36.rész Everything I didn't say

Sziasztok! :)
Örömmel látom, hogy egyre gyarapszik a kommentelők és feliratkozók száma. Ezúttal nem hinném, hogy egy kifejezetten szomorú részt hoztam, már nagyon bűntudatom van amiatt, mert mindenki miattam sír, szóval remélem, most inkább mosolyt csalhatok az arcotokra.
Mi a véleményetek az új kinézetről? Az előzőről volt egy kis vita a chatben - megjegyzem, a chat nem erre van - de nem azért cseréltem le a rózsaszínt, csak vágytam valami újra. Ria H. ismét nagyot alkotott, itt is szeretném neked megköszönni ezt a csodálatos fejlécet! :)

Nessa. xx

U.i: Jesus, már csak 1 hónap van a nyárból... :( 

A szívem hevesebben dobogott, fáradt voltam és nem vágytam semmi másra egy kiadós alváson kívül mellette, gyengéden, s mégis erősen szorított a mellkasához míg felvitt a lépcsőn, kulcsaival ügyetlenkedni kezdett, mígnem a mögöttünk toporgó anyukája kivette remegő kezeiből a csomót és a megfelelő kulcsot a zárba dugta. Hálásan pislogtam rá, habár kevésszer volt szerencsém Niall családjához Maura mégis itt volt, talán nem miattam, hanem a fia miatt, de az eltelt napokban rengeteget segített míg Niall szinte beköltözött mellém.

- Köszönöm - húzta halovány mosolyra a száját, ujjaimmal megérintettem a tarkóját és végigsimítottam rajta.

- Menjetek fel, aludjatok kicsit, biztosan fáradtak vagytok mindketten - anyukájának hangja hasonlóan csendes volt, mint az övé, bár nem igazán értettem az okát annak, hogy csendben beszéltek előttem. Végigsimított Niall haján és nyújtózkodva puszit adott az arcára, kínosan éreztem magam egészen addig, míg a fiát elengedve az én homlokomon nem pihentetett egy hosszú puszit.

- Köszönünk mindent - mondtam alig hallhatóan, minden erőmet összeszedve finoman megszorítottam a kezét és mosolyra húztam a szám. Niall ezúttal nem ellenkezett, elindult a lépcső felé és lassan lépdelt fel velem a karjaiban, arcom a kabátjához érintettem, megérintettem az olvadt hópelyheket, majd egyik kezem kinyújtva végigsimítottam a lépcső korlátján.

- Niall, ne! - kiáltottam, s a szobaajtót kivágva hangosan visítva, nevetve száguldottam le a lépcsőn egy szál törülközőben. Hajam vizes volt és a testemről, hajamról hullott a hab rohanás közben. Én a lépcső közepénél voltam, ő akkor indult lefelé, mert őt éppen az én zuhanyzásom közepette érte el az 5 perc, s félig levetkőzve kezdett csikizni a zuhany alatt. 

A kertbe nem voltam hajlandó kirohanni, esett az eső és a távolban még talán villámlott is, a hatalmas kerítés ellenére sem voltam hajlandó így flangálni kint, így a nappaliban megcsúszva az irányomat a konyha felé vettem. Lábnyomokat hagytam magam után, a ház visszhangzott a nevetésünktől, tudtam, hogy nem menekülhetek el előle, kis híján felbuktam az egyik fotelben és azzal a lendülettel átestem volna a kis dohányzóasztalon, de megragadta a derekam és a mellkasához rántott. Ujjaival a törülközőn keresztül kezdett csikizni, forgolódtam és próbáltam menekülőutat találni, megragadtam a kezeit, ám abban a pillanatban a törülköző egy darabon lecsúszott rólam. Ő is utána kapott, ennek következtében abbahagyta a csikizést, s egyszerre mindketten a mellkasomhoz fogtuk az ázott nedvszívó anyagot.

- Őrült vagy! - nevettem, megfordultam a karjaiban abban a reményben, hogy abbahagyja a kínzásom. 

- Mondod ezt te - szemöldökét viccesen vonogatni kezdte, hangosan nevetve fogtam kezeim közé az arcát, a törülközőt ő tartotta rajtam. - Akár hagyhatnám is, hogy leessen.

- De nem hagyod - mosolyogtam a fejemet oldalra döntve, elgondolkodó arcot vágott mígnem a szája vigyorra húzódott és homlokát az enyémnek döntötte. - Tiszta vizes vagy - kuncogtam, beletúrtam ázott tincseibe és nedves puszit hagytam a száján, karjával törölte le arcáról az ottmaradt habot.

-  És most már hab is - huncutul vigyorgott rám, olyan közel volt, hogy elengedte a törülközőt és az már csak azért maradt rajtam, mert mellkasa teljesen az enyémhez feszült. Átölelte a csípőm és szemeit nagyra nyitva nézett rám - jobb lenne, ha veled fejezném be a zuhanyzást, különben minden vizes lesz az ágyon is.

- Van benne valami - tűnődtem, akaratlanul is az alsó ajkamba haraptam, mutatóujjával rögtön megérintette és kihúzta a fogaim közül.

- Azt hiszem, már megbeszéltük, hogy ezt egyedül én tehetem - motyogta, megérintette az arcom és szétkent egy adag habot rajta, a hajamról levett egy kis darabot és az orromra kente, nevetve nyomtam azt a nyakához miközben ajkát a homlokomhoz nyomta.

- Sampon ízed van - nevetett fel, majd fejemet a kezei közé véve végignyalt a homlokomon.

- Niall! -vihogtam, tenyerem az arcába nyomtam majd mindkét karommal átöleltem a nyakát, amikor morogva kapott bele a puha bőrbe a nyakamon. Már egész kis tócsában álltunk, boldogságtól és nevetéstől kipirult arccal biccentettem fel a fejét, egyik kezemmel magamhoz fogtam a törülközőt és kacéran néztem rá, lábujjhegyre állva érintettem az orrom az övéhez. - Na, mi lesz már? Jössz, vagy esetleg levet eresztesz a szobánkban is?

- Ez hülye kérdés - hümmögött, további mancsos puszikat nyomott az arcomra és szabad kezem ujjait összefonta az övéivel.

- Ízlik a samponom? - löktem picit oldalba, alsó ajkát beszívva aprót bólintott és közelebb férkőzött hozzám.

- Az ízéből ítélve valami kókuszos, ugye? A fanyar utóízről elvonatkoztatva valóban egész finom - elismerően bólogatott, a nyelvét kinyújtva közeledett újra felém, kiszabadultam a karjaiból és ruganyos léptekkel indultam a lépcső irányába.

- Na, jössz? - fordultam hátra, egy vizes tincsem az arcomra tapadt, elnevette magát és utánam iramodott. 

A zuhany alatt állva, szemébe folyó víztől hunyorogva nézett rám, szégyellősen döntöttem homlokom a vállának és halkan kuncogtam magunkon. Tenyerem az oldalára simítva szedtem össze magam és néztem újra a szemébe.

- Annyi mindent megváltoztattál - vallotta be halkan, csak mosolyogtam, ő tisztában volt azzal, az én életemet mennyire felforgatta a megjelenésével. - Nézd csak, én korábban nem csináltam ilyesmit - nevetett, s a derekamat átfonva húzott magához közelebb miközben belepuszilt vizes hajamba.
- Mármint nem fürödtél, vagy nem fürödtél együtt egy lánnyal? - vontam fel játékosan a szemöldököm, fejemet kissé oldalra biccentve vártam a válaszát.
- Nagyon vicces vagy - nevetett ki, apró puszit hagyott a számon, majd a vállamon áthajolva kiköpött némi vizet. Hangosan nevettem rajta, melynek következtében az én számba is víz került. - A másodikra gondoltam.

- Végre valami, amiben én lehetek neked az első - nevettem, ujjaimmal hátrafésültem egy tincsét és szeretetteljesen érintettem meg az arcát.

- Hm, nem csak ebben vagy az első, te vagy az első szerelmem - tűnődött, értetlen kérdésem után kissé eltolt magától.

- Hogy érted? Hiszen már volt barátnőd, nem is egy.

- Angyal, azok semmik nem voltak ehhez képest - rázta a fejét, ujjammal megérintettem megjelenő gödröcskéjét, szükségem volt arra, hogy érinthessem a legkisebb perverzió nélkül is. Fogni akartam a kezét, simogatni, megérinteni az arcát, haját, tarkóját, megcsókolni, megpuszilni a nyakát, száját, mindenét.

- Miért gondolod ezt különlegesebbnek? - leheltem szinte az ajkai közé, egyszerre mozdítottuk a szánkat, melyek csak megérintették egymást egy pillanatra. 

- Mert különleges vagy, te tényleg az vagy, olyanokat is kiváltasz belőlem, amiket korábban nem biztos, hogy megcsináltam volna. Nem hülyeségekre gondolok, csak olyasmire, mint az, hogy most itt állunk és ölelkezünk, miközben ezt mondom neked. Nézd ezt a helyzetet, totál nincs rajtad semmi, semmi, és én arról magyarázok, mennyire szeretlek. Komolyan, Faith, ez lassan már nem normális, nincs annyi szeretet a Földön, amennyi bennem van irántad. Olyan, mintha elvesztettem volna az ösztöneimet, nézd meg, ebben a helyzetben nem tudok mást nézni, csak azokat a hatalmas szemeidet - hadarta, eleresztette a derekam és megérintette a fejét, letörölte a vizet az arcáról és kínosan nevetve nézett rám.
- Ha ez megnyugtat, én sem hittem volna, hogy valaha is képes leszek ilyesmire vetemedni - vontam meg a vállam, mindketten halkan elnevettük magunkat majd újra magához húzott.
- Remélem értetted, mit akarok ezzel a sok hülyeséggel mondani.
- Igen - hümmögtem, arcom az övéhez nyomtam és megpusziltam - és szerintem az férfias, hogy inkább ezeket a gülüszemeimet nézed, nem mintha mást lehetne - magyaráztam, a hatás kedvéért nagyobbra nyitottam a szemeim.
- Dilis - nevetett, mutató és középső ujjával közrefogta az orrom és a szemeim felé közelített - nem tudom, te mit nem látsz, amit én igen, de Faith, a francba is, annyira tökéletes vagy! 
Az ágy szélén ültem, lassan kigombolta a kabátom, majd levette a sajátját is és vállfára akasztva hagyta lógni őket a szekrény oldalán. Kissé vizes, szőrös sapkám leszedtem a fejemről és az új, még friss vágást és pelyhek nélküli kopasz fejem eltakartam a szürke a darabbal. 
- Hagynod kellene - lépett közelebb, óvatosan megérintette a tarkóm és felhúzta a sapkát, hogy szemrevételezze a varratot. 
- Nem - ellenkeztem, s a kezét fogva húztam magam felé. - Gyere ide, Niall! - kértem.
Felmásztam az ágyra és lehasaltam, kibújt a nadrágjából és csak azután feküdt mellém, néztem az arcát, szemeit, ujjammal végigsimítottam a száján, érintettem a bőrét, szemöldökét, míg ő behunyt szemekkel remegő sóhajt hallatott.
- Nem szeretnél átöltözni? Biztos kényelmesebb lenne úgy - lepillantottam a szürke - rózsaszín pulcsimra és a nadrágra, ami kényelmetlenül lógott rajtam.
- Segítesz levenni a nadrágom? - kérdeztem bizonytalanul, ő pedig már fel is ült és a pulcsimat kissé feltolva gombolta ki a farmert, finoman kibújtatott belőle, aztán gondosan összehajtotta és a szekrénybe tette. 
Összegömbölyödtem, lábaim felhúztam a mellkasomhoz és megpaskoltam magam mellett a párnát, visszamászott hozzám és a karjaiba zárt, hangos sóhajtást engedtem ki és az arcom a pulcsijába fúrtam. 
- Nem fázol? - kérdezte halkan, tenyerét a combomra simította, vagyis inkább arra a bőrrel bevont csontdarabra, ami korábban a combom volt. Válaszul halkan nemet dünnyögtem a pulcsijába és karjaimmal átöleltem őt, amennyire csak lehetséges volt öleltük egymást. Hiányzott ez, hiányzott, hogy újra a saját ágyunkban, gépek sípolása, kattogása, zúgása nélkül bújjunk össze és körülöttünk teljes legyen a csend, és tudtam, neki is ez hiányzott. Az elmúlt napokban nem sok időt töltöttünk kettesben, sokat aludtam, ő pedig nagyon keveset, amikor nem aludtam mindig bejöttek a fiúk, próbáltak életet lehelni belénk. Nevettem Harry karácsonyi bakijain, Louis sztorijain a húgairól, beszélgettem a barátnőmmel, végighallgattam Zayn buzdító beszédeit, Liam vigasztalását, egyetlen panaszos szó nélkül fogadtam el az ajándékokat és igazán örültem nekik, de szükségem volt Niallre.
Elnyomott az álom, éreztem, hogy az ő mellkasa is egyenletesen emelkedett és talán napok óta először merült igazán mély álomba. Nem mozdultam, egészen addig hallgattam az egyenletes, megnyugtató légzését, mígnem engem is elnyomott a fájdalomcsillapítókkal előcsalt álom. 
- Hé, ez nem ér! - nevetett, miközben lehuppantam a derekára és vihogva hajoltam előre, játékos birkózásunknak ezzel vetettem véget. Hosszú hajam függönyt képzett kettőnk közt, imádtam ezt, olyan volt, mintha egy áthatolhatatlan fal lenne. Ujjaival elsimított néhány tincset az "útból" és csillogó tekintetét az enyémbe fúrta, kitartóan mosolygott, arca kissé kipirult a nevetéstől. Mellkasa hevesen emelkedett, az én hajam kócos volt, hasonlóan kipirultam és a hasam tompán fájt a nevetéstől. - Manipulálsz!
- Soha - leheltem, szám vigyorra húzódott és rövid csókot hagytam ajkain. Hajamat a kezébe fogta és a jobb vállamra húzta, ujjaival bebarangolta az arcom jobboldalát, elidőzött a számnál, majd játékosan megpöckölte az orrom.
- Faith - egy pillanatra lehunyta a szemeit, majd amikor újra kinyitotta, megkérdezte - szeretsz? 
- Sokkal jobban, mint hinnéd - mosolyogtam, mutatóujjammal végigsimítottam az arcán és visszaadtam neki a bökést, amit az orrom kapott. - Sokkal jobban, mint te engem.
- Az nem lehet - nézett rám hitetlenkedő arcot vágva - ezek szerint fogalmad sincs róla, mennyire szeretlek.
- De, de igen, tudom - bizonygattam, mert valóban tudtam. Várt rám, arra, hogy kész legyek odaadni neki magam, minden nap elmondta az érzéseit, melyek nem csupán üres szavak voltak, az ölelésében, szavaiban, mozdulataiban, már csak abban is, hogy ha szólítottam, én minden másnál fontosabb lettem számára. Ha próbálta is volna titkolni, a tekintete mindent elárult, mert ha rám nézett pupillái kitágultak és különös gyengédség költözött a kékségbe, a tömör imádat, már-már rajongás. Csak remélni mertem, hogy én is így nézek rá.
- Akkor azt is, hogy ennél jobban nem szerethetsz - mosolygott, fordított a helyzetünkön és játékosan elhelyezkedett a csípőmön, összekulcsolta az ujjainkat és a szájához emelte a kezem.
- És ha mégis? - vontam fel a szemöldököm, próbáltam elbohóckodni a komolynak alakuló beszélgetésünket. Nehezen beszéltem az érzéseimről, melyek iránta tulajdonképpen szavakkal kifejezhetetlenek voltak. - Te tudsz beszélni róluk, én nem.
- Szavakkal csak egészen keveset mondok el, tettekkel is, de tudom, hogy mi van itt bent - kezemet a mellkasára vezette, szíve abban a pillanatban is erőteljesen dobogott a bordái védelmében - és ez itt a tiéd, Angyal, azt is tudom, hogy a tied pedig az enyém, de hidd el...
- Nem hiszem el - húztam magamhoz az arcát, huncutul mosolyogtam rá mígnem a szemébe elszántság költözött - na, erre mit lépsz? 
- Azt, hogy nem ellenkezhetsz velem, ezért most végtelenségig tartó csikizésre ítéllek - jelentette ki komolyan, mielőtt menekülhettem volna a karjaim a fejem fölé nyomta és vadul, gonosz nevetést hallatva kezdett csikizni. Küzdöttem ellene, próbáltam letaszítani magamról, de - az állítások szerint - alacsony termetének ellenére sem tudtam legyűrni, hacsak nem hagyta magát. 
- Teljesen mindegy... - felvisítottam és felrántottam a lábaim - mit csinálsz, mert akkor is... én szeretlek jobban! - kiáltottam, mire abbahagyta és megkomolyodva nézett a szemembe. Pihegve nevettem, a biztonság kedvéért megragadtam a kezeit és kifújtam az arcomból néhány kósza tincset.
- Nem - jelentette ki nemes egyszerűséggel, majd levágódott mellém.
- Niall! - hangos kopogás, és egy szigorú hang jött az ajtó túloldaláról, melynek tulajdonosa Zayn Malik volt. - Miért visít Faith?
- Mert zakkant! - kiáltotta, mutató és középső ujjával az oldalamba bökött mire sikkantás és hisztérikus nevetés hagyta el a szám.
- Ja, akkor jó - szinte láttam, ahogy megvonta a vállát és a csoszogásból ítélve el is ment, Niall pedig felém fordult és állát a tenyerében megtámasztva tündérien nézett rám.
- Akarjuk tudni, mit feltételezett? - vonta fel a szemöldökét, újabb nevetőgörcs tört rám, arcát a kezeim közé fogtam és felemelkedve gyengéden megpusziltam, vagyis hát puszinak indult...- Szeretlek, Angyal - súgta két csók közt, nekem pedig esélyt sem adott arra, hogy válaszoljak.
A konyhából szűrődő fény és a még mindig felállított fánk fényeiben lapozgattam a könyvünket, mellettem ott dorombolt Süti, akit a délután folyamán hozott vissza Harry. Niall egy időben azzal bizonygatta a szeretetét, hogy minden napra beleragasztott egy képet kettőnkre és kitartóan írta: szeretlek, ma is szeretlek, mindennél jobban szeretlek, még mindig szeretlek, oldalakon át ezt csinálta. Visszalapoztam, majd előre, bele-beleolvastam a kis feljegyzéseinkbe és végigsimítottam a képeken, csak néhány volt benne, a telefonjainkban valóságos 600 fényképes galériák voltak, melyekben csak a közös képeink szerepeltek. Egy üres oldalra lapoztam és apró szívecskéket kezdtem rajzolni a tollammal.
- Mit csinálsz? - lépett elő a konyhából, lecsukta a villanyt és már csak a villódzó fényekben láttam mielőtt felcsukott volna egy kislámpát a sarokban. 
- Semmit - vontam meg a vállam, megérintette a tarkóm és szemügyre vette a céltalanul ámde gondosan rajzolt szíveket. Mosolyogva nyomott puszit a bőrömre, majd megkerülte a kanapét és leült mellém, Süti kissé sértődötten húzta össze magát és panaszosan felnyávogott. Felém nyújtotta az egyik gőzölgő bögrét és én örömmel vettem el, hiányzott a teája. Az anyukája által készített mézeskaláccsal kínált, elmartam egy mosolygós emberkét és jóízűen beleharaptam, miközben a vállának dőlve néztem a papírra és tétován megsimítottam a cica fejét. Elvette a tollat és rajzolt egy béna szívecskét, beleharapott a saját mézes süteményébe és morzsás puszit adott az arcomra.
- Még nem adtam oda az ajándékod - nézett fel, a karácsonyfa alá pillantott, ott pihent két becsomagolt doboz, egyik sem volt különösebben nagy méretű, az enyém mégis apróbb volt, mint az övé. Felállt és leguggolva elvette a nagyobb dobozt, csendben kértem, hogy hozza a kisebbet is, azt szorongattam a kezemben és arra gondoltam, mennyire béna ajándék is ez, de neki annyira nehéz ajándékot venni. Nem azért, mert nem örülne, Niall mindennek örül, csak hát mindene megvan, nincs olyan, amit ne tudna megvenni magának ez pedig nagyon bonyolulttá teszi az ajándékozást. 
Felém fordult, hátamat a karfának vettem és megnyugtatóan simítottam végig Süti fején, ám a cica megunta, hogy folyamatosan meglökte valamelyikünk, leugrott és elmászott a saját kis lakóhelyéig. Egy ideig néztem utána, ahogy összegömbölyödött a párnáján, majd Niall megérintette a kezem.
- Tudom, hogy sokkal jobban értékeled az egyedi, saját ajándékokat, mint a drágákat, szóval reménykedem benne, hogy nem fogod kinevetni. Nem mestermű, Zayn segített benne, én csak... nem tudom, nem így akartam odaadni.
- Niall... - végigsimítottam a kezén, lehajtotta a fejét és a kezében tartott kis csomagot nézte.
- Nem tudom, mit mondjak - nevette el magát halkan.
- Semmit -ráztam a fejem, megérintettem a haját és végigsimítottam rajta. Sajnáltam, hogy így alakult ez az egész.
- Szeretlek - szólalt meg halkan, majd kissé esetlenül felém nyújtotta a becsomagolt tárgyat. Elvettem tőle, ám bontogatás helyet előrehajoltam, az ölébe húzott és úgy csókolt meg. Igyekeztem mindent beleadni abba a csókba annak ellenére, hogy meglehetősen gyengéd volt. - Bontsd ki! -biztatott, ám én egy ideig csak néztem azt, majd felvettem a fekete, masnival átkötött dobozt. Korábban már annyira vártam, hogy odaadjam neki, olyan nehezen hoztam össze, hogy anélkül legyen kész, hogy megsejtené a dolgot. Úgy tűnik, mindkettőnknek Zayn volt segítségére, ugyanis az ajándékot kis időre az ő gondjaira bíztam. Most viszont zavarban voltam, nem jöttek a gondolataim a számra, csak néztem a dobozra.
- Én... nem igazán tudtam, mit szeretnél, hiszen mindened megvan, mostanában pedig nélküled nem nagyon van lehetőségem kimozdulni, ami nem rossz... vagyis bizonyos szempontból az, de, érted - sóhajtottam fel, ő pedig csak aprót bólintott és megigazította a sapkám. Azért tette ezt, mert még mindig a hajamat akarta piszkálgatni. - Nem vagyok jó az ilyesmiben, csak valami olyat akartam, amiről eszedbe jutok akkor is, ha nem vagyok veled. Nem is tudom, Boldog Karácsonyt, vagy valami ilyesmi...
- Szerintem ne erőltessük - nevetett halkan a fülembe, elfogadta a felé nyújtott apró dobozt és várakozva nézett rám. - Egyszerre?
- Rendben - kuncogtam, mutatóujjamat a cellux alá csúsztattam, ő pedig a masnit kezdte bontogatni. Nézni akartam az arcát, így hát elég bénán bontogattam a csomagolást, ő akkor vette le a doboz tetejét, amikor én lehúztam a papírt. A lámpafényben megcsillant az ezüstös képkeret, rögtön tudtam, miért olyan különleges ez. Alapjában valószínűleg egy egyszerű, fehér keret lenne, de apró rajzok és kulcsfontosságú mondatok díszítették, volt rajta minden, apró szívecskék, gőzölgő csésze tea, macska, hangjegyek, egy bénán megrajzolt Beatles logó, a sarokban felfedeztem egy apró lóherét, a keretet beborították az olyan rajzok, amiknek köze volt hozzánk. ,,Dehogynem tartalak őrültnek, de ettől függetlenül veled megyek." "Ez lesz az emlékeink slágerlistája, amelyet újra és újra és újra lejátszunk magunkban." Könnyek gyűltek a szemembe, csak bámultam a keretet, mely valami csillogós festékkel volt lefújva, s mégis átlátszottak a rajzok. Kipislogtam a könnyeim és ránéztem, a dobozt a kezében tartotta de nem nézett bele, elnyílt ajkakkal figyelt engem majd a tekintetünk találkozott és mosolyra húzta a száját. Tekintetem a képkeret aljára vezettem, apró emberek voltak, egy lány, fehér, fodros ruhában, hosszú, barna hajjal a hátán szárnyakkal, mellette egy szőke fiú, átlagos ruhákban, szárnyak nélkül. Egymás kezét fogták. A keretben egy olyan képünk volt, melyen még hosszú hajjal, a helyes kis angyaljelmezemben simultam az oldalához, az arcom nem látszott, az övé sem, fejét lehajtotta, emlékeztem a pillanatra, amikor ez a jól elkapott kép készült, épp arról sugdosott a fülembe, mennyire hülyén érzi magát a saját jelmezében, halkan kritizálta a barátait én pedig a nevetésem próbáltam elnyomni azzal, hogy szinte elbújtam az ölelésében.
- Niall... - préseltem ki ajkaimon a nevét, fejem a mellkasára hajtottam és halkan elpityeredtem, az ajándékot a mellkasomhoz szorítottam, éreztem, hogy valami az ölembe esett. Megdöbbenve vettem kezembe a láncot, melynek medálja egy egészen aprócska angyal volt.
- Tavaly vettem neked egy hópelyhes fülbevalót - kissé felhúzta a sapkám és megérintette a benne csillogó darabot - akkor nem találtam olyat, amin angyal lett volna, viszont idén megtaláltam ezt a láncot, nem hagyhattam ott az üzletben...- tágra nyílt szemekkel, ujjbegyeimmel óvatosan simítottam végig rajta, nem tudtam megszólalni. - Már sokszor elmondtam, miért hívlak angyalnak, szeretném, ha hordanád ezt, hogy vigyázzon rád egy rokonod - mosolygott, kezét az enyémbe csúsztatta egy pillanatra és az angyalka a tenyereink közé szorult, majd elvette a kezét és letörölte a könnyeim.
- Köszönöm - leheltem, s felé nyújtottam a láncot, nem kellett félresöpörni a hajam, egyszerűen csak összekapcsolta és puszit hagyott a bőrömön.
- Végre nem azt mondod, hogy nem kellett volna - nevetett kissé zavartan, felé fordultam, hosszú másodpercekig nézte az arcom, rátette a kezét és végigsimított rajta. - Nem tudod elhinni, mennyit jelent az, hogy az enyém vagy, Angyal!
El sem kezdtem megmagyarázni, hogy van ez az én szemszögéből, engem ő tartott életben. 
Néztem az arcát, szemei először elkerekedtek, majd elmosolyodott és előhalászta a gitárpengetőt, melybe a neveink voltak belegravírozva. Faith&Niall. Mindkét karjával átölelt, állát a vállamon pihentette és úgy forgatta a pengetőt, fejét a nyakamba fúrta és halkan nevetni kezdett. Nem igazán értettem, miért.
- Tudom, hogy béna és... - kezdtem, de nem hagyta most sem, hogy befejezzem.
- Nem, nem azon nevetek, csak jobb nevetni, mint sírni, nincs igazam? - érintette meg az arcom, számat mosolyra húztam és aprót biccentettem, ő többnyire képes volt akkor is nevetni, amikor mindenki sírt. 
Többnyire...
Az alsó ágról szedegettem le a díszeket, majszoltam a megmaradt mézeskalácsot miközben Niall halkan dúdolva kerülgetett engem és a felső ágakról a dobozba tette a díszeket. Nem éreztem túl fényesen magam ám annyira végtelenül rosszul sem voltam, beleharaptam egy rózsaszín mázas piskótába, ám akkor már éreztem azt ami olyan ismerős volt. Ezúttal nem volt alkalmam és erőm se felugrani.
- Niall... - nyögtem, ő pedig épp akkor fordult oda, amikor a süti visszakacsintott rám az ölemből. Így kötöttem ki ismét a kórházban.