21.rész You're my everything

Sziasztok! :)
A részt illetően most nem nagyon mondanék semmit, remélem, hogy hagytok majd néhány kommentet, elég keveset kapok.
Kitartás, már csak egy kicsi van a suliból, mindjárt szünet! :)

Nessa. xx 

Kiléptem az iskola kapuján, Jai, Luke és Rebeca szinte egyszerre sóhajtottak fel velem. Vége, leérettségiztünk, vége a középiskolának. Két különböző irányba indultunk, így hát egy időre végleges búcsút vettünk egymástól, ma este mi már nem leszünk Londonban. Mától fogva nem vagyok hajlandó tankönyvet fogni a kezembe és nem vagyok hajlandó huzamosabb időre elengedni Niall-t. Apa lakásába belépve egy egészen aprócska virágcsokor fogadott, melynek tetején egy apró, kalapos angyalka ült, mellette pedig ott feküdt egy boríték, rajta Niall betűivel a nevem. Óvatosan bontottam fel, a repülőjegyem mellett egy rövid levél várt rám, rajta csupán néhány szóval. Büszke vagyok rád, Angyal. Szeretlek. <3
A kezembe vettem a csokrot és az orromat a virágok közé nyomtam, Niall minden szerinte jeles alkalomra virágot vett nekem, az egyetlen rossz a csokraiban csupán az volt, hogy nem tartottak örökké, egy idő után elhervadtak a virágok, így hát minden csokorról csináltam egy fényképet, hogy örökké tudjak emlékezni rá, mikkel lepett meg.
A virágot vízbe tettem, ránéztem, és akkor tudatosult bennem igazán, mától fogva a nyár végéig ő csak az enyém lesz. Az átmeneti szobámba mentem, az ágyamon ott hevert a teli bőröndöm, melybe beletettem még néhány fontos dolgot, mint a tabletem és a hajvasalóm, majd a fürdőszobába sétáltam. A zuhany alatt állva tompán hallottam, hogy a telefonom felüvöltött a szobámban, gondolkodás nélkül rángattam el a kabinajtót és a törülközőmet felkapva, csöpögve sprinteltem a szobába. Mielőtt felvettem volna kifújtam az eddig benntartott levegőt, próbáltam nyugodtságot csempészni a hangomba, pedig a szívem őrülten zakatolt a mellkasomban. 
-Szia.-szólaltam meg kissé bizonytalanul, a lábaimat felhúzva áztattam el az ágyneműm, miközben a törülközőmet magam elé szorítottam. A tekintetem megakadt az ablakon, ijedten pattantam fel és botladozva rántottam el a sötétítőt, az almazöldre festett szobám homályba borult. Hallottam Niall édes nevetését a telefonomban, miközben különös aranyossággal köszönt.
-Szia, Angyal. Megkaptad a csokrot?
-Igen.-huppantam le az ágyamra.-Köszönöm, nagyon aranyos vagy.
-Alig várom, hogy végre itt legyél.-sóhajtott fel.-Utálom, hogy ha valamit adni akarok neked, azt postán kell elküldenem vagy felhívni egy üzletet, hogy szállítsák ki.
-Hát még én.-motyogtam.
Nevetése visszhangzott a fülemben ami nekem is mosolyt csalt az arcomra. Feltápászkodtam az ágyamról és miközben az érettségiről hadováltam elkezdtem felöltözni, egy eléggé rövid, fehér alapon rózsaszín virágmintás ruhát vettem elő a szekrényemből, hozzá illő fehérneműkkel és egy telitalpú szandállal. Kihúztam a gumit a hajamból és az ujjaimmal széthúztam a tincseim.
-Örülök, hogy túl vagy rajta.-válaszolt, hallottam a hangján, hogy mosolygott.
-Én is.-sóhajtottam.-Elfáradtam.
-Tudom. Kaptunk néhány nap szünetet, majd itt kipihened magad. 
-New Yorkban?-nevettem.-Kétlem, hogy pihenni fogok, Niall.
-Muszáj lesz, mert az első két napban nem tervezem elhagyni a szobánkat. Muszáj lazítanod, Faith, túlterhelted magad az utóbbi hetekben.
-Te nem?-kérdeztem, és oldalra döntöttem a fejem. Az utóbbi időben a telefonálásainknál megtettem ugyanazokat a mozdulatokat, melyeket akkor csináltam, ha egymással szemben ülve beszélgettünk. 
-Nem.-válaszolta.-A tanulás megterhelőbb, mint az éneklés és az esti koncertek.
Felnevettem és a hajamat kezdtem piszkálni, képes lettem volna átbeszélni vele azt az időt, amit valahogy ki kellett töltenem az indulásig, és a repülőutat is.
-Ezt nem hiszem el.-válaszoltam szélesen vigyorogva.
-Nekem sokkal rosszabb órákig valami fölött görnyedni, mint az, hogy azt csinálom amit szeretek.-magyarázta.-Tudod mi volt a legmegterhelőbb az utóbbi hetekben?
-Mi?
-A hiányod.
Nem sok hiányzott, hogy olyan hangot hallassak, amilyet a barátnőm szokott. Tudjátok, az a valami a nyávogás és nyüszítés között, de visszafogtam magam, amiért járt egy nagy pacsi nekem.
-Oké, befejeztem ezt a nyáladzást.-nevetett fel hirtelen.-Le kell tennem, Faith. Ott leszek, amikor leszállsz a repülőről, ne mozdulj el onnan.
-Oké, alig várom.-mosolyogtam.-Szeretlek.
-Én is, Angyal.-búcsúzott.
Mosolyogtam, miután letettük, miközben öltöztem, még akkor is, amikor elbúcsúztam apától és felszálltunk a repülőre, akkor pedig főleg, amikor Rebeca kezét fogva a lábam újra szilárd talaj érintett. Hirtelen rossz emlékek terítették be a fejem a repülőt illetően, alapvetően szerettem utazni, mert ha repülőre ültem az általában azért volt, mert csökkent a távolság köztem és Niall közt, viszont egy bizonyos idő után már nem azért utaztam Amerikába, mert ő ott várt rám, hanem mert muszáj volt. Niall felkereste a legjobb orvosokat, próbált megtenni mindent azért, hogy meggyógyulhassak, de ez valamiért nem jött össze. Azt mondják, akkor könnyebb a gyógyulás, ha a beteg is tényleg meg akar gyógyulni, nos, nem akarok illúzióromboló lenni, de nálam jobban senki nem akart meggyógyulni és boldogan élni, és én mégsem kaptam esélyt erre. 
A többi utas közt elvegyülve a fejemet jobbra-balra fordítva kerestem Niall-t, miközben a barátnőm fel-le ugrált és a barátja nevét kiáltozta. Szőke haja repkedett körülötte, majd elengedte a kezem és futásnak indult előre, utána kaptam, semmi pénzért nem engedtem volna el őt, mert képes lett volna eltűnni ennyi ember közt, de megnyugodtam, amikor a tekintetem újra megtalálta őt Liam karjai közt. Tanácstalanul cövekeltem le és leültem a bőröndömre, államat a tenyerembe ejtve kémleltem körbe, tudtam, ha Liam itt van Niall se lehet messze, valószínűleg csak valami idióta játékot játszik velem.
-Faith!-felkaptam a fejem, az emberek közt ismerős hangra lettem figyelmes, ahogy folyamatosan bocsánatot kérve durakodott előre. Egy nő megbotlott a bőröndömben és szúrós pillantással motyogott valamit az orra alatt, de nem érdekelt. Felugrottam, amikor Niall szőke feje felbukkant a tömegben és gyors léptekben indult felém, ujjai közt ismét egy virágcsokrot szorongatott. Egyszerre gyűltek könnyek a szemembe és nevettem fel, amikor felkapott és magához szorított. 
-Megijesztettél.-mormolta a hajamba, kissé eltolt magától, leeresztett a földre és az arcomat a kezei közé fogva gyengéd csókot nyomott a számra.-Rebeca ott áll, és te nem voltál vele, egy időre teljesen bepánikoltam!-hadarta.
-Sajnálom, ő csak meglátta Liam-et és elszaladt, én meg téged kerestelek de nem mentem el innen, Becky is itt állt.
-Semmi baj.-húzott magához, és nagyot fújt.-Hoztam neked virágot!-nyújtotta felém kissé esetlenül a csokrot.
-Köszönöm.-dörzsöltem meg az arcom, a virágot a mellkasomhoz szorítva húzódtam hozzá közelebb. Tekintete végigszaladt rajtam és elmosolyodott, lábujjhegyre állva pusziltam meg a száját, az ajkaim égtek egy rendes csókért tőle, de nem ennyi ember előtt akarunk egymásnak esni. Egyik kezével átölelte a derekam és összefűzte az ujjainkkal, másikkal megragadta a bőröndöm és magunk után húzta, miközben kifelé igyekezve beértük Rebeca-t és a barátját. A barátnőm arca kipirult és szinte sugárzott a boldogságtól, Liam arcára visszatért a szokott aggodalmaskodó tekintet, amivel a szökdécselő barátnője minden mozdulatát nyomon követte. Rebeca bárhol, bármikor képes volt elvágódni a saját lábában, ezt pedig Liam már megtapasztalhatta néhányszor.
-Szia.-borultam a fiú nyakába. Kedvesen mosolyogva köszöntött és nyomott két puszit az arcomra, miközben az egyik kezével Rebeca-t tartotta féken. Talán néhányszor megfordult már a fejében, hogy vennie kellene egy pórázt a barátnője számára.
-Szia.-nevetett.-Jól vagy?
-Tökéletesen.-vigyorogtam, majd magamban hozzátettem: most már.
-Megyünk?-bújt a mellkasához Rebeca, Liam végigsimított a haján és puszit nyomott a homlokára. Azon gondolkoztam, vajon egy külső szemlélő minket is ilyen aranyosnak lát, mint én őket? Beférkőztem Niall karjai közé, puszit nyomott az orrom hegyére és lassan elindultunk kifelé. A repülőtér előtt egy sötétített ablakú autó állt, kissé távolabb tőlünk feltűnt egy férfi, aki lemaradva, de a nyomunkban volt, kint sikoltozó lányok voltak, ám ezúttal a fiúk nem álltak meg.
-Kimehettek hozzájuk.-szólaltam meg, Becky pedig egyetértően bólintott.
-Már voltunk.-válaszolt Liam.
-Legyél egy kicsit önző.-mosolygott rám Niall.-Nem találkoztunk 8 hete és előtte is csak pár napot voltunk együtt, azt akarod, hogy kimenjek?
-Igaz.-haraptam az ajkamba.
-Fejezzétek be.-szúrt le minket Rebeca.-Ne itt!
Nem gondolta komolyan, és azt arcára kiülő huncut mosoly tanúsította a legjobban. Sóhajtva dőltem hátra és Niall mellkasára hajtva a fejem leskelődtem ki az ablakon, ez volt az első alkalom, hogy Amerikában voltam, a hatalmas város pedig igencsak rabul ejtette a szívem.
-Tetszik?-kérdezte halkan, miközben egy hajtincsem az ujjára csavarta.-Ha szeretnéd, holnap kijöhetünk sétálni egyet.
Szemeim felcsillantak és mosolyogva bólintottam, puszit nyomott a homlokomra, ajkai a normálisnál tovább időztek a bőrömön, vágyakozva pillantott a számra, hüvelykujjammal végigsimítottam a kezén, ő pedig megfogta azt, szétnyitotta az ujjaim és belecsókolt a tenyerembe. Rebeca halkan hadarta az elmúlt hetek történéseit, Niall megtámasztotta az állát a fejem tetején és érdeklődve hallgatta. Soha nem volt még ilyen nehéz kibírni azt, hogy ne csókoljuk meg egymást, Egy kocsiban összezárva milliméter különbségekkel az arcunk közt, az ajkam belső felét kezdtem harapdálni, nem azért nem csókoltuk meg egymást a többiek előtt, mert szégyenlősek voltunk, hanem mert félő volt, egy csók nem lesz elég. 
A szálloda, amelyben átmenetileg laktak káprázatos volt, ahogy az árai is biztosan káprázatosan magasak voltak, máris idegesíteni kezdett, hogy én pedig szinte ingyen fogok itt megszállni. A 3 hiányzó bandatag a szálloda halljában beszélgetett, láthatólag Louis és Zayn összekaptak valamin, Harry pedig nevetett rajtuk. 
-Nézzenek oda!-pattant fel Louis kitárt karokkal.-Végre itt vagytok, lányok! Elég volt ennyi ezeknek a lúzereknek a szenvedéséből.-nevetett.
-Mintha te nem ezt csináltad volna.-oltotta le Liam.-És neked még várnod kell.-vigyorgott gonoszan.
Louis elhúzta a száját és próbált egyszerre átölelni engem és Rebeca-t, miközben én nevetve öleltem Harry-t is. 
-Oké, holnap találkozunk, srácok!-fogta meg a kezem Niall.
-Nemár' máris mentek?-biggyesztette a száját Harry.
-Hagyd őket, Haz.-könyökölt az oldalába Zayn.
-Nem jöttök vacsizni később?-érdeklődött tovább, zöld szemei kedvesen, ártatlanul ugráltak köztünk.
-Elképesztően hülye vagy, drága barátom!-csapott a vállára Louis.-Nem jönnek vacsorázni, legalábbis biztos nem velünk.
-Eltaláltad.-bólintott Liam.-Majd holnap, srácok.
-Miért?
-Drága Harry!-röhögött fel Louis.-Szeretnél velem vacsorázni, amikor megjön Hayley?
-Öhm.-tűnődött el.-Ja, értem.
-Gratulálok.-bólintott elismerően Lou.-Annyira végtelenül hülye vagy néha.-paskolta meg az arcát kedvesen.
-Menjetek.-mosolygott Zayn, többet nem kellett mondania, mi ketten a lépcsők felé indultunk, míg Rebeca és Liam eltűnt a liftben.
-Mehettél volna velük, hogy neked ne kelljen lépcsőzni.-mondta, miközben nemet intett az egyik személyzetes fiúnak, amikor az el akarta venni tőle a bőröndöm.
-Rossz ötlet.-mosolyogtam.-Segítek.-nyúltam a bőrönd után.
-Hagyd.-emelte fel, és elkezdett felfelé lépdelni.-Jézusom, Faith! Elpakoltad az egész házat?
-Nem.-sütöttem le a tekintetem.-Miért nem hagytad, hogy felvigyék helyetted? Felvonóval egyszerűbb lett volna.
-Udvarias akartam lenni.-kacsintott huncutul.-Különben is, gyanús volt nekem az a gyerek.
Megráztam a fejem és aggódva figyeltem, ahogy feltornázta magát a bőröndömmel együtt a lépcsőn, tudtam, hogy fájt a térde és ez aggasztott. 
-Jó, nem bírom tovább.-fújt nagyot a 2. emeltnél.-Innen lifttel megyünk. 
A "lift" szót olyan mélységes utálattal és ellenszenvvel ejtette ki, mint még semmi mást. Beléptünk, tekintetét a gombokra szegezte, amikor az ajtó bezárult kissé összerezzent és közelebb bújt hozzám, arcát a hajamba temette és nagyokat lélegzett.
-Minden rendben.-nyugtattam, az ujjaimmal a haját simogattam, felemelte a fejét és mosolyogva puszit nyomott a szám sarkába. Néhány másodperc múlva a lift megállt, ő pedig érezhetően megkönnyebbült, amikor kiléptünk az apró, zárt helyiségből. 
Zsebéből előhúzta az 532-es szoba kulcsait, egy ideig ügyetlenkedett a zárral, majd kitárta az ajtót és előre engedett. Ámulva léptem be a lakosztályba, melynek falai halvány pezsgőszínűek voltak, ehhez illően a bútorok és a szőnyegek fehérek, középen pedig egy franciaágy terült el. Becsukta az ajtót, a bőröndöm a fal mellé tette és hátulról átölelte a derekam.
-Csodás, nem?-nézett a vállam fölött az erkély felé, amikor beszélt az ajkai megérintették a csupasz bőröm, ami borzongást váltott ki belőlem.
-Gyönyörű.-mosolyogtam.
-El sem hiszem, hogy végre itt vagy.-mormolta a hajamba, kezeit felemelte és felcsatolt tincseket elkezdte kibontani. Ujjai nagy óvatossággal húzták ki a hajtűket belőle, idegesített, hogy a hajammal foglalatoskodott, megállítottam a kezét és felé fordultam, kék szemei szórakozottan csillogtak.
-Niall.-húzódtam hozzá közelebb, ajkaim közül kissé panaszosan hangzott a neve.
-Hm?-mosolygott, és még egy csatot húzott ki a hajamból, az volt az utolsó, ujjai beletúrtak a hosszú tincsekbe és a vállamra húzta azokat.-Sokkal jobb így a hajad.
Tettem egy lépést előre, orraink kis híján összeütköztek, szórakozottan pillantott a számra, majd az akaratereje csődöt mondott és a hajamba túrva húzott magához. Ujjaim megmarkolták az ingét, először gyengéd volt, beérte a számmal, amit aztán résnyire nyitottam és neki megfeszültek a vállai. Elemelkedtem a földről, lábaim körbefonták a csípőjét és a hátam az ajtónak feszült. Niall nagyon ritkán vesztette el a fejét velem szemben, de azt hiszem, ez azok közé a pillanatok közé tartozott, amikor vissza kellett fognia magát. Vonakodva szakadt el tőlem, lábaim lecsúsztak a földre és mosolyogva néztem rá, beletúrt a hajába és elszakította a tekintetét rólam.
-Liam vacsorázni viszi Rebeca-t.-szólalt meg kissé rekedten.-Ha akarod, mi is elmehetünk, de én arra gondoltam, hogy jobban éreznéd magad, ha a hotel étterméből hozatnánk fel vacsorát és itt ennénk meg, mondjuk az erkélyen.
-Tetszik.-mosolyogtam.
-Jól van.-hajolt hozzám, és ismét megcsókolt, most már visszafogottabban.-Szeretnél lezuhanyozni? Vagy ha éhes vagy rendelhetünk már most valamit, vagy...
-Niall...-simítottam végig az arcán.-Nem szeretnék semmit.
-Jó.-fújt nagyot.-Oké. Rendben vagyunk?
-Miért ne lennénk?-szaladt össze a szemöldököm.-Történt valami?
-Nem.-mosolygott megnyugodva, majd hirtelen lehajolt, megragadta a lábaim és a vállára dobott. Egyszerre visítva és nevetve kaptam a vállához, miközben ledőlt velem az ágyra és kiterültünk a tiszta paplanon. Egyik lábát átdobta a csípőmön és fölém kerekedett, ajkaival együtt a szemei is mosolyogtak, miközben rám nézett.
-Annyira imádlak!-súgta, a szemébe néztem, tekintete elgyengült és én tudtam, komolyan gondolta. Soha, senki nem tudott rám úgy nézni, mint ő. Karjaim a nyaka köré fontam és magamhoz húztam, éreztem, ahogy a mellkasa emelkedett és süllyedt, olyankor a felsőteste teljesen az enyémhez feszült. Nem tehettem róla, minden ilyen vallomásakor könnyek futották el a szemem, utáltam magam azért, mert mindig sírtam, de az ő szavai különös érzékenységgel hatottak rám. Igényeltem a szeretetét, és ő egyre többet és többet adott, mintha minden nappal jobban szerettük volna egymást.
-Tudod, hogy én is.-mosolyogtam rá, és magamhoz húztam az arcát.
-Miért sírsz?-próbált felegyenesedni, aggódva fürkészte az arcom.-Megbántottalak?
-Nem.-nevettem, kezét az arcomra tette és letörölte a könnyeim.-Csak én ilyen sírós vagyok.
Elmosolyodott, megcsókolta az arcom és legördült rólam, az oldalamra fordultam, hogy a szemébe tudjak nézni. Nem vágytam másra csak arra, hogy öleljen át és mondjon még ilyen szavakat, lehet, hogy önző volt tőlem, de így volt. 

~Niall Horan~

A légzésem lassan újra normálissá vált, belül viszont fortyogtam a dühtől, amiért ez egyáltalán megfordult az orvos fejében. Azt mondta, el kell búcsúznom Faith-től, de nem fogtam fel, hogy miért, mert a szerelmem arca olyan nyugodt volt, lélegzett és én hallottam a szuszogását, vagy én őrültem meg, vagy körülöttem őrült meg mindenki, amiért azt hitték, amit. A karomba csíptem, a hely, amit kínoztam már piros volt, de én nem ébredtem fel. Azt reméltem, ez az egész egy rossz álom, minden, még a viszonylag szép pillanatok is csak ennek a részei, amiből majd felébredek és az ő hosszú haja épp függönyt képez körülöttünk, elzár minket minden rossztól.
A fejemet az ágy szélére hajtottam, hideg ujjait úgy szorongattam a kezemben, mint egy mentőkötelet, megijesztett, hogy a teste egyre hidegebb lett. 

-Faith.-szólítgattam, a könyörgésem reménytelen volt, kék szemei nem találtak rám, ajkai nem húzódtak mosolyra, még csak meg sem rebbent a szemhéja.-Faith.-próbálkoztam.

Könnyek folytak végig az arcomon, soha nem fájt még semmi annyira, mint ez, hogy hiába könyörögtem, ő nem válaszolt nekem, a kapcsolatunkban először nem válaszolt nekem. Azt akartam, hogy pattanjon ki az ágyból és kezdjen velem kiabálni, mert valamit nagyon elszúrtam, vesszünk össze amennyire csak lehet, szenvedjünk napokig egymás nélkül, hogy aztán a legforróbb módon békülhessünk ki. Ugorjon a nyakamba, nevessen, és mondjon őrültségeket, mondja azt, hogy szeret, énekeljen azon az elbűvölően hamis hangján Beatles számokat a zuhany alatt, bárhol. Sírjon, amikor elmondom neki, hogy mennyire szeretem, csapja az orromra az ajtót, akárhányszor bemegyek, amikor kilép a zuhany alól. Főzzön, gyújtson fel szalvétákat a serpenyővel, szökdécseljen végig reggelente a hideg padlón, tomboljon a koncertjeinken, táncoljunk még ezerszer összebújva, csavarjon az ujja köré minden alkalommal, amikor rám néz. Hadd vigyem haza innen, hadd vegyem feleségül, hadd tegyem boldoggá! Csak nyissa ki most a szemeit! Hiszen mi lesz, ha ő nem lesz velem? Ki fog vigyázni Becky-re, amikor Liam nem tud mellette lenni? Mi lesz a világommal, a történetemmel, ha ő nem lesz a szereplője? 

-Faith.-könyörögtem.-Kérlek, Angyal, könyörgök, ne hagyj itt!
Azt a súlyt, ami a vállamra nehezedett, már nem bírtam tovább tartani, nem nézett rám, én pedig kezdtem széthullani, körülöttünk már minden széthullt, én tartottam magam, de már én sem voltam egész, felemésztett, hogy hiába szólítottam nem nézett rám, pedig néhány perccel ezelőtt még beszélt hozzám. Azt mondta, szeret, és ezért emeltem fel a fejem, szorítottam össze a szám és töröltem le újra a könnyeim, nem voltam hajlandó elbúcsúzni tőle, nem akartam elengedni, nem ez volt a rendje az életnek, túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy képesek legyünk elereszteni egymást. Tudtam, ha ő magamra hagy, nem leszek képes talpra állni, soha nem leszek újra önmagam, az elmúlt hónapok megváltoztattak. Szétpukkant az a buborék amiben éltünk, de képes lettem volna arra, hogy mindent újraépítsek, örömmel csináltam volna, a buborékunkon lenne egy halvány forradás, amit idővel teljesen eltüntethetnék. Viszont nélküle nem maradna semmim, ő a mindenem.
Felemelkedtem, még akkor is reménykedtem benne, hogy apró kezét mindjárt a tarkómra teszi és magához húz azt kérve, hogy csókoljam meg.
-Szeretlek.-súgtam a homlokának.-Örökké, csak téged.
Homloka helyett kihűlt ajkához érintettem a szám.
A szívverését jelző gép monitorán hirtelen nem kúsztak fel a csíkok és éles sípolás törte meg a csendet, a vérnyomásom pillanatok alatt szökött az egekbe, a pánik úrrá lett rajtam és nem kaptam többé normálisan levegőt. A magamban felépített tökéletes kis világunk néhány pillanat alatt összedőlt, én pedig összetörve feküdtem a romok alatt.

~Rebeca Ray~

Fejemet lassan felemeltem, kómás tekintettel pislogtam körbe, az orromba beférkőzött a kórház undorító fertőtlenítőszaga, a szemembe pedig könnyek gyűltek, még mindig itt voltunk és Faith még mindig beteg volt. Utáltam azt mondani rá, hogy beteg, mert számomra ez nem volt igaz. A legjobb barátnőm NEM volt beteg, nem volt lázas, nem kellett zsebkendőket cipelnem neki, semmi külső jele nem volt annak, hogy beteg. Mert őt egy ilyen apróság sose gyűrte volna le, tudtam, Faith képes lenne meggyógyulni, ha az emberek nem használnák rá ezt az undorító jelzőt. "Niall Horan beteg barátnője" utáltam, amikor így emlegették. Arcomat Liam pulcsijába temettem, az ölében ültem, ő pedig gyengéden simogatta a hajamat, próbált elzárni engem a rosszaktól. Halkan suttogott megnyugtató szavakat a fülembe, miközben én a pulcsiját áztattam, egy női hangra lettem figyelmes, mely idegen volt mindegyikünk számára.

-Önök Faith Freelove hozzátartozói?-valaki bólinthatott, én nem néztem fel, akárki is volt, ha nem azt mondja, hogy a barátnőm egészséges és hamarosan hazamehet, nem érdekel ki ez és mit akar.-A nevem Zoe Parker, a kórház lelkésze vagyok, azért jöttem, hogy segítsek megbirkózni Faith elvesztésével.

Felemeltem a fejem, nem hittem a fülemnek, ez a nő idejött, hogy kínozzon minket.

-Köszönjük, de nem veszítettük el Faith-et, nem szorulunk segítségre.-nézett rá gyilkos tekintettel Louis, és magához vonta Alexis-t.

Hüppögő, fuldokló sírás tört fel belőlem, Faith élt, a gépek mutatták, hogy vert a szíve, mégis itt már elkezdték őt eltemetni, úgy kezelték, mintha... elment volna. 

-Igen, tudom.-mondta türelmesen.-De...

Liam kezeit a fülemre szorította és erősen fogott a mellkasához, tökéletes vonásai megkeményedtek, védelmező kezei ellenére is hallottam mit mondott.

-Faith nem halt meg, nem kell túllépnünk rajta!

-Talán jó lenne, ha beszélnének az eltelt hónapokról, felidéznék a Faith-tel eltöltött szép emlékeket, könnyebb lesz őt úgy elengedni, ha tudják...

-A francba is, fejezze már be!-csattant fel Zayn, az arca elkínzott volt, a szemében düh és elkeseredettség csillant.-Nem akarunk szép emlékeket felidézni, pláne nem azért, hogy könnyebben engedjük el őt! NEM akarjuk elengedni, fogja már fel, hogy nem szorulunk rá beszélgetésre ilyen zagyvaságokról!

Liam hirtelen felemelt, nem ellenkeztem az ellen, hogy kivigyen, fuldokoltam a sírástól, a mellkasom szorított, a fejem pedig zsongott, valamit rám terített, majd hideg csapta meg az arcom, azt kívántam, bárcsak a szél elfújhatna minden rosszat. 

-Jól van, semmi baj!-ölelt magához Liam. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, elmozdíthatatlan volt, mindig mellettem állt és támaszt nyújtott. Ő volt az egyetlen a barátnőmön kívül, aki képes volt minden helyzetben elviselni engem. Leheletét éreztem a fülemnél, borostás arca az enyémhez simult és erősen ölelt magához, nem hagyta, hogy szétessek, ő tartott egészben engem.-Nem lesz semmi baj!

Liam életében először hazudott nekem, ugyanis néhány perc múlva nagyon is baj történt. A legnagyobb baj, ami történhetett.

-Haza kellene, hogy menjünk, Becky.-simogatta az arcom.-Jobb lenne neked.

-Nem megyek el, amíg Faith itt van, vele akarok elmenni innen.-nyöszörögtem, ujjaim az ingét markolászták.

-Igen, tudom, de pihenned kellene, Kicsi. Ennek nem lesz vége, orvosok fognak ki-be járkálni, és ez a nő sem fogja abbahagyni a próbálkozást.

-Nem megyek el.-ráztam a fejem.-Faith-nek szüksége van rám, szüksége lesz rám, amikor majd felébred. Haza kell majd mennem hozni neki ruhákat, el kell majd mennünk a fodrászhoz, manikűröshöz, és amikor majd teljesen jól lesz edzőterembe, hogy ne legyen ilyen sovány, hoznom kell majd neki egészségtelen kajákat, hogy meghízzon. Nem hagyhatom itt.

-Itt leszel.-súgta a fülembe.-Faith nagyon szerencsés, hogy itt vagy neki.

-Én vagyok szerencsés.-pislogtam nagyokat, miközben ő egy zsebkendővel kezdte törölgetni a könnyeim.

-Minden rendben lesz.-nyomott puszit az arcomra.-Ne sírj, Baby, Faith nem szeretné, ha sírnál.

-Liam.-jött egy remegő hang az ajtó irányából, a tekintetem Harry arcára vándorolt, még nem mondta ki, de tudtam, már semmi sem lesz rendben, az alsó ajka remegett és az arcán kövér könnycseppek folytak végig.-Be kell jönnötök.

-Mi történt, Haz?

-Nem tudom kimondani.-rázta hevesen a fejét.-Csak gyertek be, Faith... leállt a szíve.
Sikoltva téptem ki magam Liam karjai közül. Semmi sem volt rendben.