre, hogy inni akart velem, nem neki kellett megbirkóznia azzal, ami engem nyomasztott. Csak egyedül akartam maradni, nézegetni a képeinket, olvasni a sorait és hallgatni, ahogy beszél, nevet a videókon, miközben döntöm magamba az alkoholt.
- A szüleivel, most itthon alszok - mondta türelmesen, de nekem már igazán elegem volt a türelemből, abból, hogy nem hagytak békén, figyelték minden mozdulatom.
- Hagyjatok békén - morogtam épp elég hangosan ahhoz, hogy a közelebb araszoló Zayn is hallja. Elslisszoltam mellettük, felvonszoltam magam a lépcsőn és a szobámba mentem, ahol nem időztem túl sokáig. Egyik üveget a hónom alá csaptam, kezembe vettem a könyvünket és a helyiség felé indultam, melybe hónapok óta nem léptem be. Könyökömmel ügyetlenül nyomtam le a kilincset, lábammal löktem be az ajtót és csak néztem a szobára, mely valaha az enyém volt, s amiben először voltunk kettesben. Remegve léptem be, mindent az ágyra tettem, majd becsuktam magam után az ajtót. Hátam a falnak vetve néztem végig a szobán, ír zászló feszült az ágytámlánál, néhány díj pihent a polcokon. Üres volt, hiszen már hosszú ideje elköltöztem innen.
Leültem a matracra, szívem a torkomban dobogott, utolsó mentsváramként tekintettem arra az üveg whiskeyre és vodkára. Ügyetlen kezeimmel addig feszegettem, mígnem mindkettőt sikerült felbontanom. Torkom marta a vodka első kortya, nem szerettem így, töményen, hiányzott mellőle a kísérő, s ez magamra emlékeztetett. Faith volt az, aki jobbá tett engem, ahogy a vodkát elviselhetőbbé tette a narancs. Szám sarkánál folytak le a cseppek, végig az államon, be a pólóm alá. Csak ittam, miközben összehúztam magam és hol dühösen, hol elkeseredetten lapoztam előre-hátra a könyvben. A kusza betűk összefolytak a szemeim előtt, hátrahajtott fejjel nagyokat kortyoltam a bronzos színű italból. Az életem leginkább egy EKG-hoz hasonlított, amikor boldog voltam, a csíkok egymást túlszárnyalva kúsztak egyre magasabbra, Faith betegségével ingadoztak, egyre lejjebb süllyedtek, s halálával nagyon mélyre csúsztak a vonalak. Egy ideig egyenletes csíkként húzódott, s ezzel ismét azon igyekszem, hogy még lejjebb taszítsam magam.
Sosem voltam erőszakos részeg, inkább abba a típusba tartoztam, akik mindenen röhögésben törtek ki, előszeretettel csináltam hülyét magamból, nagyjából pont olyan voltam, mint józanon. Az a Niall már nem élt, a mostani viszont tombolt. A vastag üveg egy csattanással robbant szét, amikor találkozott a fallal, vállaim hevesen emelkedtek és leszaggattam mindent, ami az utamba került, könnyek áztatták az arcom, gyűlöltem mindent, mindenkit. Gyűlöltem magam, gyűlöltem Őt, mert nem segített, gyűlöltem a fiúkat, mert nem tudtak segíteni. Gyűlöltem az életem, az életet nélküle.
Már megint ott voltak, fejemet szinte belenyomta egyikük a vécébe, hiába vergődtem. Könnyeim összemosódtak azzal, amit kiadtam. Üres gyomromból szinte csak a keveredett vodka és whiskey távozott, ez még csak nem is az a részegség volt, amire vágytam. Egyetlen szemhunyásnyit sem nyomott el, egy kicsit sem tudtam elfelejtkezni róla, sőt.
Kómás tekintettel néztem rájuk, résnyire nyitott szemeimmel láttam, hogy Zayn törölte meg a szám, Liam nyomott a kezembe egy pohár vizet, s Louis volt az, aki még mindig fogta a tarkóm. Szemem sarkából láttam Harryt is, ahogy gubbasztott az ajtó mellett és arcát a kezébe temette. Belekortyoltam a vízbe, lenyeltem, majd önmagamtól másztam újra a vécécsésze fölé és folytattam a programom.
Ujjperceim sebesek voltak, tenyeremet egy vágás szelte ketté, miközben néztem arra gondoltam, nem volt elég mély, hiszen még mindig itt voltam.