35.rész Now is all we got

Niall a karjaiban rohant le velem a lépcsőn, egy olyan nadrágot viseltem, ami majd leesett rólam, vastag pulcsit húzott a fejemre és bebugyolált a kedvenc plédembe. Homályosan, de láttam a karácsonyfánk fényeit s alatta az ajándékokat, melyek korábban még nem voltak ott. Fejem a mellkasára bukott, hallottam Süti nyávogását de képtelen voltam ránézni a macskámra, aztán már csak arra emlékeztem, hogy Niall letett az egyik hordágyra és egy oxigénpalack került az arcomra. Újra kaptam levegőt, mohón szívtam magamba és fogtam Niall kezét, halálosan fáradtnak éreztem magam. A mentőautó ajtaja becsapódott és az autó szirénázva száguldott velem az oly sokszor látogatott kórházba. Arra gondoltam, már biztos, hogy nem utazunk Amerikába, műtét elhalasztva, gyógyulás lemondva. Őt néztem egészen addig, míg már nem tudtam nyitva tartani a szemeim, sírt, a kezemet szorongatta és mégis alig éreztem az érintését.
- Egy másik daganat is van a fejében - az orvosom hangját hallottam, éreztem, hogy megfogta az állam és oldalra biccentette a fejem, az arcomon még mindig lélegeztető maszk volt, valami meggátolta, hogy kinyissam a szemeim. Nyomkodni kezdte a fejem, mutogatott a nyakam körül és beszélt valakihez, talán épp Niallhöz. - Pontosan itt, és nyomja az agy légzőközpontját, ezért nem kapott Faith levegőt. Nem panaszkodott fejfájásra? Valószínűleg egész nap nem jutott elég oxigén a vérébe és az agyába, ez okozhatott fejfájást.
A hang mellé szipogás társult, most határozottan éreztem, hogy valaki fogta a kezem, puha ajkak értek a tenyeremhez, az ujjaim nedvesek lettek.
- Nem érezte magát túl jól, de nem panaszkodott, nem nagyon volt semmi jele ennek az egésznek - szerettem volna kinyitni a szemeim és megnyugtatni, jól vagyok, hiszen akkor néhány dologtól eltekintve valóban jól voltam. - Mi fog történni vele? 
- A körülményekhez képest Faith egész jól van, a saját érdekében úgy döntöttünk, amint felébred bekerül a műtőbe és eltávolítjuk a tumort, így is komoly problémákat okoz, nem hagyhatjuk tovább növekedni. 
Vicces, de már meg sem ijedtem, hiszen így akartam, csak minél gyorsabban minél kevesebb szart a fejembe, hogy újra normális életet élhessek. 
- Mi van a másikkal? Már nem tud a segítségem nélkül bármerre is menni, a látása is egyre romlik... - talán jobb volt, hogy nem voltam képes kinyitni a szemeim, épp elég volt a kétségbeesett, aggodalmas hangját hallani. 
- Még mindig túl nagy ahhoz, hogy biztonságosan eltávolítható legyen, de ha ez a műtét jól sikerül és Faith gyorsan gyógyul, megpróbálunk egy nagyobb darabot eltávolítani, később pedig a megmaradt felet is.
Még beszéltek, de már nem tudtam úgy összpontosítani a hangokra, visszazökkentem a sötétségbe. 
Kinyitottam a szemeim, fények vakítottak el és elöntött a pánik, két kezemmel ragadtam meg az arcomra tapadó műanyag cuccot és próbáltam tőle megszabadulni.
- Faith! Angyal, Angyal, ne szedd le, nem szabad! - hangja először éles volt, majd fokozatosan halkult el, remegő kezeim lefeszegette a légzőmaszkról, lényegesen nyugodtabb lettem attól, hogy tudtam, itt van. Elkeseredetten vettem észre, hogy szemei alá visszatértek az oly ismerős sötét karikák, túl sok volt ez nekem. Karjaim reménykedve nyújtottam felé, egy pillanatra talán elfelejtkezett a helyzetről, mohón nyúlt felém és a karjaiba zárt, sírni kezdtem, annyira elcseszett helyzet volt ez. Feladtam a válaszok keresését a kérdéseimre, nem is akartam tudni a válaszokat, egy dolgot akartam máris, hazamenni, akár egy ilyen cuccal az arcomon. Halkan szipogott, arcát a nyakamba temetve sírdogált és erősen ölelt magához, kivételes alkalom volt ez, nem sűrűn sírtunk együtt. Ő mindig erősnek mutatta magát, ellenben nekem ez sokszor nem ment. Arcomat a kezei közé véve hagyott mohó csókokat minden pontomon, csupán a számon nem.
- Segíts! - nyöszörögtem, kissé felülve próbáltam kiszedni az orromból a csöveket.
- Nem lehet, Angyal, hagyd azt magadon - zavartan törölgette az arcát, ajkai lefelé biggyedtek és megfogta a kezeim. A párnára visszazuhanva tekintetem az övébe fúrtam és újból felé nyújtottam az egyik kezem. - Annyira, de annyira szeretlek - mormolta, lehunyt szemekkel kezem az arcára helyezte és én elkeseredetten simogattam azt. Emlékeztettem magam arra, hogy ez még mindig az enyém, minden más elvesztett dologgal ellentétben ő még mindig itt van nekem. 
- Sajnálom - suttogtam, a hangom nem is hasonlított a sajátomra, elképesztően szomjas és éhes voltam, bár a táplálékbevitel lehetetlennek tűnt ezzel az izével az arcomon. Torkomat száraznak éreztem, ajkaim kicserepesedtek, víz helyett mégis jobban vágytam Niall hasonlóan száraz szájára. Ujjammal megérintettem az alsó ajkát, szemeit lehunyva vett mély levegőt és magához szorította a kezem. Nem voltam eléggé kiszáradva, sós könnyek áztatták az arcom, lábaimat felhúzva fordultam oldalra, próbáltam eltűnni az idegen ágyban, még a rákos önmagamnak is csak árnyéka voltam. - Elrontottam az ünnepünket.
- Nem, ne beszélj butaságokat! - fejét a takaróra ejtette, oda, ahol a mellkasomat sejtette, beletúrtam a hajába és felfelé pislogtam, nem akartam azt éreztetni vele, ismét mennyire reménytelennek éreztem ezt a helyzetet. - Nem tehetsz róla, egyikünk sem tehet róla, a világ szar hely, kegyetlen. 
Hangja dühössé vált, amennyire tudta átölelte takaróba csavart testem és halkan belezokogott a fehér huzatba, csak pislogtam kifelé a könnyeket és abban reménykedtem, talán picit feljebb mászik hozzám, hogy ha már az illatát nem tudom most érezni, legalább a közvetlen közelemben legyen. 
- Ne sírj! - nehezemre esett beszélni a lélegeztetőmaszkkal az arcomon, elkámpicsorodva fúrtam arcomat a párnába és vékony karjaimmal ahogy tudtam, úgy öleltem őt. Mindent, ami megmaradt abból, ami voltam. Ő ismert engem egészségesen és így is, mégis ugyanaz a srác volt, akit megismertem, csupán gyengébb. 
- Annyi rossz ember van, annyi gyilkos és még ezer olyan, aki borzalmas dolgokat követ el talán most is, miért a legjobbal teszik ezt? Miért veled? Miért velünk? - azokra a kérdésekre követelt választ, melyeknek a magyarázatáról én már lemondtam. Ennyire nyíltan még sosem fejezte ki, mennyire fájt neki is ami velem történt. Ujjai elkeseredetten markoltak a paplanba, majd ellazította a kezeit és könnyáztatta arcát az enyémhez érintette. - Szeretlek, a francba is, annyira szeretlek! 
A pólójába markolva húztam közelebb magamhoz, nem volt bennem semmi erő, úgy mozdult, ahogy húztam volna, hiszen ismerte a gondolataim, tudott mindent rólam. Lehunytam a szemeim, száraz ajkaimmal szerettem volna megcsókolni arcának minden pontját, de csak a lélegeztetőmaszkba szuszogtam és elfojtottam a hüppögésem. Nem lett semmi sem jobb attól, hogy sírtunk, a szomorúság ólomsúllyal nehezedett ránk, de ebben a szomorúságban is tudtuk, akármi is történik mi ketten mindig ott leszünk egymásnak. Hiszen erről szól a szerelem, nem? Meg a mi esetünkben valami többről is, amit egyelőre nem tudok megmagyarázni.
- Szólnom kell valakinek, hogy felébredtél - arcára halvány mosolyt erőltetett, megduzzadt alsó ajkát a homlokomhoz érintette és szeretetteljesen érintette meg az arcom. - Pár perc, hozok valami csokit meg vizet is, később pedig elmegyek neked valami normális kajáért, gondolom addig leveszik ezt az arcodról, míg eszel. 
Aprókat bólintottam, összefűztem az ujjainkat és ő csókot nyomott az ujjperceimre, nehezemre esett elengedni még arra a néhány percre is. Bámultam a plafont és akaratlanul is elgondolkoztam azon, mi lett volna ha nem jön ki elég hamar a mentő, ha a karjaiban fulladok meg. Mi lesz vele, ha feldobom a talpam? 
- Szép napot, Faith! Hogy érzi magát? - az orvos kopogás nélkül jött be, Niall próbált beférkőzni mellette, toporogva várta, hogy az komótosan belépdeljen és csak azután iramodott mellém. Nem biztos, hogy látta, de rámosolyogtam. Nehéz volt beszélnem a lélegeztetőmaszkkal az arcomon és a szavaimat különben is Niallnek tartogattam, így hát csak felmutattam a hüvelykujjam, majd lefelé fordítottam. Figyeltem a szöszke barátom, megereszkedett vállakkal ült és még csak nem is hasonlított önmagára, a szekrényemre helyezett egy szelet karamellás csokit és egy félliteres ásványvizet, mely után mohón nyújtottam a kezem.
- Ihat, doktor úr? - reménykedve emelte fel a fejét, keze az arcomon pihent és hatalmas szemeivel próbálta meggyőzni az orvost arról, hogy az kevés víz az enyém legyen.
Aprót bólintott, megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor levette az arcomról a maszkot, egy ideig azt figyelte nem-e készülök ismét meghalni, majd mintha tudná mi a célom hátat fordított és kiment az ajtón. Niall egy ideig elnyílt ajkakkal nézte az arcom, mintha valami gyönyörű dolgot csodálna és nem engem.
- Minden oké? - olyan halkan kérdezte, mintha a hangjától hirtelen fuldokolni kezdhettem volna. Csak előre kellett volna hajolnia egy kicsit ahhoz, hogy megkaparintsam a pólóját és a kezeim a tarkójára tegyem, ehelyett csak aprókat, hevesen bólogattam. Éreztem, hogy nehezebben kaptam levegőt a lélegeztető nélkül, nem tudtam mi okozta ezt és csak remélni mertem, hogy a tüdőm nem lett ráktanya.
- Jól vagyok - motyogtam, az alkaromra támaszkodva húztam fel magam, a vizet nyújtotta felém de csak megráztam a fejem, ő is tudta, hogy csak másodsorban volt szükségem a vízre. Félszemmel megláttam a szekrény messzebbik sarkánál pihenni a kedves barátom, a plüssmacskám mellett a sapkám is. Megkaparintottam mindkettőt és a sapkát a fejemre húztam, a macskát a mellkasomhoz szorítva tartottam néhány percig, majd a párnámra helyeztem.
- Erre igazán nincs szükség - rázta a fejét, kezét ismét az arcomra csúsztatta és lehajolt hozzám. Az ajkaim olyanok voltak, mint a homok, az övéit ellenben puhának és édesnek találtam, az ágy szélére húztam és visszazuhantam a párnára, túl hamar elgyengültem, nem tudtam tartani magam. Gyengéd csókja alatt éreztem, hogy az arca ismét forró lett és nedves, nehezemre esett eltolni őt magamtól, fejét az ajtó felé fordítva halkan szipogott.
- Niall? - erőtlen ujjaimmal a kezét kerestem, nem kérdeztem miért sírt és ő sem mondott semmit.
- Valami nagy baj van, ugye? - érzelemmentes hangon kérdeztem, nem számított egyel több vagy kevesebb baj, már egészen elfogadtam, hogy ilyen szerencsétlen élet jutott nekem. - Tüdőrák?
- Nem - halkan suttogott és vállát kissé megemelte, még mindig nem nézett rám. - Nem vagyok orvos, de nagyjából el tudnám mondani, viszont nem vagyok rá képes. 
- Rák, ugye? Még több, máshol - segítettem ki, engem ez már meg sem lepett, a hangom teljesen érzelemmentes volt.
Aprót bólintott, a hajába túrt, mozdulataiban felfedeztem az elfojtott düht és elkeseredést.
- A fejedben van, nyomja azt a részét az agyadnak, ami a tüdőd működéséért felelős - végre felém fordult, kifejezéstelen arccal néztem rá, elvettem az üveget a szekrényről de kicsúszott az ujjaim közül. Ajkait összeszorítva simított végig gyenge végtagomon és lehajolt érte, a kupakot letekerte és segített felülni, mohón nyeltem magamba a hűvös folyadékot, a fejem tompán fájni kezdett. Nem szóltam.
- Üdv a csapatban  - motyogtam felfelé pislogva, érzelemmentes nevetés szökött ki a számon.
Az orvos kopogás nélkül tért vissza, még egy ideig a lélegeztetőmaszk nélkül maradhattam, mohón szívtam be a fertőtlenítőszagú levegőt, amit a saját agyam irányításával tudtam belélegezni. 
- Szóval, Faith, a helyzet az, hogy... - kezdte szerinte kíméletesen és együtt érző hangon, nem volt kedvem még egyszer hallani az új csapattagról, hangulatom se volt hozzá, így hát kissé tiszteletlenül szóltam közbe.
- Nincs szükségem újbóli felvilágosításra, tudom, mi van. 
Kérdő pillantást vetett Niallre, szótlanul bólintott majd az ablakhoz sétált, figyeltem őt és arra jutottam, nem csak én fogytam az utóbbi hónapokban, ha visszagondoltam arra, korábban mennyit evett, az semmi volt amit mostanában fogyasztott. Aggódva néztem rá, nem érdekelt, hogy a másik oldalamon Raynolds Doktor úr valami műtétről hadovált, rossz előérzetem volt és ezúttal nem magammal kapcsolatban. Jobb vállával a falnak dőlt és kifelé bámult a hóesésbe, csakis az visszhangzott a fejemben, hogy ez sem egy olyan Karácsony volt, amire teljes egészében emlékezni akartam. Mélyre ástam magamban és üres tekintettel bólogattam mindenre, amit kérdeztek, majd a beszélgetés végén tudatosult bennem, holnap reggel megműtenek. Mindegy volt, magamat illetően egyetlen dolgot akartam, életben maradni minden áron, ha meghalok, Niallt valamilyen módon húzom magammal az akaratomon kívül is, ezt pedig nem hagyhattam.
A kórházban átbeszélgetett éjszakák többnyire élénken égtek a gondolataimban, ezen az éjszakán viszont alig szólaltunk meg. Próbáltam aludni, sikertelenül, ő viszont nem is próbálkozott vele, éberen kutatta körbe újra és újra a szobát, mintha veszély leselkedne rám.
- Niall - a hangom olyan volt, mint Darth Vaderé.
- Hm? Szomjas vagy, éhes? Reggel már nem ehetsz, hozzak neked valamit?
- Gyere ide, kérlek! - erőtlenül húztam a karját magam felé, talán az elkeseredett pillantásommal sikerült elég könnyen meggyőznöm, vagy csak túl fáradt volt ellenkezni velem, végül ő a takarón kívül feküdt, míg én azon belül.
- Most már aludj, Angyal, nehéz napod lesz.
- Menj haza, míg bent leszek, foglalkozz egy kicsit Sütivel és pihenj - normál hangerővel beszéltem, a hangom mégis suttogás volt.
- Mégis hogyan lennék képes aludni, amikor rábízlak azokra az emberekre? Nem, Angyal, erre nem vagyok képes, itt fogok ülni és várlak.
- Hol van Süti? - szemeimet lehunyva próbáltam nem az otthon elveszetten, éhesen, gazdátlanul kóborló kiscicámra gondolni.
- Harrynél, vigyáz rá - homlokon csókolt, ajkai sokáig pihentek a bőrömön, még akkor is, amikor a következő kérdésemmel bombáztam.
- Harry itt van Londonban?
- Igen, visszajöttek Hayley-vel, holnap jönnek a többiek is - a sapkámat piszkálta, nem szerette, hogy viseltem, én viszont nem szerettem azt az embert, aki sapka nélkül voltam.
- Szóval mindenki ünnepét elrontottam...
- Kérlek, Angyal! - elkeseredetten sóhajtva érintette homlokát a vállamhoz, szerettem volna levenni a maszkot de mindketten féltünk tőle, hogy esetleg nem jól tesszük vissza, Niall nem akart kockáztatni. Fejemet a vállára hajtva bámultam a falat, ujjai a hátamon kalandoztak, mellkasa minden belégzésénél az enyémhez feszült, honvágyam volt, ez a  szoba nem is hasonlított a mi kis fészkünkre. 
- Rebeca nem hívott? - halkan érdeklődtem, abban reménykedtem, talán mégiscsak elalszik kis időre mellettem, de választ kellett kapnom néhány kérdésre.
- De, beszéltem vele, holnap mindenképp bejönnek, elképzelhető, hogy akkor még nem leszel ébren.
Elképzelhető, hogy életben sem leszek, nemhogy ébren. Válaszul halkan hümmögtem csupán, a gépek halk zúgása és az egyenletes pittyegés zavarta a teljes csendet és idegesített, az egyetlen hang amit hallani akartam az a légzése volt mindenféle háttérzaj nélkül. Valamikor mégis elaludtam, ő talán végig ébren volt, nem tudom.
- Boldog Szülinapot, Louis! - ezzel köszöntem el az ágyam szélén feszengve üldögélő sráctól, kinek arcán most nem húzódott mosoly, haja csapzott volt és kócos. Niall kint várakozott, valamiért most egyszerre csak 1 ember lehetett bent nálam, annak az 1 látogatónak is teljes kórházi ruhát kellett viselnie és maszkot. Alex csak az ajtóból köszönt és váltottunk pár szót, apa már harci díszben toporgott Niall mellett. A gyomrom korgott, nem ehettem, 1 óra volt hátra a műtétig.
- Hogyan lehetne boldog, amikor te itt vagy? - szemei mintha egy pillanatra elhomályosultak volna, megérintette az arcom és a maszk ellenére valami pusziféleséget hagyott a homlokomon. - Légy nagyon erős, szükségünk van rád!
- Lou, ha bármi baj történik, kérlek, le ne vegyétek a szemeteket Niallről! - a kezét szorongattam, aprókat bólogatott és egy rövid pillanatig erősen szorította az ujjaim.
- Nem lesz semmi baj - ígérte halkan.
Szemeimet lehunyva egy pillanatra bólintottam, halkan elköszöntünk egymástól és a helyét átvette apa. Szótlanul néztünk egymásra, próbált nem sírni de az egyre romló látásom ellenére láttam a néha elmorzsolt könnycseppeket. Tőle is azt kértem, amit Louistól. Az apám volt, ha bármi történt volna velem ő is összeomlott volna, pont ezért kértem szívességet tőle, mert ha egyszer valamit ígért nekem, akkor azt betartotta. 
- Hogy érzed magad, Kicsim? - hosszú, csontos ujjaival a kézfejemet simogatta, sok mindent mondhattam volna, végül hazudtam.
- Jól, minden oké - eleresztettem egy vigyort is, habár nem láthatta, és tulajdonképpen a kérdés valódi irányát figyelembe véve nem is hazudtam olyan nagyot, az egészségemről érdeklődött, jelen pillanatban az elfogadható volt. 
- Sajnálom, hogy csak ma tudtam jönni és azt is, hogy végül rossz irányba sült el a Karácsonyotok.
Ajkaim egy zárt vonallá préselve igyekeztem tartani a mosolyom, aprót bólintottam és megszorítottam a kezét.
- Apa - motyogtam. Vicces dolog, amikor a könnyeidet nyelve próbálsz egy lélegeztetőmaszkkal az arcodon beszélni - ha bármi történik, kérlek, nagyon vigyázz Niallre! 
A száját pont olyan vonallá préselte, mint korábban én az enyémet, s közben aprót bólintott.
- Rossz érzésed van a műtéttel kapcsolatban? - hangja alig volt több suttogásnál, megfékeztem a mozdulatot, mellyel beletúrtam volna egykori hosszú tincseimbe. 
- Nem... nem tudom, csak túl akarok lenni rajta. Csak ígérd meg, ígérd meg, hogy ha bármi történik velem vigyázol rá! - könnyek szaladtak le az arcomon, lehajolva hozzám amennyire tudott magához ölelt, beszívtam az apukám arcszesz és szappan illatát, tudtam, akármi is történik velem, ő rendben lesz, ha talál valakit akire vigyázhat.
- Persze, Drágám! Minden rendben lesz veled és vele is, csak légy erős, megcsinálod megint, győzni fogsz és sokkal szebb életetek lesz együtt, mint amilyen nekem és anyádnak volt. Ne sírj, Faith! - próbált meggyőzni, holott én tudtam, ha valóban egészségesen vagy netán kisebb agyi sérülésekkel megúszom ezt, valóban így lesz, már így volt, az eltelt másfél évben mi boldogabbak voltunk, mint ők ketten valaha.
Megtöröltem az arcom és a fejem egy pillanatra a vállára hajtottam, míg ő gyengéd puszikkal halmozott el. 
- Behívom, rendben? Beszélgessetek csak mielőtt bevisznek.
Aprókat bólintottam, szükségem volt az apukámra is, de Niall minden nélküle töltött percben hiányzott, akartam, hogy a közelemben legyen és figyelhessem a mozdulatait. Ahogy nyílt az ajtó már utat is tört volna magának, de apa intett, hogy még menjen vele, voltak olyan beszélgetések kettejük közt, amiknek témájáról én sosem szereztem tudomást, egyszerűen csak nem tartozott rám. 
Addig ügyködtem a lélegeztetőmaszkkal, mígnem biztonságosan leszedtem azt magamról és igyekeztem egyenletesen lélegezni. Nem vehettem volna le, főleg nem most, de szükségem volt egy csókra, valamire, amit magammal vihetek, ha már az ujjamon csillogó aprócska gyűrűt nem lehetett. 
- Faith, miért vetted azt le? - az ajtót halkan csukta be maga után, arcomat a kezei közé vette és áthatóan fürkészte. 
- Kapok levegőt - nyugtattam, kezemet a csuklójára helyeztem és egyre feljebb csúsztattam a karján. - Niall... - nyöszörögtem, ahogy a takarót oldalra húzva nézett végig vékony testemen. 
- Minden rendben, Angyalom? - hüvelykujjával egy apró területet simított végig az arcomon, szemeim nagyra nyitva nógattam őt magam felé..
- Éhes vagyok - motyogtam, s erre a mondatomra az ajka kissé szomorúan megrándult.
- Tudom, Kicsim, de most nem lehet, viszont mire felébredsz hozok be neked amit csak akarsz. Rebeca süt neked muffint.
Rebeca muffinjairól akkor egy egészen korai közös emlékünk ugrott be, az a muffin, melyet én díszítettem fel neki, a muffin, ami Liamnek készült, s a kis béna darab majdnem a kukában végezte.
- Az nagyon jó, mond meg neki, hogy köszönöm! - mosolyogtam, kezeim az arcára helyeztem és csak néztem rá, próbáltam minden apró pontját a emlékezetembe vésni. Minden megfordult a fejemben, elvégre az agyamban készültek turkálni, egy hiba és valamim máris sérül, talán amnéziás leszek. Az nem lehettem, őt képtelen lettem volna elfelejteni.
- Majd te megmondod - mormolta, lejjebb vezettem a kezem, lehúztam őt az ágy szélére és a vállába kapaszkodva tornáztam magam ülőhelyzetbe. Csak ültünk egymás mellett, hiába vártam, nem csókolt meg, átölelt, fejét mégis lógatta és a lábait fürkészte, eljött az a pont, amikor annyi mindent tudtunk volna mondani egymásnak és mégis csak csendben ültünk.
- Niall, mi van, ha nem? - felemeltem a fejem, nehezemre esett felhozni ezt főleg úgy, hogy a szemem láttára roggyant meg az a biztosság, amit felém mutatott.
- Nincs olyan, hogy nem.
- Ha most nem beszélünk róla, talán máskor tesszük meg, vagy elszalasztjuk a lehetőséget - remegő ajkaimon szinte ki kellett passzíroznom a szavakat, melyekkel láthatólag fájdalmat okoztam neki. Talán legszívesebben a fülét is befogta volna, de csak ingatta a fejét és a kezemet szorongatta. - Niall, mi van, ha rosszul sül el ez az egész? Nem most, valamikor, ha már nem bírom tovább...
- Mindent megteszek azért, hogy bírd. Tudom, hogy képes vagy újra meggyógyulni, csak akarnod kell, és én tudom, hogy akarod azt a jövőt, amiről beszélgettünk. Nélküled nem fog menni - szipogott, kézfejével az arcát törölgette, nem nézett rám, még mindig nem, és ez idegtépő volt.
- Ígérd meg, ha valami történik velem nem teszel semmi meggondolatlant - a tarkóját simogattam, homlokom a vállának döntöttem, kétségbeesetten próbáltam valami kis érzelmet kifacsarni belőle. - Boldog leszel valaki más mellett, valaki mással váltod valóra a terveidet, csak egy emlék maradok, talán szép emlék.
- Angyal - felemelte a fejét, hangja halk volt, szinte csöpögött az elkeseredéstől - nem leszek boldog.
- De, de igen, jobban fogod szeretni nálam, nem lesz ilyen szerencsétlen mint, én... - magyaráztam, s talán az elfúló hangon való győzködésem közepette még egy lelkes mosolyt is megvillantottam.
- Angyal! - hangját csak annyira emelte fel, hogy suttogásból normális hangnemre váltott, közbeszólt és mélyen a szemembe nézett, mélyebben, mint eddig bármikor. - Élni sem tudok nélküled.
- Mr. Horan, most már búcsúzzon el a barátnőjétől pár órára - összerezzentem az idegen női hangra, mely az eddig megszokott halk beszélgetésünk után bántotta a fülem.
- A menyasszonyom - fejét bosszúsan kapta az ajtó felé, még mindig a barátnőjeként emlegettek, pedig ő minden alkalommal hangoztatta, hogy a menyasszonya vagyok. - Csak néhány perc.
Lesokkolva bámultam magam elé és mindkét kezemben az ő egyik kezét fogtam. Nyilvánvalóvá tette azt, amit sejtettem, ami miatt kértem Louist és apát is arra, hogy vigyázzanak rá. Túl közel engedtem magamhoz akkor, amikor nem kellett volna. Lehetséges az, hogy valakik túl fontosak legyenek egymásnak?
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz butaságot, Niall! - a hangom hisztisen csengett, a sírás határán hintáztam az pedig csak rátett egy lapáttal, hogy mélyen hallgatott. - Niall!
- Ígérem - suttogta - de tudom, hogy nem ez az utolsó beszélgetésünk, az még nagyon, de nagyon messze van. 
Közelebb, mint gondolnád.
A nyakába csimpaszkodtam, nem sírtam, csak öleltem őt és azt kívántam, bárcsak otthon lennénk, bárcsak most Írországban babusgathatnánk Theot és élvezhetnénk a Horan család örökös vidámságát. Ehelyett mindketten kisebbnek tűntünk a valódi magasságunknál, ajkaink mégis úgy kapaszkodtak egymásba, mintha a világ legerősebb varrása tartaná össze őket. A csókunk nem változott, a telhetetlenség és mohóság mindig elvegyült a többi túlnyomó érzelem közt. Homlokát az enyémnek támasztotta és halkan pihegett, alsó ajkam a fogaim közt tartottam és lesütöttem a tekintetem.
- Mindennél jobban szeretlek - a világon a legjobban erre vágytam, s most mégsem akartam ezt hallani tőle. 
- Akkor menj haza és aludj, míg bent vagyok, minden rendben lesz - felesleges volt ezt mondanom, nem hallgatott rám, most először igazán ellentmondtunk egymásnak.
- Ne kérj tőlem ilyet, itt leszek és várlak, nem hagylak egyedül! 
És valóban nem tette.
Ahogy toltak a műtőbe újra és újra visszanéztem rá, karjai erőtlenül lógtak maga mellett és ő is engem nézett, azt kívántam, bárcsak sosem találkoztam vele többet, bárcsak ott egyszer a parton lett volna szerencsém hozzá, bárcsak elég kemény lettem volna és magamat megfosztva a boldogságtól a megfelelő pillanatban hagytam volna menni.
De annyira szerettem.