44.rész A little bit of your heart is all I want

~Niall Horan~

A tárgyak sorra törtek szét a padlón, nem figyeltem, hogy mit vertem le, karommal lesöpörtem mindent a polcokról, a nehezebb tárgyakat kéz kézzel ragadtam meg és csaptam a padlóhoz. Könyvek repültek, némelyikből lapokat téptem ki és zokogó tehetetlenségben rúgtam el a megmaradt darabokat, pillanatok alatt tettem tönkre a nappalit, a dohányzóasztal felborult, legszívesebben egy széket csaptam volna a falba épített tévéhez, ehelyett felrohantam a lépcsőn. Túl sok harag és feszültség tombolt bennem. Ruhákat dobáltam ki a szekrényből, az agyam egy pillanatban annyira elborult, hogy felkaptam az éjjeliszekrényen hagyott képkeretet, ujjaim közt vészesen szorongattam, végül mégsem törtem darabokra a falon. Tőlem kapta, fontos volt neki, minden az volt itt neki, amiket tönkretettem vagy készültem rá. Egyetlen pillanatra tértem magamhoz, míg bedobtam a keretet a párna alá, majd folytattam a törést-zúzást. Feltéptem a kétajtós szekrényt, az ingeim és zakók közt ott voltak az ő csinos ruhái. Eszembe jutott, amikor megpillantottam őt az esküvői ruhájában, az nem volt itt, nem akarta, hogy többször lássam azt az esküvő napjáig. Ujjaimmal erősen szorítottam az ajtót, majd bevágtam, hátratántorodtam, lépéseket tettem hátrafelé, hátam a falhoz feszült, úgy éreztem felrobban a fejem. Kiáltásom elveszett a ház ürességében, senki nem hallott, úgy üvöltözhettem, ahogy akartam. 

Szorítottam a mosdókagylót és undorodva bámultam a tükörképemre, arcom kipirosodott és könnyek áztatták, hajam kócos volt és nedves, izzadtam, zokogtam. Duzzadt alsó ajkam megremegett, ököllel zúztam szét a tükröt, a fájdalom szétáradt a karomban és egy ideig lezsibbasztotta az agyam is. Néztem a kagylóba csöpögő vörös cseppeket, fájt, éreztem a fájdalmat, ez bizonyos szempontból megkönnyebbülés volt. Tudtam, hogy itt kell leállnom, mert ha nem teszem... Leálltam. Kirohantam onnan, menekülni akartam az egész házból, de nem volt hova mennem. Nem a házzal volt a baj, hanem mindennel.

Fájt megmozdulni, fájt az egész testem, a fejem zsongott. Kinyitottam a szemeim, a csengő megállás nélkül visított a csendbe, nem álltam volna fel, ha nem idegesített volna rettenetesen. Kiterülve feküdtem a szőnyegen, kezem alatt a fehér anyag elszíneződött, egy pillanatig nem emlékeztem semmire, majd lassan beugrottak az események. Fájt, egy ideg néztem, kis fénylő darabokat fedeztem fel a vágásokban, a gyomrom egy pillanat alatt teljesen felfordult, de nem volt mit kiadnom magamból. Döbbent tekintettel néztem szét magam körül, minden romokban hevert. Megütötte a fülem az ordibálás, amely az ajtó felől jött, Zayn hangját hallottam, furán eltorzult és ahogy kifért a tüdején üvöltött valakivel. 

Elvánszorogtam az ajtóig, egy ideig mozdulatlan maradtam és hallgattam őket. Összeszorított szájjal nyeltem nagyot, nem hittem el, hogy ilyeneket vágtak egymás fejéhez, míg Harry egyszerre dühös, síró és kérlelő hangon folyamatosan a nevem kiabálta, melyet újra és újra egy ökölcsapás kísért. Elfordítottam a kulcsot, az üvöltözés abbamaradt és egyszerre feszültek neki, hátrébb léptem és kissé döbbenten meredtünk egymásra néhány pillanatig, majd egyszerre borultak a nyakamba. A hallottak alapján nem kellett megkérdeznem, mit hittek. Ügyetlenül paskoltam meg a vállukat, majd csak álltam, mint egy darab fa, nem akartam szólni, hogy engedjenek el, holott ez a túlzott ölelgetés nagyon kellemetlen volt.

Láttam rajtuk, hogy megdöbbentek, ugyanakkor senki nem mondott semmit a nappalira.

- Mi történt a kezeddel? - kérdezte egészen halkan Liam. Felemeltem a sérült végtagom és jobbra-balra forgatva vizsgálni kezdtem, megvontam a vállam és leejtettem magam mellé.

- Menjünk haza - ragadta meg az ép karom Louis.

- Nem akarok - ráztam a fejem, kihúztam a karom az övéből és a kanapé felé indultam.

- Pedig jó lenne, ugyanis Kylee ma szeretne találkozni veled - Liam úgy mondta ezt, mintha teljesen természetes lenne. Harry bőszen bólogatott, Zayn felnézett, miközben összeszedte a padlóról a könyveket. A kezében megpillantottam azt a példányt, amit Faith olyan gyakran szorongatott, a megrongyolódott könyv puha borítója félig leszakadt, a lapok gyűröttek voltak, Zayn nagy gonddal kezdte kisimítani őket. Elvettem tőle, bűntudatom támadt, mert nekem kellett volna vigyáznom ezekre, leültem a kanapéra és igyekeztem minél jobban rendbe hozni a könyvet.

- Nem ismerek semmilyen... ó - tekintetem lesütöttem, átfutottam néhány sort a könyvben, majd lapoztam egyet és kisimítottam a gyűrött papírt. - Az a lány?

- Igen - hümmögött, egy másik könyvvel a kezében ült le mellém, az az enyém volt, nem volt jelentősége. - Gyere, beviszünk a kórházba, hogy megnézzék a kezed, aztán elmegyünk hozzá. 

Úgy beszélt hozzám, mint egy óvodáshoz, vagy egy értelmileg teljesen visszamaradott emberhez, viszont a kórház szóra felkaptam a fejem és hevesen rázni kezdtem.

- Nem, én nem megyek oda többé! - felpattantam, képtelen voltam ülve maradni. Harry mögém lépett és kezét a vállamra tette.

- Oké, akkor nem, kihívunk egy háziorvost - leráztam magamról a kezét és kezemben a könyvvel indultam az ajtó felé. 

Minden kezdődött elölről, úgy tettek, mintha tegnap semmi sem történt volna, mintha nem mondtam volna semmit. Ugyanolyan gyerekesen és lesajnálóan beszéltek hozzám, mint azelőtt, ismét nem hagytak magamra.

Végül mégis a kórházban kötöttem ki, a torkom elszorult a parkolóban, nem akartam bemenni, rosszul voltam a gondolattól, hogy végigsétáljak azon a folyosón, azelőtt a szoba előtt, ahol... elhagyott. Álltam a kocsi mellett és nem mozdultam, a torkom kellemetlenül szorított, bámultam az épületre és a harag ismét fortyogni kezdett bennem. Tudtam, hogy muszáj bemennem, mert a kezem fájdalmasan lüktetett, de képtelen voltam megmozdulni.

- Csak néhány perc - nógatott Louis, a fejéhez akartam vágni, hogy töltsön el ő néhány percet egy olyan helyen, ahol végignézte a barátnője halálát. Ehelyett csendben maradtam és mély levegőt vettem.

- Nem tudok bemenni - ráztam a fejem, Londonban nem egy kórház volt, nem értettem, miért pont ide kellett hozniuk.

Nem nyaggattak, nem is vártam meg, hogy próbálkozni kezdjenek, visszaültem a kocsiba és ép kezemmel becsaptam az ajtót. Elfordultam, nem akartam még csak látni sem a hatalmas épületet.

Egy ismeretlen női orvos vette kezébe a sérült kezem, s csipesszel kezdte kiszedni a darabokat. Kérdezett, de nem válaszoltam, helyettem hol Liam, hol Harry szólalt meg. Figyeltem, ahogy a vágásokból apró szilánkokat húzott elő, majd a kézfejemen éktelenkedő vágás szemlélése után kijelentette, hogy összevarrja. Nem is figyeltem arra, amit mondott, gondolatban a tavaly nyári tengerparti kalandunknál jártam, amikor belelépett egy tengerisünbe és a kórházban minden tüske kihúzásánál eszeveszetten szorította a kezem. Nyeltem a könnyeim, kifelé bámultam az ablakon és azon kezdtem tűnődni, mit mondok majd annak a lánynak. Hiába meséltem volna neki rólunk, sosem értette volna meg, milyen volt Faith, mert nem ismerte.

Kezemen a kötést piszkáltam, hosszú idő óta először öltöztem fel normálisan önszántamból. A hajamat a koncert előtt visszavágták, így már nem lógott a szemembe. Sötétkék, ülepes nadrágot vettem fel egy fehér pólóval, fölé szürke kardigánt húztam. Arcomat perceken át locsolgattam hideg vízzel, egy kézzel nehéz volt boldogulni a hajammal, végül amikor megálltam a tükör előtt, láttam egy halvány árnyékát önmagamnak. Szemeim szomorúan csillogtak és beestek, sötét karikák húzódtak alatta, az arcom sápadt volt, számat képtelen voltam mosolyra húzni, de külsőleg ugyanúgy néztem ki, ahogy korábban mindig. Faith szerette ezeket a kapucnis felsőket, olyan kicsi volt, hogy ha a mellkasomhoz bújt és átölelt, képes voltam összehúzni a hátánál. Ezt a nadrágot is szerette, habár néha azt mondta, a szűkebbeket jobban szereti, mert kiemelik a fenekem. Könnyeim közt a szám megrándult és apró mosolyra húzódott, leültem az ágyra és átfogtam a fejem. Annyira hiányzott, még mindig egy hatalmas lyuk éktelenkedett azon a helyen, amit ő betöltött, s úgy éreztem, ez örökké így is marad. A lelkem nehéz volt, ugyanakkor picit izgatott is lettem. Az a lány, Kylee egy darabot hordozott belőle, azt a darabot, amivel engem szeretett, amit ezerszer bírtam gyorsabb működésre, s ami az enyém párja volt, ami együtt dobbant velem. Az ember a szívével szeret, s ha elveszted ezt a szeretetet, de van még egy pici esély arra, hogy egy nagyon apró részét visszakapd, azt hülye lennél elszalasztani. Én többet reméltem ettől.

Az autó megállt a kis kertes ház előtt, melyet fehérre festett kerítés vett körbe, egy kutya szaladgált a kertben, átgázolva a csinos kis virágokkal díszített ágyásokon. Néztem a házat, én is ilyenben akartam élni vele, elképzeléseim teljes megtestesítője volt a maga egyszerűségével. Kikászálódtam a kocsiból, kezeim közt idétlenül szorongattam egy doboz bonbont, az egyetlen ember aki elkísért ide az Mr. Freelove volt. Ő ismerte a családot, ő szervezte ezt meg nekem, neki köszönhettem, hogy most a küszöb előtt kapkodhattam levegőért. Becsöngetett, lábdobogást hallottam, gyomrom összezsugorodott, torkomban gombóc keletkezett, ösztönösen hajtottam le a fejem és néztem a cipőm. Vártam, hogy kicsapódjon az ajtó, s amikor ez megtörtént egy anyukám korabeli nővel találtam szembe magam.

- Fáradjanak csak beljebb! - tárta ki az ajtót, hangja kedves volt és türelmes, kissé arrébb lépett, hogy beengedjen. Nem hittem, hogy ő volt Kylee, hiszen ahhoz túl vidáman csillogott a tekintete és túlságosan buzgónak tűnt, nem így képzeltem el azt a lányt, aki csak néhány hete esett át egy szívátültetésen. 

Óvatosan néztem körbe a nappaliban, a falakról képek köszöntek vissza rám, egy kisfiúról és egy kislányról, mindketten tejföl szőkék voltak, a fiú idősebbnek tűnt néhány évvel, a lány lehetett Kylee. További képeket kerestem róla, de nem lettem egyet sem, a legidősebben is max 10-12 éves lehetett. 

- Gyere, felkísérlek hozzá - egy kéz érintette meg a karom, kissé összerezzentem, majd aprót bólintva hagytam, hogy a nő a hátamra tegye a kezét és terelgessen maga előtt. Nem szólaltam meg, nem tudtam, mit kellett volna mondanom, így hát csak mentem előre. - Elképzelni se tudom, milyen nehéz lehet neked most - kezdte, s lélekben már felkészültem egy újabb sajnálkozó beszédre.

Aprót biccentettem, nem akartam bunkó lenni, semmi ilyesmi, csupán nem tudtam mit felelni erre. Így volt, fogalma se volt róla, mennyire nehéz volt túlélnem az utóbbi heteket, az utóbbi évet, hogy végignéztem az életvidám barátnőm totális összeomlását.

- Nem tudom, mit kellene mondanom neked, nem hiszem, hogy vigasztal téged az, hogy a barátnőd megmentette a lányom életét, de hálával tartozunk Neki. Sajnálom, hogy a világ elvesztett egy olyan jó embert, mint Ő! 

Idegen volt, teljesen, totálisan egy idegen nő, akinek fogalma sem volt róla, mégis mennyire csodálatos volt Faith. Hogy milyen volt szembenézni egyetlen mosolyával, hallgatni őszinte szavait, mindazt a kedvességet és szeretet érezni, ami a jelenlétével együtt járt. Nem tudta, milyen volt szeretni ezt a lányt, belenézni a megdöbbentően tiszta tekintetébe. Nem tudott semmit, csak annyit, hogy Faith jó ember volt, de jó emberekből sok volt a világon, viszont azt az egyet tudta, hogy semmi és senki nem vigasztalt engem. Ekkor lett szükségem igazán egy ölelésre, halkan hüppögve engedtem, hogy körém fonja a karjait és gyengéden ringasson. Adtam magamnak néhány percet, míg összeszedtem magam, majd az arcomat, s szemeimet dörzsölgetve húzódtam el. Megsimogatta a hátam, majd tovább kísért egy ajtóig, amire egy stoptábla volt felfüggesztve.

- Ezt vedd fel, kérlek! - nyújtott felém egy maszkot. Nagyot kellett nyelnem, végül felvettem, s idegesen nehezedtem egyik lábamról a másikra. - Egy pillanat - szólt oda kedvesen, majd bekopogott az ajtón.

Arrébb léptem, hátam a falnak döntve készültem fel arra, hogy megpillantsam őt. Néhány percre maradtam csak egyedül, összeszedtem magam, megparancsoltam, hogy nem fogok sírni, erősnek akartam tűnni, eljátszani, hogy annyira nem rossz a helyzet, de az arcom, az összeesett testem és bekötözött kezem elárult. A tenyeremen egy vágás mutatta meg mindenkinek az a vodkás üveg balesetemet, most az egész kezem volt bekötözve. 

Remegtem, a tüdőmbe mintha nem jutott volna elég oxigén, majd léptem egyet előre és megpillantottam a lányt. Félig betakarózva ült az ágyon ölében a laptopjával, mellette kissé gubancos fülhallgató és egy IPod hevert. Haja rövid volt, kissé kusza, s a lent látott képek ellenére barna, emlékeztettem magam arra, hogy nem azért, mert kihullott neki, hanem az ilyen komoly műtéteknél előírás, hogy lenyírják, s azóta már biztos kinőtt. Nagy, barna szemekkel pillantott rám egy fekete, vastagkeretes szemüveg mögül. Eszembe jutott, milyen volt Faith a rövid, szőke hajával, hogy mennyire vidáman mosolygott, amikor először nézett szembe velem ezzel az új külsővel. De ez a lány nem ő volt. Aranyos volt, de nem Ő. Tudtam, hogy attól, hogy Faith szívével élt, még nem lett olyan, mint ő, nem is a külső számított igazán, mert bár imádtam minden apró pontját, elsősorban abba voltam szerelmes, ami miatt ő ő volt. A lelkébe.

Nem tudtam megszólalni, csalódott voltam, szemeimbe könnyek gyűltek de nem engedtem utat nekik.

- Szia - szólalt meg kissé halkan, bátortalanul. Lerúgta a takarót, lábait a szőnyegre helyezte, oda akartam rohanni hozzá és megfogni, de ő nem volt olyan törékeny, mint Faith, biztosan állt a lábain, nem volt se túl vékony, se vastag, egészségesnek tűnt. A kinti hűvös időjárás miatt hosszú, kötött pulcsit viselt, aminek ujját zavartan gyűrögette, s egy cicanadrágot, melyre ráhúzta a zokniját, s lábujjait mozgatta állás közben.
- Szia - hangom zavart volt, kissé rekedt. Idétlenül hintáztam a lábaimon, majd észbe kaptam és egy helyben álltam meg. Arra gondoltam, amire a legkönnyebb volt, hogy ő csak egy rajongó, ez a helyzet lehetne ugyanolyan, mint egy rajongóval való találkozás. - Ezt neked hoztam - nyújtottam felé ügyetlenül a csokit, arcára lelkes mosoly ült, közelebb lépett hozzám, vissza kellett fognom magam, hogy ne hátráljak el.
- Köszönöm! - vette el, kissé várakozóan pislogott rám, végül léptem egyet előre és óvatosan kitártam a karjaim. Furcsa volt megölelni őt, furcsa volt megölelni egy lányt, mert nem olyan volt, mint őt. Néhány másodpercig mozdulatlanok maradtunk, a csípője szélesebb volt, mint az Övé, a mellei a mellkasomhoz préselődtek - ezt tényként mondom, nem perverzség - magasabb is volt nála, nem préselődött úgy a mellkasomhoz, arcát nem fúrta a ruhámba. Semmi sem olyan volt, mint Vele.
- A nevem Niall - böktem ki halkan, habár teljesen felesleges volt, bizonyára már tudta a nevem és azt is, miért jöttem.
- Kylee Jenkins - mosolyodott el, majd leült az ágyra és megpaskolta maga mellett a helyet. Ujjaival bontogatni kezdte a bonbont, majd egyet a szájába dobott és elmosolyodott, miközben felém kínálta. Nemet intettem a fejemmel, Kylee igazán kedvesnek tűnt, de akárhogy is figyeltem, Faith egyetlen jellemvonását sem hordozta magában.
Egy csendes lányra számítottam, kicsit visszahúzódóra, olyanra, aki nehezen nyílt volna meg előttem, olyanra, amilyen Ő volt. De ez a lány más volt, mosolygott a jelenlétemben és nem volt bizalmatlan, félig elnyúlt az ágyon és falatozgatta a csokit. Ilyennek képzeltem a nem létező húgomat, csakhogy én nem ezt akartam.
- Vedd le azt a maszkot, nem kell! - húzta meg, arcán széles mosoly ült, miközben meghúzta és hagyta, hogy a gumik visszarántsák. Kellemetlen volt.
Lehúztam az arcomról és magam mellé helyeztem, néhány másodpercig jártattam a tekintetem a szobáján, s rájöttem, ő egy népszerű lánynak számított az iskolájában, a falakon lógó képeken a barátaival pózolt. Olyan lány volt, akit mindenki szeretett, amilyenné mindenki válni akart, akire sokan féltékenyek voltak.
- Nem lesz baj? - kérdeztem bizonytalanul, ő pedig csak megvonta a vállát és felhúzta a lábait.
- Nem, ez csak anya fura elővigyázatossága - mosolygott, barna szemei érdeklődve csillantak meg, ahogy kissé előrehajolt és karjait megtámasztotta a térdein. - Nem akarok meghalni, szóval nem fogok.
Annyira könnyedén vette ezt, szemeim összeszorítottam egy pillanatra, majd újra kinyitottam és aprót bólintottam. Tetszett a felfogása, de rögtön arra gondoltam, hogy Faith sem akart meghalni, mégis... Mindenesetre nem ábrándítottam ki, nem mondtam, hogy a halál nem akarat kérdése.
- Mi történt veled? - kérdeztem, eszem ágában se volt udvariatlannak vagy tolakodónak lenni, de ez a lány nem tűnt olyannak, aki megsértődik egy ilyen kérdés miatt.
- Ó, hát a szívem már születésemkor is vacakolt, volt rajta egy lyuk, ami a fejlődésemmel együtt nőt, körülbelül 1 éve felmondta a szolgálatot, egy ideig még húztam vele, aztán műszívet kaptam, most pedig itt vagyok - tárta ki a karjait, vállát picit megvonta és összeszorított szájjal mosolygott.
Bólintottam, ölembe ejtett kezeimet vizsgáltam, nem tudtam semmit sem mondani. Kylee értelmes, okos lánynak tűnt, társasági embernek, aki még sokra viheti az életben, Faith örült volna neki, ha tudta volna, hogy egy ilyen embert mentett meg. Én is örültem, de nem annak, hogy elvesztettem őt, hogy ő már nem élt.
- Köszönöm - szólalt meg újra, tétován megérintette a vállam, magára vonta a figyelmem. - A barátnőd remek ember lehetett.
- Az volt - bólintottam, kezeim közt gyűrögettem a maszkot, agyamban szorgosan kutakodtam szavak után - kedvelne téged.
Mosolyogva aprót biccentett, levette a kezét a vállamról, mivel semmit sem reagáltam az érintésére, még mindig nem akartam, hogy bárki is hozzámérjen.
- Csak vigyázz rá nagyon, hogy ha lát ne érezze úgy, hogy hiábavaló volt elmennie...
- Az volt - jelentette ki könyörtelenül. A saját gondolataim hangzottak el ennek a lánynak a szájából. - Nem kellett volna meghalnia, biztos vagyok benne.
- Ő nem ezt mondaná - fejemben szinte az ő hangján visszhangzottak az érvei, miért nem volt hiába való a halála. Ő sosem tudta, mennyire értékes és különleges volt. - Tudom, hogy most egy kicsit még büszke is magára.
- Mesélsz róla? - szemeim elkerekedtek egy pillanatra. Talán csak udvariasságból kérdezte, talán tényleg tudni akart róla, de visszaestem az ágyra és beszélni kezdtem. Elmondtam, milyen volt a mosolya, hogy milyen volt egyre közelebb kerülni hozzá, hogy amikor először néztem a szemébe szinte éreztem, hogy ő az, akire szükségem van ahhoz, hogy megtaláljam a helyem a világban. Elmondtam, milyen volt megölelni őt, fogni a kezét, megmutatni, mennyire szeretem, s érezni, hogy ő menyire szeret engem. Tudni, hogy nem kötelez semmire, miatta nem kell változnom, csak magam miatt, hogy magam szerint megfeleljek neki, elég jó legyek hozzá. Elmondtam, milyen volt vele sírni, vele nevetni, tartani őt a karjaimban, guggolni mellette, amikor rosszul volt, felébredni és elbújni a karjaiban egy rossz álom után. Hogy akárhányszor kinyitottuk a szemünket a rémálom nem ért véget, mert ezer szépség közt ott volt mindig a legrosszabb, megbújt a háttérben és várt a megfelelő pillanatra, hogy lecsapjon. Várt arra, mikor lesz a legnagyobb szükségünk egymásra, mikor fáj a legjobban az elvesztése. Elmondtam neki mindent, s mondandóm végére erőteljesen rázott a zokogás, de akárhogy is pislogtam rá a könnyeimen keresztül, ő nem lett az, aki igazán tudott volna segíteni rajtam.
- Semmi nem fájhat annyira, hogy ne tudj túllépni rajta - szólalt meg a többnyire ismeretlen lány. Nem tudott semmit, mert lehet, hogy az élet vele is kicseszett rendesen, de ő kapott egy második esélyt, Faith nem, s én sem. - Csak akarnod kell, és minden jobb lesz.

Sziasztok! :)
Egy okból hagytam a végére a kis monológomat, mégpedig azért, mert elárulom benne Kylee felbukkanását. A résszel kapcsolatban csak annyit szeretnék mondani, hogy az új karakterről fogok képet csatolni, mert nem találtam megfelelőt, valamint megadom a lehetőséget arra, hogy mindenki úgy képzelje el őt, ahogy szeretné, mivel - állítólag - Faith karakterét sem így képzeltétek el (utólag amúgy már én is megváltoztatnám, hihi). 

Nessa. xx