11.rész You don't know you're beautiful

Sziasztok! :)
Végre péntek! A múlthét után sok biztató üzenetet kaptam, nagyon köszönöm nektek ezeket, kezdem összeszedni magam és igazán igyekszem, hogy ne forduljak ki teljesen önmagamból, és legyek búskomor. Ha nem jön közbe megint valami rossz, akkor rendben leszek némi pihenés és egyedüllét után. Itt az ideje, hogy egy kicsit csak magammal foglalkozzak, azzal, hogy mi a jó nekem, és ne hagyjam, hogy mások kedvük szerint rángassanak. 
Azt hiszem, hétvégén belefogok egy prológus írásba a következő blogomhoz. :))
Remélem tetszeni fog ez a rész! 

Nessa. xx

Gondolkoztál már azon, mi fog történni veled azután, hogy meghalsz? Vajon van élet azután, hogy feladsz mindent, legyél akár egészen pici, tinédzser, középkorú, vagy öreg, aki megélt egy csodálatos, hosszú, boldog életet? Lesz majd, aki vár odaát? Aki tovább viszi az utadat, vagy visszadob egy másik, új életbe, ahol mindent elölről kezdhetsz? A régi hibáidat lehet, hogy majd nem teszed meg, de követsz el újakat, érnek majd új fájdalmak és átélsz csodálatos dolgokat. Talán majd ismét találsz valakit, aki elfogad mindennel együtt, talán a lelke ugyanaz lesz, mint akivel előző életedben csodás dolgokat éltetek meg, de ezt senki sem fogja tudni. Egyikőtök sem, talán majd érzitek, hogy ti mindig is összetartoztatok.

Én most kezdtem el gondolkozni ezen. Hogy mi lesz velem rövid időn belül, ki és mi vár majd a bizonytalanban, és az egyetlen dolog amire ismét rájöttem az az volt, hogy még mindig nem akartam elhagyni ezt az életet.

Igazából eléggé meglepett, hogy kizökkentem az emlékekből, egyre jobban utáltam ezt, nem akartam többet visszajönni a jelenbe úgy, hogy nem térhettem magamhoz teljesen. Nem kelhettem fel és sétálhattam ki a kórházból Niall kezét fogva, mert még arra is képtelen voltam, hogy kinyissam a szemem. 

Az egyik felem azt akarta, hogy minél hamarabb vége legyen ennek, a másik pedig azt, hogy itt maradjak, újra átéljem az életem számomra jelentős pillanatait. Így utólag már tudtam, hogy az akkor csak megtörtént, talán jelentéktelen események mennyire nem voltak azok. Mindben volt valami, amit szívesen éltem át újra. Egy szó, egy érintés, egy pillantás, egy illat, egy csók vagy ölelés, mely kicsit más volt, mint a többi, egy kicsit különlegesebb. Sosem tudtam volna ennyire pontosan felidézni mindent, és most sem tudtam, hogy ez miért van. Tudtam, de mégsem, tudtam, de megrémített, hogy miért történik ez. Tisztában voltam vele, hogy mindjárt meghalok, és akármennyire is kapaszkodtam az emlékeimbe, nem fejtettem ki elég erőt ahhoz, hogy kinyissam a szemeim és tegyek egy lépést a jövőm felé. Ki akartam nyitni a szemeim, azt akartam, hogy legyőzzek mindent, együtt legyőzzünk mindent és tovább éljük az életünket, de a szemhéjaim túl nehezek voltak.

Kabátban feküdni a falevelek között a fújó szélben és csípős hidegben igazán kellemes volt, és ezt nem cinikusan mondtam. Tényleg jó volt, hideg, de jó. A fejem Niall mellkasán pihent, kellett volna még ránk egy takaró, és azt hiszem gond nélkül elaludhattunk volna. Az arcomat az ég felé fordítottam és kinyújtóztattam elzsibbadt kezeim, azonnal felé nyújtotta a saját kezeit, a könyökömet megpihentettem a mellkasán és figyeltem, ahogy piszkálja az ujjaim. Másik kezével körbeölelte a derekam, szinte rajta feküdtem, mert meggyőződése volt, hogy a levelek nem védenek meg a felfázástól és feküdjek rajta nyugodtan.
-Gondolj a babára.-mondta, és kissé összehúzta a szemöldökét, miközben végigsimított a kabátom azon részét, ami a teljesen lapos hasam rejtette.
-Miről beszélsz?-nevettem, és az állam a mellkasára ejtettem.
-A kislányomról, gondolj rá, megfázol és még valami bajotok esik...
-Milyen kislányod, Niall?-simítottam végig az arcán. Annyira élethűen adta elő, hogy ha valaki ezt hallotta volna, és nem tudott volna rólunk semmit, gratulált volna a "babához".
-Hát Faith. A kislányom.
-Ha nekem kislányom lesz nem fogják Faith-nak hívni.-szaladt össze a szemöldököm.-Hülye név.
-Szerintem gyönyörű.-mosolygott.-Akkor lesz Nialella.
-Ez tényleg jobb.-nevettem fel.
-Inkább mássz feljebb.
-Üljek rád?
-Nyugodtan.-vigyorgott. A combjaimnál húzott feljebb, ha felemeltem a fejem pontosan a szemébe tudtam nézni, és nagyjából a szánk is egy vonalban volt.
-Megmagyaráznád, hogy ez mégis mikor történt?
-Hozta a gólya.-vonta meg a vállát ártatlanul.
-Jó tudni, hogy ilyen szorgalmas ez a gólya.-piszkáltam a haját.-Kissé beszédesebb is lehetne, és szólhatott volna nekem is.
-Te vagy az anya! Tudnod kellett volna!-mondta még mindig komolyan, és kissé durcásan, de közben a szája mosolyra húzódott.
-Részeg voltam.-hunyorogtam.-Nincs más magyarázat, leitattál.
-Tudod, hogy nem tennék olyat.-hajolt előre, és megpuszilta a szám.
-Amennyire aranyosan nézel ki, lehetsz annyira rossz fiú is.
-Eldugott tetkóim is vannak.-húzta fel a szemöldökét, majd beletúrt a hajába.-Ez meg csak paróka, igazából kékre festett punk frizurám van, és hamarosan megyek, szétlövetem a szám.
-Ne.-motyogtam, és megpusziltam.-Bármi mást, csak azt ne, ha igaz amit mondasz, a hajaddal már nem tehetünk semmit, de a szádat ne.
-Miért ne?-húzta fel a szemöldökét, és lebiggyesztette az alsó ajkát.-Mondj egy nyomós indokot.
-Mert zavarna ebben.-hajoltam hozzá. Szemöldökét flegmán felvonta, puszit nyomtam a szájára.-Nem győztél meg.
-Türelmesebbnek kellene lenned.-mondtam, és az orrom az övéhez érintettem.
-Nem érek rá egész nap.-jelentette ki, a tetteivel ellentmondott a hangjának, ugyanis a hajamat közben gyengéden a fülem mögé tűrte, alig érezhetően végigsimított az arcomon.
Az ajkaim lassan az övéire simítottam, kajánul vigyorgott, mielőtt visszacsókolt volna, összeszedtem a bátorságom és finoman ráharaptam az ajkára, kezei kissé szorultak körülöttem, halkan kuncogni kezdtem. Tetszett, hogy ezúttal ő próbálta felvenni a tempót, és nem én.
-Inkább a fülemet szúratom ki.-nevetett.
Halkan hümmögtem, puszit nyomtam az orrára és megböktem a fülét.
-Az utolsó pillanatban megijednél.
-A tetkóimmal akkor mi van?-nevetett.
-Kíváncsi vagyok én azokra a tetkókra.-kuncogtam.-Inkább maradj ilyen, bár kíváncsi vagyok milyen lennél úgy, amilyennek mondtad magad.
-Feltűnő.-mosolygott.
-Jó ez így.-pusziltam meg.-Nehezen képzellek el kitetoválva, az valahogy nem illik hozzád.
-Miért, Harry-hez illik? Lassan már csak a seggén nincsenek pillangók, meg hajók, hülye bölcsességek...
-Niall.-kuncogtam.-Még neked is lehet.
-Az egyetlen dolog amit hajlandó lennék magamra varratni, az a neved.-nézett a szemembe.
-Az butaság lenne.
-Miért nem hiszel benne, hogy talán örökké együtt leszünk?-kérdezte őszintén.
-Az örökké nagy szó, Niall.
-Tudom.
-Hány barátnőd volt már eddig?
-Te vagy a harmadik...
-Náluk is ezt érezted, nem?
-Kicsi voltam, ez most más. Minimális szinten érettebben gondolkozom, mint 13 évesen. Azóta sok minden megváltozott, és én is megváltoztam, megtanultam, hogy a lehetetlenért is lehet tenni valamit, és talán valóra válik. Az élő példán fekszel.
Nem nagyon tudtam mit mondani, korai volt ez még nekem. Végigsimított a hajamon és puszit nyomott a fejem búbjára. Nem arról volt szó, hogy nem hittem ebben, hanem nem mertem hinni benne, nem voltam olyan lány, aki 1 hét után már az esküvőt tervezgette. 5 hónap után sem tervezgettem az esküvőnket, a legnagyobb gondom az volt épp, hogy eldöntsem, melyik főiskolára szeretnék menni. Egyszerűen csak nem voltam az a hercegnő-típusú lány, megkaptam a szőke hercegem, és boldog voltam vele, de nem vártam el tőle semmit és nem voltam biztos benne, hogy majd feleségül vesz és csodás kis birodalmunk lesz tele aranyos gyerekekkel. A mának akartam élni, és nem a bizonytalan jövőnek.
-Néha nem értelek.-nevetett halkan.
-Az "akik néha nem értik Faith-ot" társaság tagjai szívesen várnak odabent, a társaság elnöke anya és apa.
-Visszautasítom az ajánlatot.-mosolygott.
Rámosolyogtam, feltápászkodtam a mellkasáról és csak hogy elégedett legyen magam alá húztam a lábaim. Nem különösebben érdekelt, ha a nadrágom piszkos lesz, a kezeimmel belemarkoltam a sárguló falevelekbe, valami elképesztően szép volt az udvaruk ősszel. Én kifejezetten örültem neki, hogy lusták voltak összegereblyézni a leveleket, rajtunk kívül mindenki szeretett a barátnőjével belefeküdni valamelyik kupacba és csak pihenni.
Az ősz volt a kedvenc évszakom, szerettem a színeit, ősszel számomra érdekesebb volt sétálgatni egy parkban, mint nyáron. Az összes évszakot szerettem, és most különösen vártam a többit, kíváncsi voltam, hogyan éljük meg majd a telet és a tavaszt együtt, hogyan indulunk neki az új nyárnak, ha ez egyáltalán bekövetkezik. Nagyon reméltem, hogy bekövetkezik, de a lehetőségek közé soroltam azt is, hogy esetleg nem. Talán ismét a szüleim miatt, féltem az elhatározástól és attól, hogy valamikor egyik napról a másikra megromlik a kapcsolatunk. A szüleim sem utálták mindig egymást, anya gyakran nosztalgiázott régi fényképeket nézve, amikor kislány voltam megkerestem a fényképalbumot, amit az egyik szekrény mélyében rejtegetett. Olyan kifakult képek voltak benne, amiket én is szerettem volna készíteni, nem tudtam, hogy már akkor is voltak-e problémáik, de boldognak tűntek. 
-Min gondolkozol?-kérdezte, és ő is felült. Kezeit a derekamra tette és az ölébe vont, a fejemet a vállára hajtottam és elmélyülten néztem magam elé. A szél felkapott néhány falevelet, egy ideig vitte, majd néhány méter után leejtette.
-Azt hiszed, hogy nem akarok veled lenni?-emeltem fel egy kicsit a fejem.
Egy pillanatra meghökkent, majd vonásai ismét ellágyultak és az arcomhoz hajolt.
-Nem, nem hiszem ezt. Csak még hozzá kell szoknom, hogy bizonytalan vagy.
-Nem vagyok bizonytalan.-sóhajtottam, és lehajtottam a fejem.
-Tudom, hogy valamit nem mondasz el nekem.-tette egyik kezét az állam alá, és végigsimított az arcomon.-Nem fogom követelni, hogy mondd el, csak szeretném ha tudnád, hogy én itt vagyok, és bennem megbízhatsz.
A tekintete megtalálta az enyém, gyengéden elmosolyodott és megcsókolt, tudtam, hogy igazat mondd, viszont ő azt nem, hogy már régen megbíztam benne. Ezt sem azért nem mondtam el neki, mert nem bíztam meg benne, hanem mert szégyelltem, de a csók után legyűrtem ezt és mesélni kezdtem. A nyelvem megeredt és csak beszéltem, nem voltam biztos benne, hogy valaha is beszéltem volna ennyit egyhuzamban, de lehetetlen lett volna mindent belepréselni néhány mondatba. Könnyű volt úgy kiönteni neki a szívem, hogy ha a szemébe néztem nem sajnálatot láttam, hanem érdeklődést, és ez egy pillanatra sem csökkent. A kezét fogtam, nem mindig néztem rá, volt, hogy a tekintetem a távolba révedt, de még akkor is éreztem, mennyire figyelt rám. A hangom hol panaszos volt, hol dühös, néha pedig elcsuklott, utáltam erről beszélni, utáltam újra felidézni, milyen volt, amikor 4 évesen először rohantam be a házunkba úgy, hogy az udvarról hallottam mi folyik odabent. Az a vita aznap kezdődött, és még nem ért véget.
Miután befejeztem néhány másodpercig mindketten csendben hallgattunk, majd magához ölelt, az arcomat pedig a kabátjába fúrtam és magamba szívtam az illatát.
-Ez velünk nem fog megtörténni, Angyalom.-mondta halkan, és végigsimított a hajamon.
Több száz lehetőség ugrott be, hogy miért nem fog ez velünk megtörténni, és egyik se volt pozitív. Ez velünk nem fog megtörténni, mert... nem leszünk együtt addig, mert megfutamodunk, mert talál valaki mást, mert nem bír elviselni...
-Nem fog megtörténni, mert te nem vagy az anyukád, és én nem vagyok az apukád, mi nem ők vagyunk, és nekünk nem kell olyannak lenni. Nem hagynám, hogy ez történjen velünk, mert csak egyszer vesznénk össze miattam, a fiúk helyre tennének, miattad pedig nem fogunk veszekedni, ebben biztos vagyok. Nincs mitől tartanod.
Elmosolyodtam, gyengéden megcsókolt, majd feltápászkodott és engem is húzott magával. Ettől a naptól fogva semmi sem titkoltunk egymás elől, nem maradt több dolog, amit titokban akartam tartani előtte.

Az ilyen átugrásokat 1-1 emlék közt leginkább egy filmhez tudtam volna hasonlítani, amibe valaki hirtelen beletekert, látta maga előtt az elsuhanó képkockákat, majd hirtelen ismét megállította. Nem szerettem ezt, mert az agyam nem azonnal ugrott a következő emlékhez, hanem zavarosan suhantak el a szemeim előtt emlékek, aztán az egész megakadt. Nem tudtam volna már leírni, hogy mi volt ez. Egy film, egy film az életemről. Róla.
Érdekes dolog az, amikor az életed már nem a saját kezedben, a saját irányításod alatt van, hanem valaki máséban. Tőle függtem, és furcsa módon ezt nem bántam, mert biztonságban éreztem magam nála, hiszen mindennél jobban vigyázott rám.
-Szerintem legyél angyal.-mosolygott, fejét az ajtófélfának döntötte és onnan méregetett.
-Halloween-kor?-fordultam meg.
-Ez sem jobb.-bökött a piros ruhára.-Mármint nagyon aranyos és tetszik rajtad, de Mikulásné? Az angyal valahogy jobban illik hozzád.
-Nem tudom.-pislogtam le magamra.-Ez olyan cuki.
-Várj.-lökte el magát az ajtótól, óvatosan arrébb tolta Rebeca-t és tologatni kezdte a jelmezeket. A keze megakadt, és leakasztott egy fehér ruhát, szinte azonnal tiltakozni kezdtem volna, annyira falatnyi volt az egész, ha nem láttam volna milyen arcot vágott. Az egész nem tűnt túl szűknek, tulajdonképpen a felsőrésze pont jó helyeken feszült volna rajtam, volt némi ujja, de úgy, hogy a vállaim szabadon maradnának, a szoknyáján fehér szőrpamacsok voltak. Vigyorogva leemelte a ruhához tartozó fehér szárnyakat és az apró, fehér hajráfot amire szőrös glória volt erősítve, nevetve hajtottam le a fejem, valamiért mindig megtalálta a legjobbat, de saját magának és nem nekem. Ez a ruha is csak neki tetszett, és tudta, hogy a kedvéért hajlandó leszek hülyét csinálni magamból és ebben mutatkozni.
-Niall, ha ezt felveszem befagy a fenekem.-motyogtam.
-Fhu, ebbe szexi angyalka leszel!-kiáltott fel Rebeca.
Fülig pirultam, a hajammal igyekeztem eltakarni az arcom, végül csak kínosan nevettem az egészen.
-Azt akarod, hogy ebben emberek közé menjek?
Megvonta a vállát, a szája kaján mosolyra húzódott és összevonta a szemöldökét.
-Liam mit szólna hozzá, ha te ezt vennéd fel?-fordultam a folyamatosan vihogó barátnőm felé.-Talán inkább vedd fel te, az angyalok szőkék, nekem pedig barna hajam van.
-Van belőle még egy?-pislantott mosolyogva az eladóra, aki egy srác volt, és Niall néha csúnya pillantásokat lövellt felé. Szórakoztatott, hogy ha férfi volt a közelben, aki nem volt öreg bácsi, házas, vagy éppen a barátja, akkor a pillantásával és mozdulataival figyelmeztette, hogy hozzá tartozom. Úgy csinálta, mintha félnie kellett volna attól, hogy valaki megpróbál elcsábítani. De erre szokás mondani, hogy próbálkozni lehet, egy laza beszólással elintéztem volna az ilyesmit, mert rajta kívül nem érdekelt senki.
-Igen.
-Na, akkor leszek veled angyal!-kiáltott, és a nyakamba ugrott.-Hadd örüljenek.-súgta a fülembe.
-Nyertél.-fordultam Niall felé, és összevont szemöldökkel böktem meg a mellkasát.-De a glóriát nem veszem fel.
-Miért pont azt nem?-kérdezte, és felvonta a szemöldökét. 
-Álmodozz csak.-paskoltam meg az arcát.
Mosolyogva nézett rám és magához húzott egy puszira, durcásan vettem ki a kezéből az idióta jelmezt, megpróbáltam magam elképzelni ebben a ruhában, szárnyakkal, ilyen fodros-bodros szarságokkal, és elkapott a hányinger. Fintorogva fogtam magamhoz a darabot, nem hittem el, hogy képes vagyok ilyesmire, de mindent azért, hogy boldog legyen...
Természetesen a fizetésnél ismét vitába bonyolódtunk, amit a barátnőm vihogva nézett végig. Végül ismét ő fizetett, kezében a két idióta, becsomagolt jelmezzel nevetve loholt utánam, amikor kiléptünk az üzletből.
-Azt hittem, ezen már túl vagyunk.-fogta meg a kezem és magához húzott.-Nézd meg, Rebeca nem sértődik meg ezen.
-Én sem sértődöm meg.-motyogtam.-De nem szeretem ezt, Niall. Ezek a mi ruháink, te nem fogod felvenni ezt a fodros valamit, akkor miért te fizeted?
-Honnan tudod, hogy nem veszem fel?
Elképzeltem őt  ebben a ruhában és képtelen voltam visszatartani a nevetést.
-Nem fogok veled menni vásárolni.
-Nem hagynál otthon.-mondta, és kinyitotta előttünk Harry kocsijának az ajtaját. Szegény Haz nem volt hajlandó bejönni velünk jelmezt venni.-Inkább szállj be.-nyomott puszit a számra. 
Sóhajtva ültem be Rebeca mellé, Harry értetlenül pislogott Niall-re, aki felnyitotta a csomagtartót és betette a két fehér ruhát.
-Lemaradtam valamiről?-fordult hátra Harry, és összeszűkült szemekkel figyelte, ahogy a szöszi barátom szerencsétlenkedik a csomagtartóval. Csak azután lágyult el a tekintete, hogy a csomagtartó minden gond nélkül lecsukódott és mindketten épségben maradtak, mármint Niall és a kocsi.-Melyikőtöket vesznek feleségül? Liam eljegyzett?-vizsgálta Rebeca-t.
-Ezek csak angyal jelmezek.-okítottam. 
-Angyal jelmezek.-mondta halkan.-Kíváncsi vagyok rá, milyen angyal lesz két ilyen rosszaságból.
-Mi is szeretünk.-mosolyogtam, és átnyúlva Rebeca előtt meghúztam az egyik tincsét. Halkan feljajjdult, és az orra alatt azt motyogta "miért mindig a hajam?"-Te csak hallgass el, Harold.
Niall beugrott mellé, vigyorogva fordult hátra és előre hajolt a két ülés között.
-Haragszol?-kérdezte.
-Gyerekek, induljunk már!-nyavalygott Harry.
-Nem.-sóhajtottam.
A hajamat félretűrte az arcomból és megcsókolt.
-Nyugodtan cuppogjatok csak a fülembe.-kommentálta Harold.
Kinyújtottam a kezem és meghúztam a haját, a jajjdulásból és Niall mozdulatából arra következtettem, hogy kapott egy könyököt is a bordájába.
-Jövő Halloween-kor Peeta leszel.-figyelmeztettem Niall-t.
-Pita?-pislogott hátra Harry.-Az illik hozzád, úgyis mindig zabálsz.
-Tudatlan.-nézett rá, Rebeca pedig őrülten nevetni kezdett.-Inkább te csak vezess.
-Nehéz, ha ráfekszel a váltóra.
-Kötekedős vagy.-nevetett, és miután egy puszit nyomott az arcomra rendesen a helyére ült.
Az út mondhatni viccesen telt, bár én inkább csak hallgattam azt a rengeteg hülyeséget amit összehordtak. Ment valami vita arról, hogy Harry is angyalnak akart öltözni, de nem lehetett, mert angyalok csak lányok lehetnek és az milyen lenne már, ha ott állna köztünk és rontaná az összképet. Továbbá még mindig nem értette, miért akartam, hogy Niall egy étel legyen jövő Halloween-kor, aztán végighallgattam, ahogy a szöszke barátom belefáradva az egészbe hosszas beszámolót tart neki a kedvenc könyvem és filmem férfi főszereplőjére. Harry csak bólogatott, hülye kérdéseket tett fel, majd eldöntötte, hogy ha hazaértünk megnézi a filmet, és adjam oda neki a könyveim.
Hazaérve alig léptünk be az ajtón, amikor Niall nyaggatni kezdett.
-Vedd fel, kérlek!-jött utánam.
-Niall.-sóhajtottam.
-Légyszi, utána békén hagylak ezzel, komolyan.
-Ki fogsz röhögni.
-Na látod, ezt nem tagadom le.-vigyorgott.-Lehet, de az is lehet, hogy majd megszólalni se bírok.
-Ígérd meg, hogy utána békén hagysz ezzel Halloween-ig.
-Megígérem.-mosolygott.-Na, felveszed?
-Fel.-sóhajtottam.
-De nem csinálsz fényképeket, diszkréten nevetsz ki, és nem kell megmutatnom a többieknek.
-Jó, jó.-fogta meg a derekam és a szobája felé terelt.-A cipőt is vedd fel hozzá.
-Szárnyas bugyi nincs hozzá véletlenül?-jegyeztem meg halkan, mire hümmögni kezdett. Szigorú tekintettel böktem oldalba, ő pedig összegörnyedt a nevetéstől.-Fogd vissza magad.
Nevetve nyomott puszit az arcomra, mosolyogva böktem meg az orrát és beléptem a szobájába. A ruha meg a hülye kiegészítői az ágyon hevertek, nagyot sóhajtottam és lerúgtam a cipőm, néhány perc múlva már azzal küzdöttem, hogy felrángassam magamra a szűk ruhát és valahogy felküzdjem a cipzárt. Behúztam a hasam és amennyire csak tudtam hátranyújtottam a kezeim, miután felhúztam leültem az ágy szélére és nagy levegőt vettem. Nem készült szétpattanni rajtam, de mégis furcsa volt. Nagyon ritkán hordtam ruhát, főleg ilyen fodros-bodros, tollas, szőrpamacsos cuccot. A lábaim az angyalszárnyas balerinacipőbe bújtattam, fintorogva mozgattam meg benne a lábujjaim, majd halkan felnevettem. Elképzeltem, hogyan nézhetek ki, és hogy Niall mit fog csinálni, ha majd meglát. Bizonyára sikerül majd kiváltanom belőle egy újabb őrült röhögőgörcsöt. Lenéztem, a szoknyát borzalmasan rövidnek találtam, körbe-körbe forogtam és próbáltam megnézni, nem-e látszik ki a fenekem, de úgy láttam, hogy nem, viszont teljesen biztos voltam benne, hogy ha ebben a ruhában egyszer is ki kell lépnem ebből a szobából, azt csak is egy rövidnadrágban fogom tenni, amit felhúzok alá.
Az ujjaimmal átfésültem a hajam és egy ideig csak álltam, bementem a fürdőszobába és feltettem a fejemre az idióta fejdíszt, de végül az visszakerült az ágyra, azt az egyet nem voltam hajlandó felvenni.
Sóhajtva léptem az ajtóhoz, kidugtam a fejem és körbenéztem, a fal mellett ott állt Nial és pimasz vigyort küldött felém. Félreugrottam az ajtóból és jó messzire álltam tőle, hogy rajta kívül még véletlenül se lásson meg senki.
-Diszkréten röhögj.-nevettem el magam.
Óvatosan pillantottam rá, szemei elkerekedtek és az ajkát mosolyra húzta, miközben közelebb lépett hozzám és a kezeit a derekamra tette. Furcsa volt, ahogy rám nézett és az ajkaimhoz hajolt, meghökkenve csókoltam vissza.
-Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna nálad gyönyörűbbet.