17.rész Say Goodbye

Sziasztok! :)
Ez a rész kisebb fordulat lesz a történetben, de ez lehet, sőt, több mint valószínű, hogy nem lesz akkora probléma.
És még amit mondani, szeretnék: Egy nagyon kedves olvasóm, Anastasia B. írt nekem egy meglepetés blogajánlót, amibe belefoglalta az összes blogom! Ha új olvasók vagytok, és még nem olvastátok az előző 3, és a jelenleg még futó blogomat, vagy csak érdekelnek titeket,az ajánló, elolvashatjátok ITT. Még egyszer nagyon köszönöm, Anastasia! :)

Nessa. xx

Nagy feladat volt apával szemben ülni, nem haragudtam rá, ő nem tehetett semmiről, minden harag, amit éreztem anya felé irányult. Ő mindent elrontott.
Niall megnyugtatóan simogatta az ujjaim, észbe kaptam és lazítottam a szorításon, amit az ujjaira mértem. Megnyugtató mosolyt küldött felém, a pillantásom újra apára vezettem, szemei alatt szarkalábak voltak, kialvatlannak tűnt, felfedeztem, hogy az ingét félregombolta. Még így is dolgozni járt, lassan kezdtem felfogni, hogy azért dolgozott ennyit, mert nem bírt otthon lenni.
Nem a saját házunkban voltunk, apu átköltözött a cégétől kapott albérletbe, őszintén szólva megértettem őt, én sem mentem haza a történtek óta, és nem voltam hajlandó felvenni a telefont anyának. Ingáztam apu albérlete és Niall lakása közt, Niall-nél maradtam, ruháim voltak nála, nem szorultam rá arra, hogy hazamenjek, habár jól jött volna az összegyűjtött pénzem. Kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy Niall-nél "csöveltem" Természetesen ezt neki nem említettem. 
-Biztos ezt akarjátok?-kérdezte harmadjára is apa, és megdörzsölte fáradt arcát.
-Biztos.-vágtuk rá egyszerre, majd Niall kezdett beszélni.-Nézze, Mr. Freelove, én megértem, ha nem akarja engedni, hiszen bizonyára ez nagyon nehéz időszak önnek, és szüksége van Faith-ra. Mellesleg még nem nagykorú...
-Nem erről van szó.-mosolyodott el apa, Niall elképesztő volt, még az ő arcára is mosolyt tudott varázsolni.-Faith, hoznál nekünk valamit inni?
Azóta se tudtam meg, mit mondott ekkor apa Niall-nek, de amikor visszatértem három pohárral és egy üveg kólával a kezemben, apa megveregette a szöszi barátom vállát, és egy pillanatra mélyen a szemébe nézett. Megengedte, és azt mondta, segít majd a költözésben, mégsem lehettem felhőtlenül boldog, hiszen nem ilyen alkalom miatt akartam összeköltözni Niall-vel.
-Faith.-érintette meg a vállam óvatosan.
-Megvárlak az ajtónál.-nyomott gyengéd puszit a homlokomra Niall, és meg sem várva a válaszom előresietett.
-Igen?-kérdeztem halkan.
-Veled most már minden rendben lesz.-húzott magához.-Ne gondolkozz azon, amit anyád tett, Kicsim.
-Nagyon nehéz.-súgtam elhaló hangon.
-Tudom, de túléljük, mint ahogy minden mást túléltünk az évek alatt. Majd néha nézz be öregapádhoz.-nevette el magát.
-Jönni fogunk.-pislogtam nagyokat.-Szeretlek apu.
-Én is, Gyönyörűm. Nagyon büszke vagyok rád, és kedvelem ezt a srácot, tudom, hogy minden rendben lesz veletek, boldoggá fog tenni téged. 
-Már most azzá tesz.-pislogtam ki a könnyeim.
-Látom.-simított végig a hajamon.-Faith, ne hagyd őt kicsúszni a kezeid közül, és ne félj a szerelemtől, veletek nem fog az történni, ami velünk. Ti mások vagyok, nem is hasonlítotok ránk.
Aprót biccentettem, jól esett azt hallani apa szájából, magam sem voltam teljesen biztos benne, hogy talán mi nem fogunk erre a sorsra jutni, de így könnyebben elhittem. Előhúzta a pénztárcáját, a kezemet ráhelyeztem és próbáltam visszanyomni a zsebébe, de kivett egy vastag bankjegyköteget és a nadrágom zsebébe nyomta.
-Apa...
-Csak fogadd el, és ha bármire szükségetek van, fordulj nyugodtan hozzám. 
-Köszönöm.-tátogtam.-Biztos nem akarod, hogy veled maradjak?
-Menj.-mosolygott, és homlokon csókolt.-Én jól leszek, és amúgy sincs jogom ahhoz, hogy akadályozzalak a boldogságodban, akkor nem lennék jó apa.
Nagyokat pislogva néztem rá, végigsimított a hajamon. A pénzt a nadrágomból a pénztárcámba tettem és még egyszer megköszöntem, Niall felsegítette rám a kabátom, kezet fogott apával, majd kézen fogva léptünk ki az ajtón.
A hazaúton nem nagyon szóltunk egymáshoz, mindketten a gondolatainkba mélyedtünk, az autót lepakolta a garázsban és kézen fogva léptünk be az ajtón. Az otthon szó új értelmet nyert számomra, a kapcsolatunk komolyra fordulása óta úgy gondoltam, az otthonom ott van, ahol ő, de ez most kissé megváltozott. Lassan letette a táskám, amit eddig cipelt, majd mindkét karját a derekam köré fonta és homlokát az enyémnek döntötte. Felemeltem a fejem és a szemébe néztem, száját mosolyra húzta és gyengéden végigsimított a derekamon.
-Ami ebben a házban az enyém, az a tiéd is.-súgta.-a torkom egy pillanatra elszorult, hiszen én semmit sem adtam ebbe bele, csak jöttem, de legalább nem hívatlanul.-Boldog vagy, Angyalom?-fürkészte az arcom.
-Igen.-válaszoltam remegő hangon.-Én csak...
-Nem így akartad ezt.-fejezte be helyettem.-Én sem, de idővel majd minden rendbe jön, én pedig nem fogom hagyni, hogy szomorú legyél.
Elmosolyodtam, közelebb húzódtam hozzá, egyik kezét a tarkómra tette és gyengéden megcsókolt, úgy, mint egy pillangó. Ajkai alig értek az enyémhez, szinte csak súrolták a szám, közelebb léptem hozzá, ajkaink végre normálisan egymáshoz simultak, egy sóhajtással kifújtam mindent, elengedtem azt a múltam, amiben a szüleim minden nap veszekedtek. Végre a saját életemet élhettem, melyben minden éjjel körém fonódtak a karjai és arcát a hajamba temette. Így utólag már tudom, ez volt az a pillanat, amikor végre teljesen felnőttem és már nem csak sodródtam az árral, hanem én magam kezdtem irányítani az életem.
Mindenféleképpen munkát akartam találni, habár ezen nemegyszer vitatkozni kezdtünk Niall-vel. Amikor azt mondtam neki, nem akarok rajta élősködni, láttam rajta, ezzel mennyire felhúztam. Míg én iskolában voltam, ő dolgozott a srácokkal, ha pedig ez nem így volt, összegyűltek valamelyikőjüknél és hülyültek. Az életünk attól, hogy összeköltöztünk még nem fordult fel. Ők ugyanúgy sok időt töltöttek egymással, és én sokat voltam Rebeca-val, délutánonként tanultam és hétvégente mindannyian együtt voltunk. Meggyőződése volt, hogy az amúgy is sűrű napjaimba nem férne bele, hogy dolgozzak is, mert azzal túlterhelném magam, viszont gyűlöltem azt a tudatot, hogy én csak ott vagyok nála, nálunk. Luxus körülmények között éltem úgy, hogy nem tettem érte semmit azon kívül, hogy apa pénzéből néha elmentem bevásárolni, természetesen csak akkor, ha Niall nem volt velem.
-Ne törd ilyesmiken az eszed.-rázta a fejét.-Ez mind hülyeség, Faith, igenis tettél és teszel érte. Szeretsz, miattad van itthon rend és tisztaság, miattad eszek rendesen és nem élek gyors kajákon.
-Ez hülyeség.-néztem a szemébe.-Ki bútorozta be ezt a házat?
-Úgy vettem.
-De TE vetted, és nem mi vettük, Niall.
-Amikor megvettem még nem ismertük egymást.-forgatta ki a szavaim.
-Jézusom.-huppantam le az ágy szélére.-Te ezt nem érted.
-De.-ült le mellém, és lefejtette ujjaim az arcomról.-Nagyon is, viszont én azt szeretném, ha nem törnéd magad ezen. Faith, tagadni sem tudnám, tele vagyok pénzzel, nem tudok ennyivel mit kezdeni, sokkal rosszabbra is költhetném, mint arra, hogy legyen egy szép házunk és bármit megvegyek neked. Nézz rám.-nyúlt az állam alá, és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek.-Sem neked, sem nekem nem kellene dolgoznia ahhoz, hogy életünk végéig, sőt, az unokáink élete végéig mindent be tudjon fizetni és bármit megvehessen magának. 
-Én ezt értem.-makacsul kiálltam a saját igazam mellett.-De én ebbe nem adtam bele semmit.
-Faith.-húzta el a nevem.-Angyalom, csak 17 éves vagy, a dolgod az, hogy befejezd a középiskolát és azután főiskolára menj. Hamarosan kezdődik a turné...
-Erről most nem szeretnék beszélni.-vettem nagy levegőt. Igazából utáltam már a gondolatát is annak, hogy hónapokig alig fogunk találkozni, így pedig főleg nem tudtam, mi lesz. Talán akkor majd apánál leszek, és az lesz a feladatom, hogy túléljem azokat a hónapokat Niall nélkül. Muszáj lesz munkát találnom, el kell majd foglalnom magam valamivel és akkor még pénzt is gyűjthetnék össze. De mégis mi lesz velem nélküle? Ujjaim a hajamba vándoroltak, beletúrtam és kisöpörtem a tincseim az arcomból.
-Hé.-húzódott közelebb, az arcomhoz hajolt és elhúzta a kezeim a hajamtól.
Ha belegondoltam, tulajdonképpen már 1 hónap sem volt hátra a turnéig, a megvilágosodás úgy ért, mint egy hatalmas pofon az élettől. A fejemet a vállának döntöttem, átölelt és arcát a nyakamba fúrta.
-Sejtettem, hogy hamarosan beszélnünk kell majd erről.-szuszogott.-Figyelj... annyira nem lesz vészes, mint amilyennek hiszed. Az első néhány koncert itt lesz Londonban vagy a közelben, és el ne hidd, hogy beleegyezünk abba, hogy szállodákban aludjunk. Míg Anglián belül leszünk minden nap haza fogok jönni hozzád, és te ott leszel a koncertjeinken. Az Európai turné annyira nem gáz, gyakran fogunk hazajönni és lesznek időszakok, amikor hazajövünk 2-3 napra. Az Amerikai turné nyáron lesz, ha akarod, jöhetsz velünk, szerintem a csajok többsége jönni fog. Az utolsó 2 hónapot meg már kibírjuk, te elkezded a főiskolát, el fog repülni az az idő és minden nap beszélni fogunk, tudom, hogy nehéz lesz, de túléljük.
Tágra nyílt szemekkel néztem rá, arra gondoltam, ha én ezt túlélem, akkor valami díjat kellene majd kapnom. Az Amerikai turné tetszett, az Európai elment, bár az már nagyon nem volt jó, hogy 2-3 napig lehetünk majd együtt mondjuk havonta egyszer, az utolsó fele pedig már egyáltalán nem tetszett.
-Akkor is, 9 hónap nélküled...
-Nem lesz könnyű.-hümmögött.-Ne szomorkodj, még van időnk addig.-bújt közelebb, és belepuszilt a nyakamba.
1 hónap történései leperegtek a szemem előtt, minden este, minden csók, ölelés és nevetés. Egyszer megpróbáltam vacsorát csinálni, nem volt itthon, addigra már a nyitókoncertet próbálták, minden este fáradtan esett haza, de sosem volt hozzám egyetlen ingerült szava sem, csak mosolygott, összebújtunk a kanapén és a fáradtsága ellenére későn feküdtünk le. Filmeket néztünk, beszélgettünk, gyakran került szóba az X-Factor és az előző turné, egyszer csináltunk egy twitcamot. Néha elaludtunk a kanapén, de reggel mindig az ágyunkban ébredtem, kb ugyanakkor keltünk, én iskolába mentem, ő indult az aznapi próbákra és interjúkra. Minden reggel lehúztam az aznapi napot a naptárunkban és egy kicsit eltöprengtem azon, mit fogok csinálni nélküle, próbált megvigasztalni, elvitt a sulihoz, a kocsiban csókkal búcsúztunk, legközelebb már csak este találkoztunk. Túl gyorsan teltek el ezek a napok, amikor én hamarabb hazaértem meglátogattam apát, egyszer felvettem anyának a telefont és mindent rázúdítottam, kiabáltam vele, aztán persze kiakadtam és Niall-nek kellett "összekaparnia." Apa beadta a válópert. Az utcán egyszer szembe jött velünk anya új "barátja" a szerencséje az volt, hogy Niall szorosan fogta a kezem és a vállaimat átölelve noszogatott el onnan. Minden ilyen alkalom után neki kiskanállal kellett újra összeraknia engem, én pedig önkéntelenül kezdtem őt beengedni teljesen az életembe. Ezelőtt is bíztam benne, de ebben a helyzetben ez megnövekedett, hiszen mellettem állt, támogatott és egyszer sem bántott meg, amikor kiborultam. Egyre közelebb engedtem őt magamhoz minden szempontból.
Aztán elkezdődött a turné, ott voltam az első koncerteken, de végül eljött az a nap, amikor el kellett engednem őt, ez pedig sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint hittük. A bőröndje minden nap egyre jobban megtelt a dolgaival, aznap pedig beledobálta az utolsó ruhadarabokat és egy bekeretezett fényképet kettőnkről, felhúzott lábakkal ültem az ágyon és csendben figyeltem, amint beletette a hatalmas bőröndbe a laptopját, majd sóhajtva behúzta a cipzárt. Úgy döntöttem, nem fogom megnehezíteni a dolgát, hiszen ő azért fog elmenni, hogy élje az életét, az álmát, nem lennék jó barátnő ha nem támogatnám ebben. Így hát felemeltem a fejem és rámosolyogtam, egyikünk mosolya sem volt őszinte.
Leült mellém az ágyra, közelebb kúsztam hozzá és beférkőztem az ölébe, ujjai gyengéden simogatták a derekam és arcát elrejtette a nyakamban.
-Már nem akarok menni.-súgta.
-Dehogynem.-simítottam végig a haján.-Jó lesz, jól fogod érezni magad.
-Bárcsak velem jöhetnél.-fejét felemelte, kék szemei furcsán csillogtak, végigsimított a hajamon, homlokomat az övének döntöttem és próbáltam mosolyogni.-Félek, nem akarlak itt hagyni.
-Nem hagysz itt.-próbáltam vigasztalni.
-Mi van, ha nem leszek itt, amikor szükséged lesz rám? 
-Majd túlélem, és itt leszel, tudom, hogy megpróbálsz majd velem lenni, de akármi is történik, ne hagyd ott a srácokat. 
Még nem tudtam, hogy ezt a turnét nem fogja végigcsinálni, nem így terveztük...
-Nagyon fogsz hiányozni.-súgta.
-Te is nekem, Niall.
Nem sok hiányzott, hogy elsírjam magam, de még nem sírhattam. Dudáltak a ház előtt, a teste megfeszült körülöttem és jobban bújt hozzám, láttam a turnébuszt a házunk előtt és arra gondoltam, ha ilyenben utaznak nem lesz annyira rossz ez a turné. Majd felvidítják egymást a rosszabb napokon, és nagyon jól fogják érezni magukat a koncerteken. 
Egyik kezében a bőröndjét cipelte, másikkal az enyémet szorongatta. Korábban én már elbúcsúztam a fiúktól, és az sem volt könnyebb, mint ez. Nem akartam kikísérni őt a buszhoz, mindketten úgy gondoltuk, jobb lesz ha bent elbúcsúzunk egymástól.
Úgy álltunk egymással szemben, mint amikor először találkoztunk csak kettesben, az ajkamba haraptam és szorosan átöleltem, magamba szívtam az illatát, a szemeimet összeszorítottam és percekig csak álltunk. Utáltam búcsúzkodni, mindennél jobban utáltam, ráadásul nem is ment nekem, arra pedig nem készültem fel, hogy tőle búcsúzzak el.
-Nagyon szeretlek, Angyalom.-fogta kezei közé az arcom.
-Én is szeretlek.-pislogtam nagyokat.
-Amint tehetem hazajövök hozzád, megígérem.-súgta, és homlokát az enyémnek döntötte.
-Csak érezd jól magad, Niall.-fontam köré a karjaim. Éreztem, hogy aprót bólintott, arcát a nyakamba temette és mélyeket lélegzett.
-Nem tudtam, hogy ez ilyen nehéz lesz.
Oh, én tudtam, nagyon is, de még nem kezdtem el sírni. Nem dudáltak, nem sietették, azt reméltem, végül majd nem is kell mennie, elhalasztják a turnét mondjuk még 6 évre, hogy előtte befejezzem a főiskolát is...
Miután kilépett az ajtón az ablakhoz ugrottam, kezeim és a homlokom az üvegre nyomtam és lefelé görbülő ajkakkal figyeltem, ahogy Zayn kiugrott a buszból és segített neki feltenni a cuccait. A pillantásunk egy kis időre összeakadt, azt ígérte, vigyázni fognak az én szöszi barátomra.
Niall megfordult, kék szemei megtaláltak engem, majd nagy léptekben futva indult az ajtó felé, mire betörte azt, én már ott vártam rá. A karjaiba kapott és erősen szorított magához, ajkai megtalálták az enyém, a lábaim elemelkedtek a padlótól. Annyira vele akartam menni, és nem akartam elengedni. Önző voltam, abban a pillanatban csak magamra gondoltam és elfelejtkeztem arról, hogy ez mennyire fontos neki. 
-Menj.-súgtam az ajkai közé.
-Nem megy.-nézett a szemembe.
-De igen.-bólintottam.-Gyerünk, Niall, én nem megyek sehová, itt leszek, amikor hazajössz. 
Nagy levegőt vett, ujjai a hajába túrtak, másik kezével még mindig erősen fogta a kezem, a fogaimat csikorgatva húztam el tőle.
-Gyerünk, mielőtt belerúgok a csinos fenekedbe.-erőltettem mosolyt magamra.
-Mindig is tudtam, hogy tetszik neked.-vigyorodott el, de ez a mosoly nem pont olyan volt, mint szokott. A szemei nem mosolyogtak.
Az ajkamba haraptam, kezét az arcomra csúsztatta és újra megcsókolt, néhány másodperc múlva ajkaink gyengéden elváltak, ezzel együtt pedig elengedtük egymás kezét, megfordult és beszállt a buszba. Az ajtó becsukódott mögötte, a busz pedig elhajtott, én pedig leomlottam a lépcsőre és az arcomat a tenyerembe temettem, utat engedtem a könnyeimnek, nem bírtam tovább. Nyöszörögtem, a testem önkéntelenül húztam össze egészen kicsire és átölelve magam előre-hátra ringatóztam. Hüppögtem, szipogtam, míg végül a telefonom csörögni kezdett a zsebemben, Niall mosolygó arca villogott a képernyőn, muszáj volt felvennem. Az arcom kezdtem törölgetni, és próbáltam valami jókedv féleséget erőszakolni a hangomba.
-Szia.-szóltam bele, de már ennek a rövid szónak az elején elcsuklott a hangom.
-Tudtam, hogy sírni fogsz.
Halkan elnevettem magam és a kézfejemmel a szemem alatti fekete csíkokat törölgettem.
-Gyűlölöm, hogy nem szállhatok le és mehetek haza, hogy megvigasztaljalak. 
-Jól vagyok.-motyogtam.-Én csak... még nem voltunk túl sokat külön 3 napnál tovább, most hónapokig nem foglak látni. Nem tudom, hogy mi lesz velem, mit fogok csinálni, képzeld el, hogy zombiként lézengek a házban és a nevedet ismételgetem, rémisztő.
-Feltűnően csinos zombim van.-nevetett.
-Önző vagyok.-haraptam az ajkamba.-Mindig csak arra gondolok, hogy velem mi lesz, közben pedig boldognak kellene lennem, mert épp most mentél el turnézni, azt csinálod, amit szeretsz, én meg itt sírok.-a hangom ismét elcsuklott.-Nem vagyok jó barátnő.
-Állj! Ezt vond vissza, Faith! Nem tudod, mekkora hülyeséget mondtál most. Tökéletes vagy, nálad jobbat nem kívánhatnék, Kicsim, ne légy buta. Most legszívesebben én is hazamennék, nincs kedvem turnézni, de nem hagyhatom cserben a fiúkat és a rajongókat. Még ha nem is én vagyok a kedvencük, és nem én vagyok a leghelyesebb...
-Idióta.-sziszegtem.-Na, ki mond hülyeségeket, Niall?
Nevetni kezdett, ezúttal ez az igazi nevetése volt és hallottam, hogy a háttérben valaki éles hangon ráüvöltött, majd többen is nevetni kezdtek. A könnyeim elapadtak és két kézzel szorítottam a fülemhez a telefonom. Ez a hang, ezért bármire képes lettem volna.
-Sajnálom.-pihegett.
-Semmi baj.-mosolyogtam, a hangom "csöpögős" lett.
Ajtócsukódást hallottam, majd a külső hangok megszűntek.
-Nem vagy önző, Angyalom. Ez nekem is nagyon nehéz, hidd el, ha megtehettük volna, nem hagylak ott az ajtóban, de suliba kell járnod, hamarosan érettségizel...
-Látod? Te nem vagy olyan önző, mint én.
-Sokkal önzőbb vagyok.-szinte láttam magam előtt, ahogy az ajkát rágcsálta.-Nagyon hiányzol már most, és bele sem merek gondolni, mi lesz, ha nem velem fogsz elaludni ma este.
-Te legalább bemászhatsz valamelyik fiú mellé.
-Biztos nagyon örülnének neki.-nevetett, halkan kuncogni kezdtem.-Talán jobb lenne neked is, ha az apukáddal lennél, vagy Rebeca-val, hamarabb eltelne az az idő, amíg nem találkozunk.
-Lehet.-rágtam az alsó ajkam.
-Ne harapdáld a szád!-elképesztő volt, még úgy is tudta mit csinálok, hogy nem volt ott. Nem szerette, mikor ezt csináltam.
-Jó.-motyogtam.
-Utálom, amikor szomorú vagy.-sóhajtott.
-Jobban leszek.-erőltettem mosolyt az arcomra, habár nem láthatta.-Csak kell egy kis idő, amíg felfogom, hogy nem leszel velem minden nap.-húztam el a szám.
-Veled leszek.-mondta.
-Tudod, hogy értettem.-csavargattam az ujjam körül a hajam.
Halkan hümmögött, felálltam a lépcsőről, csak most kezdtem megérezni, hogy tulajdonképpen mennyire hideg is van itt kint. Bementem a házba és felmásztam a kanapéra, magamra húztam az egyik vajszínű pokrócot, és belefúrtam az arcom. Mindig ezzel takaróztunk be, amikor elfoglaltuk a kanapét, ennek köszönhetően pedig eléggé beszívta a kettőnk illatát. Az én gyümölcsös parfümöm keveredett az ő férfias illatával.
-Minden rendben lesz.-próbált nyugtatni, hangja szinte simogatta a fülem. 
-Igen, tudom.-motyogtam. Soha nem telefonáltunk még ennyi ideig, és zavart, hogy nem láttam az arcát. A hátamra fordultam és a plafont bámultam, igazából úgy feküdni a kanapén is elég rossz volt, hogy nem simogatta a kezem vagy a hajam, és nem éreztem a leheletét a nyakamon. Már most kínzott a hiánya.
-Faith, most le kell tennem, Paul itt van a szokásos beszédével.-sóhajtott.-Később visszahívlak.
-Rendben.-mondtam rekedten.-Szeretlek, Niall.
-Én is téged.
Letettük, még perceken át szorongattam a fülemhez a telefonom, majd amikor a kezem fájni kezdett leeresztettem és hagytam, hogy a szőnyegre csússzon. Nélküle olyan üres volt az a hatalmas ház, szinte élettelen. De a dolgai mindenhol ott hevertek, és a ház minden pontján volt valami rólunk, ez bizonyította, hogy vissza fog jönni. Befelé fordultam, a pokrócot a nyakamig húztam és összegömbölyödtem, számba vettem, hogy talán átaludhatnám azt az időt, amíg nincs itt. De heteket átaludni lehetetlen egy ember számára.
-Faith!-hallottam egy hangot, mely kísértetiesen hasonlított a barátnőméhez. Mielőtt megfordulhattam volna, egy könnyű test huppant le rám és beletérdelt az oldalamba, nyögve nyújtottam ki a kezeim.-Elég ebből, Faith!
Istenem, hányszor mondta ezt nekem...
Minden alkalommal, amikor Niall elment én egy kicsit magamba fordultam, ő pedig mindig ezt mondta. "Fejezd be, Faith, Elég ebből, Faith" ő sosem borult ki, bár tudtam, ő is kegyetlenül szenvedett a hiánytól, amit Liam távolléte okozott neki, de ő képes volt felemelt fejjel élni tovább az életét, én nem. Engem mindig ki kellett rángatni reggelente az ágyból, hogy suliba menjek és tegyem a dolgaim, ő pedig mindig azt mondta, nem sírhat amiatt, mert a barátja boldog. Próbáltam ezt észben tartani és nem sajnálni magam, bár abban az időben, amikor Niall nem volt velem, a könyvünk üresen maradt.