2.rész You're my fuckin' best friends

Sziasztok! :)
Ismét itt a péntek, múlthéten közzétettem az 1. részt, mely kapott jó, és rossz kritikát is, remélem, hogy azoknak, akik most sablonosnak tartják a történetet is tetszeni fog ez a rész, és később majd megváltozik a véleményük. Igyekszem a legjobbat írni, úgy gondolom, hogy én mindent megpróbálok kihozni magamból. 

Nessa. xx

Rebeca ágyán ültünk, még akkor sem tudtam elhinni, hogy komolyan megteszi. Bár ennél már sokkal durvábbakat is megtett, viszont ez most más, eddig még mi sem jutottunk el. Felhívni egy sztárt. Mert akárhogy is bizonygatja, hogy "Liam teljesen átlagos, Liam kedves, Liam nem fog haragudni" ez akkor is durva. Mindegy, úgysem tudnám lebeszélni róla.
Csendben ültem, egy ideig szuggerálta a telefonját, majd az ágyra dobta és rányomott a névre.
-Letiltottad a számot?
-Nem. Miért, kellett volna? Kicsöng!-visította.
-A fenébe, simán lenyomoztatják! 
-Liam nem olyan!-jött a következő érve.-Te jó ég!
-Hallo?-szűrődött ki a telefonból.
-Te nem Liam vagy!-kiáltott.
-Ki beszél?
-Téves!-nyomtam ki gyorsan, még mielőtt bármit is mondhatott volna ő, vagy esetleg Rebeca.
-Ez nem Liam volt!-puffogott.
-Hány Liam volt a telefonkönyvébe?
-Nem tudom, sok! De az egyik legjobb barátja, szóval az első Liam-nek kellett volna lennie az igazi Liam-nek! Egyértelmű, hiszen ő a legfontosabb Liam az egész világon, ehelyett valami nyomorék számát szereztem meg!
-Oké, oké, nyugi.-fogtam meg a vállait.
-Még jó, hogy kiírtam Louis telefonszámát is.-öltött elégedett arckifejezést.-Abból csak egy volt, az összes többi valami Lewis volt. 
Hát, akkor a telefonálós történetünk nem itt ér véget. Izgatottan kikereste a számot, nem igazán tudom, hogy hogyan tudta feltűnés nélkül bepötyögni magának ezeket a telefonszámokat, és egyáltalán egy olyan nagy sztár, mint Zayn Malik, miért nem kódolja le a telefonkönyvét? Az élet nagy kérdései.
-Rebeca...
Rányomott a névre, nevetve emeltem az arcom elé egy párnát, nem tudtam mi fog kisülni ebből, nehéz volt elképzelni, hogy ez a srác majd teljesen nyugodtan elbeszélget vele.
-Rebeca, szerintem ne hozd szóba...
-Louis Tomlinson.-csendült a telefonból.
A szája "o"-t formált, mielőtt visított volna az egyik kezemet a szája elé tettem, felmutattam a mutatóujjam, jelezve, hogy maradjon csendben és lélegezzen mélyeket. Nem hagyhattam, hogy túl nagy bajba keveredjen.
-Hahó. Ki az?
-Nem tudok neki semmit sem mondani.-suttogta kétségbeesetten.
-Tudom ki vagy!-kiáltott bele a telefonba a srác.-Te vagy az egyik lány a vidámparkból! Zayn mondta, hogy szerinte megszerezted valamelyikünk telefonszámát.
-Túl sok a telefonjában a Liam!
-Te aztán nem semmi vagy.-nevetett.
-Egyetértek.-fűztem hozzá halkan.
-Csak köszönni akartam.-hadarta.-Szia!
-Szia.-nevetett.
Kinyomta, döbbenten néztem rá, elvégre a beszélgetőpartnere viszonylag normális volt, akkor meg miért nyomta ki? Érthetetlen.
A számat szólásra nyitottam, de mielőtt bármit is mondhattam volna hadarni kezdett.
-Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Biztos, hogy elmondja a többieknek is, hogy felhívtam és majd kiröhögnek. Soha többet nem hívom fel, még jó, hogy nem Liam volt az!
-Nem tiltottad le a számod, szóval ő bármikor felhívhat téged.-nevettem.
-Jó, az más, mert ha ő hív akkor biztos akar valamit.
-És te nem akartál semmit?
-Nem.
-Ezt nem értem.-ráztam a fejem.
-Pedig egyszerű.-legyintett.-Mindegy.
Néhány perc néma, "lúzer vagyok" plafonrabámulás után kitalálta, hogy csináljunk valamit. És ha ez a mondat elhagyja Rebeca száját, annak sosem lesz jó vége. 
Így történt, hogy némi pénzzel útnak indultunk vásárolni. Normális program a tizenévesek közt, viszont nálunk ez sem ment mindig könnyen. Csupán az, hogy kiléptünk az utcára, nem épp átlagos, számunkra az, viszont volt, aki ezt valamiféle csodának élte meg, ugyanis alig indultunk el, mint egy kutyának, valaki utánunk fütyült. Rebeca hátra pillantott, ahogy én is tettem, és a napszemüvegem lencséi mögül néztem a szélesen vigyorgó fiúra, nem volt ellenemre, hogy Rebeca felmutassa a középső ujját. Sosem tartotta hízelgőnek ezt a fajta kifejezését annak, hogy tetszik valakinek. Személytelen, és fütyülni a kutyáiknak szoktak az emberek...
Nevetve bámultam le a szegecses bakancsba bújtatott lábaimra, Rebeca nyávogva fecsegni kezdett arról, hogy mégis mennyire tapló volt ez a srác. Nagyon jól tudott színészkedni, és tisztában is volt vele. Szeretett volna a gimi után színművészeti főiskolára menni, és én támogattam ebben a tervében, habár engem nem vonzott ez az irány. Sokkal inkább szerettem volna divattervezéssel foglalkozni, de anyu szerint ez nem biztosított túl sokat a megélhetéshez, ahogy Rebeca szülei sem díjazták a lányuk színészi pályafutását. Mindenre megvolt a magyarázat, neki nem garantált, hogy befut, én hol találok munkát. Mindegy, számunkra messze volt még az, amikor döntenünk kellett, még volt egy félévünk.
Az sok dologra elég. Csak az a gond ezzel, hogy mi ezt a rengeteg időt szerettük mással tölteni.
Az utcán megbámultak minket az emberek, túl harsányak voltunk London nyugodtságához. Ha lehet egy nyüzsgő nagyvárost nyugodtnak mondani. Ha az nem is, de az emberek túl illedelmesek voltak, néha igaz az a megítélése az angoloknak, hogy szigorú, keménykalaposak és állandóan esernyőt hordanak magukkal. Ebből a szempontból mi nem igazán voltunk az elvárásoknak megfelelő angolok, szerettünk üvöltözni és hangosan nevetni, és általában megáztunk, amikor eljött a szinte mindennapos eső. Ennek ellenére imádtam az embereket, az esőt és magát Londont, Angliát. Az összes furcsaságunkat, és bár nem látszik, de érdekelt a történelme is a nemzetünknek. Mindenre nyitott voltam. 
-Megpróbálunk bemenni a Harrods-ba?-vigyorgott rám Rebeca.
-Még mindig nem fognak beengedni.
-Próbáljuk már meg, ott van az a nagy maci!
Köztudott, de ha valaki nem tudja akkor elmondom, hogy a Harrods-ba csak a legtehetősebb emberek mehetnek be. A királyi család, milliárdosok, ezek alatt értek mindenféle olajfúró sheikh-t, színészt és énekest, szállodaörököst, ehhez képest a bevásárlóközpontok bolhapiacnak számítanak. Nem egyszer próbáltunk már bejutni, csak annyi időre, hogy körülnézzünk, természetesen ez nem sikerült még egyszer sem. De időről-időre megpróbálkozunk vele. 
Feljebb toltam az orromon a pilótafazonú napszemüvegem, megigazítottam a bakancsom fűzőjét, alkalmaztam a be a hasat, ki a mellett fulladozós öngyilkossági módszert és a hajamat lesöpörtem a vállamról.
-Eléggé szállodaörökösnek nézek ki?-löktem ki oldalra a kezem, az egyik csuklóm behajlítottam, az államat magasba emeltem és hagytam, hogy lógjon a kezemen a szegecses kistáskám.
-Legalább úgy mint egy szexi T-Rex, akire rácsaptak egy üvegajtót.-csapta oldalra mindkét kezét és a lábait felkapva rohangálni kezdett körülöttem. 
Nevetve ráztam meg a fejem, a hajamra toltam a napszemüvegem és hunyorogva néztem rá. Abbahagyta az idétlenkedést és karon ragadott.
-Csak próbáljuk meg! Szerintem már tökre szeret minket az a hústorony bácsi, mindig nevet amikor meglát!
Hümmögve mentem utána, a Harrods közelébe menni is nehéz volt. Végül bedurakodtuk magunkat az ajtón, Rebeca amint meglátta az ismerősét felöltötte magára a legszebb mosolyát és elindult az ajtó irányába. Mint ahogy már említette, biztonságis barátunk nevetni kezdett, és még mielőtt bejutottunk volna elénk állt.
-Üdvözlöm önöket, hölgyeim! 
-Csókolom.-vigyorgott rá.-Szeretnénk bemenni, bent van a barátunk!
-Hogy hívják a barátodat?
-Liam Payne!-vágta rá. Elfojtottam ez előtörni kívánó nevetésem, Rebeca hitelesen alakított, az arca komoly maradt, bájosan mosolygott.
-Ha jól tudom, nem tartózkodik bent a One Direction.
-A One Direction nem is.-magyarázta.-Csak Liam, Liam egyedül nem a One Direction.
-Lányok.-sóhajtott, és az orrnyergét kezdte masszírozni.-Nagyon kitartóak vagytok, de sajnos ide ti nem jöhettek be.
-Azt akarja mondani, hogy csórók vagyunk?-kérdeztem sértődötten.
-Nem, bizonyára nem.-rázta a fejét.-De ide csak a nagyon gazdag és híres emberek jöhetnek be.
-Szóval az olajfúrók híresek.-tűnődött el mellettem a barátnőm.
-Nem, de sok pénzük van. Lányok, ha ide bementek és megláttok valamit, csak fájni fog a szívetek mert ennyi pénzt nem tudtok kinyögni sehogy sem. Itt még egy szelet süti is megfizethetetlen.-vette le a hangerőt.
-Csak nézelődni szeretnénk.-meresztettem rá kiskutya szemeket.
-Ne nézz így, kérlek.-sóhajtott.
-Megható, ugye? Ugye nem akar kidobni két ilyen bájos lányt?
-Nem doblak ki titeket, ha most szépen megfordultok és kimentek.
-De...
-Oké, akkor kénytelen leszek én kivinni titeket.
Könnyedén az egyik vállára kapott először engem, aztán Rebeca-t. Bosszúsan néztünk egymásra, legalább ne a hátsó felünkkel vitt volna kifelé, így minden szembejövő csak két feneket és lábakat látott egy biztonságis hústorony vállán. Egyik kezemmel a vállát szorítottam, másikkal a napszemüvegem próbáltam a fejemen tartani, Rebeca rugdalózni kezdett és nyöszörögve próbált lemászni róla.
-De undoknak tetszik lenni.-húzta fel az orrát, miután a lábunk ismét a talajon volt.
Néhányan minket néztek és mutogattak felénk, ismeretlenek voltak a tógában, vagy tudom is én miben járkáló arab emberek, de valamilyen csoda folytán ők még is bemehettek.
-Ha nem tudom kifizetni azt, amit meglátok itt az épületben, akkor az internetről miért tudom megrendelni? 
A gond csak az, hogy kifizetni ott sem tudjuk...
-Fogalmam sincs, nem tudom ki találta ezt ki lányok, én csak egy biztonságiőr vagyok. 
-Ha eljövök ide a gazdag és híres barátaimmal, akkor beenged? 
-Attól függ, kik a gazdag és híres barátaid.
-Jó.-fonta karba a kezeit.-Akkor majd visszajövök, és tudom, hogy majd be fog engedni.
Nem értettem ezt, megragadta a kezem és elhúzott onnan, át az úttesten. Mégis milyen gazdag és híres barátok? Aztán leesett. Liam Payne, hát persze.
-Ez hanyadik volt?-kérdezem nevetve.
-Ebben az évben vagy úgy alapjában?
-Maradjunk ennél az évnél.-dörzsöltem meg a tenyeremmel az arcom.
-Kilenc.
-És július van.-kacagtam.
-Bemegyünk. Egyszer úgyis bemegyünk oda.
Nevetve karon ragadtam és elindultunk a mi saját Harrods-unk felé, ami a bevásárlóközpontból állt. Ebben az évben már vállalhattunk nyári munkát, ezért fagyi adogatásból már lett egy kis pénzem, az első fizetésem. Fagyis is csak addig voltam, amíg ki nem rúgtak, igaz a mondás, hogy két fagyis lány nem fér meg egymás mellett. Nekünk se sikerült.
Első utunk az éttermekhez vezetett, mindig is imádtam a mexikói kaját, ezért előbb megvettem azt, aztán továbbmentem Rebeca-val a kínaihoz, végül leültünk az egyik gyorsétterem asztalához. Újabb teljesen logikus cselekedet volt.
Egy ideig csak turkáltam az ételben, majd falatozni kezdtem, miközben hallgattam Rebeca csacsogását, több okból is szerettem a csendet, viszont őt mindig szívesen hallgattam, mindig ott volt nekem, amikor szükségem volt rá. Befogta a fülem amikor kellett és elterelte a gondolataim, talán pont ezért éltem teljesen boldog életet, pedig lehetnék egy megkeserített gyerekkorú, depressziós 17 éves is. De sosem voltam olyan, annak ellenére, hogy életem első 6 évét Rebeca nélkül éltem túl.
-Mi az?-hajolt az arcomba. Mosolyogva megráztam a fejem és bekaptam egy falatot.-Történt valami?-kérdezte komolyabban.-Faith...
-Semmi új.-vontam meg a vállam.-Csak a szokásos.
-Amíg otthon voltál?
-Természetesen.-bólintottam.-Valahogy mindig akkor van valami egetrengető problémájuk egymással. 
-Szeretnél nálunk aludni?
-Odaköltözhetek hozzátok?-nevettem.-Nem, csak elgondolkoztam, tulajdonképpen nem is róluk. Tudod milyenek, 2 napig most megint nyugi van, aztán elölről kezdik.
Végigsimított a kézfejemen, mosolyt varázsoltam az arcomra és jóízűen bekaptam egy újabb falatot. A beszélgetésünk erről a témáról itt le is zárult, utáltam erről beszélni vagy egyáltalán gondolni rá, nem szerettem, ha valaki vagy valami akár egy másodpercre is elrontotta a jókedvem. 
Türelmesen megvártam, míg a barátnőm is végez az evéssel, elgondolkozva forgattam a csuklómon a karkötőim és elhatároztam, hogy ma igenis szerzek valahonnan egy szegecseset. Imádom a szegecses dolgokat, szegecses a bakancsom, a kabátom, a nadrágom és néhány felsőm is el van látva vele. Van aki a rózsaszínt imádja, meg van aki a kiskutyákat (azokat én is imádom), én meg a szegecseket. 
-Mehetünk.-állt fel sugárzó mosollyal. 
A tálcákat visszavittük az éttermekhez, és céltalanul indultunk végig a boltok között. Nem voltunk annyira tele pénzzel, nem szórnak ám milliókat azért, mert gyerekeknek adogattunk fagyit, inkább az olcsóbb, de jó üzleteket céloztuk meg. Először elköltöttük az összes pénzünket, aztán pénz nélkül bementünk a drága, nívós üzletekbe ruhákat próbálni, hogy aztán a tükrökben menő facebook-os képeket csináljunk magunkról. Azért nem kell kacsaszájra meg mindenféle undorítóra gondolni, azok nem mi vagyunk. Poénból azért csináltunk néhányat,, de azokat szigorúan csak mi láthatjuk. De azért biztos, hogy néhány napon belül valamelyikünk "véletlenül" feltesz egyet-kettőt a twitter adatlapjára. Így megy ez.
Miután elvertük az összes pénzünket, némi zsákmánnyal - egy csomag gumicukor - átgyalogolunk fél Londonon, hogy találjunk egy nyugodt parkot, ahol elfogyaszthatjuk.
A nap végén, amikor el kellett válnunk egymástól nyugtáztam, hogy viszonylag normális napot zárhatok le. Csak két üzletből küldtek ki minket, szerintem oda jobb lesz, ha többé nem próbálunk bemenni, csak egy öreg házaspár pisszegett le, és Rebeca-val csak egy parkőr üvöltözött, hogy másszon ki a szökőkútból. És csak 97-szer hangzott el a Liam név. Számoltam.
-Holnap reggel?-vigyorgott.
-Még megkérdezed?
-Meddig fetrengsz? Szerintem 9 körül csatlakozom hozzád.
-Oké.-nyújtottam ki a kezem.
Belecsapott, sajátos kézfogásunk van, kissé fiús, de mindegy, ez a mi dolgunk. Lányosan átöleltük egymást és még, hogy teljes legyen az életem ugrálva belevisított a fülembe valami érthetetlent, amiből ismét csak azt a bizonyos nevet tudtam kivenni. Nem beszélt róla túl sokat a nap folyamán, csupán néha rajtakaptam, ahogy a minap készült képeket nézegeti, néha motyogott magában valamit, és megosztott velem pár információt róla. Nem idegesítően csinálta, hanem inkább aranyosan.
-Szia.-integetett vidáman.
Belöktem a kaput és rácsimpaszkodtam, amíg el nem tűnt a sarkon kitartóan integettem utána, és egészen addig üvöltve beszélgettünk is. Azután leugrottam a kapuról, megigazítottam a kissé meggyűrődött pólóm és vidáman szökdécseltem fel a lépcsőn. A házunk pont ugyanolyan volt, mint az a kettő, ami körülvette a miénket, Angliában szinte az összes ház ugyanolyan, kivéve a gazdagabb környékeken. 
Kinyitottam az ajtót, nem tudom miért, de nem számítottam arra, ami már elég sokszor fogadott, amikor hazajöttem. A szüleim szokásukhoz hűen egyre hangosabban vitatkoztak egymással. Megpróbáltam feltűnés nélkül beosonni, lehúztam a bakancsom és lábujjhegyen, a lehető leghalkabban indultam a lépcső felé. A hangok a konyhából szűrődtek, mióta az eszemet tudom, biztos vagyok benne, hogy én nem akarom azt, hogy amikor a gyerekem hazajön ilyesmi várja itthon, soha nem hagynám ideáig elfajulni a dolgokat. Talán emiatt nem is volt még barátom.
Sikerült feltűnésmentesen eljutnom a szobámig, becsuktam az ajtót és nekidőltem, nem hagytam, hogy ez elrontsa a napom, ha nekik ez nem megy, nekem helyettük is boldognak kell lennem. 
Bedugtam a fülesem, hogy a zenével elnyomjam a hangokat, pakolászás közben táncoltam, ide-oda pörögtem a szobában, aztán kinyomtam a régi rock dalokat, és váltottam valami másra. Rebeca szerint leragadtam a Beatles-nél, de ő is tudja, hogy ez nem igaz. Felvettem az újonnan vásárolt pólóim, mindet felpróbáltam más-más nadrággal és kiegészítőkkel, közben halkan dúdoltam egy Cher Lloyd számot. 
Amikor úgy hallottam, a fülemben szinte üvöltő dalon kívül csend van a házban, lemerészkedtem a konyhába némi ennivalóért. Régen volt már az az utolsó süti amit ettem.
Anyát ott találtam, véletlenül sem hagyott volna fel a szokásos rituáléjával, és magában puffogva szidta apát. A jelenlétemre se szándékozta abbahagyni, viszont én sosem voltam vevő erre. Apa mégiscsak az apám.
-Szia.-köszöntem halkan. A hűtőhöz léptem és kivettem belőle egy joghurtot, nem volt kedvem őt hallgatni, a szobámon kívül máshová pedig nem is nagyon menekülhettem, mert gyanítottam, a nappaliban apa heveri ki a vita fáradalmait. 
Kivettem a konyhaszekrényből egy tányért, öntöttem bele müzlit és ráborítottam a tejet, beledobtam egy kanalat és az ajtó felé indultam.
-Milyen napod volt, Faith?-kérdezte anya, még mielőtt elmehettem volna.-Mi újság Rebeca-val?
-Vásárolgattunk.-emeltem a számhoz a kanalat.-Minden okés.
Közelebb lépett, arcomat a kezei közé fogta és megpuszilta a homlokom. Előre tudtam mi jön, most következett a "Nem értem, hogy lehetett ettől az embertől egy ilyen szép és okos kislányom" monológ.
-Nem értem, hogy lehetett ettől az embertől egy ilyen gyönyörű lányom.
Nem pontosan, de eltaláltam. Megint.
-Anya...
-Jó, menj.-engedett el.
Nagyot nyeltem, és elmenekültem a vacsorámmal. Odaköszöntem apának, aki a sportújsága mögé rejtőzött, de amikor meghallotta a hangom úgy tett, mintha semmi nem történt volna.
-Szia Tündér!-mosolygott rám. 
Mosolyogva puszit adtam az arcára. Apa nem rossz ember, ahogy anya sem, csak nem férnek meg egymás mellett...
-Mit csináltatok ma?-kérdezte.
-Próbáltunk bejutni a Harrods-ba.-fojtottam el egy mosolyt.
-Kiraktak?
-Ki. De utána vásárolgattunk, meg leüvöltöttek minket...-soroltam.
Megcsörrent a telefon a zsebében, bocsánatkérően nézett rám, megragadtam a pillanatot és felmenekültem a szobámba. Nem volt kedvem a jópofizáshoz.
Levágódtam az asztalomhoz és benyomtam a laptopom, nyugisan megettem a vacsorám, azután beléptem facebook-ra. Rebeca azonnal videóhívást indított.
Jött az az érzés, ami talán csak néhány másodperccel ezelőtt volt, ismét lapoztak az életemet leíró könyvben, mely csak a saját fejemben létezett.