26.rész Rock me

Sziasztok! :)
Hogy telt a "szünet"? Nekem nem volt, én délután jártam suliba a héten. :/
Lenne egy fontos bejelenteni valóm, mégpedig, hogy ma létrehozom az új blogom, vasárnap pedig felkerül a prológus! Csütörtökönként lesznek részek, de nem szeretném, ha még 1 hetet kellene várnotok a prológusig. :)
Remélem tetszeni fog ez a rész, talán egy kicsit zavarosnak fogjátok találni, de tulajdonképpen az egész történet eléggé zavaros. :)

Nessa. xx

-Nem jöhetsz haza!-veszekedtem.-Itt kell maradnod, folytatnod kell a turnét!
Kezdett felhúzni, akármit mondtam ezzel kapcsolatban, ő nem tágított, nem is figyelt rám, csak pakolta a cuccait a bőröndjébe, elengedte a füle mellett, amit mondtam neki.
-Nem.-válaszolta nyugodtan, és beledobott egy nadrágot a bőröndjébe.
-Niall!-kiáltottam.-Figyelsz rám?! Hallod, amit mondok?! Nem akarom, hogy haza gyere!
Felpattant, az ujjai elfehéredtek, miközben az egyik pólóját szorította.
-Nem fogok itt maradni!-emelte fel a hangját.-Szerinted képes lennék rá, hogy röhögve koncerteket adjak a srácokkal, miközben te...
-Miközben én?! Mi?-kiabáltam, az arcomon könnyek peregtek le.-Nem akarom, hogy ott legyél, amikor levágják a hajam vagy az magától kihullik, nem akarom, hogy úgy láss! 
-Nem érdekel!-dobta le a ruhadarabot. Az arca lángolt a dühtől, de ez az egész nem egymás iránt irányult, stresszesek voltunk, idegesek, rémültek, és ezt mindet egymáson vezettük le.-Akármit csinálsz, nem fogok itt maradni, nem csinálom végig ezt a turnét! Sokkal fontosabb ennél az, hogy veled legyek!-zihálta, a hajába túrt, majd egyszerűen csak lehuppant a padlóra és az arcát a tenyerébe ejtette. 
Nekidőltem a falnak, a kezemet a számra szorítottam, próbáltam nem úgy sírni, mint egy őrült. Korábban soha nem kiabáltunk egymással, most viszont az egész ház tőlünk zengett. Lecsúsztam a földre, gyűlöltem magam, úgy éreztem, én rontottam el mindent meg a fejemben növekvő cucc. Mindketten a padlón ültünk és sírtunk, de kettőnk közül csak ő vett erőt magán és mászott oda hozzám, az ölébe húzott, a fejem a mellkasára esett, annyi mindent vágtam a fejéhez és szinte mégis ő kért bocsánatot.
-Sajnálom.-súgtam, mindkét karját körém fonta, remegtem, a pánik újra rám tört.
-Nyugodj meg!-búgta.-Ne sírj, Faith! 
Az arcomon éktelenkedő vágást csípni kezdték a könnyek, csupán 2 napja engedtek ki a kórházból, 2 napja szedtem furcsa, hatalmas méretű pirulákat. Az életem felfordult, én pedig darabokra estem, Niall és a fiúk próbáltak egyben tartani.
Arcát a nyakamba temetve próbált csitítani, gyengéden ringatott és arról próbált meggyőzni, minden rendben lesz. A fejem hasogatott, a pólóját markoltam, miközben ő feladta a reménytelen próbálkozásokat és csendesen magához szorított.
-Ne haragudj, hogy kiabáltam veled, sosem szabadott volna.-tekintete bűntudattal telve kereste a szemeim, melyeket elrejtettem előle.
Érzékeltem, hogy kinyílt az ajtó, egy aggódó szempárt éreztem magamon, majd Harry minden szó nélkül elment. Niall a hátát a falnak támasztotta, ajkai közül halk sóhaj szökött ki, miközben megcsókolta az arcom.
-Meggyógyulsz.-súgta.-Ígérem! Mindent meg fogok tenni.

Nem akartam negatív lenni és azt mondani, ez most nem rajta múlik, csendben maradt, felhúztam a lábaim és az arcom a pólójába temettem, túl sok volt minden, amit az utóbbi napokban kaptam. Képtelen voltam alvásra, képtelen voltam nyugodt és türelmes lenni, nem azon gondolkozni, hogy mi lesz velem, velünk. A barátnőm szokás szerint kopogás nélkül rontott be, Rebeca szemei vörösek voltak és hasonló karikák díszítették, mint az enyémet, a nyomában Liam loholt és megragadta a derekát.
-Mondtam, hogy minden rendben.-próbálta reménytelenül csitítani a barátnőm, aki zaklatottan kereste a pillantásom.-Hagyd őket, Becky!
Felemeltem a fejem, erőt vettem magamon és próbáltam felállni, Niall gyorsabb volt, mint én és felugrott, majd a kezét felém nyújtva támogatott fel.
-Ne kiabálj vele!-szorította össze az ajkait Rebeca, szemei dühösen villantak a barátomra.
-Rebeca.-kérlelte elkeseredetten Liam, a karjánál tartotta vissza a szőke lányt.-Gyere ki, elmegyünk valahová enni vagy csak sétáljunk...
-Semmi baj.-léptem hozzá, pillantása rögtön megenyhült és az ajkait lebiggyesztette, felé nyújtottam a kezeim, Liam rögtön olyan pózba állt, hogy bármikor elkapja szeleburdi barátnőjét, de ő most először nem vetődött rám, hanem óvatosan átölelt.
-Ti mióta üvöltöztök egymással?-szaladt le egy könnycsepp az arcán.-Ez nincs jól így, nem helyes!-rázta a fejét.
-Tudom, de nincs semmi baj.-súgtam, az ölelése szorult körülöttem, de ez kevésbé sem volt olyan valóságos, mintha visongva ugrott volna rám. Egy kéz megérintette a hátam, hallottam, hogy Niall sóhajtott, majd elengedett és az ablakhoz sétált.-Később lemegyünk ketten a partra, oké? 1 órát kérek.
Bólintott, kibontakoztunk egymás öleléséből, majd Liam karjai alatt kiment a szobából és mi újra kettesben maradtunk. Egy ideig lehajtott fejjel álltam és azon töprengtem, mit kellene most mondanom, míg végül ő törte meg a csendet.
-Miért nem akarod, hogy veled menjek?-nem nézett rám, kék szemei valahová a távolba révedtek
-Nem erről van szó.-tűrtem egy rakoncátlan tincset a fülem mögé, elgondolkoztam azon, meddig tehetem még meg ezt a mozdulatot. Mindketten tudtuk, hogy a gyógyszerektől, amiket kiváltottunk nem fog csak úgy eltűnni a fejemből az az izé. Az orvosok is csak azt mondták, hogy az csak megakadályozza a további növekedést.  
Nem faggatózott, alig észrevehetően mozdította meg a fejét, nekidőlt az ablaknak és néhány másodpercre lehunyta szemeit.
-Ne taszíts el magadtól!-kérte, kinyitotta a szemeit, melyek ismét furcsán csillogtak, a pillantása örökre beleégett a tudatomba. Elfordítottam a fejem, most először nem tudtam a szemébe nézni, képtelen voltam elviselni azt a szomorúságot, amivel engem nézett. 
-Nem akarhatsz egy olyan barátnőt, mint én. Tudod mi lesz? Levágják majd a hajamat, a fejemben fognak turkálni, hónapokig kórházban leszek, még az sem biztos, hogy túlélem ezt az egészet!-elképesztőnek tartottam, hogy néhány pillanat alatt hogyan voltam képes újra egy hisztis őrültté változni.
-A francba, Faith!-kapott a fejéhez, türelmetlenül szelte át a köztünk lévő távolságot és magához húzott.-Engem nem a hajad érdekel, nem a hajadba vagyok szerelmes!-megtalálta a pillantásom, próbáltam elfordítani a fejem, de gyengéden az állam alá nyúlt és a homlokát az enyémnek döntötte.-Ha kell, minden nap elmondom, hogy világos legyen. Szeretlek, érted? Attól függetlenül, hogy hosszú-e a hajad, vagy nem. Odavagyok a külsődért, gyönyörű vagy, ebben a percben is őrülten kívánlak, de nem ezért vagyok veled, hanem mert megértesz, mert veled önmagam vagyok, te vagy az egyetlen, akinek nincsenek elvárásai velem szemben, neked magamtól akarok megfelelni. Nem is tudod, hogy mennyire boldoggá teszel, soha nem volt fogalmad róla, pedig nálad okosabb embert nem ismerek, mégsem látod azt, ami az orrod előtt van. Nem foglak elhagyni sem most, sem 2 hónap múlva, még mindig azt akarom, hogy a feleségem legyél, még mindig veled képzelem el a jövőmet, arról pedig ne is beszélj, hogy... Nem mondom ki, mert nem fog bekövetkezni, te annál sokkal erősebb vagy.
Kezei lehulltak az arcomról, bármikor elmehettem volna, de nem tettem, a mellkasára borultam ő pedig a karjaiba vett és leült velem az ágyra. Nélküle nem lettem volna képes megbirkózni azzal, ami rám nehezedett. 
-Gyere Faith!-kiáltott a nappaliból Zayn, kivettem a hűtőből egy doboz kólát és bementem, mindannyian a kanapén vagy a fotelben ültek, kétségbeesetten pislogtam Niall-re. Kezeit felém nyújtotta én pedig gondolkodás nélkül menekültem a karjaiba, máshol már egyáltalán nem éreztem jól magam.-Akarunk mondani neked valamit.
-Igen?-szempilláim ijedten rebegtettem, ritkán voltak ilyen komolyak, de néhány napja egyikük sem mosolygott olyan vidáman. Louis szorgosan kereste a szavakat az enyémmel ellentétben az ő ép elméjében, ziháltam, ahogy rossz gondolatok ezre rohamozott meg.
-Semmi baj!-Niall megnyugtatóan sugdosott a fülembe, mígnem újra összeszedtem magam, felnéztem, mindennél jobban szerettem volna elrejtőzni a sajnálkozó tekintetek elől. 
-Figyelj, tudjuk, hogy ez nem fog neked tetszeni, de ez a legkevesebb, amit tehetünk. Faith, holnap adunk egy utolsó koncertet a Take Me Home turné kereteiben, aztán hazautazunk Londonba veletek. A turnét majd folytatjuk, ha meggyógyultál.-magyarázta Harry, zöld szemei biztatóan villantak rám az utolsó mondatnál. 
Nem tudtam rájuk nézni, sajnáltak, mégis biztattak, Rebeca hevesen bólogatott Liam karjai közt és mosolyogni próbált, muszáj volt egyedül maradnom. Kikászálódtam Niall öléből és botladozva indultam a lépcső felé, ők nem ezt érdemelték, hálásnak kellett volna lennem, de úgy éreztem, csak mindent elrontottam. Nekik semmi közük a betegségemhez, élniük kellene a normális életüket, ahogy Niall-nek is a turnéval kellene foglalkoznia. Felszaladtam a lépcsőn, alig álltam a lábaimon és szédültem, a látásom könnyek homályosították el. A fülemben csengett, ahogy Rebeca lábait a földre tette, mégsem ért oda hozzám.
-Angyal.-kezek öleltek körbe, Niall a mellkasára vont és együtt érzően ölelt magához. Elgondolkoztam azon, vajon hogyan ért utol ilyen hamar, majd rá kellett döbbennem, alig pár lépcsőfokot sikerült megmásznom. Úgy éreztem, szépen lassan megőrülök, kicsúsztam a kezéből és leültem a lépcsőre, ujjaim a hajamba csúsztak és dühösen, elkeseredetten markoltam a hajszálaim.-Faith.-a hangja gyengéd volt, lefejtette a kezem a hajamról és felnyalábolt, remegtem, nem voltam képes feldolgozni, ami velem történt.-Semmi baj, szerelmem, nem történt semmi rossz.
-Minden az én hibám.-súgtam.-Elrontom az életeteket, miattam van ez az egész.
-Ne beszélj butaságokat.-sóhajtotta, minden hozzám intézett próbálkozás reménytelennek bizonyult.
Kapaszkodtam a nyakába, miközben ő elindult velem végig a folyosón. Az arcom a vállába temettem, letett az ágyra, de nem akartam őt elengedni. Letérdelt elém, végigsimítottam az arcán, elkezdtem lecsúszni az ágyról mellé, de visszatartott, kezeit a térdemre helyezte és közelebb férkőzött hozzám.
-Semmi sem a te hibád.-nézett mélyen a szemembe, a pillantása most mégsem nyugtatott meg. Zavartan fürkészte az arcom, tudtam, néhányszor nagyon küzdenie kellett, hogy ne veszítse el a türelmét, jól tudtam magamról, mennyire idegesítő és szánalmas volt, amit csináltam, de képtelen voltam feldolgozni, hogy az életem összeomlott. Elfelejthettem, hogy egyetemre megyek, hogy tavasszal összeházasodunk, mindent, amit elterveztem elfelejthettem, hiszen sosem voltam elég erős, sosem hittem eléggé magamban. Most sem hittem magamban, ha elég erős lettem volna nem omlok össze.-Faith, kérlek!-Niall reménytelen próbálkozásokat tett a megnyugtatásomra, mígnem türelmetlenül felpattant és járkálni kezdett, az arcán láttam a vívódást, a düh-t és a tehetetlenséget, ahogy a hajába túrt.-Faith, ettől jobban érzed magad?-fordult felém, lehajtottam a fejem, tudtam, nincs több türelme hozzám.-Jobb, hogy mást sem csinálsz napok óta, csak szenvedsz és sírsz?! Ettől könnyebb lesz bármi is?! 
Összekuporodtam, szerettem volna elbújni minden elől, tisztában voltam vele, hogy egyszer elege lesz, és tulajdonképpen azt akartam, hogy amíg még megteheti jöjjön rá arra, hogy nincs helye egy beteg lány mellett, és menjen el, de nem hittem volna, hogy ennyire fájni fognak a szavai.-Korábban sosem tetted ezt, sosem sírtál, erős voltál, de már nem tudom, hová lett a barátnőm! Úgy csinálsz, mintha napjaid lennének hátra, mintha nem lenne semmi esélyed, és nem fogadod el, ha segíteni akarunk neked! Mindenkit eltaszítasz magadról! Miért csinálod ezt?! Saját magaddal együtt engem is kikészítesz!
Remegtem, sosem láttam őt még ennyire dühösnek, a fejemet a lábaim közé hajtottam és befogtam a fülem, tompán hallottam, ahogy kiadott magából mindent, a vállaim rázkódtak és a sírással csak tovább feszítettem a húrt, de képtelen voltam abbahagyni. Nem haragudtam rá, a legkevésbé sem, csak azt akartam, hogy vége legyen, minél hamarabb legyünk túl ezen.
-Niall!-Zayn hangja hangosan és keményen törte meg a barátom egyre kétségbeesettebb kiabálását. Kómás tekintettel emeltem fel a fejem, Liam átszelte a szobát, az ajtóban Harry szorította a mellkasához a kapálódzó barátnőm, miközben Louis Zayn után nyargalt és megragadta Niall vállait. Felemeltem a fejem, Liam átölelt és a mellkasára vonva próbált felemelni, de nem akartam, hogy elvigyen. Niall-t néztem, zihált, a szeméből patakokban folytak a könnyek, Zayn a falhoz taszította és egymás szavába vágva magyaráztak neki Louis-val.
-Nem teheted ezt vele, Niall! Nem szabad elveszítened önmagad, csak te vagy képes megnyugtatni.-Louis egy pillanatra sem nézett rám, megbökte Niall mellkasát, de enélkül is magáénak tudhatta a szőke srác zaklatott pillantását.-Haver, tudom, hogy rohadt nehéz, de meg kell értened őt, muszáj mellette lenned és támogatnod! Neki nehezebb ez, mint neked, és szüksége van rád, érted?
Liam az ellenkezésem ellenére felkapott és kivitt, nem volt elég erőm ahhoz, hogy rugdalózzak, Rebeca kitépte magát Harry karjai közül és utánunk rohant. Nem akartam hallgatni a magyarázkodásukat, sem Rebeca dühöngését, Liam letett a kanapéra és rögtön beszélni kezdtek, a fejemet pityeregve hajtottam le és újra befogtam a fülem, meglepve pislogtak rám, az oldalamra fordultam és az arcom az egyik párnába fúrtam.
-Faith...-a barátnőm elkeseredetten érintette meg a karom.
-Hagyjatok békén.-nyöszörögtem, semmi szükségem nem volt arra, hogy bármiről is kioktassanak vagy vigasztalni próbáljanak, Niall szavai visszhangzottak a fülemben és tudtam, igaza volt mindenben, ahogy abban is, hogy mindenkit elakartam taszítani magamtól. Elfogadtam Harry felém nyújtott HS monogramú fülesét és a fülembe tettem, bedugtam a telefonomba és a leghangosabban kezdtem Beatles számokat hallgatni. Niall még mindig zaklatottan, lehajtott fejjel dübörgött le a lépcsőn, nem nézett rám, felkapta a cipőjét és kiment. Kizártam mindent, mindenkit, az agyam kikapcsolt és csak a zenére figyeltem, az izmaim lassan felengedtek és már nem remegtem, abbahagytam a sírást, az arcom a párnába süppedt és lehunytam a szemeim. A zene mindig is segített nekem a rossz dolgok kizárásában, segített elzárkóznom a világ elől.
A saját, átmeneti ágyunkban ébredtem, arra, hogy egy ismerős test óvatosan az ágyra nehezedett, majd szőke tincsek érintették meg az arcom, a térdeim a mellkasomhoz húztam és összegömbölyödtem, mint egy macska. Csak később vettem észre a karjaim közt a Niall-től kapott saját kiscicám, ami sajnos nem tudott dorombolni. Utáltam magam többek között az allergiám miatt is.
-Kérlek, ne haragudj rám!-súgta, tétován végigsimított a derekamon, akaratlanul is felsóhajtottam, amikor orrával megbökte a nyakam.-Tudom, hogy megbocsájthatatlan, ahogy beszéltem, mégis arra kérlek, ne haragudj!
Felé fordultam, pislogásnál éreztem, hogy a szemeim duzzadtak voltak, de kezdtem hozzászokni ehhez az érzéshez, az ismerős kéz lecsúszott rólam és Niall tanácstalanul emelte kezeit a mellkasához. Nem szóltam semmit, centiméternyi távolságok voltak kettőnk között, mégis egy szakadéknak éreztem azt a helyet. 
-Én...-próbáltam kinyögni valamit, végül a hangom elfúlt és lesütöttem a szemeim.
-Nem tudom, mi ütött belém.-húzódott közelebb, az állam alá nyúlt és megkereste a pillantásom, amit szerettem volna elrejteni előle.-Sajnálom, Angyal, egy szavamat sem gondoltam komolyan.
-De igen.-vágtam a szavába, a fogaim közül eleresztettem az alsó ajkam és szomorúan pislogtam.-És megértem, hogy eleged van.
-Nem akarom, hogy ezt megértsd. Idióta voltam, kiborultam, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám és ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. Lementem a partra, hogy gondolkozzak, és amikor kitisztult a fejem legszívesebben behúztam volna egyet magamnak. Te nem érdemled azt, hogy valaha is bárki úgy beszéljen veled, ahogyan én tettem. Csak azt akarom, tudd, hogy sajnálom! Teljesen megérteném, ha ezek után nem akarnál többé velem lenni, de szeretlek Faith...
Mondatok visszhangzottak a fejemben, amiket ki akartam mondani, de mégsem tettem. Gondolatban ezerszer belevágtam a mondandójába, olyanokat szúrtam közbe, mint " örökké veled akarok lenni" és hasonlók. De nem mondtam ki, meggyőződésem volt, hogy egy idő után valóban elege lesz belőlem és a szenvedésemtől, elmegy majd, hogy egy olyan lánnyal legyen, aki nem beteg, akinek nem fogják soha lenyírni a haját és...
-Szeretlek.-suttogta a fülembe, ismét sírtam, a karjaim olyan erősen fonódtak köré, mint még soha. Annyira szükségem volt rá, és ő úgy ölelt magához, mintha ő is így érezte volna. Arcát a nyakam és a vállam közti hajlatba temette, elhalmozott ezzel a szóval, csókokkal és becézésekkel, mintha nem érdekelte volna, hogy a fejemben növekszik valami szar. Őt ez soha nem érdekelte.
Felhúzott lábakkal kuporogtam a kanapén, furcsa volt újra Londonban lenni, a saját lakásunkban lenni csak kettesben. Niall az utóbbi néhány napban nem ment sehová, csak együtt hagytuk el a házat, hogy tegyünk egy sétát a Temze parton vagy a közeli parkban, esetleg elmenjünk ebédelni. Mindenki tudta, miért lett vége a turnénak, és senki sem tombolt, elenyésző volt azoknak a rajongóknak a száma, akik dühöngtek és szidtak engem, a többség velem ellentétben valamiért egyetértett Niall és a fiúk döntésével.
Ujjaim között sercegett az agyonolvasott könyvem lapja, miközben lapoztam egyet és beletemetkeztem abba, ahogy Katniss azon a bizonyos fán vagdalta az ágat, melyről a vadászdarázsfészek himbálódzott. Faltam a sorokat annak ellenére, hogy lassan eljutottam a szinte, hogy ha valaki mond nekem egy oldalszámot én elkezdek belőle idézni.
-Jézusom, Faith!-Niall nevetve csúsztatta mutatóujját a könyvem lapjai közé és a tiltakozásom ellenére elhúzta előlem.-Hanyadjára olvasod ezt a könyvet?
-Nem tudom.-motyogtam, és bizonytalan mosolyt villantottam rá, az ajkaim éppen csak egy kissé húzódtak fölfelé, többet nem túl gyakran voltam képes kipréselni magamból.
-Emlékszel, hogy ezt néztük az első randinkon?-harapott az ajkába, szemei kissé elhomályosodtak egy pillanatra, majd újra vidáman mosolyogva nézett rám.-Volt néhány elvetemült ötletem ezzel kapcsolatban, miszerint szegények küzdenek kajáért, vagy az én szerelmemért.-nevetett halkan, és én is képtelen voltam nem mosolyogni ezen, ahogy visszaemlékeztem az ártatlanul feltett kérdéseire és arra, mennyire pimaszul húzogatta a szemöldökét.-Pontosan itt ültünk, és én annyira ideges voltam.-lehuppant mellém, a mellkasának dőltem miközben ő átölelt és kissé az ölébe húzott.-Olyan keveset beszéltél, én pedig alig tudtam visszafogni magam, de nem akartalak megijeszteni.
-Mit akartál mondani?-emeltem rá a szemeim.-A filmről kérdeztél butaságokat, aztán csak nevemet mondtad, végül a fejedet ráztad és csöndben maradtál.
-Azt akartam mondani, hogy szeretlek.-mormolta a hajamba, kissé lejjebb hajtotta a fejét és félresöpörte egyelőre hosszú hajam, ajkait puhán a tarkómra nyomta.
-Ez komoly?-néztem rá megdöbbenten, az volt az első randink, előtte csak akkor találkoztunk, ha Rebeca elrángatott hozzájuk, még csak meg sem csókolt.
-Az első perctől fogva szeretlek.-vallotta be halkan, ujjai végigsimítottak a kézfejemen és én a fejemet hátrabillentve nyomtam csókot a nyakára.-Elestél előttem, és amikor a szemedbe néztem magadba szippantottál, sajnálom, de ezt sehogy sem tudom romantikusan elmondani.-rázta a fejét, miközben gyengéden végigsimított a derekamon és eligazította a bő felsőm alját.-Sosem volt még olyan nehéz visszafognom magam, mint aznap éjszaka a teraszotokon. Annyi mindent akartam, de képes voltam egy puszi után elmenni. Ezért most minimum egy csókot érdemlek, nem gondolod?
Kuncogva fordultam felé, a házunkban minden újra a régi lett, a házban, ami valójában csak az övé volt, kezdtem újra megtalálni önmagam, visszakaptam a személyiségem egy apró részét. Egy egészen apró részét, amikor is képes voltam kicsit piszkálódni vele.
-Szóval azt akarod mondani, hogy már az 1. randink után csak azt akartad?
-Hé, én ezt nem mondtam!
-De gondoltál rá.-vigyorodtam el.
-Kicsim, kételkednék magamban, ha nem gondoltam volna rá.-mormolta, szemei szórakozottan villantak rám, elpirultam, nevetve rejtőztem a hajam képezte függöny mögé.-Na, akkor kapok egy csókot?
-Ölelést.-nevettem, az arcomat a vállához érintettem az elégedetlen arckifejezését látva.
-Puszit.
-Puszit kapsz az arcodra.
-A számra.-alkudozott, az arca fokozatosan derült fel, ahogy látta, élvezem a piszkálódást.
-A szád sarkába.
-Megcsókolsz.-húzott magához, az orrunk összeért és én nem tudtam nem mélyet lélegezni a samponjának és arcszeszének kellemes aromájából.
-Kapsz egy rendes puszit.-pislogtam kábultan.
-Kapok egy csókot.-motyogta, és a fejét kissé felbiccentette, hogy az ajkaink egy vonalba kerüljenek. Elégedett hümmögéssel hajoltam az arcához, ajkai gyengéden simultak a számra, felnevettem, amikor követelőzve harapott az alsó ajkamba. Nem érdekelte a fejemben növekvő valami akkor sem, amikor a hajamba túrt, akkor sem, amikor újra és újra megcsókolt, abban a pillanatban egyikünket sem érdekeltek az elmúlt napokban történtek. Ő volt minden, ami többé-kevésbé sértetlenül megmaradt nekem, már nem voltak nagy terveim, csupán azt akartam, amíg még lehet ő minden nap legyen velem. Minden nap velem volt.