1.rész - Story of my life

Sziasztok! :)
Megjöttem az 1. résszel! Nagyon szépen köszönöm, az eddigi 51 feliratkozót és a rengeteg kommentet, amit a prológushoz kaptam. El sem hiszem, hogy máris ennyien itt vagytok velem. :)
Nem nagyon mondanék most semmit, hamarosan megy a buszom és indulok haza, de előtte még ki szerettem volna tenni a részt. Jó hétvégét, és jó olvasást kívánok! :)

Nessa. xx

1995. december 12.-én születtem, bár erre a napra én nem emlékszem, csakúgy, mint életem első három évére, mint minden normális gyerek. Azt hiszem ez az egyetlen normális bennem.
3 évesen leestem a terasz korlátjáról, és beütöttem a fejem.
5 évesen átestem az első hajvágásomon, mert az oviban az egyik hülye gyerek beleragasztotta a rágógumiját, ezért nem csak, hogy elvertem, de a fodrásznál jelentet is rendeztem és üvöltve csapkodtam a kezét, ennek következtében belenyírt a hajamba, és egészen a vállamig kellett vágni. Makacsul elhatároztam, hogy többet én aztán nem megyek fodrászhoz, és gyökér fiúkat sem engedek a közelembe.
6 évesen először mentem iskolába, ahol egy osztályba kerültem Rebeca-val, akkor kezdett felfordulni az amúgy sem túl nyugodt életem. Egyes emberek szerint hiperaktív voltam, anyuék szerint szimplán rossz gyerek, szerintem csak Faith voltam már akkor is, aztán összekerültem egy még nálam is hiperaktívabb alias rosszabb gyerekekkel.
Néha elgondolkozok azon, hogyan tudtam élni nélküle, hogyan tudtam boldog lenni nélküle, amikor a szüleim viszonya már akkor is borzalmas volt.
Emlékek, melyeket az évek alatt megéltem Rebeca-val, általános iskola, aztán a gimi, átsuhanó barátnők, akik a későbbiekben hülyeségeket terjesztettek rólunk, melyeken mi csak nevetni tudtunk. Senki nem hitte el azokat a pletykákat, csak saját maguk miatt mondták és nevettek rajtunk, nem számított nekünk semmit, nem lettünk kevesebbek.
Valószínűleg rajtunk kívül egyetlen épeszű lány sem próbálta ki, milyen, ha mentost teszünk a kólába, az is elég valószínű, hogy rajtunk kívül senki nem rontott el egy liftet, vagy épp fizetett elég sok pénzt, mert merő véletlenségből betört az a kis ablak, ami a tűzjelzőgombot végi és értesíti a tűzoltókat. Nem sok lányt üvöltöttek le tűzoltók, és fogadni mernék rá, hogy Halloween-kor nem sok kislány volt Chewbacca.
Talán túl veszélyesen éltem, talán épp azért feküdtem ott, ahol most vagyok, mert állandóan bajba keveredtem és nem túl gyakran gondoltam a helyzetek veszélyességére. Végül is már teljesen mindegy, azt hiszem, hogy már akkor is boldog voltam. Kicsinek is gyakran csináltam egyedül hülyeségeket, aztán lett egy társam, aki még egy nálam is nagyobb állat, együtt szépen, kalandok közt felcseperedtünk, és a szüleink anélkül mondhatták ránk az "ahogy nőnek, úgy hülyülnek" kifejezést, hogy mi megsértődtünk volna.
Két hülyeség közt nem jutott elég időnk arra, hogy megsértődjünk.
Tisztán emlékszem arra a napra, amikor megpróbáltunk barátkozni a szomszéd bácsi kutyájával, melynek eredménye egy haragos kutya lett és egy törött orr, természetesen az enyém, mert kettőnk közül én vagyok a gyengébb és nekem sikerült úgy leugrani a kerítésről, hogy ne talpra érkezzek, hanem megfejeljem a betont. Rákövetkezendő évre fent ragadtam egy diófán, osztálykiránduláson halálra rémítettük a tanárokat, amikor Rebeca-val csak úgy szórakozásból mozdulatlanul lebegtünk az úszómedence tetején. Mentségünkre legyen, hogy az nem direkt volt, csak azt számoltuk, hogy mennyi ideig tudunk a víz alatt maradni, arról már igazán nem tehettünk, hogy ehhez ráfeküdtünk a vízre.
Mégis, a találkozásom Niall-vel és a srácokkal viszonylag átlagosan történt, aznap egy horzsolást kivéve nem sérültem meg, (én) nem ijesztettem meg senkit sem, és a helyzet is viszonylag normális volt. Már amennyire normálisnak számít a vidámparkban két rohangáló 17 éves. De hát ők is ott voltak, és ők idősebbek nálunk, azt viszont nem tudom, hogy ők rohangáltak-e.
Nem tudom, hogy mindez megtörtént-e volna, ha aznap ellentmondok Rebeca-nak és nem megyek vele a vidámparkba. Szeleburdi barátnőm minden napra kitalált számunkra valami programot, melyekre nem fogadott el nemleges választ. Mindegy volt, hogy esik-e az eső vagy éppen tikkasztó meleg van kint, őt nem érdekelte, és nekem mennem kellett vele. Akkor még nem tudtam, hogy azt a napot még egyszer megköszönöm neki, bár minden vele töltött napért hálás voltam. Rebeca az a lány, aki miatt olyan lettem amilyen vagyok, ő a legédesebb, legkedvesebb és legbetegebb elméjű nőszemély akit valaha látott Anglia. Én meg voltam a másik, de Rebeca az egyetlen, az utánozhatatlan és utolérhetetlen, így én a második helyre szorultam, bár én sem voltam kispályás. Úgy látszik igaz a mondás, miszerint a zsák megtalálja a foltját.
Azon kevesek közé tartoztunk, akiket mindenki utált de senki nem ismert, két lány, akik különböztek a többitől, mégis futottak utánuk a jobbnál jobb srácok. Mi ezt tudtuk, de hidegen hagyott minket, ott voltunk egymásnak, még túl gyerekek voltunk ahhoz, hogy beengedjünk magunk közé két srácot, akik majd koslatnak utánunk a nap minden percében. Helyette beengedtünk ötöt. Azt hittem, Rebeca-n kívül nincs szükségem senkire, hiszen ő volt a legfontosabb ember a rövidke életemben. Ő volt az egyetlen, aki megértett, aki teljes mértékben elfogadott olyannak, aki vagyok, mert ő is pont olyan, mint én. És ezt a posztját soha nem vesztette el, csupán a későbbiekben osztoznia kellett rajta még néhány emberrel.
Eddig az évek ugráltak előttem, most viszont lassulni kezdett, tisztán emlékeztem arra a napra, hiszen akkor megváltozott minden.
Mindenkinek vannak olyan emlékei, melyekre életük végéig emlékszik. Egy vicces este a barátokkal, szerelmes pillanatok, egy koncert, amikor találkozol azzal a személlyel akit a példaképednek tartasz.

Június 27.-én kezdődött minden, körülbelül másfél évvel azelőtt, hogy a dolgok rosszra fordultak volna.  Ez az én egyik olyan emlékem, amire életem utolsó percéig emlékezni akarok, akkor nem tűnt túl jelentősnek, utólag már tudom, igenis az volt.
Akkor találkoztam először Niall-vel.

Ötévesek módjára rohantunk, kezemben egy hatalmas, piros és kék csíkos nyalókával nevetve cikáztam az emberek közt, Rebeca rohant utánam azzal a céllal, hogy a hatalmas, rózsaszín vattacukrával kidíszíti a hajam. Nem igazán vágytam erre, hiszen nem közelgett a karácsony és én nem akartam sem karácsonyfal lenni, sem vattacukor húsvéri nyúl. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, hiszen a hajamra vagyok talán a legérzékenyebb, Rebeca-t sem kímélném, ha tényleg belenyomkodná a vattacukrát, de már csak a poén kedvéért is rohantam előle. Soha nem érdekelt mások véleménye, az a fajta lány voltam, akit nem foglalkoztatott semmi, éltem az életem anélkül, hogy másoknak ugráltam volna. Nem akartam megfelelni senkinek.
Nekiütköztem valakinek, odakiáltottam egy 'bocsi'-t és nevetve szaladtam tovább, egyébként nem tanácsos a porban, vékony pántos szandálban rohangálni, mert az lesz a vége, ami velem is történt. A két legfelső pánt elszakadt, és én eltanyáltam a nyalókámmal együtt, talán azt sajnáltam a legjobban, mert tiszta por lett annak ellenére is, hogy a magasba tartottam. Az állam egy fehér Supra cipő előtt pihent a porban, rázott a nevetés, közben sajnálkozva pislogtam a nyalókámra.
-Jól vagy?-hajolt le a cipő tulajdonosa, és a karjaimnál fogva próbált felhúzni.
-Faith, te mi a francot csinálsz a földön?-hallottam meg Rebeca hangját, majd a kérdése után hangos "woaaah" hagyta el a száját.-Azt a szentjánosbogár csapkodó macskáját! Te jobban nézel ki, mint a tévében!
Felemeltem a fejem, hogy lássam, Rebeca most épp kit rohant le. A kezek még mindig engem tartottak, de eddig nem vettem a fáradtságot, hogy megnézzem ki taperol.
A srác kissé szégyenlősen, és visszafojtott nevetéssel nézett a barátnőmre. Kis híján nekem is kiszaladt a számon egy hasonló kacifántos mondat, de még időben összezártam azt a lepcses szám és inkább a Suprás srácra néztem.
-Megütötted magad?-kérdezte bátortalanul.
-Persze, tök jól van.-ragadott karon Rebeca. Egyébként ennek a mondatnak semmi értelme, persze, hogy megütöttem magam de jól vagyok? Bonyolult...-Kösz, hogy felkanalaztad a porból, tessék itt a vattacukrom, jó étvágyat, köszi, csá. Faith, menjünk a körhintához!
Nevetve néztem vissza a fiúkra, rögtön felismertem őket, Rebeca elvetemülten szerette az egyik srácot, amelyiknek akkor épp nem jutott eszembe a neve. A szöszi értetlenül pislogott ránk, száját mosolyra húzta és a zsebéből előhúzott egy zsebkendőt, mielőtt a barátnőm elrángatott volna onnan, még gyorsan megpróbálta a kezembe nyomni. A háta mögött láttam, ahogy az egyik, kissé gyerekes arcú fiú rávetődik a másikra és kiveszi a kezéből a vattacukrot. Elmosolyodtam, sosem láttam még hozzá hasonlót, a haja göndör volt, furcsán göndör. 
-Vérzik a térded, szerintem ki kellene mosni.-bökött a lábamra.
-Köszi.-kiáltott rá Rebeca, és kikapta a kezéből a zsepit, amit állítólag az én térdem kapott.-Gyere, Faith!
Hallottam a nevetéseket, a szöszi a fejét rázta, mögötte a haverjai egymásba kapaszkodva röhögtek, a göndör hajú fiú szórakozottan tépkedte a vattacukrot annak ellenére is, hogy Rebeca szerelme szólítgatta, hogy adja vissza vagy fizesse ki.
-Hé, Rebeca!-böktem az egyik srác felé.-Az ott nem...?
-Nem! Összekevered.-húzott.-Fogd be!
-Mi van?-ráncoltam a szemöldököm.
-De, de igen ő az és tökre zavarba hoz.-pirult a füléig.-Látod milyen cuki? Úristen, mindjárt odamegyek és megmondom neki, hogy vegyen feleségül! -suttogta.-Engem néz? Ugye engem néz? Érzem, hogy engem néz!
-A haverjának parancsolgat.-közöltem kiábrándítóan.
-Te aztán kellően lelombozó személyiség vagy!
-Ne rángass.-húztam fel az orrom.
-Bocsi, amúgy tökre égő vagy. Minek kell elnyalnod egy rakás szexisten előtt?
-Kik voltak ezek?-ráncoltam a szemöldököm.
-Te!-bökte meg a mellkasom.-Te. Nem. Tudod?
-De.-hümmögtem.-Csak nem jut eszembe a nevük.
-Ja, persze, bocs.-emelte maga elé a kezeit.-Elfelejtettem, hogy te a világháború utáni időkben élsz.
-Hé!
-Ők, cicám.-dobta át egyik kezét a vállamon, másikkal úgy tett, mintha valami szivárványt akarna rajzolni a szemeim előtt.-Ők a One Direction!-visította, majd ugrálni kezdett, csakúgy, mint egy szöcske, vagy egy háromlábú fogyatékos kecske, közben a kezeivel hadonászott és fel-felsikoltott.
-Aha.-hümmögtem, és szórakozottan néztem a tőlünk kb 6-7 méterre ácsorgó, nevető fiúkat. És a mellettünk elsétáló szülőket, akik a tenyereiket a gyerekük fülére szorították. Rebeca különleges ember.-Odamegyek, tényleg odamegyek! Hé, hé Liam!-kiáltotta, és már rohant is. 
Meglepetten néztem rá, viszont egyáltalán nem szégyelltem őt, miért kellene? Világ életünkben együtt égtünk be emberek közt, ők is csak emberek, ráadásul valószínűleg alig idősebbek nálunk.
A srác, akinek Rebeca kiáltozott kissé ijedten fordult meg, kétségbeesetten nézett a mellette állókra, akik kedvesen kiröhögték. 
-Úristen!-torpant meg.-Nem, nem, nem, menjünk el innen, totál ciki vagyok, biztos hülyének néz. Faith!
-Rebeca!-üvöltöttem rá, hasonlóképpen hozzá.
-Fhu, kit érdekel? Megyek, mindjárt összeházasodunk.
Szegény fiú elég ijedten nézett rá, próbálta rendezni az arcát, miközben közeledtünk, az egyik a magas, göndör hajú háta mögé bújt és a válla fölött leselkedett ki, míg a szőke fiú egyszerűen leült a porba, annyira nevetett.
-Úristen, te, te tényleg te vagy Liam Payne!
-Aha.-nevetett idegesen.
Sikítás tört ki belőle és a srác nyakába ugrott, a meglepett arckifejezés láttán egyszerre kezdtem nevetni a többi gyerekkel, a Payne pacsirtát hirtelen érte Rebeca támadása, szerencsétlen valószínűleg nincs hozzászokva a Rebeca-féle elvetemültekhez, így mint egy zsák, eldőlt a homokban.
-Hé! Hé, nem, még nem.-bökdöste a mellkasát.-Legalább a kocsidig vigyél ki! Áh, mindegy, te vagy Liam Payne!
-Harry.-nyöszörögte úgy, mint egy kisegér.-Vagy, sérült csajszi, légyszi szedd le rólam. 
A szőkéhez hasonlóan leültem a porba, a tenyeremmel megtöröltem az arcom és figyeltem őket, látszólag senki nem akart segíteni szegény fiúnak, aki kedvesen megpróbálta lekönyörögni magáról a barátnőm.
-Faith! Fényképezz le minket! 
-Nem, nem, bocsi de ezt nem akarom.-kezdett tiltakozni, viszont addigra a sötét hajú, bronzos bőrű srác már előhúzta a telefonját.-Ne merd, Malik! 
Rebeca leugrott róla, sugárzó arccal, csípőre tett kezekkel nézett le a "zsákmányára" hosszú haja előreesett és büszkén nézte a feltápászkodó fiút. Miután ő is elmenekült a görnyedezve nevető bongyorka mögé, Rebeca a fényképezgető srác felé fordult.
-Megnézhetem?-nyújtotta kislányosan a kezét. Felé nyújtotta a készüléket, Rebeca kivette a kezéből és mosolyogva előhalászta a saját telefonját.-Átküldöm magamnak. 
A hangja nyugodt volt, viszont én tudtam mire készül, az arca sunyi volt, nyelvét picit kidugta és hevesen pötyögött a telefonján. Felnézett, szélesen vigyorogva visszaadta a telefont a tulajdonosának és körbenézett, Liam megpróbált minél kisebbre összehúzódni, de az én barátnőm elől nem lehet elbújni, főleg egy olyan fiú mögött, akinek csak majdnem olyan széles vállai vannak, mint egy szekrény.
-Lefényképezzelek vele?-kérdezte nevetve a szekrényke.
-Legyen szíved, Haz.-súgta oda a háta mögül.
-Undok vagy.-vágott sértett fejet, és ellépett előle, kivette Rebeca kezéből a telefont és gyengéden Liam felé terelgette. Zavartan nézett rá, viszont Rebeca sosem volt szégyenlős és teljesen nyugodtan átölelte. Mintha egy kicsit feloldódott volna, átölelte a barátnőm és elmosolyodott, amíg Harry lefényképezte őket.
Rebeca őrültsége mögött én láttam a boldogságát, amit az okozott neki, hogy Liam mellett állhat. 
-Uu, köszi!-ugrott oda.-Veled is akarok! És veled is.-bökött a kreol bőrű felé.-És mindenkivel! Faith állj fel és gyere ide!
-Oké.-emeltem magam elé a kezeim. Nem éri meg ellenkezni vele.
A szőke srác feltápászkodott mellőlem és felém nyújtotta az egyik kezét, elfogadtam, és hagytam, hogy felhúzzon. Rámosolyogtam és odaugrándoztam Rebeca felé, aki a boldogságtól a nyakamba csimpaszkodva kezdett ugrálni.
-Keressünk valakit aki lefényképez minket!-ugrándozott, majd elengedett és a legközelebbi felénk sétáló apuka elé ugrott. Hevesen magyarázott neki, majd a kezébe nyomta a telefonját és beugrándozott Liam és Zayn közé.
-Gyere te is.-fogott kézen vigyorogva a göndör hajú, és behúzott közé és egy mosolygós, barna hajú fiú közé, a szöszi pedig beállt a másik oldalára.
Félresöpörtem a hajam és belemosolyogtam Rebeca telefonjának  kamerájába, a fényképészünk gyorsan visszaadta a telefont és elmenekült a kisfiával, körülöttünk pedig kezdtek gyülekezni a lányok.
-Köszönöm!-borult a bálványa nyakába.-Mindenkit meg akarok ölelni, gyertek ide.-ugrándozott.
Mosolyogva átölelték, én meg csak álltam és néztem őket, ez Rebeca pillanata volt. 
-Vegyél feleségül.-motyogta.
Liam kínosan felnevetett és mosolyogva megsimította a hátát, majd elengedte.
-Ezt igennek veszem.-fordított hátat, majd hirtelen kiugrott közülük, karon ragadott és elhúzott onnan anélkül, hogy bármit is mondott volna nekik.
Nevetve követtem, olyan erővel szorította a kezem, hogy azt hittem gazdagabb leszek legalább 3-4 törött ujjal, egyenesen a kijárat felé húzott és közben előhalászta a telefonját.
-Faith, hazamegyünk?
-Mehetünk.-vontam meg a vállam.
-Felhívom apát.-közölte nyugodtan. A füléhez emelte a telefont, izgatottan hadart, majd miután befejezte kiléptünk a kapun, és az egyik padhoz húzott.
-Faith.-bámult rám.-Megszereztem a telefonszámát.-vigyorgott.
-Gondoltam.-nevettem vele.-Mit akarsz csinálni?
Sunyi mosollyal az arcán hümmögni kezdett, az arcomba dugta a telefont, amelynek a képernyőjén az a kép volt, amin tulajdonképpen a mellkasán fekszik a "jövendőbelijének". 
-Feleségül fog venni.-jelentette ki magabiztosan.-Tudom, elképzelem, ahogy éjszakánként szerelmes sms-eket ír nekem, és ír nekem dalokat, amiket a koncerteken nekem ajánl, és lesznek gyerekeink! kisfiúk, azért kisfiúk, hogy olyan tökéletesek legyenek, mint Liam! És Liamnek fogják hívni őket Liam 1 és Liam 2. Neked ki tetszik, Faith? Mármint rajta kívül, mert minden másban osztozok veled csak rajta nem, szóval akadj le róla!
-Nekem nem tetszik egyik se.-vontam meg a vállam, mire a szája "o"-t formált és megütött a kézitáskájával.-Hé!
-Te beteg vagy.-rázta a fejét.-Úristen, ezt nem is hallottam. Elhiszem, és már elfogadtam, hogy neked a zene kimerül a Beatles-ben, de ők még élnek, és fiatalok, és cukik, élő félistenek!
Mosolyogva ráhagytam, viszont ez nem ilyen egyszerű, kiselőadást tartott nekem abból, hogy mégis ez az 5 srác mennyire tökéletes és csodálatos, és mennyire jó a zenéjük. Felpattantam, amikor megérkezett Rebeca apukája, és míg ő hevesen gesztikulálva magyarázott nekem, én beültem a kocsiba.
-Apa!-sipákolta, és átmászott rajtam.
-Rebeca, édesem, kérlek ne üvöltözz.
-Jó, de apa, találkoztam a férjemmel!
-Micsodáddal?-fordult meg hirtelen.
Az arcába tolta a telefont, Adam kifejezéséből rájöttem, hogy a lánya először az abnormális "lefeküdtem Liam Payne-vel" című képet mutatta meg neki, majd lapozott és megmutatta azt is, amin az összes gyerek és én is rajta vagyok.
-Rendben.-hagyta rá egy legyintéssel.-Szegény gyerekek.
-Megszereztem a telefonszámát.-közölte, és a mondat végén hallatott egy "muhahaha" ördögi nevetést.
-Rebeca, nem zaklathatod ezt a szerencsétlen fiút! 
-Nem fogom zaklatni.-jelentette ki.
-Lányok, nőjetek fel egy kicsit, baj lehet belőle, ha ezt a fiút zaklatjátok.
-Túlreagálod, apu.-rázta a fejét.-Menjünk haza. Faith, alszol nálunk?
-Adam?
Legyintett, szerintem mindegy neki, hogy Rebeca egyedül készíti ki őket, vagy velem kiegészülve.
-Hazavigyelek a dolgaidért?
-Nem kell.-vontam meg a vállam.
-Majd adok neked kölcsön cuccokat.-legyintett Rebeca.-Taposs bele apukám!
Fáradtan felsóhajtott, pötyögtem egy sms-t anyunak, miszerint nem töltöm otthon az estét, majd hátradőltem az ülésben, Rebeca mindig is beszédesebb volt kettőnk közül, viszont engem sem kellett félteni, azt hiszem, én kicsit művészibb lélek voltam.

Könnycseppek borították be az arcom, egy erős lökés rántott ki mindezek közül, tekintetemmel Niall-t kerestem, a kezemet szorongatta és kétségbeesetten rázogatott, fáradtan néztem rá, az előbb nem éreztem magam ilyen fáradtnak. Az ajtó kicsapódott és Harry nyomában Rebeca rontott be, soha nem láttam őt sírni, de most ahogy kifért a tüdején zokogott, utáltam ezt. Azt akartam, hogy Niall átöleljen és tovább szárnyalhassak a múltban, újra akartam élni azokat a napokat. Egyszerűen már nem volt erőm ahhoz, hogy bármit is mondjak neki, a szemhéjaim nehezek voltak és végtelenül gyengének éreztem magam, aludni akartam, hogy újraálmodjam az életem. Erősen tartott a karjaiban és beszélt hozzám, de a hangját már nem értettem tisztán, csupán a benne bujkáló kedvességet kerestem, valahol a kétségbeesés és a tehetetlenség haragja mögött. A körülöttem lévő felfordulás ellenére én teljesen nyugodt voltam, éreztem Niall illatát, és abban a pillanatban semmi másra nem volt szükségem, csak rá.

-Faith?-suttogott Rebeca. 
A másik ágyra pillantottam, amin ő feküdt és a plafont nézte, fejét oldalra billentette és mosolyogva nézett rám. Halkan hümmögtem, bár tudtam, hogy enélkül is elmondaná amit akar. 
-Fel akarom őt hívni.-kuncogott.
-Nee.-nevettem.
-Igazad van, várok még egy kicsit.
Felkaptam egy párnát és nevetve megdobtam vele, kinyújtotta az egyik kezét és lazán elkapta.
-Köszi, pont kérni akartam egyet. 
Hasra fordultam, kezeim a fejem alá tettem és rájuk feküdtem, néha vannak kissé komolyabb pillanataink is, úgy éreztem ez egy lesz azok közül.
-Nagyon gáz voltam?
-Emlékezetes.-nevettem.
-Az jó, legalább eredeti sztorit mesélhetek majd a fiaimnak. 
-Bizonyára.
-Te leszel a nagynénjük, Faith.-mosolygott rám.-Akárkitől is lesznek tökéletes Liam fiaim.
Rámosolyogtam, a barátságunk mindent kibírt már, mindig is biztos voltam benne, hogy ő örökre a barátnőm lesz. Tudtam, hogy majd ő lesz a koszorúslány az esküvőmön, többek között azért, mert ő biztos ismerni fogja majd azt az idiótát, aki az emberiség összes nője közül engem választ. Tudtam, hogy ha megöregszem, majd vele fogok kötögetni, ha lesz olyan, ugyanis nekünk elhatározásunk, hogy nem hagyjuk itt túl hamar ezt a földet és 90 évesen még vígan görkori mutatványokat csinálunk. Vele fogok diplomázni, a lehetséges és nem bizarr - nem nagyon bizarr - dolgokat vele fogom megélni.
-Tudod, tudom, hogy nem fog feleségül venni, mert annyian vannak még rajtam kívül, de tök jó elhinni, hogy de, úúgyis én leszek az. Neked tényleg nem tetszik senki? Mármint nem csak közülük, hanem úgy alapjában.
-Nem.
-Mindig is egy válogatós picsa voltál.-dobta vissza hozzám a párnát.-De végül is igazad van, a nem One Direction és/vagy Directioner fiúk gyökerek.

Nevetve fúrtam az arcom a párnába, úgy beszélt, mintha nem 17 éves lenne, hanem 13, és én ezt imádtam benne. Millióan omlanak a lábai elé, de nem, neki nem kellenek, neki Liam Payne kell. Vicces, mert nekem még ilyen plátói szerelmem sincs, de azt hiszem nem is vágyok rá annyira, jó nekem ez így, ahogy van. Tökéletesen ráérek még ilyesmikkel foglalkozni. Nem azt mondom, hogy néha nem esne jól ha átölelne valaki, vagy azt mondaná, hogy szép vagyok, de ezekre még itt van apu. 

-Köszi.-nézett rám Rebeca.-Ha nem taknyálsz el Niall lábai előtt, valószínűleg nem találkozunk velük.

-Hát, szívesen, máskor is.-nevettem, és felhúztam a sérült lábam.

-Mondd azt, hogy nem aranyosak.-sóhajtott.-Ki ne mondd!

-Nem akartam.-ráztam a fejem.-Megütnél.

-Nem teszek olyat.-tápászkodott fel az ágyából, és hozzám lépett.-Mássz arrébb!

Két fordulással a falhoz csúsztam, hogy beférjen mellém, mindig ez van, akárhányszor itt alszok vagy ő alszik nálunk, nem bír úgy osztozni valakivel egy szobán, hogy ne feküdjön be mellé. Ez nálunk már tök természetes, végül is több, mint 11 éve a legjobb barátnőm, tulajdonképpen már inkább olyan, mint a testvérem.

Rövid pillanatra kiszakadtam arról a helyről, ahol voltam, mintha lapoztak volna egy könyvben, jött a következő számomra fontos emlék anélkül, hogy bármit is érzékeltem volna a külvilágból.