28.rész Beating heart

Sziasztok! :)
Mindig ezzel kezdem, de már csak 2 hét van a koncertig. Gondolkoztam, és arra jutottam, az idő alatt míg Londonban leszek nem valószínű, hogy fogok tudni frissíteni. Reménykedem benne, hogy ezt megértitek, nyáron pedig mindenképp pótolni fogom ezt a kimaradást.
Rég mondtam ilyet, de szeretem ezt a részt, nem tudom, miben különbözik a többitől, miért tartom jobbnak, de szeretem. A rész végén találtok egy verset, amikor leírtam az utolsó mondatot ez a vers jutott eszembe, remélem, néhányan elolvassátok majd. :)

Nessa. xx

A nap a szemembe tűzött és egy pillanatra elvakított. A kezét fogva léptem ki az ajtón, nem volt a legjobb idő, de ahogy a napsugarak a bőrömre estek újra azt éreztem, élek. Ez már újra az én életem. Legszívesebben elterültem volna a fűben, hogy csukott szemmel élvezhessem a napfényt.
Lehajtottam a fejem, sapkája a szemembe csúszott, ő ezt észrevéve átölelte a derekam és az oldalához húzva engem ujjaival feljebb húzta a szürke sapkát és puszit nyomott az arcomra. Bizonytalanul tudtam egy helyben állni, az orvosok azt mondták, bizonyára valami véletlen folytán megsérült az agyam azon része, mely az egyensúlyomért felel. Néha megbillentem és szédülni kezdtem, mellyel sikerült elérnem, hogy Niall idegességében perrel fenyegetőzzön, végül sikerült lenyugodnia, sokat segített, hogy hazaengedtek. Mindkettőnknek csakis egymásra volt szükségünk, arra, hogy a saját otthonunkban, a saját ágyunkban tudjunk összebújni anélkül, hogy ezt bárki is megtiltaná, bárki is kopogás nélkül benyitna és megzavarna minket. Magányra volt szükségünk, egymás csendes társaságára, hogy feldolgozzuk a történteket és szépen, lassan visszazökkenjünk a rendes életünkbe.
Segített beülni, majd bepakolta a cuccaim a csomagtartóba és végül mosolyogva, csillogó szemekkel beült mellém. Volt egyfajta rossz érzésem attól, hogy elől kellett ülnöm, amikor kifelé néztem újra láttam, ahogy a szélvédő szilánkokra tört, láttam, ahogy Niall arcába vágódott a légzsák, éreztem a szilánkokat, melyek a bőrömbe martak. Ez a rémálom akkor kezdődött el, akkor valami elpattant bennem, félelmeim lettek. Egy pillanatra behunytam a szemem, Niall kezét éreztem az enyémen, ahogy a váltóra tette a kezem, ráhelyezte az övét és összefonta az ujjainkat. Ő sokkal erősebb volt, mint én, beleképzeltem magam a helyzetébe, mi lett volna, ha róla derül ki az, ami rólam, ha én ülök otthon egyedül úgy, hogy tudom, veszélyben van és nem láthatom őt. 
-Faith.-hangjára kissé összerezzentem, a fejemet felbiccentve néztem rá és halvány mosolyra húztam a szám. Elengedte a kulcsot és kissé hátradőlt az ülésben, néztem az arcát és szabad kezemmel végigsimítottam az állán, kissé meggyötört pillantása megtalálta az enyém és ő is elmosolyodott.-Végre hazajössz.
Megvillantottam a fogaim, kissé előrehajolva puszit nyomott a számra, majd beindította az autót. Őt néztem, ahogyan kék szemeit az útra szegezte és a megszokottnál gyakrabban nézett a visszapillantóba, miközben néha megmozdította az ujjait és végigsimított a kezemen. Nem nézett rám, tudtam, hogy tudja, kellemetlenül érzem magam a kocsiban, pont ezért le sem vette a szemeit az útról. A szemeim felcsillantak és felegyenesedtem, amikor bekanyarodott a rég látott utcába, nem sokkal később pedig befordult a saját feljárónkra. Az izgatottságtól kissé hevesebben lélegeztem, már nyitottam az ajtót, amikor kiugrott mellőlem és a segítségemre sietett. Elfogadtam a felém nyújtott kezét és kikászálódtam az autóból, boldogan csimpaszkodtam a nyakába és az arcom a puha bőréhez érintettem. Ő tartott, az öleléséből hiányzott, ahogy arcát a hajamba temette, de ettől függetlenül ugyanolyan volt. A derekát átölelve támaszkodtam neki, miközben kihalászta a cuccaim a csomagtartóból, majd lezárta az autót és elindultunk befelé. Futni akartam, felrohanni a lépcsőn és betörni az ajtót, a lépcsőfokokat hármasával szedve szerettem volna felmenni az emeltre és beleugrani az ágyunkba. Ehelyett a segítségével apró lépteket tettem a kaputól az ajtóig vezető kavicsos úton, erőfeszítéseket tettem, hogy ne billenjek meg és dőljek el. A szívem hevesen zakatolt, amikor a táskám feldobta a lépcsőn, majd megragadta a derekam és a karjaiba kapva emelt a teraszra, mielőtt földet értem volna ajkait az enyémekre tapasztotta. Gyengéd volt, erősen tartott de nem úgy, ahogy régebben tette volna, sok mindenben visszafogta magát, de én mégis ekkor értem igazán haza, amikor homlokát az enyémnek döntve igazán boldogan elmosolyodott. 
A szobánkból halk zene szólt, még a zuhany alatt állva is hallottam, hogy dúdolta a kedvenc dalaim, miközben pakolászott a szekrényben és a könyveim rendezgette. A víz felmelegített, ugyanakkor minél hamarabb túl akartam esni a fürdésen, hogy felöltözhessek és a sapkája ismét visszakerülhessen a fejemre, melyen épp csak pelyhedzett barna hajam. Örömmel vettem észre ezeket az apró hajszálképződéseket, abban reménykedtem, gyorsan visszakapok egy minimális mennyiséget a hajamból. Elzártam a vizet, megkapaszkodtam a zuhanyfülkében és kinyúltam, majd magam köré tekertem a puha, lila törölközőm. Óvatosan léptem ki, Niall elég nehezen engedett el egyedül fürdeni, de én nem akartam, hogy így lásson. Ebben a testben nem én voltam, hanem valami összetört, szerencsétlen lény akit igencsak megtépázott az idő.
Leültem, nem voltam biztos benne, hogy csupán az egyik lábamon egyensúlyozva képes leszek felvenni a fehérneműm. Undorodva fordítottam el a fejem, amikor elkerülhetetlenül, de megláttam magam az egész alakos tükörben. Még vékonyabb voltam, mint azelőtt, a bordáim szinte átütötték fehér bőröm, a lábfejeim kipirosodtak a forróvíztől, a combjaim szinte pont olyan vastagok voltak, mint a vádlim. A legrosszabb mégis az arcom volt, a szemeim sokkal nagyobbaknak tűntek, alattuk fekete karikákkal, a boldog csillogásnak is csak valami maradványa volt a szürkés kékségben. Ajkaim lefelé biggyedtek, szinte pont olyan fehérek voltak, mint a bőröm. Szemeimbe könnyek gyűltek és elfordultam, Niall egyik pólójába rejtettem el, amit nem akartam látni, most még az is sokkal nagyobbnak tűnt rajtam. A varratot és úgy egyáltalán a kopasz fejemet elrejtve újra felhúztam a szürke sapkát és néhány másodpercig még figyeltem magam a tükörben. Olyan voltam, mint egy szerencsétlen kismadár, aki kiesett a fészekből és néhány napig még éhezik és sínylődik, mielőtt elpusztulna. Az alsó ajkam megremegett, elfordultam és kibotladoztam a fürdőből, Niall kissé lehalkította a zenét és mosolyogva fordult felém, de ahogy meglátott a mosoly az arcára fagyott.
-Angyal, mi a baj? 
A falnak támaszkodtam és elrejtőztem a tenyereim mögött, a csuklóm és az ujjaim is olyan vékonyak voltak. Nem akartam sírni, az eltelt több, mint 1 hétben nem nagyon sírtam a jelenlétében, de már nem tudtam elmenekülni ez elől. 
A karjaiba vont, homlokom a vállának támasztottam miközben ő átölelte vékony derekam és apró csókokkal hintette be a nyakam és az arcom.
-Ez rettenetes.-bukott ki belőlem, ujjaim a pólójába markoltak és próbáltam egyre jobban "belemászni" az ölelésébe.
-Közel sem annyira, mint hiszed.-súgta a fülembe, kezeit gyengéden simította a fenekemre és a szemembe nézett. Néhány másodpercig elmélyedtem a kékségben, majd a fejemet elfordítva próbáltam kibontakozni a karjai közül, de nem engedett, helyette behúzott a fürdőszobába és megállított a tükör előtt, miközben hátulról átölelte a derekam.
-Mit látsz?-kérdezte halkan.-Csak mond el, és utána elmondom, én mit látok.
-Miért jó ez?
-Tudni akarom, mennyit kell dolgoznom azon, hogy összerakjalak. Mit látsz?
A tükörből néztem a szemébe, majd nagy levegőt vettem és lenéztem a lábaimra, vékony ujjaimmal undorodva csíptem a combomba.
-Olyan, mintha nem lennének izmaim, csak csont és bőr, eddig is túl vékony voltam, most viszont olyan vagyok, mint egy anorexiás.-Feljebb húztam a pólóját magamon, felcsillanó szemeit a tükörképemre szegezte, miközben tenyerével megérintette a nem létező csípőm.-Egy anorexiás 12 éves.-suttogtam.-Túl fehér a bőröm, átütnek a bordáim, nincs semmi rajtam.-lerántottam a pólót és megpróbáltam elfordulni, menekülni akartam magam elől is, de ő nem engedte.
-Semmi baj.-súgta, miközben újra a tükör felé fordított.-Folytasd, Angyal.
-Niall...
-Tudom, hogy nehéz.
-Az arcom...-a hangom remegett, miközben újra beszélni kezdtem.-Az arcom beesett, a szemeim túl nagyok és karikásak, nincs hajam!-körmeim a sapka anyagába mélyedtek anélkül, hogy emlékeztem volna arra, felemeltem a kezem. Lefejtette róla az ujjaim és erősebben ölelt magához.
-Én tudod mit látok?- a fülemhez hajolva alig hallhatóan kezdett beszélni, lehunytam a szemeim és hagytam, hogy a karjaiban tartson, beszéd közben ajkai megérintették a fülem és én igazán közel álltam az összeomláshoz.-A barátnőmet, aki annak ellenére, hogy mindent megtettem ellene, mégis összetört. Valóban a szemeid tükrözik ezt a legjobban, de amikor nem keseredsz el valami miatt, akkor megint olyan vagy, mint néhány hónappal ezelőtt. Amiket felsoroltál számítanak legkevésbé, mert mindegyiken segíteni fogunk. Most lemegyünk Baby, csinálok neked vacsorát, aztán ha minden rendben lesz, eljössz velem és a srácokkal edzeni. Paul kitalált nekünk valami táncolós cuccot, elviszlek majd, esténként pedig elmegyünk futni, rendben? 
Aprót bólintottam, egy kérdés fogalmazódott meg bennem, mégpedig, hogy mikor lesz ez? Mikor lesz minden rendben? 
-A hajad miatt kell legkevésbé aggódnod, mert visszanő, és tulajdonképpen már várom, hogy lássalak rövid hajjal.-huncut mosolyt villantott rám, miközben a tükörben húzogatni kezdte a szemöldökét. Felemelte a kezét és a mellkasomra helyezte, miközben orrával gyengéden megérintette az állam.-Azt akarom, hogy itt bent legyél teljesen rendben, segítek, ha hagyod, és elhiszed nekem, amiket mondok. 
Aprót bólintottam, maga felé fordított és én a nyakát átölelve húzódtam közelebb hozzá, miközben gyengéden megcsókolt. 
-Gyönyörű vagy.-Az orrom akaratlanul is felhúztam, az arcom elégedetlen grimaszba torzult.-Nem vagy túl együttműködő.-kuncogott, és az arcát a nyakamhoz érintette.
-Csak azért mondod, hogy jobban érezzem magam.
-Azért mondom, mert így gondolom.-emelte rám a pillantását, ujjaival gyengéden végigsimított az arcomon és újabb puszit nyomott a számra.-Ne ellenkezz velem, mert nem tudod, mikor, mire gondolok.
-Honnan tudod?-szemöldököm játékosan felvontam, a szám mosolyra húzódott, szemei élénkebben kezdtek csillogni, ahogy feltűnt bennük a boldogság.-Eléggé kifejező arcod van.
-Neked is.-a derekam átölelve indult kifelé a szobánkból, kezemmel kissé bizonytalanul simítottam végig a hátán, fejem a vállára hajtva léptem vele együtt. Az illatától kissé elálmosodtam, másra sem vágytam, csak hogy végre mellette fekhessek és kisajátíthassam magamnak.-Most arra gondolsz, hogy jó az illatom.-mormolta, és felém fordulva a combjaim alá nyúlt.
-Lemegyek egyedül is a lépcsőn.
-Tudom, de szeretnélek vinni.-mosolygott.-Eltaláltam?
-Honnan tudtad?-pislogtam nagyokat, miközben megkapaszkodtam a vállaiban és az arcom a hajához érintettem.
-Olyankor becsukod a szemed, picit jobban bújsz hozzám és mosolyogsz. 
-Szeretném tudni, mikre figyelsz még. 
-Veled kapcsolatban mindenre.-mosolygott, és elindult a konyha felé. Leültetett a pultra, kezeivel megtámaszkodott a lábaim mellett és a fejét oldalra döntve nézett rám.-Csak ismerlek.
-Jobban, mint bárki.-ellágyultan néztem rá, végigsimítottam a tarkóján, miközben előrehajolt és megpuszilta a homlokom.
-Én is szeretlek.
Kuncogtam azon, hogy válaszolt a ki nem mondott gondolataimra, tökéletes fogsorát megvillantva nézett rám. Tényleg tudta mire gondoltam, nyitott könyv voltam előtte. Felkaptam a fejem, kissé ijedten kapta el a derekam, amikor kibillentem az egyensúlyomból.
-Faith!
-Sajnálom, elfelejtettem. 
-Ennek örülök, de kérlek, lassíts egy kicsit! Mit szeretnél?
-A könyvünket.-szerettem volna leszállni a pultról, hogy én magam keressem meg, de kezeivel fogvatartott.
-Biztos vagy benne?-harapott az alsó ajkába.
-Igen, miért?
-Míg nem voltál itt belekerült néhány új kép és írtam is bele. Nem nézhetnénk meg később együtt? 
-Miket írtál bele?-kérdeztem, a hangom halk volt és a szemébe néztem, kékségét a szemhéjai mögé rejtve vizsgálta összekulcsolt kezeinket.
-Csak szavakat, összeszedetlen mondatokat arról, hogy hiányzol és veled akarok lenni. Tudod, a nélküled töltött idő olyan volt, mint valami függőnek az elvonó. Nem is tudom, mi történt velem, eléggé zavaros.-túrt a hajába, és nagyokat pislogva nézett rám.-Azt hiszem, kettőnk közül nem csak neked van szükséged segítségre, én is eléggé rosszul éltem meg ezt az időszakot.
-Hogy érted ezt?
-Lehetne, hogy ne beszéljünk most erről?-tekintete kérlelve mélyedt az enyémbe, én pedig válaszul aprót bólintottam.-Most már tényleg csinálok valamit enni, 1 órája mondtam, hogy vacsorázunk, de azóta csak annyit tettem ennek érdekében, hogy már nem fent beszélgetünk, hanem itt.-nevetett, és egy puszi kíséretében ellökte magát a pulttól.-Mit ennél?
-Teljesen jó lesz egy tál müzli.
-Rosszul fogalmaztam, megismétlem a kérdést. Mit főzzek?
-Semmit, csak gyorsan együnk valamit. Szeretnék már lefeküdni. 
-Csinálok neked egy jól megpakolt szendvicset, oké? Ha megeszed, utána megyek fürdeni és alhatunk.
Ha annyira jól ismert tudta, nem aludni akartam. Csak valamilyen bensőségesebb módon vele lenni, összebújni, elárulni egymásnak bennünk mélyen eldugott titkokat. Ismert, és az arcára kiülő mosolyból jelezte, pontosan tudja, mire gondolok.
-Oké.-mosolyogtam, és szórakozottan figyeltem, ahogy mindenfélét kipakolt mellém a hűtőből, majd a szekrényből elővett egy hatalmas kiflit.-Niall...
-Elfelejtettem mondani, hogy a feltételeim közé az is beletartozik, hogy nem ellenkezel velem, tehát nem utasítod vissza az ajándékaim, sőt, semmit, amit adni akarok, és azt teszed, amire kérlek.
-Elmehetnél politikusnak.-nevettem fel, szórakozottan figyeltem, ahogy kettévágta a kiflit és vastagon elkezdte megvajazni.
-A politikusok seggfejek, én nem vagyok az.
-Valóban nem.-vigyorogtam rá, közelebb araszoltam hozzá és elloptam egy szelet párizsit.
-Fogadunk, hogy minden zokszó nélkül legyűröd ezt a szendvicset?-huncutul mosolyogva néhány salátalevelet tett a kiflibe, beszéd közben a hűtőből egyre több és több dolgot halászott elő. 
-Te fogod megenni a felét, de rendben, mit kapok, ha nyerek?
-Amit csak akarsz.
-És te mit kapsz, ha nyersz?
-Nem fogok nyerni.-rázta a fejét, és a művébe végezetül néhány szelet paradicsomot helyezett, majd egy tányérra tette.
-Akkor mégis mi értelme ennek a fogadásnak, ha tudod, hogy veszítesz?
-Bármit is kérsz, az olyan lesz, amit szívesen teszek meg. Ha pedig valami olyat szeretnél, ami pénzbe kerül, abban a pillanatban fogok veled beülni a kocsiba és elmegyünk megvenni. Csak olyat tudsz kérni, amit én is kérnék tőled.
-Nem értelek.
-Tudod, mennyire szeretnék neked venni valamit? Bármit, csak valamit, amit te kérsz és nem vitázol az árán, vagy nem kezdesz el arról magyarázkodni, hogy nem a pénzemért vagy velem. 
-Már így is túl sok mindenért fizettél, ami felesleges volt.
-Én ezt nem így látom.-egy tányérban az asztalra tette a szendvicset, majd a derekamat átölelve levett a pultról. Nem ellenkeztem, amikor lehuppant a székre és az ölébe húzott, mohón nyúltam a szendvics után és ő nevetni kezdett, amikor nagyot haraptam belőle. Valóban nem okozott problémát, hogy néhány perc alatt legyűrjem, s még ha valójában veszteni is akartam, nem tudtam abbahagyni az evést. Az utolsó falat után hátradőltem, elégedetten mosolyogva nyomott puszit az arcomra és kezeit a hasamra simította.
-Nyertél.
Válaszul halkan hümmögtem, fejem a vállára hajtva nyomtam puszit az állára.
-A lehetőségem felhasználhatom máskor is?
-Bármikor!-nevetett, megragadta a derekam, amikor kikászálódtam az öléből és a tányért a kezembe véve indultam a mosogató felé. Nem jött utánam, árgus szemekkel figyelte a mozdulataim, de ezen kívül nem tett semmi utalást arra, hogy jelenleg egyensúlyproblémáim (is) vannak. Megakartam neki mutatni, hogy ez nem olyan vészes, mint hiszi. Figyeltem a mozdulataimra, végül épségben álltam meg előtte, éreztem, hogy az arcom szinte sugárzott a büszkeségtől. Ez a néhány egyedül megtett biztos lépés több volt, mint amit ő elvárt tőlem, és ez jobb kedvre derített. Az volt a célom, hogy megmutassam neki, ez az aprócska "sérülés" nem olyan vészes, mint amilyennek hiszi.
-Mehetünk?-fogta meg a kezem, már nem támaszkodtam a mellkasának, nem vett az ölébe, csak ott volt, hogy elkapjon, ha elvesztem az egyensúlyom. Bólintottam, egy pillanatra megbillentem, de visszanyertem az egyensúlyom és a szemeibe is visszaköltözött a nyugodtság és büszkeség. Ő tett erőssé, miatta akartam erős lenni.
Az ágyunkon ülve végül nem tudtam ellenállni a kísértésnek és magamhoz vettem a könyvünket, miközben ő zuhanyzott. Terpeszben ültem és átlapoztam a korábban írt oldalakon, egészen sok apró emléket gyűjtöttünk össze. Emlékeztem, hol fejeztük be, így meglepetésként ért, hogy utána még jó pár oldal következett, melyeken Niall fiús betűi rendezetlenül, néhol ferde sorokban futottak végig.
Közös képeket ragasztott be rólunk, néhányat csak rólam. Volt egy kép, melyen a kiscicámat szorongatva aludtam, habár úgy emlékeztem rá, némi általam generált vita után kitörölte, mégis ott volt, alatta egyetlen szóval: Hiányzol!
-Sejtettem, hogy megtalálod.-kissé összerezzentem a hangjára, leült mellém és a vállam fölött nézett a könyvre, ajkait bágyadt mosolyra húzta.-Elolvastad?
-Igen.-az ajkaim makacsul zártam össze, valóban elolvastam mindent, s így már értelmet nyert, miért nem akart Harry arról beszélni, milyen volt Niall, míg egyedül volt itthon. Azokban a sorokban egy aprócska tulajdonságot sem fedeztem fel az én vicces, jókedvű barátomból. Lábait úgy húzta fel, ahogy én tettem volna, miközben a fejét lehajtva lapozgatott a könyvben.-Nincs jelentőségük.
-Több van, mint hinnéd.
-Mi?-kérdezte, amikor felnézett szemei könnyektől csillogtak.-Nem vagyok olyan erős, mint hiszed. Próbálom magam erősnek mutatni, próbálok vidám lenni és mindent megtenni érted, viszont gyenge vagyok, és ez is azt mutatja. Ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie, de mindig a legjobb emberek kapják a legnagyobb pofonokat az élettől. Én csak nem értem, miért pont te.-idegesen túrt a hajába, néztem őt, ahogy ujjai megmarkolták a szőke tincseket és ajkait elkeseredetten biggyesztette le. A legutóbbi kiborulásánál kiabált velem, de úgy gondoltam, az jobb volt a mostaninál. Az élet legkegyetlenebb büntetései közé tartozott számomra, ha őt sírni láttam, őt, aki mindig képes volt mosolyogni rám, de arra már rájöttem, az élet engem különösen büntetett.-Néha úgy érzem, nem bírom ezt elviselni, akármennyire is próbálkozok, hogy ne mutassam ki mennyire rossz ez, nem megy. Itthon voltam, eszembe jutott, hogy azokon az embereken múlik az életed, én... megőrülnék, ha elveszítenélek.
Közelebb másztam hozzá, hosszú idő óta először nem tudtam, hogyan érintsem meg őt. Karjaimmal bizonytalanul öleltem át, még nedves haját gyengéden simogatni kezdtem és csendesen öleltem magamhoz. Arcán forró könnyek folytak végig és vállai remegtek, majd egy sóhajtás kíséretében átölelt és az ölelésébe vont.
-Nem kell mindig erősnek lenned.-suttogtam a fülébe.
-Nem szabadna előtted összeomlanom.
-Akkor én mit mondjak?-mosolyogtam bágyadtan, miközben megérintettem az arcát és a kézfejemmel letöröltem a könnyeim.-Igazad volt abban, hogy nem csak én szorulok segítségre, de ez nem baj, Niall. 
-Nem kellene magammal foglalkoznom, önzőség. Csak rád szabad gondolnom és nem magamat sajnálni.
-Ne mondd azt, mit nem szabadna és mit nem kellene, nincsenek ilyenek, mert az érzéseidnek akkor sem tudsz parancsolni, ha akarsz. A legjobb az, hogy most elmondod nekem ezeket, én pedig azért akarok meggyógyulni, hogy ne okozzak több szenvedést neked. 
Életemben először ígértem neki valami igazán komolyat, mégsem tudtam betartani. Nem az én hibám!
-Szenvedést? Te vagy a legjobb, ami valaha is történhetett velem. 
Kissé meggyötörten szorított magához, arcát a nyakamba temette és én a mellkasához bújtam. Hallgattuk egymás lélegzetvételeit, ujjai becsúsztak a pólóm alá és apró mintákat rajzoltak a hátamra, mozdulatai megnyugtattak, a jelenléte túlnyomóvá vált számomra, ez pedig boldoggá tett. Csak ő volt, rajta kívül semmi, és senki más. 
-Niall?
Halkan hümmögött, ahogy felemeltem a fejem a sapka lecsúszott róla, én pedig ijedten kaptam utána, pilláim lesütve húztam vissza.
-Ne!-nyúlt utána, óvatosan megérintette és elkezdte lehúzni.-Vedd csak le.
-Nem akarom.-szorítottam össze az ajkaim.
-Faith...
-Nem.-hunytam le a szemeim, kezeit leejtette és átölelte a derekam, szinte a mellkasán feküdtem ez pedig több, mint jó érzéssel árasztott el.-Még nem megy.
-Mit akartál mondani?
-Nem tudom.-fejemet a mellkasára hajtottam, a hátamra húzta a takarót és fészkelődni kezdett, mígnem kényelmesen elhelyezkedett. Nem akartam neki semmit sem mondani, semmi lényegeset, csupán igényeltem a figyelmét. Egyik kezemmel végigsimítottam a mellkasán és hallgattam szívének egyenletes dobbanásait. Úgy éreztem magam, mint a kisbabák, akiket még megnyugtat, ha az anyukájuk szívverését hallhatják, de én nem voltam kisbaba és bármilyen meglepő, Niall sem volt az anyukám. Az ölelése biztonságot hozott, bár a kórházban néhány éjjel sikerült rávennem, hogy aludjon velem, az mégsem volt ilyen. Az ágyunk nagyobb volt, sokkal kényelmesebb, kiterülhettem a mellkasán és nem kellett összehúznunk magunkat, semmi és senki nem emlékeztetett arra, hogy bármi is változott június óta. 
-Szerinted túléljük ezt?
Összerezzent, szemei tágra nyílva villantak rám, ő egyből arra gondolt, én túlélem-e a betegséget.
-Hogy érted?-hangja remegett, ahogy szorosabban ölelt magához.
-A kapcsolatunk. Mi lesz, ha kiújul ez az izé a fejemben, ha megint műteni kell? 
-Ne gondolj erre.
-Megtörténhet, bármi megtörténhet.
-Arra gondolsz, elhagynálak-e?
-Nem, nem arra, hogy elhagysz. Nem tudom, hogyan mondjam el.-kérlelve pislogtam rá, már bántam, hogy feltettem ezt a hülye kérdést. Megint nem tudtam időben befogni a szám.-Meggyógyulok, de mi van, ha addigra eltávolodunk egymástól? 
-Amit most érzek határozottan nem olyan, mintha valaha is képes lennék eltávolodni tőled. Ha azt akarnád se menne. Nem tudom, mi ez Faith, fogalmam sincs mi az amit érzek veled kapcsolatban, mert egy idióta leszek a közeledben. 
Kezemet gyengéden megfogta és a mellkasára helyezte, a bőre meleg volt és éreztem, mennyire gyorsan vert a szíve.-Minden pillanatban azt érzem, bármikor elveszíthetlek, mintha valami láthatatlan erő megpróbálna elszakítani téged tőlem. Őrültség. 
Figyelmesen hallgattam, szinte ittam a szavait, melyekkel olyan hevesen küzdött. Megállt gondolkodni, tétován megérintettem testének néhány pontját, kalandozó kezeimnek nem tudtam megálljt parancsolni. Hiányzott, hogy érintsük egymást és olyan ragaszkodóan, védőn öleljen. Ez lett volna a kívánságom és éreztem, ő is tudja ezt és akarja is, de okosabbak voltunk a bennünk tomboló érzelmeknél és megtartottuk azt a minimális távolságot.
-Talán te is őrültnek tartasz, mert túlságosan ragaszkodom hozzád, és én is tudom, hogy ez nem normális, de nem akarlak elveszíteni. Ha téged elvesztelek, nem marad semmim. 

Simon Márton - Háromnegyed négy

A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem
ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom.
Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok;
nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam.
Mondok valamit magamban. Látom a lehelletem. Nézem.
Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok,
félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden.
A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű,
mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani,
ezért jöttem ki. Nem. Azért, mert nem tudok visszaaludni.
És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene,
igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig
hibának éreztem még azt is. És nem értem, miért kellek neked,
elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb
lenne mégis. És nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra
(estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom.
Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felőli oldalon.
Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak.
Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.