33.rész Baby I loved you first

Sziasztok! :D
Most nem sokat mondanék, csak annyit, hogy a blog végre túllépte a 100 feliratkozót, összesen tehát 103 követője van, aminek nagyon örülök, mert kb a történet kezdete óta ingadozik a szám 97 és 99 között. Puszilom az összes olvasóm! <3

Nessa. xx

- Faith - felemeltem a fejem, miközben mosolyogva huppant le mellém és a kezembe nyomta a szokásos délutáni teám, köszönetképp mosolyogtam rá, de az állapotomat nézve ez a nap nem tartozott a legjobbak közé. - Kaptunk egy meghívót a srácokkal.
- Igen? - belekortyoltam a teába, vártam, hogy folytassa, de csak izgatottan pislogott rám. - Valami party? Elmehetsz nyugodtan, én ezt most kihagyom...
- Nem, nem party -  fejét kissé oldalra döntve nézett rám, mintha tudnom kellett volna, hová kaptak meghívást. - Egy filmpremier.
- Niall én... - kerestem a szavakat, hogyan mondhatnám el azt, hogy nélkülem kell mennie - nem vagyok elég jól ahhoz, hogy Los Angelesbe utazzak.
- Nem kell elutaznunk, itt lesz Londonban, a könyvadaptációknak és a szépen beharangozott filmeknek általában van itt is premiere - magyarázás közben megfogta a kezem és izgatottan szorította meg. - Ígértem neked valamit tavaly, szeretném betartani.
- Niall, nem hiszem, hogy ez jó ötlet, nekem az is nagyon jó, ha csak ketten beülünk egy csendes kis moziba és ott megnézzük.
- De ne már Faith! - nyafogott, maga alá húzta a lábait és közelebb húzódott hozzám, olyan volt, mint korábban én, ha nagyon akartam valamit. - Naa, ezt nem hagyhatod ki, te vagy a legnagyobb rajongója ennek a könyvnek, muszáj elmennünk rá! Az elsők közt nézhetjük meg a filmet és találkozhatunk a színészekkel is, beszélgethetsz is velük, kérdezhetsz bármit.
Próbáld lázba hozni, de csak pislogtam rá és a kezemet az arcára helyezve simítottam végig puha bőrén.
- Nem tudom, nincs sok kedvem hozzá, de te menj csak el a srácokkal, majd elmeséled, milyen volt a film.
- Sosem hagyod, hogy megadjam neked azt, amit akarok - rázta a fejét, majd elhúzódott és ellökte magát a kanapétól. - Nem vehetek neked semmit, nem fizethetek helyetted a boltban és már csak az ígéretemet sem tarthatom be - durcázott, s hátat fordítva nekem trappolt be a konyhába. 
Sóhajtva helyeztem a bögrém az asztalra és fejemet a kezeim közé fogtam. Fáradtabb voltam az átlagosnál, nem volt kedvem semmihez és tulajdonképpen nem is akartam semmit, még létezni se. 
- Niall - erőt vettem magamon és kissé hangosabban szólaltam meg, nem kockáztatta, hogy nem válaszol, feje rögtön megjelent az ajtóban és az ijedtség eltűnt a szeméből, amikor látta, hogy még mindig ugyanúgy ülök.
- Sajnálom, nem úgy értettem - kezdte, de leintettem és felé nyújtottam az egyik kezem, melyet megfogott, miután elég közel ért hozzám - megértem, ha nem akarsz menni vagy nem érzed jól magad, majd elmegyünk a legközelebbire.
- Szeretnéd, ha elmennék veled, ugye? - pislogtam rá, sóhajtva ült le mellém és az ölébe húzott.
- Csak szeretném, ha kimozdulnánk és szórakoznánk egy kicsit. Persze, nagyon sok ember lesz ott és mindenki sikoltozni fog, de jól éreznéd magad.
- Rendben - sóhajtottam, ajkaim egy pillanatra az arcához érintettem. 
Persze, egyikünk sem számolt azzal, mennyire szerencsétlen vagyok. Beleéltem magam, kiválasztottam egy ruhát, ami kissé elálló, tüllös szoknyájával nem mutatta, mennyire brutálisan vékony voltam, majd a premier előtti napon, amikor hazaengedtek a kórházból egyszerűen csak rosszul lettem. Niall felé tartottam, szükségem volt a gyógyszereimre, mert a fejem elképesztően hasogatott, majd minden elsötétült és mire felébredtem a premier már lezajlott. Fertőtlenítő szagot lélegeztem be, szemeim nehézkesen nyitottam ki, megmozgattam a meleg tenyérbe simuló ujjaim, mire az körbefonta a kezem és hallottam, hogy Niall légzése kissé felgyorsult. Másfél napig voltam eszméletlen, az orvosok szerint a fáradtság okozta az ájulást, emiatt erős altatókat pumpáltak a szervezetembe. Úgy éreztem magam, mint egy drogfüggő.
- Niall? - suttogtam, szabad kezem az ágyhoz feszítettem és próbáltam felülni.
- Itt vagyok, itt vagyok - hajolt le hozzám, ajkait a homlokomhoz érintette és gyengéden nyomott vissza az ágyra. - Szia! - simított végig az arcomon, szemeimmel a tekintetét fürkésztem és az ujjamat végighúztam a jobb szeme alatt húzódó sötét szarkalábakon. 
- Mi történt? - szemöldököm értetlenül vontam össze és az órára néztem, mely 02:57-et mutatott. - Miért nem alszol?
- Nem vagyok fáradt - rázta meg a fejét, s mielőtt kötekedni nem kezdtem volna a táskás szemeivel érvelve, újra megszólalt. - Nem igazán tudom, mi történt, csak... Engem szólítottál és amikor megfordultam egyszerűen csak a karjaimba estél, még otthon voltunk, amikor felébredtél, de aztán megint elájultál és behoztalak. Annyira megijedtem! 
Két kezébe fogta az én kezem, homlokát az ágy szélének döntve csókolt bele a tenyerembe, míg szabad kezemmel végigsimítottam a haján és halkan felsóhajtottam.
- Gondolom, nem megyünk holnap a premierre...
- Kicsim, annak már vége - csodálkozó kék szemeit mélyen a tekintetembe fúrta, nem értettem semmit, minden zavaros volt és úgy éreztem, bármelyik pillanatban kifakadhatok. Rossz kedvem volt, csak a megfelelő pillanat és személy kellett ahhoz, hogy felrobbanjak, de az a személy nem ő volt. - Az ma este volt, átaludtad.
- Mi? - résnyire nyílt ajkaimon át leheltem ezt a rövid szót, arcomat a kezeim közé fogtam és értetlenül ráztam a fejem. - Mennyit aludtam?!
- Körülbelül 38 órát - motyogta, közelebb húzódott hozzám és kezét az arcomra helyezte. Néhány másodpercig csak pislogtam magam elé, aztán legördült egy könnycsepp az arcomon, mely mindkettőnket nagyon meglepett. - Ó, Angyal...
- Utálom ezt - suttogtam elhaló hangon, a pólójába markolva húztam magamhoz és az arcom belefúrtam az anyagba, mely az otthon illatát árasztotta, nem pedig azt a büdös kórházszagot. Sírni kezdtem, nem csak igazán azért, mert lemaradtam a filmről, nem tudom, miért, csak sírtam.
- Tudom - mormolta, arca a homlokomhoz simult és csak akkor vettem észre, hogy nem volt a fejemen a sapkája. Idegesen emeltem fel a kezem, hogy megbizonyosodjak róla, valóban nincs ott, majd kapkodva húzódtam el tőle. - Mi a baj? Fáj valamid? - szemeit elöntötte a pánik, ide-oda tologattam a szekrényen pihenő dolgokat, míg végre megtaláltam a keresett szürke ruhadarabot és a fejemre rántottam.
- Nem - igazgattam, mígnem az úgy állt, ahogy kellett - nem, csak nem szeretem, ha így látsz.
Ajkait összeszorítva aprót bólintott, nem vitatkozott velem, újra magához ölelt és ujjaival letörölte az arcomon száradó könnycseppeket. Szükségem lett volna arra, hogy átöleljen és csak feküdjünk, fáradt voltam annak ellenére, hogy állítólag másfél napot aludtam, és tudtam, ő talán azóta semmit nem aludt, bele se mertem gondolni, mióta lehetett fent. Éjjel én még sem aludtam, egy ideig beszélgettünk, hátradőlt a kényelmetlen székben és az unszolásomra lábait az ágyra fektette, simogattam a combját és fájós térdeit, csak érinteni akartam őt, miközben halkan beszélt hozzám.
- Faith? - halkan hümmögtem, abból, ahogy ujjaimmal a kézfejét masszíroztam és simogattam tudta, hogy ébren voltam, de azért kissé felemeltem a fejem és bágyadt mosolyt villantottam rá. - Telefonon beszéltem egy állattenyésztővel, vannak olyan cicák, amik nem váltanak ki allergiás reakciót, mit szólnál egy új családtaghoz? Mondjuk Karácsonyra.
- Micsoda? - tátogtam, próbáltam felkönyökölni, de a pillantásával kért arra, hogy ne tegyem, így csak izgatottan megszorítottam a kezét.
- Egy orosz kék kiscica, pont olyan korban vannak, hogy ha akarod, hazavihetünk egyet. Csak egyszerű szürke, de cica, és arra gondoltam, talán szeretnéd...
Az arcom elé emeltem a kezeim, elhallgatott, s néhány percen át csak a szipogásom törte meg a csendet, majd az egyik kezem felé nyújtottam.
- Örömkönnyek? - motyogta, a hangja annyira, de annyira álmos volt. Szipogva simítottam végig az arcán és gyengéd csókot nyomtam a szájára.
- Többek közt - mosolyogtam rá. Orrával megbökte az enyém és aranyos csókot hagyott a számon, mielőtt felegyenesedett volna.
- Talán ez majd kárpótol azért, mert nem tudtunk elmenni erre a premierre - tűnődött, fejét oldalra hajtotta, a beszéde kezdett összefolyni, mintha részeg lett volna, de igazából ennek az állapotnak én örültem, nem is nagyon akartam beszélni, mert reméltem, hogy elalszik. 
- Majdnem mindenért kárpótol - suttogtam, összekulcsoltam az ujjainkat és nagyokat pislogva néztem rá, többször is felemelte a fejét, majd megrázta azt és kihúzta magát. 
- Muszáj lemennem egy kávéért, kérsz valamit az automatából? Csokit?
Jelentőségteljesen pillantottam az éjjeliszekrényen felhalmozott bonbonokra és táblás csokikra, a tekintetem egy ideig elidőzött a vázában pihenő virágcsokron, az a szokása továbbra is megmaradt, hogy szinte hetente vett nekem egy csokor virágot.
- Ne hagyj itt! - húztam vissza, egy pillanatra megbillent és lehuppant mellém, szerettem volna, ha rá tudom venni arra, hogy bebújjon mellém, de ez a kívánságom most süket fülekre talált. Nem önzőségből mondtam ezt, csak azt akartam, hogy aludjon. - Utálom ezt a helyet, annyira félelmetes. Túl nagy a csend, mintha... mintha nem is élnék, hanem ez valami köztes hely lenne az élet és a halál közt.
Szándékosan beszéltem erről, mert tudtam, ha felhozom ezt nem fog elmozdulni mellőlem, akkor pedig előbb vagy utóbb elalszik.
- Bizonyos értelemben az, de nem ez a szoba, mert itt azért vagy, hogy minél hamarabb minden a helyére kerüljön - motyogta, arcát egy pillanatra a mellkasomhoz préselte, mindkettőnk tekintete a kemoterápiás zacskóra szegeződött, majd elhúzódott tőlem és hátradőlt a széken.
- Nem jössz ide? - simítottam végig magam mellett az ágyon, fejét tiltakozón rázta, bár a szemei vágyódva csillantak meg. Az oldalamra fordulva a takarót a lábaim közé fogtam és a mellkasomhoz szorítottam, altatók nélkül képtelen lettem volna végigaludni 38 órát, biztos voltam benne, hogy valami szart nyomtak belém. 
- Hogy fogod hívni a cicát? - kérdezte, már csak azért beszélt, hogy ébren tartsa magát. Ujjaival a köntösöm nyakánál kóborolt, követtem a kezének mozgását, amikor kissé lejjebb húzta azt és tekintetét a tetoválásomon tartotta. Végigsimított a bőrömön, majd a fejét elfordította és az ajtó irányába nézett, mindez csak azért volt, hogy ne kelljen a szemembe néznie.
- Süti - gondolkodás nélkül vágtam rá, a gondolataim beindultak és elképzeltem, ahogy szeretgetem a kiscicám.
- Miért pont Süti? - fejét újra felém fordította és többé-kevésbé boldogan mosolyogva nyomott apró csókot a tenyerembe. Könyökét megpihentette a combján és arra támaszkodott. 
- Tőled kapom, így is úgy is rád emlékeztetne, de mivel a "Szerelmem" becenevet talán nem egy macskának akarom adni, így marad a Süti, mert a sütikről mindig te jutsz eszembe. Szereted őket, talán ezt a Sütit is szeretni fogod.
- Nagyon fogom szeretni - sokkal inkább ígéret volt ez, mint kijelentés, nagyokat pislogott és hosszú ideig csukva tartotta a szemeit, az óra fél négyet mutatott, nem akartam többet beszélni, csak azt akartam, hogy aludjon el. - A világ legszerencsésebb kismacskája, mert te leszel a gazdája, és tudom, hogy nagyon boldoggá fog tenni téged, pont ezért én már most nagyon szeretem.
Megérintettem a haját, feje kissé megbillent, ismét nagyokat pislogott.
- Aludj, Angyalom! - érintette meg gyengéden az arcom, beleegyezően bólintottam, ajkaim elnyíltak, miközben fölém hajolt.
- Ugye nem mész el? - megérintettem a pulcsijának nyakát és végigsimítottam fehér bőrén, kezemet kissé lejjebb vezetve megérintettem a kulcscsontját, ahol a nevem volt.
- Nem - szuszogva elmosolyodott, keze az arcomon pihent és szomorú tekintetét az enyémbe fúrta. Halk beszédéből és csendes kérdéseiből tudtam, hogy szomorú volt, talán a fáradtság miatt nem leplezte már olyan jól. - El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok azért, hogy vagy nekem - a szavakat megfontoltan és halkan ejtette ki, felültem, kissé szédülni kezdtem de nekidőlhettem a mellkasának - nagyon, nagyon szeretlek.
Kapaszkodtunk egymásba, azt hiszem, bárki, aki látott volna minket tudta volna, mennyire szomorú csók volt ez. A karjaink összegabalyodtak, ő tartott, mert anélkül talán nem tudtam volna rendesen ülve maradni, keze az arcomon pihent, míg az én ujjaim a hajában pihentek. A pillangócsókok egy továbbfejlesztett változata volt ez, mely után égő ajkakkal húzódtunk el egymástól. Lehunytam a szemeim és próbáltam alvást színlelni, de a szemeim résnyire nyitva voltak. Tekintetét haragosan szegezte az ágy melletti állványra, melyre rá voltam kötve, majd az EKG-t kezdte bámulni, fogta a kezem és halkan sóhajtva dőlt hátra, aggódtam érte, de mielőtt megszólalhattam volna a feje végre lebukott és halkan szuszogni kezdett. Nem találtam kényelmesnek a helyzetét, de nem ébresztettem fel, örültem annak, hogy végre elaludt.
Elbűvölten néztem a karomban összegömbölyödő, aprócska, szürke cicára, Niall szándékosan nem hajtott túl gyorsan, a visszapillantóból néha hátratekintgetett. Beszéltem az apró állathoz és a fülét vakargattam, az arcomhoz emeltem és élveztem, ahogy a puha szőre simogatja a bőröm. Nem váltott ki belőlem semmilyen allergiás reakciót. A fejem az ülésnek döntöttem és kissé feljebb húztam a lábaim, Süti kissé panaszosan nyávogott egyet és hatalmas zöld szemeit rám emelte. Tudtam, hogy az éjszakám már csak miatta is nehéz lesz, mivel egy kiscicával sok gond van az első napokban, de nem tartottam ettől. 
- Beleteszed, míg bevisszük? - emelte fel Niall a macskahordozót, de csak megráztam a fejem és jobban vontam a mellkasomhoz a szundizó szőrmókot. A kezemet nyújtottam a kosárért, amiben már ott volt egy rózsaszín takaró és Niall beletett mindent, az összes tányért, nyakörvet és kaját. 
- Maradj itt, míg beviszem ezeket - nyomott puszit a homlokomra, aprót bólintottam és kilógattam a lábaim a nyitott ajtón. Megnevettetett, ahogy kezében az összes macskás cuccal caplatott el az ajtóig, néhány perc múlva pedig már üres kézzel lépdelt felém. Nem mertem megkockáztatni, hogy egyedül, kapaszkodás nélkül induljak be, így hát megvártam, míg felhúzott, majd átölelte a derekam és a vállának dőlve lépdeltem mellette. 
- Üdvözöljük Sütit az új otthonában! - megvakargatta a cicám füle tövét, s közben gyengéden megcsókolta a nyakam. - Olyan jó, hogy itthon vagy, Angyal!
Felsóhajtottam, valóban hihetetlen érzés volt újra a megszokott környezetben lenni, a karjaiban, ahogy a keze a csípőmre simult és orrával meg-megérintette az arcom, a házunkban, de legfőképp a karjaiban éreztem azt, hogy annyira nem is nagy a baj. 
- Angyal - motyogta, a szemeit dörzsölgette és kissé felemelkedett a matracról, amikor kimásztam mellőle és a keservesen nyávogó cica felé botladoztam. Felemeltem az aprócska barátom, nagyokat pislogtam és egy percre megtámaszkodtam, míg összeszedtem magam és megtettem azt a 2 lépést az ágyig. Kérlelve néztem rá, fejét megrázta és felemelte a paplant, mosolyogva csúsztam be mellé és a cicát magam mellé helyeztem. - Elkényezteted, nem aludhat mindig az ágyunkban.
- Nem fog, csak ma este, ma van először az anyukája nélkül - az alsó ajkam lebiggyesztve pislogtam rá a sötétben, kissé megrázta a fejét, majd egyik kezét az arcomra helyezte és megcsókolt.
- Bújj ide azzal a macskával! - húzott magához, arcát kuncogva fúrta a nyakamba és hátulról átölelte a derekam. Süti még néhány percig mozgolódott, járkált körülöttem, végül elhelyezkedett a lábaimnál és én Niall felé fordultam. Ölelkezve feküdtünk, hallgattam az egyenletes szívverését és nehezemre esett nem beszélni hozzá, pedig ő is pont ugyanúgy pislogott a sötétségbe, mint én.
- Te nem akarsz találkozni az anyukáddal, Angyal? - kérdezte, s mutatóujjával az arcomat kezdte simogatni.
- Nem keresett, akkor sem, amikor beteg lettem, miért akarnék így találkozni vele? - motyogtam. Eltűnődött, majd aprót bólintott.
- Tudja egyáltalán, mi történt?
- Ki nem tudja? - mozgolódni kezdtem a karjaiban, ajkait néhány másodpercig a homlokomon tartotta, célzásképp, hogy nem muszáj válaszolnom a kérdéseire. - Szerintem igen, de nem számít, mindenem megvan, amire szükségem van.
- Talán elhívhatnánk őt vacsorára egyszer, nem muszáj ide, egy étterembe, persze csak ha te is akarod.
- Nem tudom, Niall, neki kellene kezdeményezni, de feladta a próbálkozást és eltűnt a kis 25-26 éves orvostanhallgató barátjával. Senkire sem fogom ráerőltetni magam.
- Igazad van - motyogta, kissé felemelkedtem és a szemébe néztem, fáradt mosolyt villantott rám, míg megtámasztottam az állam a mellkasán. Olyan jól esett így feküdni vele egymásba gabalyodva, érezni az illatát, ahogy levegőt vett, a mozdulatait. - Te olyan jó anyuka leszel - simogatta az arcom.
- Remélem - mosolyogtam, s azt nem tettem hozzá, hogy "ha valaha is leszek anyuka". - Aludj, Niall! - kértem.
- Nem vagyok fáradt - válaszolt, kezét lecsúsztatta a derekamra és a pólómat kissé felhúzva kezdte simogatni a hasam.
- Ez azért van, mert még mindig rosszakat álmodsz? 
- Részben, de most tényleg nem vagyok fáradt, túl sok minden van a fejemben - megérintettem a haját és feljebb kúszva hozzá egy elhúzott puszit nyomtam a szájára. - Idén Karácsonyozunk együtt, ugye? Együtt töltjük az éjszakát, és reggel együtt bontogatjuk az ajándékokat.
- Ha ezt szeretnéd - mosolyogtam, bár a szemeim előtt megjelent apa, hogy a kis albérletében egyedül tölti a szeretet ünnepét. 
- Mi a baj? - kezét az állam alá csúsztatta és felbiccentette a fejem.
- Apa... nem hagyhatom egyedül.
- Nem hagyod egyedül, szó sincs róla - mosolyodott el - elhozzuk, velünk vacsorázik és aztán itt alszik, bármelyik szobában aludhat.
- És a te szüleid? Ez lesz az első alkalom, hogy nem velük töltöd az ünnepeket...
- A bátyámék csinálnak egy nagy családi vacsorát, de én már elég régóta tudom, hogy nem veszek részt rajta - vonta meg picit a vállát - megértik.
- Elutazunk Írországba Karácsony utolsó napján? - az orrunk egy pillanatra összeért és mindketten elmosolyodtunk, habár nem sokszor jártam Niall szülővárosában, mégis nagyon szerettem azt a helyet, és tudtam, annak ellenére, hogy nem emlegette, neki is hiányzott Írország.
- Elutazhatunk, ha minden oké lesz, de nem maradunk sokáig, tudod, hogy megyünk Amerikába.
- Mehetünk a dublini reptérről is, nem? - oldalra döntött fejjel mosolyogtam rá, szinte már rajta feküdtem s a hajával játszadoztam.
- Magángéppel megyünk, Angyal, az itt van a Heathrow reptéren - ajkaim kissé lebiggyesztve néztem rá, szemeiben fény gyúlt és lelkesen mosolygott rám. - Ha ennyire szeretnéd, bármikor elmehetünk Írországba, rajtam nem múlik - nevetgélt, őszinte örömmel vizsgálta az arcom, csak ezért is maradni akartam ennél a témánál, ha már nem volt hajlandó kiütni magát.
- Nem szeretnél visszaköltözni? Mégiscsak az az igazi otthonod, és én mennék veled, jobban szeretnék egy kisvárosban élni, mint Londonban.
-  Tényleg? Hajlandó lennél velem elköltözni Angliából? - csodálkozva nagyokat pislogott, játékosan megböktem az arcát és összehúzott szemekkel néztem rá.
- Milyen kérdés ez? Oda megyek, ahová te mész, és nem válaszoltál a kérdésemre.
Magához húzott, ajkaink néhány pillanatig egymáson pihentek, majd bátorítóan csíptem az alsó ajkába és elnyitottam a szám, sosem hittem volna, hogy ezt mondom egyszer, de elegem volt az elmúlt napokban kapott bátortalan kis puszikból. Egy pillanatra megfeszült, mindkét kezét a derekamra tette és feljebb húzott magán, szinte felnyögtem, amikor a nyelvével óvatosan megérintette az enyém. A karjaiban tartott és abban a pillanatban semmi másra nem volt szükségem rajta kívül.
- Nem hiszem, hogy valaha is hazaköltözök - mormolta, ismét az oldalamon feküdtem, arcát belefúrta a nyakam és vállam közti hajlatba és onnan válaszolgatott a kérdéseimre - itt vannak a srácok, nehéz lenne úgy a banda tagjának lenni, hogy nem vagyok itt.
- És mi van a családoddal? 
- A családom itt van, ebben az ágyban - éreztem, hogy elmosolyodott, lágyan végigsimítottam a tarkóján és puszit nyomtam az arcára.
- Ne hülyéskedd el, ez komoly - pöcköltem meg a fülét. 
- Nem hülyéskedek, te vagy a családom, az idő múlásával majd bővítjük. Látod? Tavaly ilyenkor még nem volt velünk Süti, most itt van, ő az új családtag, jövőre ilyenkor pedig már papíron is család leszünk, mert te Mrs. Horan leszel, talán a pocakodban egy trónörökössel. Persze, Írországban is ott van a családom és azt hiszem, nálam büszkébb ír nem sok van, de én ide tartozok, itt vagy te, és itt vannak a srácok, ők is a családom, és ők nem költöznének velem Mullingerbe. Nekem ez jó így.
- Mindig eléred, hogy sírjak - nevettem halkan, s szipogva dörzsöltem meg a szemeim. A vállamnál fogva kissé eltolt magától és az arcomat nézte, ugyanarra gondoltunk, csak én kimondtam.
- Nekem sosem volt igazi családom.
- Csak legyünk túl ezen, Angyalom, kárpótolni foglak minden szarságért, ami veled történt - a hangja egy pillanatra dühössé vált, nem rám volt dühös, úgy alapjában az egész világra. De nem tudta, hogy az életemben való főszereplésével mindenért kárpótolt.
Kissé összerezzentem, amikor Süti panaszosan felnyávogott a lábamnál, majd apró mancsok érintették a bokám, nem voltam hozzászokva még a jelenlétéhez. Ösztönösen ültem fel és vettem a karjaimba, a fejecskéjét simogattam, majd Niall érintését éreztem a derekamon, gyengéden nógatott, mígnem lefeküdtem és a cica kettőnk közé szorult. 
- Mi újság, haver? -beszélt hozzá, a kezében elfért volna az egész állat, ezért csak a mutatóujjával simogatta a fejét. - Nem kell aggódnod, nyugodtan aludhatsz, annyira odabújhatsz a gazdádhoz, amennyire csak akarsz, és ezért egy picit irigyellek, te kisebb vagy, könnyebb a helyzeted, 
Kuncogtam rajta, kék szemeit le sem vette a cicáról, az pedig állta a pillantását. A telefonom óvatosan elvettem a szekrényről és a hátam mögött behoztam a kamerát, a vakura természetesen mindketten felkapták a fejüket, de még épp sikerült megörökítenem a pillanatot.
- Jól jegyezd meg, Süti, ha fényképez, akkor tényleg nagyon szeret - kissé oldalba böktem, nevetve néztem rá, puszit nyomott az orromra, majd folytatta az egyoldalú társalgást a macskánkkal, aki befészkelte magát az egykori melleimhez. - Te aztán nem szarozol! - szólalt meg kissé hangosabban, mindketten nevetésben törtünk ki. - Nem hittem volna, hogy egyszer egy macskát kell figyelmeztetnem, de el ne hidd, hogy minden a tiéd, mert nem, ez a nő az enyém!
- Niall, Süti lány - nyögtem ki, és megérintettem a lustán pislogó cicus buksiját.
- A rózsaszín cuccokból ítélve erre valahogy már rájöttem, de arra a következtetésre jutottam, hogy a te esetedben még a nőkre is lehetek féltékeny, ez a macska pedig erősen sérti a felségterületemen belül való tartózkodás szabályait - adott diplomatikus választ, közben szórakozottan megbökte a pocakját. - Még dorombol is! - panaszolta. - Én szerettelek először
- Majd meglátod, milyen jó lesz, ha kicsit feloldódik és játszani fog - mosolyogva néztem le rá, majd felemeltem a fejem és megérintettem Niall puha  arcát. - Sosem fogom tudni megköszönni neked.
- Már réges régen megköszönted - pislogott nagyokat, megfogta a kezem és belecsókolt a tenyerembe, úgy döntöttem, ideje volt lezárni ezt a beszélgetést, végre láttam megcsillanni a szemében a fáradtságot.
Fejem a karján pihent és mindketten óvatosan a már alvó új családtagunkat simogattuk, s míg ő a cicát nézte, én az ő arcát tanulmányoztam, hiszen betartotta az ígéretét, a rivalizálás ellenére le sem tagadhatta volna, hogy megszerette Sütit. A cicánk egy cseppnyi boldogsággal együtt mást is hozott magával, aznap éjjel Niall nem riadt fel egyszer sem.