Prológus - Last moments

Sziasztoook! :D
Kissé felpörögve, de itt vagyok a prológussal! Hát, eljött ez a nap is, voltam Bruno Mars koncerten, és most felteszem a prológust. A koncertről beszámolót fogok íni, ami még a mai nap folyamán felkerül a Secret, which changed my life blogomra. 
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok szólni a történethez, kérek mindenkit, hogy írjon egy kis véleményt, miután elolvasta ezt a kis bevezetőt.

Million kiss: Nessa. xx

~Faith Freelove~ 

Nem tudom, hogy az szerencse vagy szerencsétlenség-e, hogy én magamnál voltam életem talán utolsó pillanataiban, talán még nem is kattantam be, hiszen tudtam a nevem. Faith Freelove, bár lehet, hogy ez közel sem azt jelenti, hogy normális vagyok. Valószínűleg nem, mert ilyen könnyen feladom, egyszerűen belenyugszom abba, hogy hamarosan vége. Lenne miért küzdenem, van valaki akiért mindent legyőznék, de úgy érzem, már túl fáradt vagyok ehhez, különben is, ő erősebb, mint én.

-Niall.-suttogtam.

Felkapta a fejét, arcát néma könnyek áztatták, ő már akkor gyászolt, amikor még magamnál voltam. Fájt őt a mosolya nélkül látnom. Határozottan arra akartam emlékezni, a gyönyörű, tökéletes fogszabályzós mosolyára. Kék szemeiben nem látszott vidámság, jobban fájt őt így látnom, mint bármi más.

Görcsösen fogta a kezem, hüvelykujjával a kézfejem simogatta, közelebb hajolt hozzám, a hajába túrtam és gyengéden vontam magamhoz, puha ajka megtalálta az enyém, kezeim közé fogtam nedves arcát és erőtlen puszit adtam az arcára.

-Kérlek, mosolyogj.

-Nem megy.-rázta a fejét.-Majd ha jól leszel mosolygok, ha minden rendben lesz.-pislogott fölfelé.

-Niall.

-Ne mondd azt, hogy nem lesz.-nyelt nagyot.-Hamarosan hazaviszlek innen, Faith. Feleségül akarlak venni, gyerekeket akarok tőled, melletted akarok felébredni minden reggel, hallani akarom, ahogy vitatkozol a többiekkel. Elviszlek innen és valóra váltom az álmaid, boldoggá akarlak tenni.
Szipogva simogatta az arcom, a számat óvatos mosolyra húztam és kisöpörtem a haját a homlokából, szőke tincseibe már annyiszor beletúrt, hogy végül a homlokába hulltak. Fölém hajolt, a mellkasom elszorult egy pillanatra, nehezen vettem levegőt de nem foglalkoztam vele, ajka súrolta az enyém, kezei közé vette az én hűvös kezeim.
-Boldoggá tettél.-néztem a csodás, kék szemeibe.-Szeretlek.
-Faith.-döntötte homlokát az enyémnek.-Nézz rám.
-Fáradt vagyok.-sóhajtottam.
-Hé.-szorította meg a kezem.-Most nem aludhatsz, majd ha hazamentünk alszunk együtt. Faith, én nem vagyok fáradt, nélkülem nem szabad aludnod.
A háttérben ácsorgó fiúkra vezettem a tekintetem, Alexis Louis mellkasának dőlve zokogott, mindannyian fátyolos tekintettel néztek rám, de én nem voltam rosszul, csak fáradt voltam. A fejem oldalra billentettem, Niall kitartóan fogta a kezem és beszélt hozzám, de ennek ellenére egyre fáradtabbnak éreztem magam.
-Faith.-szólítgatott.-Nyisd ki a szemed, kérlek, hadd lássam azokat a gyönyörű szemeid, kicsim.
Fáradtan pislogtam rá, szeméből potyogtak a könnyek, soha nem sírt előttem, mindig csak mosolygott. Nem kellett géniusznak lennem ahhoz, hogy tudjam, most már rajtam nem lehet segíteni, a fejemben növekvő cucc legyőzött, nem tudok rá mit mondani, gyűlölöm azt a szót, hogy daganat, számomra csupán "a cucc" ami többszöri műtét után sem volt hajlandó kitakarodni a koponyámból. Korábban rettegtem ettől, minden napom félelemben telt, mert akármennyire is akarták titkolni előlem, tudtam, hogy én innen már nem megyek haza, viszont most furcsa nyugalom áradt szét bennem. Biztos voltam benne, hogy Niall majd jól lesz nélkülem is, mindenki jól lesz, mert itt vannak egymásnak.
-Semmi baj.-mozdítottam meg a hüvelykujjam a kézfején.
-Beszélj! Beszélj még.-kérlelt.
Az arcát néztem, mély levegőt vettem, az arcát akartam látni utoljára, a tekintetét, a mosolyát. Ha van valami az után, hogy nekem végem, akkor a nevetésére szeretnék emlékezni, hiszen ő mindig nevetett.
Ajkait most összeszorította és könnyes szemekkel simította ki az arcomból rövid tincseim, a hajamtól sosem akartam megválni, az évek alatt mindig csak a végéből vágattam picit, korábban egészen a derekamig ért, aztán beteg lettem és lenyírták. Az egészet, és én zokogtam. Tudtam, hogy muszáj és talán ez a legkisebb áldozat azért, hogy visszakapjam az egészségem, de akkor fájt, csúnyának éreztem magam, aztán egy ideig minden rendben volt és a hajam elkezdett nőni, először fiús lett, akkor szőkére festettem és kezdtem nyerni egy kis önbizalmat, mielőtt viszont megnőhetett volna, jött az újabb nyírás. Nem tudom, hogy miért nem tűnt el a fejemből az a cucc, azt sem tudom, hogy miért épp az én életem tartott idáig, hiszen én egyszer sem kerültem olyan helyzetbe, amikor azt kívántam, bárcsak meghalnék. Azon kevesek társaságát boldogítom még mindig, akik tinédzserkorukban is normálisak maradtak abból a szempontból, hogy nem vagdosták magukat és depresszióztak a nap 24 órájában, az más, hogy a többi szempontból valószínűleg én voltam az egyik legőrültebb ember a világon. Talán ezért akadtam össze azokkal, akiket a barátaimnak hívhatok, és Niall még az enyém, talán már csak percekig, lehet, hogy már annyi ideig se, de egyelőre Niall még az én barátom.
-Faith.-szólt hozzám kétségbeesetten.
Erőtlenül felemeltem a kezem és megtöröltem a szemem, bágyadtan néztem a fiúkra, az alsó ajkam megremegett, nem akartam én ezt, nem akartam még elmenni. Nekem vannak céljaim, akarok majd egyszer családot, akarok még őrültségeket csinálni, nem akarom, hogy a föld alá tegyenek és majd szép lassan mindenkinek csak egy emlék legyek.
-Baby, ne sírj.-hajolt az arcomhoz. Megcsókolta a homlokom, összefűzte az ujjainkat, szabad kezével a most vállamig érő hajamat a fülem mögé tűrte.
A számon majdnem kiszaladt egy mondat, de végül visszafojtottam, mert ha azt mondom neki, hogy csináljon valamit, félő, hogy csak magát fogja okolni, mert nem segített rajtam. De ő nem tud segíteni rajtam, valószínűleg már senki nem tud, mégis idegtépő, hogy amiatt a szar miatt a fejemben fogok elveszíteni mindent, én magam elveszek miatta. És a legrosszabb az egészben talán az, hogy tisztában vagyok azzal, hogy úgyis meghalok. Talán nem ma, talán majd holnap, vagy jövőhéten, de már többször is hallottam, hogy napjaim vannak hátra. Legalább Niall előtt fognák be a szájukat, bár azt hiszem, ő is annyira tisztában van ezzel, mint én, csak ő még tud reménykedni a lehetetlenben. Én már nem, az az izé nem fog magától eltűnni a fejemből. Megrémített, hogy az ágyam melletti gépezet egyre lassabban pittyegett, és kevésbé kúsztak fel a csíkok.
Üvölteni akartam, segítséget akartam és valamikor akkor jöttem rá, hogy én ezt tényleg nem akarom, és igazából még mindig rettegek. Nem akartam őket itt hagyni, Niall mellett akartam maradni és vele megöregedni, nem normális dolog, hogy alig 18 évesen itt fekszem, egy ilyen szar miatt.
-Szeretlek.-ejtettem a fejem a vállára, akartam még egy Horan ölelést, egy mosolyt tőle. Annyira sok mindent akartam még tőle. Karjait körém fonta, minden levegővételénél a válla megremegett, belélegeztem az illatát, ujjbegyeimmel a hajához értem és végigsimítottam a puha haján, minden porcikámmal imádtam őt.
-Szeretlek.-fúrta arcát a nyakamba, nem nehezedett rám, valószínűleg tudta, hogy azt már nem bírnám ki, alig mert hozzám érni is.-Ne kezdj búcsúzkodni, Faith!
Bágyadtan elmosolyodtam, a többiekre akartam nézni, de már nem igazán volt annyi erőm se, hogy felemeljem a fejem, a levegő egy sóhajtással távozott a tüdőmből, a fejem a vállára esett, nyugalom lett úrrá rajtam, hiszen hol máshol lennék nagyobb biztonságban, mint az ő karjai közt?
-Ne, ne, ne.-húzódott el, arcomat a kezei közé vette.-Faith!
Már nem tartotta magát előttem, zokogva rázta a kezem, észleltem, hogy kicsapódott az ajtó, de azt nem tudtam megnézni, hogy ki ment el.
-Nem aludhatsz! Hallod! Faith, még nem!
A szemébe néztem, kék szemeiből szüntelenül folytak a könnyei, a hangok kezdtek összefolyni, a szemhéjam elnehezedett, és a tekintetébe bámulva elmerültem valamiben. Az életem filmként kezdett leperegni előttem, hallottam már ilyenről, de sosem hittem el, és kétségbeesetten próbáltam szabadulni ettől, de a testem nem reagált, a jelentéktelenebb perceket nem láttam, ahogyan azt sem, amikor kicsinek megtettem az első lépéseim. Hatalmas nevetésekre emlékeztem, a hangok szinte ott volta a fülemben, ugráltam az évek közt, majd minden lassulni kezdett aznap, amikor először néztem ebbe a gyönyörű szempárba.